Alábbi tanulmány kísérletet tesz általános, vagy mondhatnánk: magasabb rendszerszinten annak bemutatására, hogy az államok között kialakult külgazdasági kapcsolatokon belül az egyes termelési tényezők, javak áramlását milyen faktorok befolyásolják. Természetesen már csak terjedelmi okok miatt sem lenne kivitelezhető, hogy az összes tényező hiánytalan felleltározását adjuk. Ennélfogva célszerűnek tűnik azzal a megszorítással élni, hogy alább csak azon tényezők helyeződnek a vizsgálat centrumába, amelyek az államok közötti külgazdasági kapcsolatok normatív kereteinek homlokterében állnak. Más szóval a következőkben arra keressük a választ, hogy a globális külgazdasági rendszernek normatív keretet biztosító globális külgazdasági jog kialakítása milyen szempontok figyelembevételével történik, koncentrálva eközben mindenek előtt az Európai Unió perspektívájára.
A tanulmány alábbi első részében az alapfogalmak tisztázását követően a külgazdasági rendszer szabadságát kiteljesítő két tényező: a globalizá-
- 295/296 -
ció és a szabadkereskedelmi politika bemutatása áll, végül az írást e szabadságot korlátozó két faktor, a protekcionista gazdaságpolitika és a versenypolitika ismertetése zárja. Ezt követően az írás foglalkozik a szabadságot korlátozó egyéb tényezőkkel, illetve azzal a kérdéssel, hogy miként alakul ki e pozitív és negatív irányú faktorokról az a kompromisszum, aminek eredményeként a külgazdasági viszonyokat szabályozó normák globális szinten rögzítődnek. Jelen sorok szerzőjének előfeltevése, hogy a globális külgazdasági jog e meghatározó tényezőkről kialakított kettős - globális és lokális szintű - kompromisszum eredményeként nyeri el végső arculatát.
Mindenek előtt azonban szükségesnek látszik néhány, az alábbiakban alkalmazott fogalom magyarázata. A "globális külgazdasági rendszer"[1] itt használt kifejezése látszólag ellentmondást rejt magában, hiszen egyszerre van jelen a fogalom szintjén a "globalitás" és egyfajta "lokalitás" is. A rendszeren belüli interakciók (konkrétan export-, importügyletek, szolgáltatások kereskedelme stb.) ugyanis nem egy határok nélküli, egységes térségen belül, hanem némileg leegyszerűsítve: vámhatárokon átívelve jönnek létre. Vagyis a "globális" rendszer építőelemei az egyes államok vámhatárokon belüli "lokalitása" is. A fogalom ellenben, amely a "globálist" és "lokálist" egyaránt felöleli, azért nem antinómia, mert az előbbiek szerint a "globális" nem jelent egyben "egységességet"[2] is. E rendszer ugyanis földrajzi értelemben globális, más szóval arra utal, hogy a külgazdasági kapcsolatok korábban földrajzi szempontból sosem voltak annyira kiterjedtek, mint manapság, a XXI. század elején.
E globális külgazdasági rendszer megragadásának egyik lehetséges módjához kapcsolódik a másik fogalmunk, a "globális külgazdasági jog", melynek "globális" megkülönböztető jegye pusztán azt jelzi, hogy e normák
- 296/297 -
biztosítják a globális külgazdasági rendszer működésének a kereteit. Jellegüket tekintve ugyanis ezen szabályok jórészt multi- és plurilaterális, valamint kétoldalú egyezmények, amelyek a jogrendszer tagozódása szempontjából a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának jogterületére esnek. E globális külgazdasági jogi szabályokon keresztül jutunk majd el a "lokális külgazdasági normákig",[3] minthogy értelemszerűen a globális normák (pl. GATT-WTO-normarend) közvetlenül befolyásolják a lokális szinten, így az EU, vagy egyes államok kereskedelempolitikájának szintjén alkalmazható normák milyenségét.[4]
A globális külgazdasági rendszer meghatározó, az alábbi fejezetekben részletesen vizsgált sajátossága annak szabadsága lesz.[5] A globális külgazdasági rendszer szabadsága (a továbbiakban röviden: külgazdasági szabadság) egy olyan szimbolikus fogalom, amely megmutatja, hogy a rendszeren belül az egyes tényezők (áruk, szolgáltatások, anyagi értéket képviselő
- 297/298 -
jogok stb.) áramlása milyen mértékben akadályozott. Az abszolút szabadság,[6] illetve a szabadság teljes hiánya,[7] mint két végpont, csak elméleti modellként létező lehetőségek. A külgazdasági szabadság adott szintje, amely előbbi hipotetikus feltevés alapján a skálán két szélső érték közötti sávjába pozícionálható, egy időben több tényező által egyszerre meghatározott. Ezek között fellelhetők azok, melyek a külgazdasági szabadság kiteljesedését segítik elő, másrészt pedig, amelyek ezzel ellentétes hatást váltanak ki, nevezetesen a szabadság korlátozását teszik indokolttá. A szabadságot elősegítő és a korlátozást megalapozó tényezők eredménye ezáltal a külgazdasági rendszer relatív szabadsága lesz. Másképpen kifejezve és visszautalva a fenti fogalmi magyarázatra, e relatív szabadság az, ami kifejeződik majd a globális külgazdasági jog konkrét normáiban. A "globális külgazdasági jog" tehát annyiban tekinthető kompromisszumnak, hogy szabályai a globális külgazdasági rendszer alábbiakban elemzett, egyes tényezőinek együtthatására jönnek létre és e szabályok a külgazdaság relatív szabadságának feltételrendszerét szavatolják.
Melyek tehát a tényezők, amelyek a következőkben a vizsgálat tárgyát képezik? A szabadságot elősegítő tényezők között említésre kerül egy objektív, illetve egy szubjektív jellegű körülmény. Az első tényező, amely objektív jelenségként járul hozzá a szabadság kiteljesedéséhez, a globalizáció folyamata lesz. Az alábbi írás keretei között a globalizáció irodalmának teljes körű áttekintése lehetetlen feladat lenne, ezért a globalizáció folyamatának bemutatását az a szempont vezérli majd, hogy láthatóvá váljon: minként hat a globalizáció a külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságára,
- 298/299 -
melyek azok a tényezők, melyek a korlátozhatóság szempontjából fontosak lehetnek a későbbiek során. Emellett a második tényezőre utalva a dolgozat - nagyléptékű áttekintés keretében - azt az eszmetörténeti hátteret elemzi majd, amely a szabad kereskedelem filozófiájának tételéhez vezet el és teremti meg az állam beavatkozásának szűkítése és a korlátozások felszámolása melletti érveket. A szabadkereskedelmi politika a külgazdasági szabadság kapcsán azért jön szubjektív tényezőként számításba, mert e kereskedelempolitikai eszmerendszer alapvetően választás eredménye, egy adott állam gazdaságpolitikájának kialakítása során mérlegelhető szempontrendszer. A szabad kereskedelmi politika következménye pedig az általános liberalizációs tendencia, amely konkrétan hat a külgazdasági szabadság adott szintjére és az elmúlt évtizedekben egyre intenzívebben figyelhető meg.
A fentiekhez képest ellentétesen ható tényezők a szabadság korlátozását tehetik indokolttá. E faktorok hozzávetőleg a XX. századot megelőző időszakban pusztán gazdasági és politikai jellegű megfontolásokon alapultak, mára viszont e szempontok lényegesen strukturáltabb rendszere van kialakulóban. Az ehhez köthető megfontolások közül a gazdaságpolitika hatásain túlmenően a versenypolitika, a kül- és biztonságpolitika, a környezetvédelmi politika, a szociálpolitika, a fogyasztóvédelem-politika, valamint a kultúra-politika korlátozást alátámasztó szempontjait vizsgáljuk.
