A Magyarországon 1853. május 1-jén hatályba léptetett Osztrák Polgári Törvénykönyv (Optk.) bevezetésével a polgárosodást szolgáló magánjogi kódex vált alkalmazandóvá; a korábbi szabályokhoz képest jóval fejlettebb áruforgalmat feltételező, szabályozó joganyag lépett életbe. Noha egységes kódexként csak 1861-ig volt hatályban, a további jogfejlődésre nézve döntő jelentőséggel bírt, hiszen a nyílt parancsokkal egyetemben az első lépés volt a tradicionális magánjog lebontásának, lebomlásának folyamatában.
Az Optk. bevezetése a javak szabad forgalmát kívánta elősegíteni, így az ingatlanforgalom biztonsága érdekében feltétlenül szükséges volt a korábban már sürgetett nyilvános és közhiteles nyilvántartási rendszer megteremtése, ami az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartással történt meg. Ezzel Magyarországon az osztrák-német általános telekkönyvi rendszer honosodott meg, melynek lényege, hogy elvileg - a közutaktól, csatornáktól, vasutaktól, bányatelkektől eltekintve - minden ingatlan telekkönyvezésre kerül. A rendszer konstitutív, azaz az ingatlanra vonatkozó mindenfajta jogváltozás csak a telekkönyvi bejegyzéssel megy végbe. A telekkönyv nyilvános, tehát bárki megtekinthette, a bejegyzésről másolatot készíthetett; és közhiteles, azaz a bejegyzett jogok, tények és körülmények fennállását a telekkönyv hitelesen tanúsítja, a bejegyzéseket tehát a jóhiszemű és ellenérték fejében jogot szerző javára valónak kell tekinteni.
A bevezetett telekkönyvi rendszer konstitutív volta ellenére hosszú évtizedekig problémaként jelentkezett, hogy sokan - különösen a vidéki, földművelésből élő lakosság körében - kötelezettségük ellenére sem jegyeztették be megszerzett tulajdonjogukat, melynek oka lehetett a bejegyzési kényszertől való idegenkedés, az abbéli hit, hogy az adásvételi szerződés megkötése és a teljesítés megtörténte elegendő a tulajdon átszállásához, valamint nem kis mértékben az átíratással járó költségek elkerülése.
Ennek folytán gyakran előállott a szakirodalomban az ingatlanok kétszeres eladásának nevezett helyzet: a telekkönyvben feltüntetett tulajdonos (A) adásvételi szerződést köt a vevővel (B), általában megtörténik mindkét oldalról a teljesítés (vételár megfizetése, illetve az ingatlan birtokba adása és a bejegyzéshez szükséges ún. bekeblezési engedély megadása), ám még mielőtt B az ingatlan-nyilvántartást vezető bírósághoz fordulna, a jogilag (telekkönyvileg) még mindig tulajdonos A megállapodik az ingatlan adásvételéről egy harmadik személlyel (C), aki a vételárat megfizeti és a bekeblezési engedély benyújtásával kéri a tulajdonjog nevére történő bejegyzését, ami törvényes akadály híján meg is történik. A hatályos szabályok[1] értelmében C tulajdonjoga akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha tudott a korábbi szerződésről; B legfeljebb A ellen fordulhatott az őt ért kár megtérítése céljából.
Ezen állapot szigorú egyoldalúságát hamar felismerték, s a magánjogi irodalomban széles körű, évtizedekig tartó vita bontakozott ki a megoldásról, mely kölcsönhatásban állt a kódextervezetek szabályozási kísérleteivel. E vita egyik legnagyszerűbb terméke volt a részben a korabeli bírói gyakorlaton alapuló Grosschmid-féle jogcímvédelmi teória, mely a jóhiszeműen birtokba lépő vevőt előnyben részesítette a később szerző telekkönyvi tulajdonossal szemben.[2] Ez a Grosschmid által csak ideiglenesnek gondolt[3] megoldás lett az alapja az 1928-as Magánjogi törvényjavaslat már akkor sokak által bírált[4] vonatkozó szabályának[5], és hatályos Polgári Törvénykönyvünkben [117. § (4) bekezdése] is konzerválódott[6].
A kétszeres eladás azonban nem csak magánjogi rendezést kívánt: újból és újból feltámadt a polémia: büntetendő cselekményt is képez-e egy ingatlannak több személy részére történő elidegenítése, s ha a válasz igenlő, a büntető törvénykönyv mely tényállását valósítja meg. Az alábbiakban az erre a kérdésre adott elméleti válaszokat, az erősen ingadozó, többször irányváltásokat végrehajtó bírói gyakorlatot, valamint a mindezek alapjául szolgáló jogszabályi háttér vizsgálatát kíséreljük meg az első magyar büntető törvénykönyv hatályba lépésétől az 1908-as büntetőnovella utáni évekig.
- 95/96 -
Mivel a kódex utáni büntető ítélkezés és elmélet az ingatlanok kétszeres eladását rendszerint csalásnak vagy okirat-hamisításnak, időnként ezek halmazatának tekintette, szükséges áttekinteni ezen bűncselekménytípusok szabályozását a törvény tervezeteiben és magában a szentesített törvénycikkben.
Az 1875. november 4-én Perczel Béla miniszter által beterjesztett 57. számú, "A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és a vétségekről" címet viselő törvényjavaslat[7] 357.§-a értelmében csalást követ el, "aki azon célból, hogy magának vagy másnak jogtalan hasznot szerezzen, valakit ravasz fondorlatokkal tévedésbe ejt vagy tévedésben tart és ez által vagyonában megkárosít"[8]. Az okirat-hamisítás (376. §) javasolt tényállása szerint: "aki szándékosan közreműködik arra, hogy valakinek jogát illetőleg valótlan tények, körülmények vagy nyilatkozatok vezettessenek be a nyilvános könyvbe vagy más közokiratba: 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő"[9]; ennek minősített esete, ha az elkövető az ezen szakaszban meghatározott cselekményt azért követi el, "hogy ezáltal magának vagy másnak jogellenes hasznot szerezzen: öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő"[10].
A képviselőház igazságügyi bizottsága 1876 áprilisától 1877 májusáig 51 ülésben vitatta meg a törvényjavaslatot, majd ezen munka eredményeképpen határozati javaslatot tett a szövegezés végleges megállapítására. Ennek értelmében az eredeti 357. § helyett a 379. § tartalmazza a csalás törvényi definícióját, mely pontosította az eredeti megfogalmazást: "Aki azon célból, hogy magának vagy másnak jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, valakit ravasz fondorlatokkal tévedésbe ejt vagy tévedésben tart és ez által annak vagyoni kárt okoz"[11]. Az okirat-hamisítás a bizottsági szöveg 400. §-ába került: "aki szándékosan közreműködik arra, hogy valaki jogai vagy jogviszonyainak lényegére vonatkozó valótlan tények, körülmények vagy nyilatkozatok vezettessenek be a nyilvános könyvbe vagy más közokiratba: 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő"; a minősített eset módosított szövegében a "jogellenes" szó helyébe a jogtalan kifejezés került, az ezt megvalósítókra pedig 5 évig terjedhető börtönbüntetés kiszabását tartotta szükségesnek a bizottság.[12]
A bizottsági javaslat a képviselőházi[13], illetve főrendiházi tárgyalás[14] után nyert szentesítést a magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878. évi V. törvénycikk)[15], melyet 1878. május 27-én megtörtént szentesítése után május 29-én hirdettek ki mindkét házban és 1880. szeptember 1-jén lépett hatályba. A szakirodalomban megalkotójáról Csemegi-kódexként emlegetett törvény 379. és 400. §-a[16] a fent említett bizottsági szövegnek felel meg.
