A kriminológus számára Király Tibor munkássága óhatatlanul azt a kérdést veti fel, hogy van-e összefüggés az általa kifejtett tudományos tételek és a bűnözés valósága, annak alakulása között. Ő maga büntetőjog-tudományi - főleg, de távolról sem kizárólagosan processzuális - keretek között végezte eddigi kutatásait. A közhatalmi tevékenység és a bűnözés közötti kapcsolat behatóbb vizsgálata a legutóbbi évtizedekben került előtérbe,[1] így az eljárási igazságosság szerepe és jelentősége a megelőzésben a kriminológia számára is fontossá vált.[2] Meggyőző érvek, sőt: adatok támasztják alá, hogy ez az érték befolyásolja az embereknek a jogalkalmazáshoz való viszonyulását, ezáltal pedig a normakövető magatartásukat is. Ilyen megközelítésben egyértelműen kijelenthető: Király professzornak a tisztességes eljárás követelményeiről következetesen vallott nézetei prevenciós szempontból is irányadók. Kétségtelen tény, hogy nem Király Tibor dolgozta ki a garanciális szabályokat, tartalmuk kibontásában, helyes értelmezésük és alkalmazásuk meghatározásában azonban jelentősen gazdagította az elmélet és a gyakorlat tudástárát. Példaképpen említhetők az ártatlanság vélelméről írt gondolatai.[3] Ebben a tisztelgő írásban az univerzális értékek melletti tudósi és emberi kiállását emeljük ki annak hangsúlyozása mellett, hogy érvei a jogfejlődés szempontjából sajnálatosnak nevezhető módon ma is aktuálisak, követendők. Király Tibor már akkor - a rendszerváltást jóval megelőző években - egyértelműen állást foglalt a törvények uralmán alapuló büntető igazságszolgáltatás mellett, amikor ez egyáltalában nem volt magától értetődő. Ma már a tisztességes eljárás elvei a maguk közvetlenségében általánosan elfogadottak, de azok tényleges megvalósulása a kifejtendők szerint igencsak problematikus. Ezért is szükséges rámutatni a büntetőjog-tudomány kiemelkedő képviselőjének, Király Tibornak az eljárási igazságosság alapjait jogi oldalról megerősítő tudományos teljesítményére.
1. A kontrollkriminológia új szempontjainak előtérbe kerülése óhatatlanul ráirányította a figyelmet az állam - és az önkormányzatok - szerveinek a magatartására, a terheltekhez és másokhoz való viszonyulására. A kereteket döntően az eljárási normák határozzák meg. Ha tehát a közhatalom és az emberek közötti interakciónak a bűnözés kezelése körében jelentőséget tulajdonítunk - márpedig ez a helyzet -, akkor a processzuális szabályok és azok alkalmazása rendkívül fontossá válik. Azt lehet mondani, hogy a tisztességes büntető igazságszolgáltatás még az anyagi igazság megállapításának követelményét is felülírja. Ahogyan azt a magyar Alkotmánybíróság kifejtette: "Az anyagi igazság érvényesülésére éppúgy nem biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot az Alkotmány, mint ahogy arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek a jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében megfelelő - elsősorban eljárási garanciákat nyújtó - intézményeket kell létrehoznia és az érintett alanyi jogokat garantálnia. Az Alkotmány tehát az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot."[4] Hangsúlyozni kell, hogy ez a megállapítás sem tagadja a valóság feltárásának a szükségessé-
- 293/294 -
gét, csupán annak feltétlen kikényszeríthetőségét nem ismeri el, nyilvánvalóan helyesen. Ezért a tétel nem ütközik Király Tibornak a Büntetőítélet a jog határán című művében lefektetett gondolataival.
Az emberek az eljáráson keresztül kapcsolódnak a büntető igazságszolgáltatáshoz. Éppen ezért kiemelkedő jelentősége van a velük való bánásmódnak. A közhatalmi normákat is a hatóságok, ügyészségek és bíróságok tagjainak a magatartása közvetíti mindenki - beleértve a média útján vagy éppen nyilvános tárgyaláson hallgatóként való részvétel útján szerzett tapasztalatokat - felé. A törvényes, tisztességes állami cselekvés tehát rendkívül fontos. Az eljárási igazságosság azonban ennél többet jelent. Helyesen mutatnak rá a kérdéssel foglalkozó kutatók, hogy a személyes részvétel, a döntések kialakítására gyakorolható befolyás teremti meg a lehetőséget a normák belsővé tételére. A processzus útján, annak értékeit is elsajátítva kerülhetnek közelebb az emberek az érdemi elvárások megértéséhez. A dolog persze nem egyszerű, de a mondottakkal összhangban juthatnak el a résztvevők és mások is a normakövetésben odáig, ami például az emberölés esetében magától értetődik: nem azért tartózkodunk a magatartásról, mert ellenkező esetben megbüntetnek, hanem azért, mert a törvénytől függetlenül is elítéljük mások életének a kioltását.[5]
2. Király Tibor számára alapkérdés ugyan, hogy milyen módon és mennyire lehet megközelíteni az anyagi igazságot, de nem bármi áron. Ez nem értelmezhető úgy, hogy a tisztességes eljárás követelményeit pusztán akadályként értelmezné. A Büntetőítélet a jog határán és számos más, immár klasszikusnak számító mű szerzője világosan látja annak a jelentőségét, hogy a processzus nem kizárólag egy megismerési folyamat, hanem a hatalom gyakorlása is.[6] Annak a jelentősége, társadalmi hatása túlmutat az elkövetők azonosításának és megbüntetésének a szükségességén. "Ha a büntetőeljárásban megtartják az általánosan nemzetközileg is elfogadott elveket; ha a bizonyítás nem aljasodik kényszervallatássá, a védő meri ellátni tisztét, és a bíró megőrzi méltóságát, bizalmat kelt az igazságszolgáltatás iránt és reményt gyújt az ítéletre várókban."[7] Ez az eljárási igazságosság lényege. Az ítélethez vezető folyamatban az eljáró szervek értékeket közvetítenek, amelyek hatással vannak az emberek - nem csupán a terheltek - gondolkodására, és azon keresztül a magatartásukra is. Az idézett - magától értetődőnek tűnő - elvi követelmények sajnálatos módon nem a mind teljesebb megvalósulás irányába fejlődnek, noha az felelne meg a kívánatos trendnek. Érdemes olvasni Király Tibor munkáit: neki van igaza.