A bevezetőben megfogalmazott hipotézis szerint a globalizáció olyan objektív jellegű folyamatként értékelhető, amely a külgazdaság szabadságának szintjét, a korlátozások milyenségét és mértékét meghatározza. E fogalommal nap mint nap szembesülhetünk, de meghatározása már nehezebb feladatnak tűnik. A globalizáció jelentéstartománya kapcsán elkülöníthetjük a fogalom hétköznapi, vulgáris jellegű értelmezéseit. Ezek a sajtóban, a mindennapi kommunikációban megjelenő aktuális magyarázatok eleve meghatározottak attól függően, hogy a globalizáció fogalma milyen kontextusban és milyen céllal jelenik meg, más szóval hogy a fogalmat alkalmazó milyen pozícióból tekint a szinte közhelyszerűnek tűnő
- 299/300 -
globalizáció kifejezésére. Így teljesen érthető, hogy más előjelű jelentéssel lesz felruházva, ha azt ama globalizációellenes csoportok tagjai használják, akik a "globális triád" (WTO, az IMF és a Világbank) ellen szerveznek rendszeresen tüntetéseket; és más jelentésárnyalat érezhető, ha a globális piacok pénzügyi és tőzsdei folyamatairól számol be egy a maga nemében vezető - mondhatnánk: globális - angol pénzügyi szaklap. Másként tekintenek a globalizációra a legfejlettebb államok kormányai, melyek e folyamatokban rejlő lehetőségeket ismerik fel, és más értelmezést nyer a globalizáció Afrika feltörekvő országainak vezetői nyelvezetében, akik sokszor érthető módon nem látnak benne mást, mint az országuk marginalizálását és egyfajta modern kori kolonizációt. A globalizáció e fajta felületes megközelítése azonban magában rejti annak veszélyét, hogy a fogalom egy olyan közhelyes frázissá válik, mely a társadalommal kapcsolatos minden aktuális jelenség magyarázatával kapcsolatban szóba kerül.[8] E sekélyes publicisztikai jellegű megközelítések csak felületesen érzékeltetik, hogy habár "globális kapcsolatokról" végeredményben már a felfedezések kora óta beszélhetünk, de e globális kapcsolatok második világháború utáni változata, maga a globalizáció folyamata minőségileg más jelentéseket hordoz magában.
A vulgáris és felületes fogalom-meghatározáson túlmenően azonban az e témakört taglaló tetemes mennyiségű irodalom alapján jól elkülöníthetők a globalizáció tudományos megközelítésmódjai és tudományos fogalom-meghatározásai. E kísérletek arra engednek következtetni, hogy a globalizáció komplex és hibrid jellegű fogalommal (vagy inkább: fogalmakkal) ragadható meg.
Komplexitása arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évtizedekben a globalizáció jelensége a társadalomtudományok majdhogynem minden ágának érdeklődését felkeltette. A globalizáció problémájának első felvetése a '60-as évekre tehető,[9] de az első átfogóbb leírását a közgazdaság-
- 300/301 -
tudomány területén találjuk. A 2006-ban elhunyt Theodore Levitt, harvardi professzor elsőként járta körül 1983-ban publikált munkájában[10] a gazdasági globalizáció jelenségét. Amerikai nagyvállalatok példáján keresztül vetítette előre, hogy a globális piacok kialakulásának előnyeit már nem a multinacionális vállalatok, hanem a globálisan gondolkodó gazdasági társaságok ("global corporations") élvezhetik igazán. Akkori megállapításainak lényege, hogy míg a multinacionális vállalatok határokon átnyúló struktúrái még minden esetben adottnak veszik a helyi piaci, gazdasági, jogi stb. körülmények közötti különbözőségeket, addig a globális vállalatok már nem állnak meg itt, hanem törekednek e különbözőségek felszámolására, az efféle határok átlépésére.[11] Levitt gazdasági globalizációval foglalkozó munkáját követően a '80-as években már több más tudományág is átfogóbb képet próbált adni a globalizáció egyes részjelenségeiről, és az ezt követő időszak eredményeit alapul véve mára már több gondolati irányzatot is megkülönböztetnek a globalizációval foglalkozó irodalomban.[12] Így Held nyomán megkülönböztethetők a hiperglobalizáció hívei ("Hyperglobalizers"), a szkepticisták ("Sceptics"), valamint az átmeneti álláspontokat képviselők ("Transformationalists"). A hiperglobalizáció híveinek kiindulópontja, hogy a globalizációval egy olyan új korszak kezdődött, amelyben minden működésének a logikáját a globális piac törvényszerűségei határozzák meg. A szkeptikusok ezzel szemben a globalizációt inkább egy mítosznak tartják, miszerint az nem tekinthető egy mindenre kiterjedő folyamatnak; ennek példájaként említik: a gyakorlatilag minden kontinensen terjedő regionalizációs törekvéseket; vagyis ez alapján célszerűbb inkább csak a világgazdaság nagyfokú integráltságáról beszélni. A harmadik, átmeneti álláspontnak tekinthető "közvetítő" vagy "transzformációs teória", ha nem is hisz az egységesített, globális
- 301/302 -
piacok mindenhatóságában, de a globalizációval egy valós, egyedi folyamatként számol, amely a társadalom különböző sajátosságait megváltoztatja, átalakítja.
Látható viszont, hogy a más-más tudományági megközelítésben életre hívott elméletek problémafelvetései és válaszadásai, vagyis a globalizáció ágazati vizsgálata a jelenség jellegéből kifolyólag nem képes mindenre kiterjedő magyarázatot[13] adni. Habár a globalizáció mint jelenség komplex leírására még ma is csak kezdeti kísérletek láthatók, egyre gyakrabban tapasztalható viszont, hogy a globalizációhoz kötődő egyes kérdésekre (pl. globális környezetvédelmi problémák) megkísérelnek interdiszciplináris, vagy inkább: transzdiszciplináris jelleggel komplex, az ágazati eredményeket összegző válaszokat adni. A globalizáció komplexitása tehát e jelenség transzdiszciplináris leírhatóságában nyilvánul meg.
A globalizáció hibrid, vagyis többtényezős jellege abban tapintható ki, hogy fogalmának részéve olyan egymástól eltérő jellegű és minőségű jelenségek vonhatók, amelyek között látszólag pusztán kauzális kapcsolat áll fenn, azonban még ha e jelenségek némileg el is különíthetők oksági szempontból egymástól, csak azokból együttesen, egymással több irányban összefüggő viszonyukból képezhető le a globalizáció folyamata. Az egyszerű oksági kapcsolat helyett inkább az egyes részjelenségek között kölcsönös oksági viszonyt lehet megállapítani. Ezzel is magyarázható, hogy a különböző globalizáció-értelmezésekben fogalmi összetevőként megjelölt jelenségek egyes elméletekben úgy tűnik, mintha inkább oki, más elméletben viszont okozati pozíciót töltenének be.
Az irodalomból konkrét példákat véve a globalizáció fogalmának összetevői néhány elemre, jelenségre leszűkíthetők. Levitt koncepciója szerint a globalizáció eredője az új technológiák kialakulása, melyek "proletarizálták" a kommunikációt, a szállítást és az utazást, és elősegítenek egy olyan sajátos (globális) közösség kialakulását, amely minden olyan dolgot akar, amelyről hallott, amit láttott vagy amiről tapasztalatot szerzett ezen új technológiák segítségével.[14]
A későbbi irodalomból szemezgetve idézhető Malanczuk, aki a globalizáció jelenlegi arculatát négy összetevőre vezeti vissza. Egyrészt kiemeli a kommunikációs- és számítógépes technológiák fejlődését, a nemzetközi
- 302/303 -
tőkeáramlás megnövekedett intenzitását, a liberalizációt és a globalizációval párhuzamosan erősödő regionalizációs törekvéseket.[15]
Az előző tényezőkre utal Weizsäcker is, azonban leírásában legfontosabb elemként a globális hálózatok jelennek meg. Eszerint a globalizáció folyamatának eredményeképpen privát és állami aktorok összefonódásából egy sajátos hálózat alakul ki. A hálózat szereplői kihasználva az áruk, szolgáltatások, tőke szabad áramlását, valamint a munkaerő, mint termelési tényező szabad mozgását, tehát magát a liberalizáció folyamatát, számszerűleg növelik és gyorsítják a határon átnyúló gazdasági tranzakciókat. Ezen túlmenően a nemzetközi munkamegosztásban rejlő komparatív előnyöket jobban kihasználják.[16] Hasonlóra utal Snyder is, amikor arról ír, hogy a globalizáció társadalmi szempontból nézve olyan szerveződések létrejöttét eredményezi, amelyek új, differenciált közösségeken alapulnak. Az államok és régiók viszonyainak folyamatos internacionalizációja, a globális és lokális szintek összekötődése ezeken az új szerveződéseken keresztül történik.[17] Nederveen Pieterse említi e hálózatokat és a termelési tényezők háttérben folyó liberalizációját, azonban ő kifejezetten utal arra is, hogy az ekképpen értelmezett globalizáció folyamatának felgyorsításában az USA-ban (paradox módon a konzervatív kormányzás idején) gyakorlattá vált neoliberális gazdaságpolitikai elképzelések állnak.[18]
- 303/304 -
Coleman a globalizáció folyamata kapcsán az ún. deterritorializációt emeli ki, vagyis azt a jelenséget, hogy a területek feletti kapcsolatok ("supraterritorial relations") felerősödnek, minek eredményeként a fizikai hely jelentősége relatívvá válik.[19] Snyder ezen túlmenően arra is rámutat, hogy megváltozik a kormányzat (állam) és az ahhoz tartozó territórium viszonya. Ennek legszembetűnőbb példája az államok határain belüli és kívüli dimenzióknak az eggyé válása az integrációs szervezetekben.[20]
Safranski által kiindulópontnak tekintett globalizáció-fogalom azt a folyamatot nevezi elsődlegesnek, amely szerint a különböző országok piacai és termelései az elmúlt évtizedekben egyre inkább függővé válnak egymástól, vagyis ily módon a kölcsönös függőség jelenségét emeli ki.[21] Az interdependencia erősödésére utal Mahmoud[22] is.