3.1. A kódex hatálybalépése utáni első években az alsófokú bíróságok rendszerint csalásnak minősítették az ingatlanok kétszeres eladását, ugyanakkor a Curia következetesen kitartott amellett, hogy e cselekmény nem büntethető a 379. § alapján[17]; civilis jogtalanság lévén csak polgári perútra tartozó kártérítésnek képezheti jogalapját. Így felmentő ítélet született a tévedésbe ejtés, illetve tévedésben tartás hiányában (Curia 1881. évi 2165. sz.[18]; Curia 1881. évi 2083. sz.[19]; Curia 1881. évi 12.063. sz.[20]), valamint károsítási szándék fenn nem állása esetén (Curia 1882. 646. sz.[21]).
A tévedésbe ejtés hiányára való hivatkozás logikusan következik a Btk. szövegéből, hiszen a 379. § a tévedésbe ejtett vagy tévedésben tartott és a megkárosított személy azonosságát követelte meg. Az elméletben és ennek nyomán a gyakorlatban azonban a törvényt tágan értelmezve néhány év múltán utat tört magának az a felfogás, mely szerint eltekintve a fizikai azonosságtól elegendő a jogi egység. Így a kétszeres eladás esetén az első vevő a károsult, ugyanakkor az ingatlan-nyilvántartást végző bíróságot (mely az első vevő képviselőjének tekinthető ez esetben)[22] az eladó oly módon ejti tévedésbe, hogy elhiteti vele, még jogosítva van az eladásra. A csalás megállapíthatósága mellett szóló másik nézet szerint már maga az eladás ténye azt a hitet kelti az első vevőben, hogy az eladó a dologról többé nem fog rendelkezni és a második eladás által ez a biztonsági tudat kerül kijátszásra.
Más ítéletek a 400. § által szabályozott intellektuális közokirat-hamisítás megtörténtét látták a kétszeres eladásban, hiszen amennyiben az eladó megtéveszti a telekkönyvi hatóságot azzal, hogy még magát az ingatlan elidegenítésére még jogosítottnak tünteti fel, szándékosan közreműködik valótlan tényeknek az ingatlan-nyilvántartásba történő bevezetésében.
3.2. A Curia büntető tanácsainak teljes ülésében 1883. május 18-án meghozott 21. sz. döntvényével (21. sz. TüH) azt a kérdést kívánta a joggyakorlat egységesítésének céljából megválaszolni, miszerint "valamely ingatlan dolognak egymásután két személy részére eladása illetőleg átadása, ha ez által a korábbi vevő által szerzett jogcímnek ezen ingatlanra való érvényesítése meghiúsíttatik, képez-e büntetendő cselekményt és minőt?". A fenti szándéknak egyébként meg nem felelő határozat szerint, ha a 379. § valamennyi ismérve fennáll és a tettes szándéka kiterjed az első vevő megkárosítására is, megállapítható a csalás és ekkor szükségképpen megvalósul a közokirat-hamisítás is, ezért a két bűncselekmény eszmei bűnhalmazata állapítandó meg.[23]
- 96/97 -
3.2.1. A döntvény heves vitákat váltott ki, legtöbb elemzője helytelennek ítélte. A kritika egyik oldalról azt vetette a Curia szemére, hogy voltaképpen semmi újat nem állapított meg, amikor a Btk. 379. §-ában felsorolt összes ismérv megvalósulását csalásnak tekinti, hiszen "azt a bíróságok decisio nélkül is tudták, hogy ha valamely cselekmény a csalás összes ismérveivel bír, az csalást képez"[24]. Nem meggyőző az elkövető károsítási szándékának külön kihangsúlyozása, hiszen a bűncselekmény csak szándékosan követhető el és amennyiben a tettes szándéka kiterjedt a sértett jogtalan vagyoni haszon szerzése céljából történő tévedésbe ejtésére vagy tévedésben tartására (ezek mind a 379. § által expressis verbis megkövetelt elemek), szükségképpen ki kellett terjednie az ezen cselekménye folytán a sértettnél fellépő vagyoni kár bekövetkeztére is - hiszen a jogtalan haszonszerzés csak a sértett valamilyen módon való megkárosításával együtt képzelhető el.
A kritika másik iránya nem magát a döntvényt tárgyalta, hanem az annak alapjául szolgáló kérdés megválaszolását tűzte ki célul, jelesül amennyiben büntetendő cselekmény egyáltalán, milyen bűncselekményt valósít meg a kétszeres eladás.
3.2.2. Legelőször vegyük szemügyre azokat a véleményeket, amelyek a kétszeres eladást nem tekintették bűncselekménynek - legalábbis a Csemegi-kódex szabályai szerint. Polgár József (vámosmikolai kir. járásbíró) szerint a kétszeri eladás "puszta ténye által egymagában a sértett fél vagyoni álladékának csökkenése egyrészről még be nem állott, másrészről pedig a tettes jogtalan vagyon szerzése még nem constatálható [...], a forgalom tárgyát képező dolgok kétszeri eladásának puszta ténye még nem képez büntetendő cselekményt, hanem első sorban mint szerződés megszegése csak civilis kártérítési keresetre nyújtanak jogalapot"; csak "ha a tettes vagyontalansága, vagy a kártalanításra elegendő vagyon hiánya s ezzel a kár megtérítésének lehetetlensége van constatálva, lesz constatálva az is, hogy a tettes azon célból hallgatta el a dolognak már egy ízben történt eladását, hogy ez által magának vagy másnak jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, a sértett félnek pedig vagyoni kárt okozzon"[25].
Ennél radikálisabb nézetet fejtett ki Eördögh: ingatlan kétszeri eladása nem csalás, nem is okirat-hamisítás, hanem büntetőjogilag közömbös cselekmény! Az " előállott károsodás különben büntetőjogi oltalomra igényt ama egyszerű oknál fogva nem tarthat, mert azt feltétlenül kikerüli, aki saját érdekeire csak a közepes gondot is fordítja s azokat nem hanyagolja el szándékosan csak azért, hogy a %fizetést kikerülje"[26].
Grosschmid civiljogi szemszögből vizsgálódik. Csalás megállapítását kizártnak tartja, hiszen az első vevő nem ejtetik semmi módon tévedésbe; noha elterjedt nézet, hogy az eladó az első vevőben általa felébresztett bizalmat, hogy az ingatlan felett többé már nem rendelkezik, játszaná ki ravasz fondorlattal a második eladás során, ez képtelenség, hiszen voltaképpen nem azért büntetnék az eladót, mert kijátszotta az első vevőt, hanem mert amazt a szerződéskötéskor "ki nem ábrándította az iránt, hogy ő vagy örököse [...] ki fogják játszani"[27]. Az eladó bűne eszerint voltaképpen abban állna, hogy elhitette az első vevővel, hogy már nuda emptione tulajdonossá vált - azaz jogi tévedést keltett benne. Mint rámutat, a 21. sz. TüH egyébként is megvilágítatlanul hagyja, vajon egyáltalán alkalmazható-e a 379. §, ezért csak azzal magyarázható, hogy "kellett lenni valami olyan felfogásnak, amely a másodszori eladásban már magában véve csalást látott"[28]. A magánjogi szabályok értelmében az eladó az ingatlan átírásáig tulajdonos marad, így az okirat-hamisítás tényállása sem alkalmazható. Különösen ellentmondásos lenne a 400. § alkalmazása abban az esetben, amikor a második vevő nem tudott az első adásvételről, hiszen ekkor a "valótlan" adatok bevezetése telekkönyvbe voltaképpen az ő törvény által szentesített jogérvényes tulajdonszerzési aktusa![29] Ezek alapján "e cselekmény a btk. alapján nem büntethető".[30] Annak okát, hogy a bíróságok rendszerint ennek ellenére büntetőjogilag releváns cselekménynek tartják a kétszeres eladást, abban látja, hogy "büntető iurisprudenciánk kiindul civiljogi szabályokból, melyeket tetszés szerint alkot magának, mintegy házi használatra"[31], s így a határozatok "egyszerűen abból indulnak ki (minden levezetés nélkül), hogy a vevő már az adásvevéssel megszerzi a dolog tulajdonát, legyen az ingó vagy ingatlan"[32].