A továbbiakban áttekintjük - természetesen nem a teljesség igényével, inkább példákat felhozva -, hogy az eljárási igazságosság nélkülözhetetlen feltételét jelentő tisztességes működést illetően mi volt Király professzor álláspontja, és miért kell ma is egyebek mellett az ő megállapításaira hivatkozni az értékek védelme és erősítése céljából.
Nehéz, sőt megalapozottan nem is lehet cáfolni azt, amit az ünnepelt a büntetőeljárás céljaként meghatározott. Eszerint az nem más, mint az igazság megállapítása, de a mondottak szerint nem bármi áron.[8] A valóság leképezése az ítéletben egyesek szerint nem lehet abszolút mérce, az igazság nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Ebben az írásban inkább a kijelentés második felével, az eljárási garanciák kérdésével foglalkozunk.
Többről van szó, mint a tisztességes eljárás jogilag is értelmezhető követelményeiről. Azok természetesen kiindulási alapot képeznek, de az ítélkezésig terjedő folyamat elfogadottsága az abban tanúsított emberi magatartásoktól függ. Ki lehet jelenteni, hogy Király Tibor felismerte, sőt: hangsúlyozta az eljárási igazságosság fontosságát. Ennek az eszmének ugyanis az a lényege, hogy a személyt nem szabad tárgyként, eszközként használni még akkor sem, ha ilyen módon tudnánk megközelíteni az anyagi igazságot.
Egy régi szovjet filmben a főhős bürokrata az utcán halad, miközben mindenki más ellenkező irányba megy. Valaki megkérdezi tőle: elvtárs, a tömegekkel szemben? A válasz: nem, a tömegek jönnek velem szemben. A tények ismeretének hiányában nem lehet azt mondani, hogy biztosan nem lehetett igaza. A történelem számos példát szolgáltatott arra, hogy akár hatalmas méretű politikai-társadalmi mozgásokkal szemben azokra kellett volna hallgatni, akik a veszélyekre figyelmeztettek.
1. Az elnevezés erkölcsi meghatározottságra utal, de ma már kialakult jogi normák tartalmazzák a hozzá kapcsolódó elvárásokat. Így az a maga közvetlenségében és részeinek tartalmában is értelmezhető, kikényszeríthető. Magyarországon az Alaptörvény XXVIII. cikke, az irányadó nemzetközi szerződésekben jól körülhatárolható
- 294/295 -
rendelkezések írják le azokat az elvi jelentőségű szabályokat, amelyek kijelölik a büntetőeljárás általánosan elfogadható, sőt: elvárható kereteit. Ilyen például a pártatlanság, a fegyverek egyenlősége, a védelemhez és a jogorvoslathoz való jog. Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy ezek megsértése súlyosan érinti az eljárások résztvevőinek jogait, amellett akár végzetes következménnyel is járhat az ügy kimenetelére, a terheltek sorsára. Nem állítjuk ezzel, hogy az elvek tiszteletben tartása garantálja az anyagi igazság feltárását,[9] de azt igen, hogy megszegésük általában azzal ellentétes eredményre vezet.
Azt a következtetést, hogy Király Tibor nem a hatóságok és a bíróságok megismerő tevékenységét korlátozó tényezők visszaszorítása útján látta megvalósíthatónak az anyagi igazság feltárását célzó eljárás sikerét, már a hivatkozottnál korábbi, 1962-ben megjelent munkájában is teljesen világossá tette. A védelem és a védő a büntetőügyekben[10] címmel megjelent könyvében éppen a tisztességes eljárás fontos követelményeivel foglalkozik. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az 1956-ot követő, enyhén szólva is számos esetben kétséges törvényességű perek többségének lezárását követően szükségessé vált a konszolidált szocializmus büntetőeljárásának a szabályozása. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Király Tibornak a korábbi jogtipráshoz köze lett volna. Ellenkezőleg, az általa képviselt értékek kifejtése egyértelmű állásfoglalást jelentett a garanciákat sokszor nélkülöző jogalkalmazással szemben.
A "konszolidált szocializmus" kifejezés sem arra utal, hogy a jubiláns valamiféle markánsan kommunista, a fejlett alkotmányos demokráciák megoldásaitól gyökeresen eltérő rendszer kialakítását szorgalmazta. Valójában éppen a tisztességes eljárás elvi követelményeinek a politikai különbségektől a szakmai egység irányába történő elmozdítása olvasható ki igényként a védelemről szóló munkában. Király Tibor hangsúlyozta az ártatlanság vélelmének fontosságát, a kontradiktórius megoldások előnyben részesítését a közhatalomtól való kiszolgáltatottságot megtestesítő inkvizitórius módszerekkel szemben.
2. Az akkor kifejtett tételek ma sem vonhatók kétségbe, azokat egyébként a tételes jog is visszatükrözte. Már az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet is rögzítette, hogy a hatóságok kötelesek gondoskodni a védelem jogának érvényesüléséről az eljárás minden szakában, beleértve a szabad védőválasztás lehetőségét is (7. §). A későbbiekben - különösen az alkotmánybírósági és nemzetközi igazságszolgáltatási gyakorlat hatására - a tisztességes eljárás tartalmi elemeinek a sokoldalú kidolgozása mellett azok következetes alkalmazása is szankcionált büntető igazságszolgáltatási követelménnyé vált.
Ez ideig "sikertörténet", valójában egy tudóst megillető laudáció formáját ölti. A fejlődés azonban sajnos mégsem ennyire problémamentes. Király Tibor igazságának a hangsúlyozása éppen azért szükséges, mert a tényleges jogfejlődés nem mindenben követi az általa lefektetett elveket és a részéről hangsúlyozott értékeket. Ráadásul nem csupán arról van szó, hogy a bűnüldöző szervek egyes kisiklásai, túlkapásai miatt szenved időnként sérelmet a tisztességes eljárás, hanem arról is, hogy egyes, attól eltérő, sőt néhány esetben a demokratikus alkotmányosság elfogadott szabályait sértő megoldások intézményesülnek úgy, hogy azok még a jogalkotásban is megjelennek.
Megjegyzendő, hogy Király Tibor az emberi jogok védelmét szolgáló garanciák szükségességét mindig tartalmilag indokolta, nem egyszerűen a normatív meghatározottság oldaláról támasztotta alá azt. Ennek szellemében a jelen írás szerzője sem tarthat elfogadhatónak bármely megoldást pusztán azon az alapon, hogy formai értelemben törvényesen megalkotott rendelkezésekről van szó.