Ellwood a globalizációt időben egy lényegesen hosszabb szakaszba helyezve visszavezeti egészen a felfedezések korába, és értelmezésében a folyamat a világgazdaság integrációjával azonos, amelyet a már említett technológiai fejlődés mellett a kereskedelmi liberalizáció és a multinacionális vállalatok politikai, illetve gazdasági hatalmának megnövekedése segít elő.[23]
A fenti tényezőkön túlmenően Schmidt megemlíti, hogy a globalizáció folyamatának szerves része a nemzeti kormányok, parlamentek hatalmának - vagy szóhasználatával: "szuverenitásuk" - csökkenése, illetve a gazdasági kompetenciáik gyengülése.[24] Ezt gondolatilag kiegészíthetjük Stiglitz álláspontjával, aki megmutatja, hogy napjaink globalizációs folyamatában ki is a "szuverén". Stiglitz szerint jelenleg a "világ kormányzása világkormány nélkül" jellegű szituációról lehet beszámolni. Ez értelmezésében annyit jelent, hogy egy felelősséggel felruházható világkormány helyett néhány globális intézmény (IMF stb.) és néhány, bizonyos "gazdasági érdekcsoportokhoz szorosan kapcsolódó kereskedelmi és pénzügyminiszter uralja a mezőnyt".[25] Szintén az állam szerepének csökkenésére utal Beck is, amikor a globalizációt olyan folyamatként jellemzi, amely során a
- 304/305 -
transznacionális szereplők hatására a nemzetállamok tekintélye megrendül és hatalmi esélyeik korlátozódnak.[26] Itt újból idézhető Snyder is: a globalizáció nyomán új hatalmi tényezők jelennek meg, amelyek már globális szintű folyamatokat képesek befolyásolni. Ilyen hatalmi tényezőkként kell számolni a transznacionális vállalatokkal, a nem kormányközi szervezetekkel (NGO), társadalmi szervezetekkel és mozgalmakkal, mely utóbbiak fő törekvései között sokszor paradox módon éppen a globalizáció folyamatának feltartóztatása áll.
A fenti legjellemzőbb elemeket alapul véve a globalizáció többtényezős fogalmának definíciója a következőképpen fogalmazható meg. A globalizáció egy olyan folyamat, amely kitermeli saját - a globalizációt magát befolyásolni képes - globális közösségét (globális hálózat). Utóbbi működésének előfeltétele, hogy a határokon átnyúló termelési tényezők szabad áramlása biztosított legyen (liberalizáció). E hálózatok működésével párhuzamosan a területek feletti kapcsolatok megsokszorozódnak (deterritorializáció), a hálózat elemei közötti kohéziós hatások megerősödnek (interdependencia) és ezzel párhuzamosan tapasztalható, hogy a nemzetállamok beavatkozási lehetőségei, hatalmi esélyei beszűkülnek (dezetatizáció).
A globalizáció folyamata a fentiek alapján szempontunkból két fontos, egymással szorosan összefüggő következménnyel bír. Egyfelől az új hatalmi tényezők megjelenése, és e hatalmi tényezők hálózatokba rendeződése egyre inkább képessé teszi e hálózatokat, hogy befolyásolják a globális folyamatokat. Ezzel párhuzamosan viszont - ez a másik tényező - az állam fokozatosan csökkenő szerepének lehetünk tanúi. A dezetatizáció jelenti egyben azt is, hogy az állam a globális folyamatok alakításában, így adott esetben a globális külgazdasági keretrendszer determinálásában egyre "erőtlenebbül" képes csak részt venni.
Az új hatalmi tényezők megjelenésének összetett - alapvetően gazdasági - okai vannak, melyek visszavezethetők egyrészt a világpiac kialakulására, a nemzeti piacok "internacionalizációjára" és az említett gazdasági globalizáció sajátosságaira. Az iménti felsorolás alapján is világosan látható, hogy az új hatalmi tényezők nem centrumokat hoznak létre, hanem hálózatot építenek fel. E hálózatokat ("networks", "Netzwerke") nem pusztán privát aktorok alkotják, hanem az államhoz köthető alanyok is
- 305/306 -
építőkövei lesznek valamilyen formában (Weizsäcker).[27] E hálózatok hatalmi jellege abban mutatkozik meg leginkább, hogy a globális térben e csatornák határozzák meg az anyagi és humán erőforrások hatékony elosztását. E hálózatok mintegy lételeme a kölcsönös függőség, az interdependencia, mely illusztrálására az egyik legkézenfekvőbb példa az elmúlt évtizedekben megjelenő transznacionális vállalatok lehetnek. E vállalati struktúrák megjelenésével és a hálózatba épülésével párhuzamosan az áruk és szolgáltatások szoros egymásba fonódása is végbemegy, ami pedig önmagában elvezet az interdependenciához.[28] Mindemellett a transznacionális vállalatok, mint e hálózatok részét képező aktorok koncentrációs törekvéseket is mutatnak, amelyek példának okáért az elmúlt évtizedekben szinte hullámszerűen több alkalommal végbemenő "fúziós lázban" volt kitapintható. A koncentráció látszólag az interdependencia ellen hatna, azonban ez inkább értelmezhető úgy, hogy a vállalatok közötti fúziók nyomán a kölcsönös függőség "kapun belülre" kerül, vagyis az interdependencia az egyes vállalati elemek között lesz a továbbiakban kimutatható. Mit jelent viszont mindez a globális hálózatokra nézve? A transznacionális vállalatok koncentrációs törekvéseinek eredményeképpen a globális hálózat egy szakasza, vagyis azok a "hálózati viszonyok", melyek az egyesülő vállalatokat korábban kötötték össze, mintegy beépülnek magába a fúzió eredményeképpen létrejövő "vállalatbirodalomba", amely lényegesen nagyobb potenciált biztosít a hálózaton belüli folyamatok befolyásolásához. De hangsúlyozni szükséges, hogy e jelenség - a kölcsönös függőség - nem csak a vállalatok közötti viszonyban, hanem az egyes nemzeti, regionális stb. piacok, vagy az államok közötti relációban is egyaránt értelmezhető.
- 306/307 -
Ha a globalizáció fenti hatását rávetítjük a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra, akkor láthatóvá válik, hogy annak befolyásolása a globális hálózat egyes aktorainak együtthatásaként érhető el, és az államok csak egy résztvevői e hálózatoknak. Az államok a globalizáció nyomán előálló új helyzetben az egyéb aktorok, így az említett transznacionális vállalatok erősödésének hatására csökkenő potenciállal képesek meghatározni e folyamatokat. Az állam folyamatosan gyengébb lesz, anélkül, hogy "pusztulásának a jeleit láthatnánk, vagy felváltaná valami más az államot" (Snyder),[29] de ez nem jelenti magának a szuverenitásnak a megszűnését, hanem csak a hatalomgyakorlási feltételeinek átalakulását (Malanczuk),[30] vagy autonómiájának beszűkülését (Coleman).[31] Egy működőképes állam tehát továbbra is a saját területén a szuverenitását gyakorolhatja, és hatékony rendszerrel rendelkezik, amely segítségével megalkothatja és végrehajthatja a jogi normákat, rendelkezhet a különböző források felett stb., azonban a határain át, a globális téren keresztül áramló termelési tényezők befolyásolására önmagában már nem képes.[32] Fent röviden utaltunk arra, hogy a globális gazdasági kapcsolatok már korábban is léteztek, gyakorlatilag a felfedezések korában néhány évtized alatt jelentek meg, azonban akkoriban ezeket a kapcsolatokat néhány nemzetállam közvetlenül tudta befolyásolni. A második világháborút követően bekövetkező változás lényege tehát éppen az, hogy a nemzetállam erre már csak a globális hálózatok szereplőjeként kap lehetőséget, ami korábbi közvetlen szerepének visszaszorulásához vezet.