Ugyanakkor Grosschmid nem tagadja, hogy ezen cselekmények eshetnek büntetőjogi értékelés alá; de "csakis a tényleg birtokbalépett szerző érdekében igazolható, ha egyáltalán igazolható a büntetőjogi védelem is", hiszen az ingatlant szerzők nagy része azért hanyagolja el tulajdonjogának bejegyzését, mert bízik "a tettleges átvétel és birtoklás jogi hatályában".[33] Ugyanakkor de lege ferenda "nem szükség magunkat azzal ámítanunk, hogy a rosszhiszemű tkvi [telekkönyvi] szerzés már eo ipso csalás volna; sem azzal, hogy btk-ünk 400. szakaszában a valótlan tény fogalma alá jog- és ténykérdés egyaránt tartozik"[34]. Az ugyanis, aki az általa vagy jogelődje által elkötelezett ingatlant másnak elidegeníti és engedélyezi a tulajdonjog telekkönyvi bejegyzését, nem tesz egyebet, mint "elsikkasztja a tkvi birtok nevénhagyása által jogi rendelkezése alatt maradt ingatlant"[35]. Mivel azonban a Csemegi-kódex a sikkasztáshoz idegen és ingó dolgot kíván meg, ezért kívánatos a törvény oly irányú módosítása, mely szerint ingatlant is el lehet sikkasztani, valamint nem szükséges a dolognak idegennek lennie; vagyis elegendő, ha annak átruházására a tettes valamely kötelmi jogcímen köteles. E mó-
- 97/98 -
dosítás keresztülvitele esetén az ingatlanok kétszeri eladása büntetendővé válna "ex ratione juris, a jog organikus alapjaiból" anélkül, hogy "a ravasz fondorlat vagy a sui generis csalás [...] szentjeit segítségül kellene hívni".[36] Sajátos, hogy Grosschmid eme a dolog lényegét megragadó, rendkívül logikus - és nem utolsósorban szellemes - érvelése sem az elméletben, sem a novellatervezet szövegváltozataiban, sem az ítélkezési gyakorlatban nem köszön vissza!
3.2.3. A kétszeres eladást a csalás tényállása alá vonó szerzők közül Finkey Ferenc szerint - noha a Btk. betű szerinti értelmével ellenkezik - alapvetően helyesnek tekinthető a 21. sz. TüH, mert a kétszeri eladás de lege ferenda kétségtelen csalási esetet képez. Helytelennek ítéli ezzel szemben de lege lata is a közokirat-hamisítás megállapítását, hiszen a telekkönyvet vezető szerv, illetve annak hivatalnoka nincs megtévesztve a második vevő tulajdonjogának bejegyzésekor.[37] Finkey érveléséből logikusan következik, hogy - bár ezt maga a szerző nem állítja - voltaképpen contra legem döntésnek tekinthető a Curia döntvénye. Meglehetősen sajátságos, hogy Finkey a megtévesztés hiányával indokolja a 400. § alkalmazhatóságának kizárását, ugyanakkor maga az említett szakasz nem kívánja meg a megtévesztést, pusztán valótlan tények bevezetéséről beszél, a bevezetés megtörténtének módja tehát irreleváns! A telekkönyvi hatóságnak egyébként sem áll jogában, sőt módjában sem "azt kutatni, sérti-e valakinek a telekkönyvből ki nem tűnő jogát a bejegyzés. Ergo: tévedésbe sem ejtheti [az eladó] ez iránt, amit nemhogy figyelembe, sőt tudomásul vennie sem lehet."[38]
Fayer László is kritizálta a halmazat megállapítását a döntvényben, hiszen valós tények kerülnek be az ingatlan-nyilvántartásba: az eladó megengedi az átírást a második vevő nevére - tehát szó sem lehet közokirat-hamisításról.[39] Annak okát, hogy az ítélkezés gyakran mégis megállapítja a 400. §-ban foglaltak elkövetését, abban látja, hogy az intellektuális okirathamisítás "hézagpótló bűncselekménnyé fejlődött": sok "fondorlatos manipulatio" nem illeszthető teljesen a Btk. formalisztikus körülírásaiba, ezért azokban az esetekben alkalmazzák, ha a cselekmény egy része abban állott, hogy a tettes valamilyen "nyilvános könyvbe" valótlan adatokat vezettetett be.[40]
Illés Károly szintén a halmazat megállapításának lehetősége ellen szállt síkra, álláspontja azonban nem egyértelmű: kezdetben amellett kardoskodik, hogy ingatlan másodszori átruházása nem minősülhet csalásnak, hiszen nem ejtetett tévedésbe az első vevő; ennélfogva a halmazat kizárt.[41] Néhány év múltán már a közokirat-hamisítás megállapítását is tévesnek mondja az ingatlan kétszeri eladása esetén, hiszen ez noha okozhat sérelmet, nem valótlan, hanem kifejezetten való tények bevezetése történik meg az ingatlan-nyilvántartásba. Ezért legfeljebb csalás megállapíthatóságát ismeri el, ha annak ismérvei fennforognak[42] - ellentétben fenti, a csalás fennforgását tagadó nézetével.
A csalás megállapítása mellett érvelők táborába tartozott Heil Fausztin (fiumei kir. ügyész, majd a budapesti kir. ítélő tábla bírája) is, aki a Büntető Jog Tára hasábjain többször is kifejtette nézeteit.[43] Alaptétele: vitán kívül áll, hogy a tulajdonjog nem a szerződés megkötésével illetve a birtokba lépéssel, hanem csak a telekkönyvi bejegyzés által szerezhető ingatlan felett. E bejegyzés nem csupán a tulajdonjog biztosításául szolgál, hanem megszerzésének nélkülözhetetlen feltétele. Ennélfogva a másodszori eladással az eladó obligationalis viszonyon alapuló kötelmét sértheti ugyan, de ez tulajdonosi minőségét nem érinti, a másodszori eladás bekeblezése tehát nem jelentheti valótlan tényeknek az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését! Ezért a Btk. 400. § semmiképpen nem alkalmazható. Ebből következően - tekintettel a joggyakorlat többségi elvi álláspontjára - eme cselekményt a jogtalan haszonszerzési és károsítási célzat bizonyítottsága esetén csak csalásnak minősíthetjük. A judicatura azon gyakorlata, hogy ingatlan kétszeri eladását a csalás megállapítására alkalmasnak tekinti, magában foglalja annak elismerését, hogy a másodszori eladás ravasz fondorlattal való tévedésbeejtést képez.