Sajnálatos a tisztességes eljárásnak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatától kezdődően vitathatatlanul univerzális, de már korábban is megfogalmazott követelményeit nem csupán fejlesztették a már jelzettek szerint, hanem azok tényleges leépítése is megfigyelhető. A két tendencia csak látszólag mond ellent egymásnak. A jogvédelem erősítése a kifejezetten erre rendelt szervek tevékenységében megy végbe, míg a bűnüldözést érintő politikai és szakmai előírások, így azután maga a tevékenység is számos esetben intézményesen kérdőjelezi meg a tisztességes eljárás alapvető elveit.
3. A szervezett bűnözés, valamint a terrorizmus jelenségeinek elterjedése és romboló hatásuk fokozódása miatt a XX. század végétől a politikusok úgy érezték, és érzik - nem teljesen alaptalanul -, hogy lépéskényszerbe kerültek. Az emberek határozott válaszokat vártak a békeidőben eddig soha nem tapasztalt fenyegetésekkel szemben. Sokféle intézkedés, rendelkezés született a maffiatípusú bűnözés, valamint a politikai erőszak ellen. Ezek közös jellemzője, hogy a veszély fennállása nem engedte meg a tudományosan és társadalmi vitákon keresztül kiérlelt megoldások bevezetését, azonnali reagálásra volt szükség. Előtérbe kerültek azok a sztereotípiák, amelyek a leglátványosabb, ámbár nem feltétlenül valóban hatékony változtatásokkal próbálták javítani a helyzetet. Ilyen például a rendőrség létszámának a növelése, a bevándorlás korlátozása és sok más közhatalmi újítás. Ezek sorába illeszkedik az eljárási jogok szűkítése egyes csoportokkal és gyanúsítotti kategóriákkal szemben. A védelemhez való jog és más terhelti jogérvényesítési garancia megnyirbálása a bosszúra szomjas emberek kívánságának tett eleget. Bekövetkezett az is, amit Király Tibor a már hivatkozott 1972-es munkájában is visszataszító példaként
- 295/296 -
említett: a kínvallatás újbóli bevezetése.[11] Méghozzá alkotmányos köntösbe öltöztetve, vagyis legitim eszközként történő alkalmazását szorgalmazva. Nem csupán a diktatúrákban, hanem a törvények uralmát hirdető rendszerekben, a demokratikus jogállamokban is.[12]
Kérdés nyilvánvalóan, hogy a tömegmészárlásokat eredményező terrorista megnyilvánulások kitervelőivel és végrehajtóival szemben lehetünk-e finnyásak, nem érdemlik-e meg a szükségképpen kíméletet jelentő eljárási garanciák, így a tortúra tilalmának a félretételét. Mivel az abszolút tilalomként jelenik meg a civilizált országok törvényeiben és az irányadó nemzetközi szerződésekben, nyilván azt kell mondani: semmiféle mérlegelésnek, semmiféle összehasonlításnak nincs helye, a kínzás soha, semmilyen körülmények között nem megengedett. De nem kizárólag erkölcsi, emberiességi megfontolások állnak a háttérben. Mások mellett éppen Király Tibor mutatott rá Beccaria gondolatait felidézve, hogy a kínvallatás az igazság megállapítására alkalmatlan.[13]
Ez egyébként teljesen nyilvánvaló. Köztudott, hogy a tortúrát egyebek mellett a boszorkányperekben alkalmazták, többnyire eredményesen. A terheltek bármit bevallottak, mai tudásunk mellett azonban az ilyen ügyekben született ítéleteknek kevés közük volt az igazsághoz, ugyanis boszorkányok nincsenek. A kényszervallatássá aljasodó bizonyítás - ahogyan Király professzor a már idézett tételben fogalmazott - sehova nem vezet.
Általánosságban is elmondható, hogy a büntetőeljárásban érvényesülő emberi jogok korlátozása igen kevéssé függ össze a valóság kiderítésének sikerességével. Gondoljunk csak bele: az igazi megszállott (tehát a legveszélyesebb) terroristák zöme bármikor kész az életét feláldozni a támadás céljának megvalósítása érdekében. Velük szemben a viszonylag hatásos fellépés csak olyan áron lehetséges, ami aligha elégít ki bármiféle igazságosságfelfogást. Példaképpen említhető a terroristák otthonának a lerombolása,[14] ami már nem ellenük, hanem a többnyire teljesen ártatlan családjuk ellen irányul. A védelmi jogok vagy a személyi szabadság korlátozása nem mutatkozik igazán hatásos eszköznek a terrorizmus elleni harcban, de a szervezett bűnözés elleni fellépésben sem, hiszen a kriminalitás ezen megnyilvánulásainak körében jellemző a regenerációs képesség, vagyis az esetlegesen kiesett személyek és eszközök pótlásának a lehetősége.
4. Az is tény, hogy a büntetőjognak - így az eljárásnak is - van egy bizonyos tartása, úgy is fogalmazhatunk: kultúrája. Ezzel is magyarázható, hogy a garanciák visszabontására irányuló törekvések jelentős része nem csupán ezen jogágakon belül keresi a kibontakozást, hanem úgy, hogy egyszerűen kilép azok kereteiből, más közegbe helyezve a legsúlyosabb kriminalitás elleni fellépést. Erre példa az Egyesült Államok politikájában érvényesülő felfogás, amely szerint nem alkotmányos keretek között megvalósuló bűnüldözésről, hanem háborúról van szó, ahol nem merül fel a terheltek kímélete, hiszen nem velük, hanem az ellenséggel szemben kell fellépni. Az USA jogrendszerében például a "jogsértő ellenséges külföldi hadviselőkről" (alien unlawful enemy combatants) szóló 2006. évi törvény (Military Commissions Act) megfosztja a terrorizmus elleni háborúban ellenségnek tekintett személyeket az alapvető eljárási garanciáktól, katonai bizottságokra (ezek lényegében különbíróságok) bízva az igazságszolgáltatást. Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy emberi jogokról van szó, tehát nem kizárólag a saját állampolgárokat illeti meg a tisztességes eljárás. 2009-ben az ugyanazon címet (Military Commissions Act) viselő törvény enyhítette - de nem szüntette meg teljesen - a normál büntetőeljárás rendje alóli kivételt.[15]
Az eljárási garanciák félretételét eredményezheti az a tendencia is, amelynek során a büntetési célokat - amelyek egyébként a megelőzés érdekeit hangsúlyozzák - más jogágak által szabályozott keretek között próbálják elérni. Mindenekelőtt a rendészetről van szó, ami lényegénél fogva kapcsolódik a prevenció ügyéhez.