Az állam külső autonómiájának beszűkülése számos, a szuverenitással is összefüggő kérdésfeltevéshez elvezethet,[33] közülük azonban jelen vizs-
- 307/308 -
gálódásban jelentőséggel csak a külgazdasági szabadságot közvetlenül érintő kérdések bírnak. A fentiek alapján levonható az a következtetés, hogy az állam a globalizáció nyomán veszít azon eszközeiből, amelyen keresztül a külgazdasági kapcsolatrendszeren belül korlátozásokat tudna elérni. Másképpen megfogalmazva a külgazdasági kapcsolatrendszert meghatározó szabadság korlátozására ma már az állam - vagy a vámunió és a közös kereskedelempolitika működtetéséért felelős Európai Unió - autonóm módon és önállóan nem képes. A külgazdasági szabadság milyenségének a meghatározása a globalizáció, mint objektív jellegű folyamat keretein belül történhet, amely folyamatban az államok vagy nevezetesen az EU csak egy szereplőként jelenik meg.
A bevezetőben tett feltételezések szerint a szabadkereskedelmi politika a külgazdasági rendszer szabadságának kiteljesedése felé mutat, és szubjektív, más szóval az érintett állam (EU stb.) által választható körülményként jöhet számításba. Az alábbiakban először a szabadkereskedelmi politika gyökereit járjuk körül.
Az állam ráhatásának lehetőségeit a kereskedelemi folyamatokra legkorábban elvi szinten a gazdasági liberalizmus célozta szűkíteni.[34] A merkantilizmus közgazdasági irányzatával majdhogynem egy időben megjelenő,[35] de attól lényegesen eltérő nézeteket tükröző irányzat céljait akként lehet összefoglalni, hogy a gazdaság működését és (ön)fejlődését autonóm törvényszerűségek által szabályozott folyamatokban látta, amelyet az állami beavatkozás csak eltorzíthat. Még várni kellett a kereskedelempolitikai liberalizmus kiágazására ebből az eszmefelfogásból, ugyanis a "laissez faire, laissez passer" alapelvet szem előtt tartó irányzat a kereskedelem-
- 308/309 -
politikát még nem a legfontosabb folyamatként állította a vizsgálódások fókuszába. Történt mindez azért, mert a fiziokraták elképzelése szerint egy állam gazdagodását befolyásolni kevésbé a kereskedelem, mint inkább a termelés képes. Ennélfogva támogatták a hazai ipar vonatkozásában a korlátozásoktól mentes szabad versenyt, mely - történetileg az ipari forradalommal azonos időszakban - az árutermelés volumenének jelentős emelkedéséhez vezetett.
Az iparosodó Anglia lehet az egyik legjobb példa arra, hogy a termelés rohamos növekedése milyen alapvető piaci jellegű problémákat eredményezett. A belső piacok felvevőképessége ugyanis nem követte a termelés növekedését, ugyanakkor a többi ország külkereskedelmet gátló protekcionista magatartása a külső piacokon való terjeszkedést akadályozta meg. Leegyszerűsítve tehát, az expanziót akadályozó külső tényezők vezettek el annak szükségességhez, hogy a külkereskedelmi kapcsolatokat akadályozó tényezőket számolják fel, beszűkítve ezzel az egyes államok beavatkozási lehetőségeit.
Gyökeres fordulatot hozott Adam Smith, aki már a nemzetközi munkamegosztás kialakításához teremtette meg az eszmei muníciót, és akinek korszakalkotó művét a "gazdasági liberalizmus bibliájaként" tartották számon.[36] Smith elmélete szerint egy ország szempontjából a szabad kereskedelemi kapcsolatrendszer akkor előnyös, ha olyan termékek termelésére és exportjára rendezkedik be, amelyek tekintetében abszolút előnyökkel bír, míg az otthon gazdaságosan elő nem állítható termékek vonatkozásában szükségleteit versenyképes import útján fedezni tudja. Adam Smith gazdaságfilozófiája az államok külkereskedelmi beavatkozását próbálta visszaszorítani, és nem csak az importkorlátozások, hanem az exportösztönzések kapcsán is, minthogy a Smith-teória alapján az egyes államok közötti specializáció leghatékonyabban nem mesterséges eszközökkel, hanem a szabad verseny biztosításával érhető el.[37] David Ricardo a szabadkereskedelmi irányzat további elméleti alapozásához járult hozzá a komparatív előnyök elméletével, mellyel bizonyítani tudta, hogy két állam közötti kereskedelem akkor is kölcsönösen kedvező lehet, ha az országok közül csak az egyik rendelkezik az abszolút előnyökkel.[38]
- 309/310 -
Anglia példáján jól megfigyelhető, hogy a klasszikus szabadkereskedelmi politika hatására az alkalmazott külkereskedelem-politika miként alakul át a XIX. század második felében. A korábbi protekcionista törekvésekkel szemben csökkentek a vámok, visszaszorultak az importkorlátozások és tilalmak szintjei.[39] Az Anglián kívüli államok szabadkereskedelmi politikához való viszonya egészen az első világháborúig országonként és időszakonként változó képet mutatott, de gazdasági válság időszakában (pl. 1873-ban) általában inkább a protekcionista eszközök domináltak. A szabad kereskedelemben rejlő előnyök kihasználását ekkoriban elsősorban az államok által kötött nemzetközi kereskedelmi egyezmények biztosították. Ezek kialakításának alapvetően az volt az oka, hogy az érintett ország minél nagyobb előnyöket tudjon biztosítani saját kereskedőinek és áruiknak, de e kereskedelmi szerződésekben a szerződő felek általában állást foglaltak a szabadkereskedelem alapelve mellett, így a szerződő felek egymás mozgásterét szűkítve korlátozták a külkereskedelmi akadályok bevezetésének lehetőségét. Mindemellett ez utóbbiakhoz kapcsolódik, hogy már a klasszikus szabadkereskedelmi politika kezdeti időszakában a "korlátok korlátját"[40] szolgálta egy fontos alapelv megjelenése is. A korábban a kereskedelmi megállapodásokban alkalmazott reciprocitás elvét[41] felváltotta a legnagyobb kedvezményes elbánás eleve, amely még ma is meghatározó princípiuma a multilaterális kereskedelmi normáknak. Ezt az elvet kölcsönösen biztosították a szerződő felek egymással szemben és arra vállaltak kötelezettséget, hogy az érintett szerződésben részes
- 310/311 -
országoknak haladéktalanul és ellenszolgáltatás nélkül biztosítják azokat a kedvezményeket, amelyeket harmadik országoknak megadtak.[42]
A szabadkereskedelmi politika, mint szubjektív tényező, az első világháború időszakában kikerül az államok gazdaságpolitikai kelléktárából. A hadigazdálkodás a militarista protekcionizmus bevezetését eredményezte a hadviselő felek országaiban, ami a kereskedelempolitika alapvetően korlátozó, restriktív és mélyen ellenőrzött formájának kialakítását jelentette. A háborút követő években történtek erőfeszítések a nemzetközi gazdasági, valamint kereskedelmi kapcsolatok liberális alapon történő újjárendezésére. E folyamat megvalósulását nehezítette az 1929-1933 közötti válság, amely következtében nemzetgazdasági ágazatok mentek tönkre, felerősödtek az inflációs tendenciák számos országban, így a valuták elértéktelenedése is nehezítette a külső állami korlátozó eszközök lebontását. A válság e fajta hatását gyakorlatilag nem sikerült egyetlen államnak sem elkerülnie, amit jól illusztrálhat a szabadkereskedelmi politika mellett egyébiránt erősen elkötelezett Egyesült Államok példája. 1932-ben Herbert Hoover elnökségi periódusában 1930-ban fogadták el a világválsággal összefüggésben az ún. Smoot-Hawley Act-et, amely hozzávetőleg 20 ezer árufajta esetében rendelt el átlagosan több mint 50% mértékű importvámot.[43] A szabadkereskedelemtől az erős protekcionizmus irányába történő elmozdulást az is jelezte, hogy e jogszabály még az említett reciprocitás szerint sem adott lehetőséget arra, hogy az előírt vámtételektől az USA kivételesen, bizonyos államok irányában bilaterális viszonyban ked-
- 311/312 -
vezményt adjon.[44] A '30-as évek közepétől a szabadkereskedelmi politikát az Egyesült Államokon kívül számos állam választotta, azonban a második világháború gazdasági környezete a protekcionizmusnak biztosított hátteret.
A második világháború lezárásakor a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban aktív szerepet játszó államok között egyetértés volt abban, hogy a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat már multilaterális alapon kell újjászervezni. Olyan nemzetközi rendszert kell létesíteni, amely a gazdasági liberalizmus elvein alapul, és egyúttal a résztvevő államoknak kölcsönösen biztosít előnyöket, illetve feloldja az esetelegesen keletkező konfliktusokat. E törekvések nyomán jöttek létre a Bretton Woods-i intézmények, valamint az Általános Vám-és Kereskedelmi Egyezmény. A GATT 1947 létrejöttével a korábban az államok keretein belül létező, és nemzeti meghatározottságú kereskedelempolitikák mellett megjelenik a nemzetközi kereskedelempolitika, amely - a GATT 1947 arculatának kialakításában részt vevő államok választásának köszönhetően - közvetlenül épít a szabadkereskedelmi politika elveire.