3.2.4. Fenti álláspontokkal szemben többen is felléptek a kétszeres eladást zömmel okirat-hamisításnak (is) tekintő joggyakorlat védelmében. Ligetkuti Iván (nagyváradi kir. alügyész) Heil nézeteivel vitázva kifejti: az első vevővel szemben nem állhat fenn csalás, mert nem ejtetett tévedésbe, illetve nem tartatott abban. A második vevővel szemben csak akkor lehetne, ha az eladó az első szerződés fennállása tekintetében ejtette volna tévedésbe, ez azonban a gyakorlatban ritka, mert az eladó és a második vevő rendszerint az első vevő kijátszására szövetkeznek. Ugyanakkor az eladó az első vevővel kötött szerződés nyomán elvesztette az ingatlan feletti rendelkezési jogát, a második vevővel kötött szerződés alapján eszközölt telekkönyvi bejegyzés alkalmával mégis ennek ellenkezője - tehát valótlan tény - kerül be a nyilvános könyvbe. Amikor az eladó bekeblezési engedélyt ad a második vevőnek, ezáltal szabad rendelkezési jogát is kifejezésre juttatja, s ha ezen tényt feltüntetik a telekkönyvben (hiszen eladóként szerepel), az első vevő jogait és jogviszonyit sérti és szándékosan közreműködik a valótlan tények bevezetésében. Mindezen érvek alapján tehát eme cselekmény kimeríti a 400. § által megkívánt összes tényállási elemet. Irreleváns, hogy az első vevő jogviszonya telekkönyvön kívüli, mert a törvény nem csak azok jogi oltalmát célozza, akik magából a telekkönyvből kitűnően érdekelt felek, hiszen ezeknek módjuk van jogaik védelmezésére; akik az ingatlanra vonatkozóan törvényes úton igényt szereztek, de nincsenek bejegyezve, jogosan igényt tarthatnak arra, hogy jogaik oltalmat nyerjenek az azokat csalárdul kiját-
- 98/99 -
szók ellenében, hiszen ez felel meg a törvénynek, a jogosságnak, a méltányosságnak.[44]
A Büntető Jog Tára szerkesztői cikkei[45] is az okirat-hamisítás alkalmazhatósága mellett szólnak. Az itt kifejtettek szerint kétségtelenül az első vevő a kétszeres eladás károsultja, a neki történő elidegenítésnél azonban nem állapítható meg ravasz fondorlat, illetve tévedésbe ejtés. Ugyanakkor a "telekkönyvi hatóság tévedésbe ejtése nem hathat ki olyan egyénre, kinek jogaival a telekkönyvi hatóság nem foglalkozott addig, kinek jogviszonyait addig nem vezette nyilvántartásában, ki vele és hivatali hatáskörével szemben nem létezik".[46] Adott tehát a károsult, van megtévesztés, ám mivel a törvény a megtévesztett és a megkárosított személy azonosságát kívánja meg 379. §-ában, mégsem minősül a cselekmény csalásnak. Mivel a fennálló forgalmi viszonyok között lehetetlen annak keresztülvitele, hogy tulajdonjogot a bejegyzés keletkeztet, és "a gyakorlati élet már rég túl tette magát ezen a formalismuson, még mielőtt maga a törvény is keresztültörte és hatályon kívül helyezte volna"[47] [sic!], ezért megokoltnak látja a szerző a kétszeres eladás okirat-hamisítási minősítését. Ezen elv elfogadásával nyilvánvaló, hogy az első eladás megtörténte miatt a második szerződés megkötésének idején az eladó már nem volt tulajdonos, tehát a tulajdonjognak a második vevő nevére történő bejegyzése kétségkívül valótlan tények bevezetése az ingatlan-nyilvántartásba. Noha a 400. § alapján történő ítélkezés némileg erőltetett, de a 21. sz. TüH "azon kijelentése, hogy az ingatlannak kétszeres eladása csak akkor képez büntetendő cselekményt, ha a Btk. 379. és 400. §-ainak tényálladéka fennforog, egyáltalán nem bizonyult be kielégítőnek és a gyakorlatban nem alkalmaztatik."[48] Ezen álláspontból következik annak kimondása is, hogy a telekkönyvi bejegyzés csupán a megszerzés külsőleg látható és a nyilvánosságra juttatás céljából elfogadott jele; a telekkönyv célja és rendeltetése az ingatlanra vonatkozó változások nyilvántartása; a szerző tulajdonjoga azonban a bejegyzéstől függetlenül, a szerződés megkötésével és a teljesítés megtörténtével keletkezik.
Dobi Imre sem Ligetkuti, sem a szerkesztőség nézeteit nem osztja vitacikkében[49], bár ő is az okirat-hamisításkénti minősítés híve. A hatályos civiljogi szabályokkal összhangban leszögezi, hogy a szerkesztőségi teória az ingókkal egy tekintetbe állítja az ingatlanokat, ezért állítja, hogy nem kell a tulajdonjog megszerzéséhez a telekkönyvi bejegyzés. A korábban megkötött szerződés azonban bejegyzés hiányában csak jogcímet ad a vevőnek, tulajdonosnak azonban továbbra is eladó tekintendő. Ligetkuti konstrukcióját is hibásnak véli, mert valós az eladó azon nyilatkozata, hogy a második vevőnek elidegenítette az ingatlant, az is, hogy az megvette, az is, hogy az eladó a telekkönyvi tulajdonos, tehát eladhatta. Valótlan tény azért kerül ilyen esetben bejegyzésre, mert amikor úgy nyilatkozik, hogy ingatlanát a második vevőnek adta el, ezzel azt is kimondja implicite, hogy azt másra még át nem ruházta, ami viszont nyilvánvalóan nem igaz. A nyilatkozat az első vevő eladóhoz való kötelmi jogviszonyát sérti, melynél fogva követelhette az ingatlan átadását és eszközölhette (volna) a bejegyzést, amit a második vevő tulajdonjogának bejegyzése lehetetlenné tesz, ezért a valótlan nyilatkozat az első vevő jogának és jogviszonyának lényegére vonatkozik, tehát az eladó a 400. §-ba ütköző bűncselekményt követi el az első vevő megkárosításával.