1. A tisztességes eljárás ezen elvi követelménye visszatérő téma Király Tibor műveiben. Már 1958-ban részletesen kifejtette álláspontját a vélelem természetét és jelentőségét illetően. Ez utóbbit illetően az akkori szocialista hatalomgyakorláshoz kötődő egyes ellenvéleményekkel szemben nagyon határozottan leszögezte: "A szocialista jog nem dobálhatja ki az ablakon a demokratikus intézményeket és elveket azzal a felkiáltással, hogy liberális szaguk van. Ilyen eljárással az egész büntető eljárási jogot meg lehetne fosztani mostani demokratikus és ezzel szocialista jellegétől is."[16]
- 296/297 -
A "liberális szag" a mai politikai viszonyok között is többek számára negatív minősítést eredményez. Az ártatlanság vélelmét ugyan közvetlenül nem érik támadások, de érvényesülése több területen is problematikus, az ezzel összefüggő, jórészt ebből fakadó követelményekkel együtt. Az eljárási igazságosságot alapozza meg Király Tibor következő megállapítása: "A terhelt - az ellenkező bebizonyításáig - a törvény szerint ártatlan. Ebből következik, hogy őt ügyfélként kell kezelni, úgy kell vele bánni, mintha ártatlan volna. Az ártatlanság vélelme végső fokon a büntető eljárás egyik alapelve."[17]
2. Nyilvánvaló, hogy az egyébként ma már magától értetődő elvi követelménnyel helyezkedik szembe egy olyan vélelem, ami bizonyos körülmények között a bűnös szándékot feltételezi. Jelenlegi büntetőjogunkban van ilyen rendelkezés. A hatályos 2012. évi C. törvény 22. § (2) bekezdésében írtak szerint a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha azt személy ellen például éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan követik el, de akkor is, ha lakásba hatolnak be jogtalanul az említett módok valamelyikén. Az emberölési szándék ilyen - egyébként megdönthetetlen - vélelme nem csupán a hivatkozott elvnek mond ellent, hanem az életszerűségnek is. A gyilkolásra irányuló magatartás kötelező megállapítása még akkor is igaztalan, ha a támadás (tehát a vélelem beállását megalapozó tény) általában jogellenes. Az "aki hazudik, az lop is, aki lop az öl is" típusú logikára épülő, az életben előforduló konfliktusokból a legsúlyosabb bűn elkövetésének szándékára következtető rendelkezés sérti az ártatlanság vélelmének lényegi tartalmát. Ráadásul úgy, hogy ez a támadó életébe is kerülhet, hiszen a védekező személy őt akár meg is ölheti anélkül, hogy tettéért büntetőjogi felelősség terhelné.
A Kúria a 4/2013. BJE határozatában nyilvánvalóan a törvénnyel összhangban mondta ki: "A 2012. évi C. törvény korábbi kódexben előzménnyel nem rendelkező szabályozása az ún. szituációs jogos védelmi helyzet bevezetése, tartalmilag új, és a taxatíve felsorolt eseteihez megdönthetetlen vélelmet társított. A 22. § (2) bekezdésében felsorolt esetekben ugyanis a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna." A jogtalan támadás nem azonos a büntetőjogi következményekkel járó cselekmény elkövetésével. Ezért egy gyermek vagy nyilvánvalóan elmebeteg ember támadása is jogos védelmi helyzetet eredményez,[18] ezekre is vonatkozik az ölési szándék megdönthetetlen vélelme, amennyiben a törvényben felsorolt körülmények valamelyike megállapítható.
A törvény által létesített presumptio iuris et de iure embertelen és hibás. A vélelem valószínűséget emel igazsággá. Az ártatlanság vélelme - eltekintve a Király Tibor által egyébként megalapozottan felhozott logikai problémáktól - nyilvánvalóan abból a tényből indul ki, hogy az emberek alakították ki a társadalom együttélési szabályait, ezért azok követése, nem pedig a megsértésük tekinthető tipikusnak. Ki kell jelenteni: a mások ellen intézett támadás vagy az azzal való közvetlen fenyegetés még a törvényben felsorolt esetekben sem jelenti az élet kioltására irányultságot. A Kúria a hivatkozott határozatában arra a következtetésre jutott, hogy a szükségesség változatlanul létező feltétele - szemben az arányossággal - miatt szélsőséges esetekben (pl. egy mozgássérült vagy egy egészen kicsi gyermek komoly veszélyt nem jelentő tettlegessége) a jogos védelmi helyzet kizárható.
Ezek extrém példák. Az elhárítás ugyanis nyilvánvalóan szükséges lehet akár az apró gyermekkel szemben (eltolom a kezét-lábát, ha ki akarja nyomni a szememet, vagy bármely okból érzékeny testtájamat rugdossa). A Kúria tehát valójában azt mondta ki: szélsőséges esetekben a vélelem mégiscsak megdönthető. Csakhogy ezzel a probléma nincs megoldva. Egyáltalában nem atipikus helyzet az, hogy valaki éjszaka akár a vele egy társaságban lévő férfi barátnőjére tesz megjegyzést. Az illető nyitott tenyérrel - tehát nyilvánvalóan pofozási szándékkal - közeledik a szemtelen ember felé, aki így jogos védelmi helyzetbe kerül. A hölgy sértegetése nem jogtalan támadás, verbális megnyilvánulások esetén ez nem állapítható meg. A pofozni szándékozó személy tehát nincs jogos védelmi helyzetben, az általa így megtámadni kívánt sértett azonban igen. Halálos eredmény esetén a törvényi vélelem alapján egyértelműen megállapítható a jogos védelem, tehát az emberölés elkövetője büntetlen marad.
Amint a Kúria által is felhozott példákból kiderül, a megdönthetetlen, az ártatlanság kötelező feltételezésével szembefutó vélelem nyilvánvalóan igaztalan és igazságtalan eredményre vezethet az ítélkezésben. Az igazságszolgáltatás által elvégezhető korrekciót egy másik - szintén megdönthetetlen - vélelem is akadályozza. Az Alaptörvény 28. cikke szerint ugyanis "...a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak". Az ölési szándék kivétel nélküli feltételezése a törvényben megjelölt körülmények között ellentmond a józan észnek. Ezt azonban az ítélkezés során nem lehet megállapítani, még konkrét esetre vetítve sem.