A klasszikus szabadkereskedelmi teória a későbbiek során némileg átalakult (neoklasszikus szabadkereskedelmi elmélet),[45] de alapvető célja továbbra is az maradt, hogy a külgazdasági kapcsolatrendszeren belül az államok által alkalmazott korlátozások felszámolásra kerüljenek, vagy legalább is a korlátozások visszaszoruljanak, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy e modell úgymond jóléti hatásai is érvényesülhessenek. Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy a szabadkereskedelmi politika célkitűzése a külgazdasági
- 312/313 -
kapcsolatok abszolút szabadsága, ami a gyakorlatban - miként arról a bevezetőben már szó esett - inkább csak elméleti modellként képzelhető el. A szabadkereskedelmi politika viszont így olyan tényezőként jelenik meg, amely a második világháborút követően a multilaterális normarendszer kialakítása során központi vezérlőelvként e szabályok által teremtett kereteket tendenciózusan az abszolút szabadsághoz kívánja közelíteni.
E kijelentést leginkább a GATT 1947 létrehozása illetve későbbi fejlődése igazolja. A GATT fő célja a nemzetközi kereskedelem akadályainak lebontása volt, amely megvalósításának eszköze elsősorban a diszkrimináció-mentesség (legnagyobb kedvezményes elbánás elve, nemzeti elbánás) és a vám, mint alapeszköz alkalmazásának a kötelezettsége volt. A GATT későbbi fejlődése pedig leegyszerűsítve fokozatos vámcsökkentések, más szóval liberalizációs lépések sorozataként is leírható. Ennek eredményeképpen a második világháborút követően alkalmazott átlagos vámszint mintegy tizedére csökkent az ezredfordulóra.
Már az Általános Vám-és Kereskedelmi Egyezmény megszületéséhez kötődő 1947-es genfi tárgyalások több mint 40 ezer termék vámjának csökkentését eredményezték, amely akkoriban a világkereskedelem jelentős részét érintette.[46] Ezt követően az Annecy-fordulón (1949) kisebb mértékű vámcsökkentést sikerült a tagállamoknak elérniük, később a Torquay-forduló (1950-1951) eredményeképpen az 1948-as szinthez képest további 25 %-os csökkentést hajtottak végre. A genfi (1955-56), valamint a Dillon-forduló[47] (1961-62) újból szerényebb eredményeket hozott, azonban a négy évig elhúzódó Kennedy-forduló (1964-1967) az egyik legjelentősebb vámtárgyalás volt. Az ipari termékek esetében a vámcsökkentés mértéke átlagosan 35% volt, de a liberalizáció nem volt teljesen egységes, a szerződő felek alkalmazták az ún. linearitás elvét, nevezetesen hogy a
- 313/314 -
termékek feldolgozottsági fokával együtt egyenes arányban nőtt az alkalmazható vámok mértéke is. A mezőgazdasági termékek esetében a liberalizáció nem volt ilyen mértékű, viszont döntés született arról, hogy a későbbiekben egyes mezőgazdasági alapanyagok (elsődleges termékek) tárgyában áruegyezményeket fogadnak el. Az általános liberalizáció érintette a fejlődő országok exportját képező termékeket is, e csökkentések esetében ellenben nem érvényesült a kölcsönösség elve, más szóval a fejlődő országok - figyelembe véve speciális helyzetüket - továbbra is alkalmazhattak korlátozásokat. A Tokió-fordulón (1973-1979) elsősorban nem a vámcsökkentési célzat állt a tárgyalások fókuszában, ennek oka a nemzetközi gazdasági környezet megrendülésében keresendő (a dollárra épülő pénzügyi rendszer összeomlása, olajválság stb.). A tárgyalások legfontosabb célkitűzése így az lett, hogy a szerződő felek által alkalmazott protekcionista intézkedéseket - amelyek ez időszakban a nemzetközi kereskedelem beszűkülése miatt gyakoribbá váltak - multilaterális szintű szabályozással szorítsák vissza. Következésképpen a nem tarifális eszközök terén elért - liberalizációs célkitűzés által befolyásolt - eredmények jelentették a tokiói körtárgyalások legfontosabb hozadékát.[48] A vámcsökkentési törekvés háttérbe szorulása ellenére az ipari termékek esetében látványos liberalizációt is hozott a forduló (átlagosan 33 %-os csökkentés), azonban a mezőgazdasági produktumok helyzete továbbra is kérdéses maradt. Végezetül a GATT legátfogóbb reformját eredményező és leghosszabb Uruguay-fordulót (1986-1994) útjára indító Punta del Estében elfogadott miniszteri nyilatkozat szerint szintén a nemzetközi kereskedelem liberalizálása volt a legfontosabb cél. Az 1994-ben lezárt körtárgyalások végül nem csak az ipari és mezőgazdasági termékek tekintetében egyaránt alkalmazandó alacsonyabb vámszintekhez, az egyéb korlátozások visszaszorításához vezettek el, hanem a nemzetközi kereskedelem alapvetően liberális felfogását a hagyományos áruforgalmi területeken túlmenően új szektorokra is kiterjesztették (TRIPs és GATS), illetve új intézményi struktúrát, a Kereskedelmi Világszervezetet is létrehozták.
Az 1995-től működő új multilaterális kereskedelmi rendszer felülvizsgálata ún. "built-in agenda" alapján indult meg, ami annyit jelentett, hogy már az 1994-ben befejezett tárgyalásokon rögzítették, hogy a nyitva maradt agrárkereskedelmi kérdéseket még 2000 előtt megvitatják, valamint
- 314/315 -
hogy a szolgáltatások kereskedelmének további liberalizációját célzó tárgyalások 2000. január 1. előtt megkezdődnek. A tagállamok miniszteri találkozójukon már 1999-ben kísérletet tettek Seattle-ben - heves, utcai zavargásokkal kísért antiglobalista tűntetések közepette - az előzetesen Millennium-fordulónak aposztrofált körtárgyalás megindítására, azonban a napirendre tett javaslat elbukott. Végül 2001 novemberében Dohában (Katar fővárosában) miniszteri értekezleten útjára indították a WTO első felülvizsgálati tárgyalássorozatát, a Doha-fordulót. Az elfogadott miniszteri nyilatkozat[49] másfél tucat kereskedelempolitikai kérdést rögzített, amelyben a tagállamoknak megegyezésre kell jutniuk. Ezek között kiemelt helyen szerepel a mezőgazdaság, amely kapcsán a program a nemzeti támogatási rendszerek drasztikus visszaszorítását tűzi ki célul. A dohai célkitűzések megvalósításának részletes programját viszont csak lényegesen később, 2005-ben sikerült elfogadni. A hongkongi miniszteri találkozón kibocsátott ún. Doha-munkaprogram (Doha Work Programme)[50] alapján a liberalizáció szempontjából az egyik legfontosabb eredmény az volt, hogy a résztvevők kötelezettségvállalást tettek, mely szerint 2013-ig a mezőgazdasági termékek tekintetében minden exporttámogatást felszámolnak, illetve a gyapotkereskedelemről szóló megállapodást is megerősítették, amely értelmében e területen is fokozatosan megszüntetik a kivitel támogatásának lehetőségét. A mezőgazdasági szektoron kívüli korlátozások kapcsán feladatként fogalmazódik meg, hogy általánosan kerüljenek bevezetésre az ún. értékvámok (más szóval az ún. nem ad valorem vámok átalakításának a kötelezettségét írja elő). A liberalizációs tárgyalások lezárására eredetileg adott határidő 2005 eleje volt, amit aztán kettő évvel meghosszabbítottak, azonban e terv sem teljesült.
Az általános liberalizációs folyamat szempontjából a forduló elhúzódása kapcsán két megjegyzés fogalmazható meg. Az egyik legfontosabb következtetés, hogy ha a dohai program egyes pontjait áttekintjük, egyértelműen látható: a célkitűzések alapvetően az ipari termékek hagyományosnak mondható kereskedelmén túlnyúló problémákat (mezőgazdasági termékek, szolgáltatások stb.) érintenek. Ez annak jelzését jelentheti, hogy ma már a liberalizációs folyamat szempontjából az ipari termékek vámjellegű akadályai lényegesen kisebb jelentőséggel bírnak, mivelhogy e
- 315/316 -
vonatkozásban a második világháborút követő évtizedekben az akadályok lebontásának folyamata gyakorlatilag teljesített feladattá vált. Más megfogalmazásban, mára az ipari termékek nemzetközi kereskedelmének területén a külgazdaság szabadságságának mértéke elérte azt a "liberalizációs maximum" felé tendáló pontot a korábban említett képzeletbeli skálán, amely a globális külgazdasági rendszer kereteit alakító államok számára a "még elfogadható" szintjét jelenti.