3.3. A 21. sz. TüH meghozatalával tehát "...a controversiának nem vetett véget a curia"[50], miként ez nem csak a fenti teóriák sokféleségéből, hanem elkövetkezendő évek joggyakorlatából is világosan kitűnik. Példának okáért az első fokon eljáró temesvári kir. törvényszék csalásnak minősítette az eladó azon cselekményét, hogy az adásvételi szerződés megkötése után ajándékozás címén színleges jogügylettel nejére ruházta át a kérdéses ingatlant, mely tulajdonjogot be is jegyeztettek. A budapesti kir. ítélő tábla ugyanakkor megtévesztés hiányában felmenti a vádlottakat, míg a Curia 1882. évi 9802. számon hozott ítéletében megállapítja, hogy az ajándékozási szerződés megkötésének kizárólagos célja a vevő megkárosítása és az eladó valamint neje számára jogtalan vagyoni előny szerzése volt, mindemellett valótlan tényeket vezettettek be ezzel a nyilvántartásba, hiszen az ingatlan már az első vevő tulajdona volt[51]; tehát megállapítható a csalás és a közokirat-hamisítás halmazata a 21. sz. TüH szerint.[52] A Curia 1887. szeptember 7-én 273. számú ítéletében is megismételte a korábbi döntvény megállapításait: a kettős eladás akkor esik büntetőjogi beszámítás alá, ha célja, hogy a tettes magának vagy másnak jogtalan vagyoni előnyt szerezzen, az első vevőnek jogtalan vagyoni kárt okozzon, cselekménye szándékos legyen és valótlan tények vezettessenek be az ingatlan-nyilvántartásba.[53]
A halmazati értékelés mellett ugyanakkor továbbra is akadtak ítéletek, melyek noha indokolásukban a csalás tényállási elemeinek meglétére is hivatkoztak (azaz "halmazatként indokoltak"), a vádlottakat mégis "csak" az okirat-hamisításban mondták ki bűnösnek. Így tett például a Curia 1888. május 17-én 7257. számú ítéletének indokolásakor: ". vádlottak a kérdésben forgó szőlő iránt az adás-vevési szerződést [...] azzal a célzattal kötötték, hogy a jóhiszemű előbbi vevő vagyonától megfosztassék és ők maguknak jogtalan anyagi hasznot szerezzenek, és minthogy e szerint a vádlottak közreműködtek abban, hogy valótlan tények vétessenek be a nyilvánkönyvbe".[54]
Ennél is sajátosabb csoportot képeznek azok az egyébként a 21. sz. TüH alapjain álló ítéletek, melyek csak akkor állapítják meg a csalás megtörténtét, ha a tettes vagyontalan s így az első vevő számára a vételárat visszatéríteni nem képes, vagy arra nem hajlan-
- 99/100 -
dó. Eszerint nincs csalás, tehát nincs bűncselekmény, ha a kapott vételárat az eladó visszaadja az első vevőnek, illetve ha erre nem hajlandó ugyan, de elég vagyonnal bír, hogy erre akarata ellenére is kényszeríthessék. Ilyen érvrendszerrel operált a Curia 1888. május 24-én 1887. évi 6749. számú határozatában: ugyan nem zárja ki a károsítási szándékot önmagában, hogy az eladó jelentős vagyonnal bír, de "mint a kétszeri eladás által való jogtalan gazdagodási célzat elérhetetlenségének, s ennélfogva az e célból foganatosítandó cselekvőség ésszerűtlenségének egyik jelensége, nem csekély nyomatékkal bír".[55] A károk megtérítésére irányuló szándék kifejezésének értékelte a Curia a vádlott beismerő vallomását[56], emellett büntethetőséget megszüntető okként értékelte, ha az eladó a második adásvételi szerződés megkötése után az eredeti vételárat visszaadta az első vevőnek[57], vagy legalábbis azt felajánlotta és annak el nem fogadása után bírói letétbe helyezte[58].
Az ezen irányba tendáló ítélkezési gyakorlat Heil szerint "nem csak az erkölcsi érzülettel, de a jogérzülettel is nehezen összeegyeztethető"[59], ráadásul ellentmondásos is, hiszen amennyiben azt mérlegeljük, képes-e a tettes a sértett kárának megtérítésére, ezzel elismerjük, hogy okoztatott kár, amiből pedig egyenesen következik, hogy a tettes oldalán jogtalan vagyoni haszon is keletkezett, így viszont megvalósult a csalás.[60]
Grosschmid szerint ezzel a bíróságok "az ingatlan elvonásában álló megkárosítás kérdését átjátszották a visszajáró vételár s pénzbeli kártérítés be nem hajt-hatósága és tehát elvesztése általi megkárosítás kérdéséve [...] úgy, hogy azon a címen, mert az ingatlant "ravasz fondorlat" (379.) és "valótlan" bejegyzés (400.) által elveszítem, azért büntetik az eladót, mert a vételárt veszítem oda"[61]. Hogyan függhet a bejegyzés "valótlansága", tehát a cselekmény büntethetősége attól, hogy visszakapja-e az első vevő az általa megfizetett vételárat? - teszi fel a jogos kérdést. Ennek elfogadása esetén ugyanis csak az minősülhetne csalónak, aki az általa okozott kárt saját hibájából nem képes megtéríteni. Ez pedig "egészen téves felfogása a büntető- és a civiljog közötti viszonynak. T. i. ez a büntetést egyszerűen surrogatumává nyilvánítja a kártérítésnek, holott a kettő tudvalevően parallel-következése a cselekménynek."[62]
Ellentétes nézetet fejtett ki Polgár, eszerint amennyiben az eladó a vételárat mint damnum emergenst a sértett félnek megtéríteni képes, sőt hajlandó, a csalás másik két kritériuma (jogtalan vagyonszerzés, ill. károkozás) fenn nem forog, tehát bűncselekmény sem valósult meg.[63]
Károkozás hiányában mentette fel a Curia azon esetekben is a vádlottakat, amikor kétségtelenül bizonyítást nyert, hogy az ingatlan első vevője a második adásvételi szerződés megkötésének idejéig nem fizette meg a vételárat, hiszen így csalás nem állapítható meg, és "a kétszeri eladás egymagában büntetendő cselekményt nem képez"[64].
Végül az ítéletek külön csoportját alkotják azok, melyek a 400. § alkalmazását teljesen elejtik és csakis a csalás ismérveinek fennállásától függően nyilvánítják bűnösnek, illetve mentik fel a vádlottat.[65]
Mint a fentiekből is kitűnik, a jogegység megteremtését célzó 21. sz. TüH meghozatala ellenére - nem kis mértékben a döntvény önellentmondásainak köszönhetőn - az azt követő években a bíróságok továbbra is "a törvénynek világos rendelkezéseit több tekintetben tudatosan mellőzik, vagy erőltetett módon magyarázzák. Egyes büntetendő cselekmények minősítése tekintetében nagy az ingadozás és eltérés."[66] Ennek felismeréséből ered az, hogy a Btk. tervezett módosításának előadói tervezete az ingatlanok kétszeri eladásával is külön foglalkozott.