3. A letartóztatás az esetek többségében szintén vélelmezésen alapul, amit azonban az arról döntő szervek (jelenleg bíróságok) egyedileg mondanak ki a törvény rendelkezéseihez igazítva. Egy közzétett, tehát iránymutatónak szánt kúriai döntés szerint például: "Az előzetes letartóztatás fenntartása [...] a bűnismétlés veszélye miatt is indokolt azzal a terhelttel szemben, aki ellen életve-
- 297/298 -
szélyt okozó testi sértés és rablás bűntette miatt folyik az eljárás, és a halmazati büntetéskiszabás szabályaira figyelemmel öt évtől 20 évig terjedő szabadságvesztés, de akár életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabható, s az is megállapítható, hogy a vád tárgyává tett - említett - cselekményeit más büntetőeljárás hatálya alatt követte el."[19] Egy másik határozat kimondta: "A bűnismétlés veszélyének reális veszélyére megalapozottan lehet következtetni, annak a terheltnek az ügyében, aki az ellene kábítószerrel visszaélés bűntette és más bűncselekmények miatt folyamatban lévő büntetőeljárás hatálya alatt újabb kábítószerrel visszaélést követ el."[20]
Bár a megfogalmazás némi óvatosságra utal a vád tárgyára való hivatkozás miatt, mégis határozottan ki kell jelenteni: a terhelt semmilyen bűncselekményt nem követett el mindaddig, amíg ezt róla jogerős határozat meg nem állapítja. A döntések folyamatban lévő eljárásokra hivatkoznak, természetesen mindegyikben benne van a felmentés lehetősége. Ezért ezek még együttesen sem eredményezhetnék a tényleges bűncselekményekhez kapcsolódó szabadságelvonás elrendelését.
A hivatalos álláspont szerint a letartóztatás nem ellentétes az ártatlanság vélelmével. Az Alkotmánybíróság szerint azért nem, mert nem büntetésről, hanem eljárási érdekekből (beleértve az ítélet későbbi végrehajthatóságát) foganatosított intézkedésről van szó. A testület szűkítette ugyan a bűnismétlés (valójában bűnelkövetés, hiszen az eljárás alapjául szolgáló deliktum elkövetését még nem lehet kimondani) veszélyén alapuló szabadságelvonási ok alkalmazási körét, azonban még ennek a határozatnak az azonnali érvényesítését sem rendelte el az állam bűnmegelőzési érdekeinek tiszteletben tartására hivatkozva.[21]
Megállapítható tehát, hogy a jövőbeli kriminalitás veszélyének a kimondása és az arra alapozott súlyos jogkövetkezmény ténylegesen ellentmond az ártatlanság vélelmének, hiszen a bűnös szándék feltételezéséről van szó. Az más kérdés - de ennek vizsgálatába itt nem bocsátkozunk -, hogy ettől függetlenül indokolt lehet a letartóztatás, csak az nem igaz, hogy az ártatlanság vélelme kivételt nem tűrő követelmény. Az viszont feltétlenül elvárható, hogy a jogi szabályozásban és a döntések meghozatalánál is messzemenően érvényesíteni kellene az alaptörvényi és a nemzetközi jogban is megerősített garanciát. Erre van példa, hiszen a büntetőeljárásról szóló hatályos törvény (2017. évi XC. tv.) 2. §-a kimondja, hogy a személyi szabadságot tiszteletben kell tartani, alapjogi korlátozásra pedig csak a törvény által meghatározott esetekben, a szükségesség és arányosság elvének tiszteletben tartása mellett kerülhet sor. A már idézett határozatban foglaltaktól némileg eltérően egy másik - szintén iránymutatás céljából közzétett - döntésében a Legfelsőbb Bíróság azt mondta ki, hogy "[a] kereskedéssel megvalósított kábítószerrel visszaélés elkövetőjével szemben a bűnismétlésnek - e bűncselekmény jellegéből származó - elvont veszélye nem elégséges ok az előzetes letartóztatásra. A bűnismétlés veszélyére ilyen esetben is az eset konkrét körülményeinek - ezek között a bűnözői beszerzési kapcsolatoknak - pontos elemzésével lehet következtetni."[22] Az "elkövető" szó használata persze itt is kifogásolható, de a következtetés tartalmával egyet lehet érteni.
Összességében elmondható tehát, hogy az ártatlanság vélelmének elvi és általános elfogadottsága ellenére olyan jelenségek tapasztalhatók a törvényhozásban és a jogalkalmazásban is, amelyek igencsak indokolttá teszik Király Tibor ezzel kapcsolatos gondolatainak a felidézését, és azok érvként való használatát.
1. Fontos - és szintén következetesen képviselt - gondolata a jubilánsnak, hogy a kontradiktórius eljárás elvét előnyben kell részesíteni a nyomozóelvnek még a bírósági tárgyalás rendjébe is behatoló megközelítésével szemben. Az eljárási igazságosság követelménye az ezzel kapcsolatos fejtegetéseiből is kiolvasható: "A kontradiktórius tárgyalás elvében [...] a kritikák ellenére is annak az elméleti igénynek és gyakorlati lehetőségnek a törvényi kifejezését láthatjuk, hogy »hallgattassék meg a másik (mindkét) oldal is«, valamint azt, hogy a tárgyaláson a vádlott nem egyszerűen tárgya az eljárásnak és a bizonyításnak, hanem jogosítványokkal, alanyi jogokkal felruházott fél."[23]
A bírósági tárgyalás szakaszában a kontradikció - szélsőséges eseteket leszámítva - valamilyen módon nyilvánvalóan jelen van, de a Király Tibor által is favorizált eljárási mód megvalósulása sem egyszerűsíthető le az igen-nem kérdésére. A bíró és az ügyész szerepe mind a jogi szabályozásban, mind pedig a gyakorlatban lényegesen befolyásolja azt, hogy mennyire tekinthető kontradiktóriusnak a tárgyalás a jubiláns által megfogalmazottak értelmében.
2. Az ártatlanság vélelméhez és a többi demokratikus elvhez hasonlóan a bírósági tárgyalás szerepének és lebonyolítási rendjének értékeit is támadások érték már a múlt század második felében.[24] Az szinte természetesnek tekinthető, hogy a magát proletárdiktatúrának is nevező
- 298/299 -
rendszer bírósági eljárásában olyan szerepet kapott a bíró és az ügyész is, ami a terhelt és a védő ügyféli pozícióját legalábbis gyengítette. Példaképpen említhető a tárgyalás vezetőjének az a joga, hogy adott esetben felhívja az ügyészt a vád kiterjesztésére, vagy az, hogy ügyészi indítványra bizonyos esetekben kötelező volt az előzetes letartóztatás elrendelése. Ezeket a jogosítványokat - a kontradiktórius eljárás követelményére is tekintettel - az Alkotmánybíróság megsemmisítette,[25] a mögöttük meghúzódó szemlélet azonban ettől - a határozatokban foglalt indokolás meggyőző erejétől függetlenül - nem változott meg radikálisan. Annál kevésbé, mivel maguk a rendszerváltás óta megalkotott jogszabályok, valamint az ítélkezéssel szemben különböző időszakokban támasztott elvárások sem teljesen egyértelműek a kontradiktórius eljárás lényegi magvát (a Király Tibor által megfogalmazottakat) illetően. Az 1998. évi XIX. törvény a magyarországi hagyományokra és a fennálló viszonyokra is figyelemmel jelentős lépést tett az elv érvényesülésének biztosítása érdekében.