A másik - fentiekből is következő - észrevétel, hogy a '40-es évek végétől formálódó globális külgazdasági rendszer jelentősen heterogénebb, illetve összetettebb lett az elmúlt egy-két évtizedben. Már a '70-es évek tárgyalásai nyomán is némileg bővült a multilaterális szabályozás alá eső területek terjedelme, az Uruguay-forduló után viszont látványosan kiszélesedik a releváns témák köre: a mezőgazdasági termékek, a szolgáltatások kereskedelme és a kereskedelemhez köthető egyéb kérdések (szellemi tulajdonjogok és beruházások kereskedelmi vonatkozásai stb.) ma már mind olyan részterületnek számítanak, amely a GATT-WTO-rend liberalizációs folyamatába beilleszkedett. Viszont e területek erőteljesen érintik a tagállamok sajátos nemzeti érdekeit, következésképpen prognosztizálható, hogy ezen új területeken az általános liberalizációs folyamat lényegesen lassabban fog végbemenni, és feltételezhető, hogy a folyamat végén a szabadság mértéke alacsonyabb szinten fog megállni, mint amivel az ipari termékek kereskedelme kapcsán találkozhatunk.
Mindezek után azt szükséges megvizsgálni, hogy a szabadkereskedelmi politikát követő államoknak (vagy esetünkben az Európai Uniónak) milyen célok érdekében szükséges felvállalniuk a globális térben a többi szereplővel szemben ama konfliktusokat, melyek a külgazdasági szabadságba való esetleges beavatkozásból erednek. Más szóval a szabadságot erősítő fenti objektív és szubjektív tényezők után a külgazdaság szabadságának korlátozásához elvezető szempontok következnek.
Az állam, vagy leszűkítve: az Unió beavatkozását a külgazdasági folyamatokba mindenek előtt gazdasági tényezők tehetik indokolttá, habár a gazdasági célú korlátozások alkalmazása úgy tűnik, szembemegy a fent alapvető folyamatként meghatározott szabadkereskedelmi politikának és az
- 316/317 -
abból fakadó liberalizációs törekvéseknek. Ez az ellentétes viszony csak látszólagos: a gazdasági célokból történő időleges akadályozások ugyanis éppenséggel azt szolgálhatják, hogy az adott állam a liberalizációs célkitűzéseknek a későbbiekben megfelelőbben tudjon eleget tenni, ugyanis e szempontok érvényesítése nem egyszer a helyi gazdasági rendszer kiigazítását igényli.
Az ilyesfajta korrekciók megvalósíthatók akár ún. általános védintézkedések bevezetésével, vagy elviekben bármely olyan gazdasági természetű eszköz számításba jöhet, amely elsősorban az import vagy az export volumenére hatva próbál adekvát választ adni az előálló problémára. A külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságának korlátozása ez esetben történhet makro, vagy akár mikro szinten.[51]
Makrogazdasági célú intervencióra sor kerülhet, ha adott esetben egy állam fizetési mérleghiánnyal küzd, mikor a korlátozás célja az egyensúly újbóli megteremtése, így a külföldi fizetőeszköz hiánya időleges importkorlátozással ellensúlyozható. Általában minden nemzetközi egyezmény kifejezetten lehetővé is szokta tenni a szerződő feleknek, hogy az e fajta egyensúlytalanságok kiküszöbölésére korlátozásokat vezethetnek be.[52] Másként kifejezve: e szerződéses klauzulák lehetővé teszik, hogy az érintett államok a külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságát csorbítsák.[53] Az előbbiek mellett mikrogazdasági szinten válhat szükségessé a beavatkozás és a külgazdasági kapcsolatrendszer korlátozása, ha adott esetben a hir-
- 317/318 -
telen megváltozó piaci körülményekből adódó nyomásnak a szóban forgó állam, vagy az Unió vállalkozásai, iparágazata nem tud megfelelni. Ilyen esetekben nemzetgazdasági szemszögből előre látható, hogy a maximális szabadság biztosítása az érintett hazai termelők, iparágazatok felszámolásának, átalakításának következményét vonná maga után, így a beavatkozást és a szabadság időleges korlátozását lehetővé kell tenni. A korlátozás számos formát ölthet, megnyilvánulhat kontingens, kvóta, pótvám stb. bevezetésében. Példának okáért a GATT XIX. cikk, mint egyfajta "escape clause", olyan importtevékenységekkel szemben teszi lehetővé kivételesen a korlátozást, melyek teljesen normális piaci folyamatnak látszanak, a károkozó hatásuk csak a hirtelen növekedő behozatali tendenciának tudható be.
Általában a külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságának gazdasági célzatú korlátozása időleges, és részleges beavatkozást jelent. Az ettől eltérő állandó és átfogó jellegű korlátozásokra világméretű krízishelyzetekben láthatunk példát. Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság súlyos következményekkel járt: a korábban dinamikusan fejlődő világpiac látványosan omlott össze, minekután jelentősen megnőtt, drasztikusabbá vált az állami beavatkozás.[54] Egyre több és több országban vezettek be importkontingenseket, importengedélyezést, exporttámogatásokkal és egyéb ösztönző eszközök széles körű alkalmazásával küzdöttek a külföldi piacokért.[55]
A szabadság korlátozásához elvezethetnek sajátos versenypolitikai megfontolások is, amelyek sok esetben a gazdasági célkitűzésekkel együttesen jelennek meg és azok mellett teszik indokolttá a restriktív intézkedések bevezetését. Egy adott állam vállalkozásai nem csak az alacsonyabb haté-
- 318/319 -
konysági szintjük miatt kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy nem tudnak ellenállni a külpiaci versenytársak nyomásának. Elképzelhető ugyanis, hogy a külföldi versenytársak előnye éppenséggel az általuk alkalmazott tisztességtelen praktikáknak tudható be, és magatartásukkal az egyenlő versenyfeltételek garantálását akadályozzák meg.
Az ilyen tisztességtelen magatartásokkal szemben specifikus korlátozó eszközöket alkalmaznak, példának okáért dömpingmagatartással szemben dömpingellenes vámot, míg a meg nem engedetett támogatásokból származó tisztességtelen versenyelőnnyel szemben értékkiegyenlítő vám alkalmazására van lehetőség. Ezen eszközök szabadkereskedelmi politikával fennálló konfliktusa itt is csak látszólagos, hiszen a korlátozások ez esetben nem protekcionista célkitűzéseket szolgálnak, hanem a tisztességtelen magatartások kiküszöbölésével helyreállítják a valós piaci viszonyokat.
A versenypolitikai célkitűzések által alátámasztott eszközöknek az utóbbi évtizedben megjelent egy hatékony típusa, amely a külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságának korlátozását csak potenciálisan rejti magában, a tisztességes versenyfeltételeket - az esetek többségében - korlátozó intézkedés bevezetése nélkül képes elérni. Példaként említhető az EU kereskedelempolitikájából az ún. TBR-intézkedés, amely az uniós vállalkozások által a külpiacokon elszenvedett sérelmekkel szemben teszi lehetővé a fellépést. Ennél az intézkedésnél a korlátozás lehetősége szankciós jelleggel folyamatosan fennáll, azonban általában annak tényleges alkalmazását megelőzően már az érintett harmadik állammal folytatott tárgyalások során sikerül felszámolni a külpiacon az uniós vállalatokat sértő tisztességtelen magatartásokat. Ezen eszközök tehát az alapul szolgáló nemzetközi versenypolitikai célokat úgy képesek elérni, hogy mindeközben a megtett lépesek a külgazdaság szabadságát a lehető legkevésbé befolyásolják.
Feltételezhető, hogy amióta léteznek államok és kereskedelempolitikai hatásköröket gyakorolnak, azóta a külpolitika szempontrendszere és logikája gyakran közvetlenül határozza meg az adott helyzetben alkalmazandó konkrét kereskedelempolitikai intézkedéseket. Ennek igazolásául elegendő csak felidézni, hogy a "gazdasági háború" eszközéhez már az
- 319/320 -
ókori birodalmak is gyakran folyamodtak,[56] vagy közelebbi példaként említhető a napóleoni háborúk alatti ún. "kontinentális zárlat".[57] Más szóval az e pont alatt tárgyalt viszony alapkérdése, hogy a külgazdaság szabadságának korlátozása miként indokolható külpolitikai, illetve biztonságpolitikai érvekkel.