Mint a tervezet indokolása kifejti, "felmerültek oly jogellenes, fortélyos cselekmények, melyek a közhitelt és a vagyonbiztonságot nagymértékben veszélyeztetik, az eljárás ravaszságára és a károsítás mértékére nézve a törvényben meghatározott esetekkel párhuzamba, ha nem azok fölé helyezhetők, és a törvény szerint mégsem minősíthetők csalásnak. Ide tartozik első sorban az ingatlanok kétszeres eladása. [...] A rosszhiszemű károsításnak ezen nemét a telekkönyvi intézmény jelentőségének csekély ismerete és a közöny, mellyel irányában hazánk lakosságának legnagyobb része viseltetik, rendkívül könnyítették és valóságos kalamitássá [csapássá] tették." E cselekményekre a Btk. 379. §-ában foglalt fogalommeghatározása, mely tévedésbe ejtést vagy abban tartást követel, nem alkalmazható, ahogy a valótlanság hiányában a 400. § sem. "E tudat és a büntetés szükségének érzete közti harc képét nyújtja bíróságaink e tárgybeli ítélkezése."[67]
Minderre tekintettel a tervezet az ingatlanok kétszeri eladását 387. a) jelzésű §-ban sui generis bűncselekményként javasolta szabályozni: "Csalásnak tekintetik és a 383. § szerint büntetendő, ha valaki telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező és ily bejegyzés kieszközlésére alkalmas módon másra átruházott vagy másnak engedélyezett jogot, a telekkönyvi bejegyzés elmaradásának felhasználásával, jogtalan haszon szerzése, illetve más részére biztosítása végett, harmadik személyre átruház, korlátoz vagy megterhel és ez által a korábban jogot nyert félnek kárt okoz."[68]
Az ezen új szakaszhoz fűzött indokolás hangsú-
- 100/101 -
lyozza, hogy a javasolt szabályozás csak "az átruházott vagy engedélyezett és telekkönyvileg biztosítható jogok kijátszásáról, illetve megcsorbításáról intézkedik."[69] A büntetőjogi oltalom ugyanis csak telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező olyan jogokat illet meg, melyek a bejegyzés kieszközlésére alkalmas módon lettek átruházva vagy engedélyezve. Az ilyen jogokat sértő cselekményeket a telekkönyvi intézménnyel való visszaélés teszi közveszélyesekké. Nem vonatkozik azonban a 387. a) § azon esetekre, "midőn az előzetes jogátruházás elhallgattatik és a telekkönyvi állás alapján később szerződött fél károsíttatik meg, mert akkor az utóbbi ravasz fondorlattal tényleg tévedésbe ejtetett s meg is károsíttatott, tehát a 379. § alkalmazásának mi sem áll útjában."[70] Ugyanakkor bűncselekmény hiányában zárja ki az indokolás az új szakasz alkalmazását mindakkor, ha az eladó kétszeres eladás esetében az első vevőnek nem csak a vételárat, hanem minden kárát és elveszett hasznát is azonnal megtéríti, hiszen ez esetben jogtalan haszon illetve károsítás nem állapítható meg.[71]
Vargha alapvetően helyesli az új bűncselekménytípus kodifikálásának szándékát, hiszen a 379. § jogvédelme csak akkor lenne elegendő, ha a telekkönyvi intézmény mély gyökeret vert volna a köztudatban, s így a kétszeres eladás kizárólag ravasz fondorlattal valósulhatna meg.[72] Véleménye szerint azonban elfogadhatatlan az indokolás azon megállapítása, miszerint a 379. § mindakkor alkalmazható, ha a második vevő előtt az eladó elhallgatta a korábbi eladás tényét, ugyanis ez az esetek 95%-ában így van, tehát felesleges lenne külön szabályozás behozatala.[73] A javasolt szövegből törlendőnek ítéli az "ily bejegyzés kieszközlésére alkalmas módon" kitételt, így ugyanis a törvény egy büntetőjogilag közömbös mozzanattól tenné függővé a cselekmény büntethetőségét.[74]
A novellatervezet törvényjavaslatát[75] és annak indokolását[76] 1892. május 18-án Szilágyi Dezső magyar királyi igazságügyi miniszter terjesztette a képviselőház elé. A szöveg 387. §-a[77] szerint "Csalásnak tekintetik és a 383. § szerint büntetendő, ha valaki telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező és általa jogérvényesen másra átruházott vagy másnak engedélyezett jogot, a telekkönyvi bejegyzés elmaradásának felhasználásával, jogtalan haszon szerzése, illetőleg más részére biztosítása végett, harmadik személyre átruház, vagy megterhel és ez által a jogot nyert félnek kárt okoz."[78]
Az indokolás - hasonlóan a Schediusz-féle előadói tervezethez - a korábbi ítélkezési gyakorlat tarthatatlanságával és a 379., illetve a 400. §-oknak e cselekményekre való alkalmazhatatlanságával támasztja alá a külön szabályozás létjogosultságát, valamint szintén kiemeli, hogy büntetőjogi oltalmat csak a jogérvényesen átruházott vagy engedélyezett jognak kell és lehet adni.
A törvényjavaslat az igazságügyi bizottság elé került, ahol azonban elmaradt megtárgyalása. Erdély Sándor igazságügyminiszter az 1895. évi igazságügyi költségvetés tárgyalása alkalmával az 1892. évi javaslatot visszavonta és újabb törvényelőkészítő munkálatok megindítását kezdeményezte. Ennek során azonban elvetették a külön büntetőjogi értékelés szükségességét, ugyanis a Curia kebelében tartott szaktanácskozmány Csemegi indítványára kihagyandónak minősítette a kétszeri eladást külön büntetni rendelő szakaszt, mert véleménye szerint az a 379., illetve a 400. § alapján is büntethető.
Ezt az elvet tette magáévá Reichard Zsigmond is a Magyar Jogászegyleti Értekezésekben közzétett indokolással is ellátott novellatervezetében. A csalás tényállási elemeként vagylagosan felveendőnek javasolta a tévedésbe ejtés vagy tartás mellett jogellenes eljárás, eszközök, módok ravasz fondorlattal történő felhasználását.[79] Véleménye szerint ezzel alkalmazhatóvá válna a 379. § a kétszeri eladások esetében akkor is, ha az eladó és a második vevő összejátszottak az első vevő megkárosítása érdekében - hiszen a Btk. szerint megkívánt tévedésbe ejtés csak a korábbi eladás második vevő előtti eltitkolása esetén valósulhatna meg.[80]
Több tervezet elkészítése után került elfogadásra végül a büntetőtörvények és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. évi XXXVI. törvénycikk, melynek 50. §-a a következőképpen rendeli kiegészíteni a Btk. 379. §-át: "Aki azon célból, hogy magának vagy másnak jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, valakit fondorlattal tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ez által annak, vagy másnak vagyoni kárt okoz, csalást követ el."
A novella tehát tágította a csalás elkövetésének módja (fondorlat) tekintetében a Btk. szövegének kereteit, hiszen nem kívántatik meg a "ravasz" jelző. A szakasz utolsó fordulatának kiegészítésével pedig világossá teszi a törvényhozó, hogy a csalás tényállásának megállapításához nem szükséges a megtévesztett és a megkárosított személy azonossága - ahogy ezt a bírói gyakorlat a Btk. eredeti szövegét tágan értelmezve évtizedek óta elvként alkalmazta.
A novella megalkotása után az ingatlanok kétszeri eladásának önálló szabályozása lekerült a napirendről. Az alapkérdés tehát - mely szerint ha egyáltalán büntetendő cselekmény, melyik tényállást valósítja meg a kétszeres eladás - nem került megválaszolásra.
Angyal még évtizedekkel később is a csalás megállapíthatósága mellett érvel, hiszen véleménye szerint minden tényállási elem fennforog: az újból eladó "tévedésbe ejtette a telekkönyvi hatóságot, melyet a második vevő által benyújtott bekebelezési kérvény
- 101/102 -
útján arra indított, hogy a tulajdonjogot - az első vevő kárára - a második vevő nevére bekebelezze; ha a második vevő rosszhiszemű, úgy - mert ez is részt vett a tévesztő cselekmény elkövetésében - ez utóbbi terhén rendszerint meg lesz állapítható a társtettesség. A fondorlat minden esetben fennforog, mert a telekkönyvi hatósághoz benyújtott - formai szempontból kifogástalan - kérvény az érdemi vizsgálódásra amúgy sem kötelezett telekkönyvi hatóságban a kételkedés alkalmát kizárja."[81] Mivel a Bn. 50. §-a nem kívánja meg a megtévesztett és a károsult azonosságát, vagyoni kár is fennáll, ha az első vevő elveszti a megfizetett vételárat, illetve az ingatlanon tett esetleges beruházásait. Vagyoni haszon szerzésének célzata nem áll fenn, ha az első vevőtől kapott vételárat például bírói letétbe helyezi az eladó, illetve amennyiben pusztán személyes okokból adja el olcsóbban (vagy ajándékozza el) az ingatlant a második vevőnek.[82]
A joggyakorlat a 20. század elejére rendszerint a 400. § alkalmazása mellett tette le voksát, azaz az okirat-hamisítás tényállási elemeinek fennforgásától tette függővé az ingatlanok kétszeri eladásának büntetendőségét.[83] Az 1910-es évektől azonban jelentősen ritkul az ilyen ügyekben hozott kúriai határozatok száma, ami arra enged következtetni, hogy a cselekmény büntetendősége nem csak a tudomány, de az ítélkező bírák többségi véleménye szerint is megszűnt. ■
JEGYZETEK
[1] Az 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 156. §-a szerint az osztrák általános polgári törvénykönyvnek a telekkönyvi rendeletekkel összefüggésben lévő szabályai, melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy megszűnésére vonatkoznak, az országgyűlés intézkedéséig hatályban maradnak. Így a témánk szempontjából fontos 440. § is, melynek értelmében ingatlan kétszeri (vagy többszöri) eladása esetén a tulajdonjog azt illeti, aki annak bejegyzését előbb kérte.