A későbbiekben azonban - még a megalkotott törvény 2003-as hatálybalépése előtt - "visszamódosították" a kontradiktórius elv következetes megvalósítását szolgáló megoldásokat. Az eredeti szöveg szerint például: [290. § (1)] "A vádlottat először kérdések feltevésével az ügyész hallgatja ki. A kihallgatás során ezt követően a védő tehet fel kérdéseket a vádlotthoz, majd a kérdezés befejeztével a tanács elnöke és tagjai intézhetnek kérdéseket a vádlotthoz, ezt követően a tanács elnöke gondoskodik arról, hogy a vádlott - ha kívánja - összefüggően is előadja vallomását." Megjegyzendő, hogy a bírói tanács elnöke vagy tagjai bármely válasz után kérdéseket tehettek fel, tehát a szerepük még ebben a kihallgatási rendben sem korlátozódott a kontradiktórius eljárásból kikövetkeztethető passzivitásra. A 2002. évi I. törvény azonban visszaállította a bírói kikérdezés elsőbbségét azzal, hogy a tanács elnöke engedélyezheti a felek részéről foganatosított meghallgatást. Ugyanez vonatkozik egyébként a tanúk vallomástételére is.
Kétségtelen tény, hogy a kérdezés jogával élés sorrendje nem feltétlenül meghatározó jelentőségű kérdés. A leírt változtatás mégis a processzust korábban átható inkvizitórius megközelítéshez való visszatérés szándékát jelzi.
3. A valódi probléma az, hogy a szükségképpen inkvizitórius nyomozás mennyire képes befolyásolni, netán kész helyzet elé állítani a bírósági eljárást. Ha ez a hatás jelentős, vagy akár döntő, akkor relativizálódik a kontradiktórius szakasz értéke. Általánosan elmondható, hogy a tárgyalóteremben, az eljárási garanciák teljességének biztosítása mellett lefolytatott bizonyítás értéke magasabb, hiszen a nyomozás - és a mai előkészítő eljárás - számos mozzanata nem, vagy csak nagy nehézségek árán ellenőrizhető, míg a bíróságon minden a felek és fő szabály szerint a hallgatóság előtt zajlik le. Éppen ezért az alkotmányos demokráciák korlátozzák a bírósági szak előtt keletkezett bizonyítékoknak, illetőleg azok forrásainak a felhasználhatóságát. A német büntetőeljárási törvény 254. §-a például csupán a terheltnek bíró előtt tett, vagy hitelesen, kép- vagy hangfelvétellel rögzített vallomásának a felolvasását teszi lehetővé a tárgyaláson, de azt is csak bizonyos esetekben (például a beismerő vallomás megerősítésére).
A magyar büntetőeljárást sajnálatosan az jellemzi, hogy a bíróság előtt jórészt a nyomozás során keletkezett anyagok felhasználása történik meg úgy, hogy azok hitelessége, sőt: bizonyító ereje nehezen támadható. Van olyan iránymutató döntés, ami hatályon kívül helyezést egyebek között azzal indokolta, hogy nem tárták a vádlott elé a nyomozás során tett vallomását.[26] Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni Király Tibornak a Büntetőítélet a jog határán című munkájából azt a mondatot, amely szerint "[n]em szól meg nem dönthető vélelem a nyomozási vagy tárgyalási jegyzőkönyvek hitelessége mellett".[27]
Előfordul, hogy az eljárás résztvevői eltérő tartalmú vallomást tesznek a nyomozati, illetőleg a bírósági szakban, sőt többszöri kihallgatás esetén még az ugyanazon stádiumban tett nyilatkozataik is lényegesen eltérhetnek. Ilyen esetekben meglehetősen általános az, amit a Nagykanizsai Járásbíróság így fogalmazott meg: "...a sértett a rendőrségi jegyzőkönyveket elolvasta, aláírta, azok tartalmát nem vitatta. Így a bíróság a sértettnek a nyomozati eljárás során tett vallomását fogadta el valósnak." A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy itt folyt bizonyítás a nyomozati iratok hitelességéről, ez azonban jórészt a rendőrök meghallgatásában nyilvánult meg, akik természetesen megerősítették: minden rendben volt a vallomások megtételekor.[28]
Nincs szó szerinti jegyzőkönyvezésre való kötelezés, a vallomást leíró személy nyilvánvalóan hatással van a szövegezésre, a kihallgatás során végbement metakommunikáció pedig egyáltalában nem jelenik meg a dokumentumban. Ahol a bírósági tárgyalás játssza a fontosabb szerepet az eljárásban, ott ennek kisebb a jelentősége. Ezzel együtt az alkotmányos demokráciákban mindenütt felmerül a nyomozati nyilatkozatok rögzítésének igénye, ami a digitális technika mai világában már nagyon egyszerűen megoldható, amellett komolyabb költséggel sem jár. Angliában és Walesben már 1984-től kötelező a hangfelvétel készítése, a bíróság előtti bizonyítást preferáló Egyesült Államokban pedig már számos helyen feltétlen követelmény a videón (mozgóképen) való rögzítés leg-
- 299/300 -
alább azokban az esetekben, amikor a nyilatkozó fogságban van.[29] Megfogalmazódott az a javaslat is, hogy nem csupán a kihallgatott, hanem a cselekményt foganatosító személy (tipikusan: rendőr) viselkedéséről is készüljön felvétel, vagyis legalább két kamerát kell működtetni. Kutatási adatok vannak arra vonatkozóan, hogy a vallomás önkéntességének, őszinteségének a megítélése eltérhet akkor, ha csak a kihallgatottra fókuszál a kamera, illetőleg a kihallgató megnyilvánulásainak párhuzamos rögzítésekor, az interakció megjelenítésével.[30]
Magyarországon a kontradiktórius bírósági eljárás meglévő előnyeit gyengíti az, hogy a tényállás közvetlen feltárása és a tárgyalótermi bizonyítás helyett gyakran jórészt a nyomozás reprodukciója folyik. De ha már ez így van, akkor minimális követelményként kellene előírni a cselekmények garantáltan hiteles rögzítését.