A külpolitikai és biztonságpolitikai szempontok érvényesítésének legalapvetőbb eszköze az embargóintézkedés. Az említett példák is végeredményben ilyen instrumentumnak számítanak, a XX. századtól kezdődően azonban már kevésbé az egyedi jellegű embargó, mint inkább a kollektíven, egyes országcsoportok által elrendelt gazdasági szankció jellemző. Ezek az intézkedések szolgálhatják az egyes államokkal szembeni politikai szempontok kikényszerítését,[58] de adott esetben az a biztonság, vagy a kollektív biztonság garantálásának eszköze is lehet.[59] A kollektív intézkedések alapját mára jórészt az ENSZ által elfogadott döntés képezi. Jelen sorok írásakor aktualitással bíró esetként az Irán ellen bevezetett embargó-intézkedések említhetők. Az ENSZ BT által 2006-ban elrendelt embargó[60] célja, hogy Irán haladéktalanul függessze fel az urán dúsításával, valamint nehézvíz feldolgozásával kapcsolatos tevékenységét és hajtsa végre a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által előírt kötelezettségeket. Más szóval a szankció annak a garanciáját akarja megteremteni, hogy az iráni nukleáris program kizárólag békés célokat szolgáljon. Ez esetben tehát a külpolitikai és biztonságpolitikai célok szorosan összefüggnek, és ezek elérése érdekében kötelezik az ENSZ tagállamait, hogy Iránnal szemben korlátozó intézkedéseket léptessenek életbe. Ezek az intézkedé-
- 320/321 -
sek a külgazdaság szempontjából nézve import- és exporttilalmakat jelentenek olyan árukra és szolgáltatásokra nézve, amelyek az iráni urándúsítással kapcsolatos tevékenységeket vagy az atomfegyverek célba juttatására szolgáló rendszerek fejlesztését segíthetik elő. A korlátozás érinti az ezen árukhoz és technológiához kapcsolódó tőkebefektetést is.[61]
Az embargóintézkedésen túlmenően a külpolitikai és biztonságpolitikai szempontok nemzetközi kereskedelmi szerződéseken keresztül is érvényre juthatnak. A nemzetközi kereskedelmi szerződésekbe implementált külpolitikai érdekek közül az utóbbi másfél-két évtizedben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az emberi jogok érvényesítésének különböző formái. Nevezetesen, ha egy adott megállapodás, amely kedvező jellegű, preferenciális kereskedelmi kapcsolatot céloz meg általában egy fejlettebb és egy kevésbé fejlett ország között, akkor előbbi a kedvezmények nyújtását függővé teszi az egyezményben meghatározott emberi jogi alapelvek érvényesülésétől. Az Európai Unió kereskedelempolitikájában gyakran jelenik meg ez a szempont, melynek alapvető célja, hogy vagy hozzájáruljon egy harmadik állam éppen formálódó demokratikus eredményeinek megszilárdulásához,[62] vagy elősegítse a demokratikus átalakulás sikeres lezárását.[63] Illusztrációként említhető az AKCs-államokkal 2000-ben megkötött Cotonou-megállapodás.[64] Az egyezmény szerint a partnerség alapvető eleme az első és második generációs emberi jogok tiszteletben
- 321/322 -
tartása, amelyek megsértése akár a szerződés hatályának felfüggesztéséhez is vezethet. Az egyezmény e szigorú rendelkezését némileg tompítja, hogy az egyezmény más helyütt kimondja: a részes államok egyéb nemzetközi kötelezettségeikre tekintettel kell, hogy elkötelezettségüket kifejezzék az emberi méltóság és az emberi jogok biztosítása iránt. De lebecsülni a Cotonou-megállapodás jelentőségét semmiképpen sem szabad, már csak azért sem, mert az egyezményhez csatlakozott a világ fejlődő államainak jelentős része (jelenleg közel 80 ilyen ún. AKCs-ország).
A nemzetközi szerződések köréből láthatunk példákat a külgazdasági és biztonságpolitikai szempontok összefonódására is. Ezen egyezmények az államok biztonságára fokozottan veszélyt jelentő anyagok, fegyverek kereskedelmének kereteit határozzák meg, vagy egyenesen betiltják az adott eszközök forgalmát. E körben említhető az ENSZ keretében kidolgozott biológiai fegyverek tilalmáról szóló egyezmény.[65] Az egyezmény legfontosabb célja a preambulum szerint, hogy "az egész emberiség érdekében teljesen kizárják a bakteriológiai (biológiai) hatóanyagok és toxinok fegyverként való felhasználásának lehetőségét". Eme célkitűzést az egyezmény úgy kívánja elérni, hogy a hatálya alá tartozó eszközökkel és anyagokkal kapcsolatos minden tevékenységet betilt, így ezen anyagok kereskedelmi forgalma elé is abszolút korlátot állít.[66] Ellentétes logikára épülve korlátozza viszont bizonyos termékek kereskedelmi forgalmát a vegyi fegyverek tilalmáról szóló párizsi egyezmény.[67] Az egyezmény ugyanis megpróbál reflektálni arra, hogy azok a technológiák, melyeken a vegyi fegyverek alapulnak, békés célból is felhasználhatók. Következésképpen nem az abszolút korlátozás bevezetése az alapvető célja, hanem az, hogy a kémia területén elért eredményeket kizárólag az emberiség javára lehessen felhasználni. Ennek érdekében - mintegy főszabályként - a vegyi anyagok szabad kereskedelmének elvét mondja ki,[68] jelesül a hatálya alá tartozó
- 322/323 -
mérgező vegyületeknek és azok ún. prekurzorainak (alapanyagainak) a forgalma szabad.[69] A külgazdaság szabadságába itt csak akkor történik beavatkozás, ha az egyezmény által tiltott célból történik ezen termékek előállítása, másnak átadása (pl. ha kifejezetten vegyi fegyverek gyártásához akarják felhasználni). Ez esetben a külgazdaság szabadsága viszont abszolút korlátozás alá esik, az ilyen célú gyártást, forgalmazást az egyezmény teljes tilalom előírásával akadályozza meg. Kifinomultnak tekinthető az egyezmény a tekintetben is, hogy a korlátozással kapcsolatos teendők koordinálása céljából hatósági ellenőrzést ír elő, vagyis minden részes államban olyan intézményrendszert kell kialakítani, mely képes az egyezmény által előírt feltételeknek eleget tenni. Így adott esetben a külgazdasági igazgatás lesz végső soron a felelős azért, hogy a tényleges korlátozások csak az egyezmény által megengedett mértékűek legyenek.
A külgazdaság szabadsága és a környezetpolitika számtalan ponton összefüggő, az utóbbi években egyre inkább aktualitássá váló témakör.[70] Önmagában véve a szabadabb és növekvő volumenű nemzetközi kereskedelem nem tekinthető eleve összeegyeztethetetlennek a környezetpolitikai prioritásokkal. Ilyesformán nehezen vitatható, hogy a kereskedelem liberalizációja, a külgazdaság szabadságának erősítése bizonyos szempontból környezetvédelmi célokat is szolgálhat (pl. környezetvédelmi technológiák, eszközök elterjedése és olcsó hozzáférhetősége stb.), azonban ez inkább kivételnek tekinthető, következésképpen a környezetpolitika és a külkereskedelem- vagy külgazdaság-politika viszonya elsősorban e kettő konfliktusával írható le.
A szabad külkereskedelemmel összefüggő negatív környezeti hatások rendkívül sokrétűek lehetnek. Némileg leegyszerűsítve, az állami beavatkozás szempontjából e hatásoknak alapvetően három típusát lehet megkülönböztetni. Ezek tehát azok az alapesetek, mikor megfontolandó, hogy adott környezeti cél érdekében szükséges-e valamely eszközön keresztül az állam (Unió) beavatkozása, és a külgazdaság szabadságának a korlátozása.
- 323/324 -
Az első típus abból az összefüggésből eredeztethető, hogy amennyiben a külgazdasági szabadság korlátai csökkennek vagy megszűnnek (általános liberalizáció), az a nemzetközi kereskedelem volumenének ösztönzőjeként hat. Ennek következtében a termékek szállításával kapcsolatos közvetlen és közvetett negatív környezeti hatások is erősödni fognak. E hatásokkal összefüggő problémák a szállításhoz szükséges erőforrások fokozott felhasználásától kezdve az olyan részletkérdésnek tűnő szempontokig elvezethetnek, mint példának okáért a szállítóeszközök károsanyag-kibocsátásának növekedése.[71] Jelenleg a szabad kereskedelem e negatív hatásainak megakadályozására, vagy csökkentésére rendelkezésre álló eszközök szűkösnek tekinthetők. Közvetlenül ilyen irányból mintegy a kereskedelem szabadságának korlátozására valójában nem kerülhet sor, a közvetetett eszközök pedig jelenleg csak korlátozott hatásúak lehetnek. Utóbbi körben említhetők azon esetek, ha egy állam meghatározza a területére beérkező szállítóeszközök műszaki paramétereit, így a megengedett károsanyag-emisszió határértékeit (ld. pl. uniós környezetvédelmi szabályozás), vagy ha a kereskedelmi tranzitforgalmat érintően rendel korlátozásokat (pl. a tranzitáruforgalmat a kötelezően a vasútra tereli, ld. Svájc esetét). Ezek az intézkedések végeredményben a külgazdasági szabadság közvetett akadályozásának számítanak, ellenben a hatásuk az említettek szerint korlátozott: csak az érintett államban enyhít némileg a kereskedelemmel összefüggő negatív környezeti hatásokon, globális hatása szinte elenyésző.