[2] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. Jubileumi kiadás. Bp. 1932. Első kötet 430-459. o.
[3] Uo. 436. o. ***) jelzetű jegyzet.
[4] L. különösen: Schuszter Rudolf: A kétszeri eladás a magánjogi törvénykönyv javaslatában. Magyar Jogászegyleti Értekezések. Új folyam XXIII. kötet 125-127. füzet. Bp. 1931., ill. Sichermann Bernát, Almási Antal, Reitzer Béla, Blau György, Doroghy Kálmán, Nádas Bertalan, Löw Lóránt és Nizsalovszky Endre hozzászólásait a témához. Uo.
[5] Mtj. 512. §: "Törvénynél fogva elidegenítési és terhelési tilalom áll fenn a telekkönyvben bejegyzett tulajdonos és jogutódai ellen annak és jogutódainak a javára, akire a tulajdonos az ingatlan birtokát tulajdonátruházásra kötelező érvényes jogügylet alapján átruházta és aki ezen az alapon az ingatlant sajátjaként ténylegesen birtokában tartja anélkül, hogy a tulajdont a maga részére a telekkönyvbe bejegyeztette volna." Magyarország magánjogi törvénykönyve. A m. kir. igazságügy-miniszter által 1928. március 1-jén az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Bp. 1928. 146. o.
[6] A hatályos szabályozást - különös tekintettel az új Ptk. kodifikációs munkálataira - kritizáló nézeteket l. pl. Leszkoven László: A birtoklással megerősített jogcím védelme, avagy gondolatok jogrendszerünk "egy időleges hurutjáról". Magyar Jog 1998. 10. sz. 610-612. o. ill. Vékás Lajos: Az új polgári törvénykönyv elméleti előkérdései. Bp. 2001. 228-234. o.
[7] Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi irományok. II. kötet Bp. 1876. 169-232. o.
[8] Uo. 218. o.
[9] Uo. 220. o.
[10] Uo. 221. o.
[11] Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi irományok. XIX. kötet. Bp. 1877. 358. o.
[12] Uo. 361. o.
[13] A törvényjavaslat képviselőház által elfogadott tervezetét l. Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi irományok. XXI. kötet Bp. 1878. 257-336. o.
[14] Jelentése a főrendi ház állandó bizottságának a magyar büntető törvénykönyvre vonatkozó törvényjavaslat tárgyában. 1878. február 10-én. Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés főrendi házának irományai. VI. kötet Bp. 1878. 170-199. o.
[15] Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi irományok. XXVI. kötet Bp. 1878. 1-80. o.
[16] Uo. 62., ill. 65. o.
[17] Ezt az álláspontot osztotta a Büntető Jog Tára (a továbbiakban: BJT) szerkesztőségi cikke is a BJT III. kötetében. Bp. 1882. 14. o.
[18] BJT III. kötet. Bp. 1882. 14-16. o.
[19] Uo. 138-140. o.
[20] BJT IV. kötet. Bp. 1882. 285. o.
[21] Uo. 395-397. o. Vö. "Vádlott azon cselekménye, hogy ingatlanait egymás után különböző személyeknek adta el, általában véve csak magánjogi viszonyt szül és csak akkor lenne a Btk. által mint bűntett sújtandó, ha cselekménye által valamelyik felet szándékosan megkárosította volna." Zalaegerszegi kir. törvényszék 1881 július 7-én 1694. sz. BJT IV. kötet. Bp. 1882. 395. o. Vö. Soos Kálmán: Telekkönyvezett ingatlannak a tulajdonos által több ízben való eladása megállapítja-e a csalást? Magyar Themis 1878. 17. sz. 134 o.
[22] L. pl. Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Bp. 2. kötet 416. o., ill. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Bp. 1902. 610-611. o.
[23] BJT VI. kötet. Bp. 1883. 186-187. o.
[24] Vargha Ferenc: A csalás a büntetőnovella tervezetében. Magyar Igazságügy 35. kötet. 1891. 176. o.
[25] Polgár József: Az ingatlannak kétszeri eladása. BJT XXIV. kötet. Bp. 1892. 5. o. Vö. az ezt az álláspontot magáévá tevő bírói gyakorlattal a 55. sz. lábjegyzetben.
[26] Eördögh András: Ingatlannak kétszeri eladása. Ügyvédek Lapja 1894. 26. sz. 5. o.
[27] Grosschmid: i.m. 462. o.
[28] Uo. 461. o. *) jelű jegyzet.
[29] Uo. 468. o.
[30] Uo. 462. o.
[31] Uo. 460. o. †) jelű jegyzet
[32] Uo. 462. o. Vö. Ez a házi civiljog "emlékeztet a kisdedre, aki kezében a tüzes csóvával vígan hadonász a kazalok között, nem tudva azt, hogy ami kezében van, az tűz, mitől a dolgok lobot vethetnek és elhamvadnak". Uo. 470. o.
[33] Uo. 469. o.
[34] Uo. 472. o.
[35] Uo.
[36] Uo. 475-476. o. Vö. "Szokjunk le valahára arról a felfogásról, mely szerint az ily cselekményekkel a ravasz fondorlat [.] mintegy eredendő bűnként egybe volna nőve. Ez inkább csak a kőkorszak criminalistáihoz méltó, kik előtt a telekkönyv, mint valami mysterium lebeghetett, amelynek titkait tudni, mi több, ördöngős hatását előidézni már magában véve felsőbb rafinéria"; azt az ingatlant, mely még ugyan tulajdonunk, de azt valakinek átruházni kötelesek vagyunk, egy harmadiknak telekkönyvileg elidegeníteni "mivel sem magasabb foka a fortélynak, mint annak veszélyeit a tulajdonosra nézve átlátni, ha a birtokunkban levő idegen dolgot elidegenítjük". Uo. 475. o.
- 102/103 -
[37] Finkey: i.m. 611., ill. 651 o.
[38] Grosschmid: i.m. 460. o. †) jelű jegyzet
[39] Fayer: i.m. 416. o.
[40] Uo. 446. o.
[41] Illés Károly: A bűnhalmazat, különös tekintettel a magyar B.T.K. 95. §-ára, s a csalás és okirathamisítás eseteire. Bp. 1887. 117. o.
[42] Illés Károly: A bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló magyar büntető törvénykönyvnek magyarázata. Bp. 1889. III. kötet 371. o.