4. Megjegyzendő, hogy a büntetőeljárásról szóló hatályos 2017. évi XC. törvény a Király Tibor által vallott, és a jelen tanulmány szerzője által is helyesnek tartott elvek megvalósítása terén nem hozott egyértelmű előrelépést. Az eljárási igazságosság szempontjából (de eljárásgazdaságossági okokból is) helyeselhető, hogy van lehetőség megegyezésre a bűnösség és a büntetés kérdésében. Ez nyilvánvalóan javítja a terhelt ügyféli pozícióját. Más rendelkezések viszont a kiszolgáltatottságot növelik olyan esetekben is, amelyekben a jogsértés fel sem merül. A gyanú fennállásának megállapítása érdekében végzett előkészítő tevékenység könnyen áthelyezheti a hangsúlyt arra, ami Király professzor szerint is benne van a büntető igazságszolgáltatásban: ez pedig nem más, mint a hatalom gyakorlása.
A jelen írás elején megfogalmazott kérdést részben sikerült megválaszolni. Király professzor tudományos munkássága teljes mértékben igazolja az eljárási igazságosság érvényesítésének a szükségességét, az pedig meggyőző kutatási eredmények szerint hozzájárulhat a büntető igazságszolgáltatásba vetett bizalom erősítéséhez, ezáltal a bűnözés csökkentéséhez is.
A bűnözéshez és annak kezeléséhez való viszony vizsgálata során nem feledkezhetünk meg az ünnepeltnek az anyagi büntetőjog, és azon keresztül a jogpolitika fontos témáit érintő munkáiról sem.
Király Tibor - noha elsősorban processzualistaként tartják számon - tisztában volt azzal, hogy az eljárásjogot a környezetével együtt lehet csak megérteni, ebből a szempontból pedig a büntető anyagi jognak van meghatározó szerepe. Érdeklődése egész eddigi munkássága során kiterjedt a bűncselekmények és büntetések meghatározására, különösen a büntetőhatalom korlátaira. Már 1962-ben értekezett az akkor még új büntető törvénykönyv (1961. évi V. törvény) elvi kérdéseiről. Ugyanarra a következtetésre jutott, amire a büntetőeljárási jog vizsgálatánál: "A szocialista büntetőjog különben sem veti el azokat a klasszikus elveket, amelyeket már a burzsoá büntetőtörvényekben is meghonosítottak, hanem ezeket új szintre fejleszti, valóra váltásuk biztosítására törekszik."[31] Itt is azt vallotta tehát, hogy univerzális követelményekről van szó, amelyek a maguk közvetlenségében nem rendszerfüggőek.
1. A büntetőjog azonban nem csupán elvekből áll. Az általa védett értékek - ahogyan erre Király Tibor is felhívta a figyelmet - rendszert alkotnak, és összességükben illeszkednek a társadalmi tudat struktúrájába. "Magukon viselik a társadalmi rendszer bélyegét, valamint a korét is, amely szülte őket." Mindez nem garantálja, hogy a kriminálisnak minősített magatartások büntetése helyes, a boszorkányüldözés vagy az eretnekekkel szembeni kegyetlen fellépés például egyértelműen tévútként értékelhető. A leginkább alkalmazható egyetemes értékmérő Király professzor szerint az univerzális emberi jogi egyezményekben fedezhető fel, ezekből vezethető le. Amik azokban olvashatók, azok "...az emberiségnek a történelem során kikínlódott és a mai korban kiérlelt, közös kulturális értékei".[32] Ne feledkezzük meg róla, hogy ennek a gondolatnak a közzétételekor (1981-ben) Magyarországon még mindig a szocialista ideológia uralkodott, amelybe belefért ugyan az emberi jogok tisztelete (ezt már 1972-től tartalmazta módosított 1949. évi XX. törvény, amellett a hivatkozott egyezményeket is a belső jog részévé tették), de az alkotmány azt is hozzátette [54. § (2) bekezdés], hogy az állampolgári jogokat a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni. Ez pedig aligha fért össze az univerzális szerződések liberális szellemével.
2. Király Tibor az akadémiai székfoglaló értekezését nem eljárási, hanem anyagi jogi és jogpolitikai kérdéseknek szentelte.[33] Nem meglepő, hogy ezúttal is az egyetemes értékek tiszteletben tartását és érvényesítésüket szorgalmazta. Természetesnek tartotta a büntetőjog politikai meghatározottságát, de bírálta - mindenekelőtt a társadalomra veszélyesség kritériumának változó értel-
- 300/301 -
mezésére hivatkozva - a túlságosan szoros, az állandó elemeket negligáló vagy háttérbe szorító kapcsolat fenntartását a kétfajta rendszer között. A tudományos testület tagjává válásakor a jubiláns annak a felfogásának adott hangot, hogy a nemzetközi egyezményekben (is) lefektetett alapvető elvi követelményeket sértő eljárásban hozott ítélet akkor is semmis, ha a törvényszegésnek a határozat érdemére nem volt hatása. Az ilyen eredményt előidéző okok között - és itt is megmutatkozik a Király Tibor által képviselt értékek egysége - már a durva eljárási jogsértéseket hangsúlyozza (a pártatlanság, a nyilvánosság, a védelemhez való jog, a kényszertől való mentesség). Ezen túlmenően a jubiláns megemlít más semmisségi okokat is, ilyen például, ha a bíróságtól elvonnák az ítélkezés jogát, igazgatási szervek döntenének a cselekvőségről és bűnösségről.[34]
Ez utóbbi veszély, ha nem is a maga közvetlenségében, de fennáll. Arról már volt szó, hogy a nyomozás során keletkezett anyagok jelentősen befolyásolják az ügy kimenetelét. Vannak olyan esetek, amelyekben akár a nyomozó hatóság ténylegesen meghozhatja az érdemi döntést. Ilyen az az egyáltalában nem atipikus eset, amikor két társaság (vagy két család) tagjai csapnak össze. A verekedés során több bűncselekmény is megvalósulhat, de a jogos védelmi helyzet a megtámadottnak nyilvánított személy vagy személyek oldalán kizárja felelősségük bírósági megállapításának a lehetőségét. A másik oldalhoz tartozókkal szemben azonban folytatódik az eljárás, amelyben a vétlennek ítélt személyek vádlottként természetesen már nem szerepelnek, így lényegében kizárt az olyan ítélet, ami a megszüntető határozatban foglaltaktól eltérően értékelné a történteket. Kétségtelen tény, hogy a nyomozást lezáró döntés nem végleges, nincs jogereje, amennyiben viszont a ténylegesen megvádolt terheltekkel szemben jogerős ítélet születik, úgy közvetve a másik csapat tagjai ténylegesen alig megkérdőjelezhető felmentő határozatot kapnak.