[43] Heil Fausztin: Ingatlannak kétszeres eladása. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. (a továbbiakban: Heil 1889) 5-8. o., ill. uő: Ingatlannak kétszeres eladása. BJT XXIII. kötet. Bp. 1892. (a továbbiakban: Heil 1892) 386-387. o.
[44] Ligetkuti Iván: Ingatlannak kétszeri eladása. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 33-36. o.
[45] Ingatlannak kétszeri eladása. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 99-102. o.; Ingatlannak kétszeres eladása. BJT XXIII. kötet. Bp. 1892. 385-386. o.
[46] BJT XVIII. kötet 100. o.
[47] BJT XVIII. kötet 101. o.
[48] BJT XXIII. kötet 385. o.
[49] Dobi Imre: Ingatlannak kétszeri eladása. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 161-164. o.
[50] Vargha: A csalás. 176. o.
[51] Vö. azonban: "A színlegesség evidens. Ez ember, nejével együtt csaló is, még pedig nem ex tunc (mikor eladta), hanem ex nunc (annálfogva, amit most mivel). Tévedésbe ejtvén a vevőt az iránt, mintha átruházta volna a feleségére, holott nem ruházta át. Btk. 400 esetje pedig fennforog nem azért, mert a nőre írták tulajdonul, ami már a vevőé (ezt hozza fel az ítélet), hanem mert ráírták, amit valójában nem ruháztak reá." Grosschmid i.m. 460. o. ††) jelű jegyzet.
[52] BJT VI. kötet. Bp. 1883. 247-248. o. Ugyanígy ellentmondásosan döntöttek az alsóbb fokú bíróságok a BJT VII. kötet. Bp. 1884. 196-198 oldalain közölt esetben.
[53] Curiai határozatok. Melléklet a Jogtudományi Közlöny 1887. 43. számához. 325-326. o.
[54] BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 8-9. o. Ugyanígy értékel még a Curia 1888 december 4-én 5145. sz. ítéletében. Uo. 9-10. o.
[55] Uo. 13. o. Vö. Curia 1886. december 20-án 3843. sz. BJT XIV. kötet. Bp. 1887. 76-78. o.; Curia 1886. május 1-jén 849. sz. BJT XVI: kötet Bp. 1888. 134. o.; Curia 1889. február 19-én 1888. évi 10.351. sz. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 15-16. o.; Curia 1891. október 27-én 1551. sz. Curiai határozatok. Melléklet a Jogtudományi Közlöny 1892/2. számához. 13-14. o. Berger ugyanakkor tévesnek minősítette azt, hogy a joggyakorlat az adásvételi szerződés teljesítési szándék nélküli megkötésében az eladó tévedésbe ejtő magatartását látja. Berger Miksa: Az ingatlanok ismételt eladásának kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny 1892. 7. sz. 54. o.
[56] Curia 1888. május 24-én 1887. évi 6749. sz. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 13. o.
[57] Curia 1889. február 19-én 1888. évi 10.351. sz. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 15-16. o.
[58] Curia 1890 június 25-én 5783. sz. BJT XXI. kötet. Bp. 1891. 5-6. o. Vö. azonban Curia 1912. június 25-én 4846. sz.: Ingatlan másodszori eladása oly esetben, midőn az első vevő számára a lefizetett foglaló visszafizetése és kártérítés ajánltatott fel a szerződéstől való elállása esetére, azonban az első vevő az adásvételi jogügylet fenntartásához ragaszkodott, a Btk. 400. § (2) bekezdése alá eső bűntettet állapítja meg. BJT 1912. 4. sz. 49-50. o.
[59] Heil 1889 7. o.
[60] Vö. Ingatlannak kétszeri eladása. BJT XVIII. kötet. Bp. 1889. 100. o.; Heil 1892 387. o.
[61] Grosschmid: i.m. 461. o.
[62] Uo. 476. o. *) jelű jegyzet.
[63] Polgár: i.m. 5. o.
[64] Curia 1890 február 12-én 1889. évi 6943. sz. BJT XXI. kötet. Bp. 1891. 3-4. o. Ugyanígy Curia 1889. május 14-én 1628. sz. Uo. 1-3. o.
[65] Curia 1890. november 20-án 5516. sz. BJT XXIII. kötet. Bp. 1892. 394-395. o.; Curia 1891. október 28-án 1813. sz. Uo. 395-398. o.
[66] Törvényjavaslat a bűntettekről és vétségekről szóló büntető törvénykönyv némely határozatainak módosításáról. Előadói tervezet. A magyar királyi igazságügy-miniszter megbízásából készítette Schediusz Lajos. Magyar Igazságügy 35. kötet. 140. o.
[67] Uo. 209-210. o.
[68] Uo. 138. o.
[69] Uo. 295. o.
[70] Uo. 296. o.
[71] Uo. Vö. fentebb az ismertetett ilyen irányú bírói gyakorlattal és kritikájával.
[72] Vargha: A csalás. 176. o.
[73] Uo. 178. o.
[74] Uo. 179. o. Vö. Curia 1912. október 1-jén 6607. számú határozata értelmében ingatlan második eladása nem meríti ki a Btk. 400. §-át, ha az első eladásról szerkesztett okirat alaki és tartalmi hiányainál fogva nem alkalmas telekkönyvi bekeblezésre. BJT 1912. 5. sz. 77. o.
[75] 93. sz. törvényjavaslat a bűntettekről és vétségekről szóló b-tk. (1878:V. tcz.) és a kihágásokról szóló tcz. módosításáról. Az 1892. évi február hó 18-ára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház - Irományok. III. kötet. Bp. 1892. (a továbbiakban: Irományok 1892) 288-305. o.
[76] Uo. 306-397. o.
[77] Vargha technikai kifogása szerint a szakasz elhelyezése nem logikus a kódex rendszere szerint. Vargha Ferenc: A büntető törvénykönyvnek módosítása tárgyában összehívott enquete határozatai. IX. Jogtudományi Közlöny 1892. 9. sz. 67. o.
[78] Irományok 1892. 297-298. o.
[79] Reichard Zsigmond: Tervezet a büntetőtörvény módosításáról. Magyar Jogászegyleti Értekezések XXXIII. kötet 196. sz. Bp. 1901. 36. o.
[80] Uo. 77. o.
[81] Angyal definíciója szerint a fondorlat ugyanis "a tévedésbe ejtő vagy tévedésben tartó cselekményhez járuló vagy azzal egyidőben jelentkező oly magatartás, mely a tévedésbe ejtő vagy tévedésben tartó cselekmény hatékonyságát fokozza, valamely harmadik személyben a kételkedés készségét gyengíti vagy éppen kizárja, illetőleg erre alkalmas." Angyal Pál: A csalás. Bp. 1939. 55. o.
[82] Uo. 91. o.
[83] Pl. Curia 1905. február 16-án 1410 sz. BJT L. kötet. Bp. 1905. 7-10. o.; Curia 1907. február 19-én 1643. sz. BJT LIV. kötet. Bp. 1907. 37-39. o.; Curia 1908. április 23-án 3110. sz. BJT 1908/23. sz. 236-239. o.; Curia 1908. április 23-án 3099. sz. Uo. 245-246. o.; Curia 1912. június 25-én 4846. sz. BJT 1912/4. sz. 49-50. o.; Curia 1912. október 1-én 6607. sz. BJT 1912. 5. sz. 77. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató.
Visszaugrás