Hozzá kell tenni, hogy a közigazgatási vagy más szervek általi kvázi (tényleges) büntetőjog-szolgáltatásnak durvább példái is vannak. Az amerikai katonai bizottságok (Military Commissions) részéről végzett igazságszolgáltatásról már volt szó. Magyarországon nem, de például az Egyesült Államok és Izrael gyakorlatában létezik a törvényesnek tekintett "célzott ölés" (targeted killing), ami azt jelenti, hogy hírszerzői jelentések vagy más források alapján a végrehajtó hatalom kiválaszt egy - rendszerint terroristavezérnek tartott - embert, akit bármilyen eljárás lefolytatásának mellőzésével egyszerűen megsemmisítenek. Ez a már szintén említett háborús felfogás keretei között próbálják legitimálni, holott a jogerős ítélettel meg nem állapított cselekmények az ilyen módszert alkalmazó államok büntetőjoga által is tiltottak. Megjegyzendő, hogy az ilyen akciókban rendszerint nyilvánvalóan ártatlan emberek, köztük gyakran gyermekek is meghalnak.[35]
A büntetőhatalom korlátainak vizsgálata alapján Király Tibor arra a következtetésre jutott, hogy ha azt "...rövid távú szükségletek kiszolgálójává teszik, akkor az általánosan elismert, egyetemes érvényű normákkal mérve könnyen válik tévedések áldozatává. A büntető hatalomnak mindinkább összhangba kell kerülnie a történetileg kipróbált, tapasztalat által szentesített jogi-kulturális értékeket hordozó társadalmi környezetével. Reményt adó körülmény, hogy az értékek közül mind több és több arat nemzetközi elismerést, hogy az államok mindinkább rákényszerülnek, hogy ezekhez tartsák magukat, akár büntetőjogi, akár peres eljárási normákról van is szó." Hozzá kell tenni: Magyarországon az akkor kifejtettek óta olyan politikai változások történtek, amelyek elvileg meg kellene, hogy erősítsék az újdonsült akadémikus utolsó mondatában kifejezett reményét. Sajnálatos módon azonban az itt említett példák igazolják, hogy a remény nem elegendő. Király Tibor tudományos eredményeire is támaszkodva tovább kell munkálkodni - úgy is fogalmazhatunk: küzdeni - az emberi jogok egyetemes rendjének a megvalósításáért a büntető anyagi és eljárási jog, és az egész közhatalom-gyakorlás terén. ■
JEGYZETEK
[1] Ld. pl. Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára - Korinek László - Lévay Miklós (szerk.): Kriminológia - Szakkriminológia. Complex Kiadó Budapest 2006, III. rész: Kriminológia és bűnözés kontroll. Szerk.: Lévay Miklós, 597-708.
[2] Tyler, Tom R. (2003): Procedural Justice, Legitimacy, and the Effective Rule of Law. Crime and Justice, Vol. 30, 283-357.
[3] Király Tibor (1958): Az ártatlanság vélelme. Jogtudományi Közlöny XIII. évf. 7. sz, 277-289.; Mit ér az ártatlanság vélelme? Magyar Jog, 1987. 12. sz. 1019-1026.
[4] 9/1992. (I. 30.) AB határozat.
[5] Tyler, Tom: Why People Obey the Law? Yale University Press, New Haven-London, 1990.
[6] Király: I. m. 311.
[7] Király: I. m. 312.
[8] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972. 139.
[9] Ld. pl. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 48-101.
[10] Király Tibor: A védelem és a védő a büntetőügyekben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962.
[11] Senate Select Committee on Intelligence (2014): Committee Study on the Central Intelligence Agency's Detention and Interrogation Program US. Senate, Washington D.C.
[12] Dershowitz, Alan M.: Why Terrorism Works, Yale University Press, New Haven-London, 2002; Brugger, Winfried: Vom unbedingten Verbot der Folter zum bedingten Recht auf Folter? Juristenzeitung, 2000, Heft 4, 165-216.
[13] Király: I. m. (1972) 15.
[14] Carroll, Martin B.: The Israeli Demolition of Palestinian Houses in the Occupied Territories: An Analysis of its Legality in International Law Territories: An Analysis of its Legality in International Law, Michigan Journal of International Law, 1990, Vol 11, No. 4, 1195-1217.
[15] Elsea, Jennifer K.: The Military Commissions Act of 2009 (MCA 2009): Overview and Legal Issues, Congressional Research Service, Washington D.C. 2014.
[16] Király: I. m. (1958) 280.
[17] Király: I. m. (1958) 279.
[18] Mészáros Ádám: A jogos védelem elvi és gyakorlati problémái, OKRI, Budapest, 2015. 58.
[19] BH+ 2013.318, Kúria Bkf. III. 683/2013.
[20] BH+ 2007.432, Legf. Bír. Bkf. I.528/2007.
[21] 26/1999. (IX. 8.) AB határozat.
[22] BH 2009.42: Legf. Bír. Bkf. I. 894/2008.
[23] Király Tibor: Büntetőeljárási jog, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 122.
[24] Bárd Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 16.
[25] 14/2002. (III. 20.) AB határozat; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat.
[26] BH+ 2002.54, Legf. Bír. Bf.IV.215/2002.
[27] Király: I. m. (1972) 125.
[28] EBD 2015.B26, Nagykanizsai Járásbíróság 3. B.292/2013.
[29] Bang, Brandon L. - Stanton, Duane - Hemmens, Craig - Stohr, Mary K.: Police Recording of Custodial Interrogations: A State-by-State Legal Inquiry, International Journal of Police Science and Management, 2018, Vol 20. No 1, 3-18.
[30] Bang et al.: I. m. 6.
[31] Király Tibor: Az új Büntető Törvénykönyv. Valóság 1962, 5. szám, 27.
[32] Király Tibor: Büntetőjog és a garanciák. Gazdaság és Jogtudomány, 1981, 1-2. sz.
[33] Király Tibor: A büntetőhatalom korlátai. Magyar Tudomány, 1988, 95. kötet (új folyam 33. kötet), 10. szám, 745-759.
[34] Király: I. m. (1988) 757-759.
[35] Ld. pl. Gross, Michael L.: Assassination and Targeted Killing: Law Enforcement, Execution or Self-Defence? Journal of Applied Philosophy, 2006, Vol. 23, No. 3, 323-335.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest).
Visszaugrás