A külgazdasági szabadság kiteljesedésével kapcsolatban a negatív környezeti hatások másik csoportja magához a nemzetközi kereskedelem tárgyát képező árukhoz köthető. Az állami beavatkozás lehetőségének visszaszorulása ugyanis megnyilvánulhat abban is, hogy az áruforgalommal kapcsolatos hatósági ellenőrzések - mint egyfajta technikai kereskedelemi akadályok - alkalmazhatósága beszűkül. Ez viszont azt eredményezi, hogy a környezeti hatások szempontjából veszélyesnek minősülő anyagok (veszélyes vegyi anyagok, nukleáris hulladékok stb.), vagy más szempontból kiemelkedő fontosságú termékek (pl. veszélyeztetett növényi és állatfajok, azokból készült termékek stb.) forgalma kikerül az ellenőrzés alól, ami önmagában növeli a káros környezeti hatások potenciális bekövetkezését. Erre próbált reflektálni és némileg e veszélyeken enyhíteni az elmúlt évtizedekben néhány nemzetközi kezdeményezés. Így a nemzetközi környe-
- 324/325 -
zet- és természetvédelem köréből találunk olyan multilaterális példákat, melyek egyes speciális elbírálás alá eső termékek kereskedelmének szabályait meghatározzák, ami adott esetben a forgalmazás megtiltását is jelentheti. Említhető a veszélyeztetett fajok kereskedelméről szóló washingtoni egyezmény (CITES-egyezmény),[72] amely a hatálya alá tartozó élő vagy élettelen állapotú növényi és állati példányok, valamint azokból származó egyes anyagok kereskedelmét korlátozza. Az egyes érintett fajtákat a veszélyeztetettség alapján sorolja több kategóriába. A kipusztulással leginkább fenyegetett fajokba tartozó példányok kereskedelmi célú forgalmazását megtiltja az egyezmény és az egyéb célú szállításukat is kettős engedélyezéshez (export- és importengedélyezés) köti.[73] Azoknál a fajoknál, amelyek kipusztulásának veszélye jelenleg még nem fenyeget, de a későbbiekben ennek lehetőségével számolni kell, az egyezmény kereskedelmi korlátként egyszeri engedélyezési kötelezettséget ír elő.[74] A kevésbé veszélyeztetett, a részes államok egyedi kérelmére listára vett fajok esetében a legenyhébb a korlátozás mértéke: e fajokhoz tartozó egyedek esetében is előírás a kiviteli engedélyezési kötelezettség, azonban az engedély kiadásának kritériumrendszere itt tartalmaz a legkevésbé korlátozó előírásokat.[75] A CITES-egyezményhez hasonló célú és logikájú példaként említhető a veszélyes hulladékok szállításáról szóló bázeli egyezmény,[76] amely megtiltja a veszélyes hulladékok exportját az Antarktiszra[77]
- 325/326 -
és az egyezményt alá nem író országokba. Az exporttilalom főszabálya alól az egyezmény konkrét kivételeket említ, amelyek igazolása esetén a hulladék exportálása meghatározott célországba engedélyezhető (pl. amennyiben az exportországban a hulladékot ártalmatlanítani nem tudják, a célországban viszont rendelkezésre áll a megfelelő biztonságos technológia). A külgazdasági szabadság és a környezeti szempontok viszonyának meghatározásakor a CITES-egyezmény és a bazeli konvenció példája azért tekinthető sajátosnak, mert ez esetben az egyezmény a részes államoknak nem csak hogy lehetővé teszi, hogy korlátozó intézkedéseket vezessenek be, hanem ezt egyben kötelezettségként fogalmazza meg. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy említett esetekben multilaterális szinten felismerték annak szükségességét, hogy egyes környezet- és természetvédelmi megfontolások érdekében a külgazdaság szabadságát korlátozni kell.
Végül, a külgazdasági szabadság és a környezeti célú beavatkozás konfliktusának harmadik alaptípusaként egyfajta versenyképességi összefüggésre, illetve az ezzel kapcsolatos dilemmára is utalni lehet. A nemzetközi kereskedelemben résztvevő termékek gyártása, előállítása során betartandó környezetvédelmi normák érvényesítése értelemszerűen költségként, a termék árát drágító tényezőként jelentkezik. Ennek következtében a negatív környezeti hatásokkal fokozottan együtt járó termelések azokra a földrajzi helyekre fognak koncentrálódni, ahol a környezetvédelmi normák szintje alacsonyabb védelmet céloz és ezáltal a gyártók irányában alacsonyabb költségszintet eredményez. Az így elért költségmegtakarítás két ponton vet fel kérdéseket. Egyfelől az adott földrajzi hely - amely az esetek többségében valamely fejlődő állam - környezeti terhelése lényegesen növekszik, ami mindazonáltal nem csak helyi negatív környezeti hatásokkal jár együtt, hanem globális környezeti problémaként jelentkezik.[78] A másik hatás viszont azzal áll összefüggésben, hogy a környezeti költségek körében így elért megtakarítás a magasabb környezetvédelmi szempontrendszert érvényesítő célországok termelővel szemben versenyelőnyként fog jelentkezni. E probléma tehát egyenesen az ökodömping dilemmájához vezet, ami arra kérdez rá, hogy korlátozható-e a külgazda-
- 326/327 -
sági szabadság abban az esetben, ha a gyártó, importőr versenyelőnye abból ered, hogy a származási állam piacának környezetjogi rendszere lényegesen alacsonyabb szintű védelem megvalósítását írja elő. Hasonlóan az általános dömpingfogalomhoz, itt is arról van szó, hogy a gyártó (exportőr) gyakorlatilag költségek alatt próbálja termékét értékesíteni a célország piacán, csak a különbség annyi, hogy itt a költségek egy része olyan környezeti költség, amit a gyártó nem épített be a saját költségei közé. De ezen externális jellegű költségekkel is számolni kell, csak azokért végeredményben a társadalom, a jövő generációkkal megosztva fog majd helytállni. A WTO-normarend multilaterális szabályozási kereteiből kiindulva viszont arra a megállapításra juthatunk (még ha ez valamelyest elszomorító is), hogy ilyen magatartásokkal szemben jelenleg beavatkozási lehetőség nem igazolható. Vagyis minden ilyen, az ökodömping megakadályozása céljából történő fellépés a GATT 1994 szabályaiba ütköző protekcionista intézkedésnek minősülne. Esetlegesen felvetődhet annak lehetősége, hogy az ilyen magatartásokkal szemben belkereskedelmi (az EU jogrendje esetében: belső piaci) szabályokkal lehetne fellépni. Jelesül, ha egy célország szabályozása az adott termékek előállításával kapcsolatban magas szintű környezetvédelmi előírásokat határoz meg, akkor az az importtermékkel szemben is alkalmazandó lesz. Viszont ez a lehetőség csak korlátozott eredménnyel kecsegtet, ugyanis belkereskedelmi szabályokkal ilyen viszonylatban legfeljebb az adott termék sajátosságait lehet befolyásolni (védett forrásokból származó alapanyagok felhasználásának a tilalma stb.), a termék előállításával kapcsolatos egyéb jellemzőket (gyártási technológia környezetbarát jellege stb.) a származási országok exportőreivel szemben gyakorlatilag nem lehet számon kérni.
A nemzetközi kereskedelempolitika és a szociálpolitika kapcsolata alapvetően hasonló logikára épülő kérdéseket vet fel, mint amelyek a környezetvédelemnél voltak láthatóak. Más megfogalmazásban, az egyes országok lényegesen eltérő szociálpolitikai és szociális rendszeréből adódó különbségek a kereskedelmet elterelő hatással bírnak. Ez esetben is a nagyobb munkaerő-igényű gyártás azokba az általában szintén fejlődő, vagy kevésbé fejlett államokba helyeződik át, melyekben a szociális rendszer, a munkaerő költségei, a munkavédelem stb. lényegesen alacsonyabb szintű, mint a többnyire az ezeket a termékek importáló fejlett államokban.
- 327/328 -
Mindemellett a következmények is hasonlóak, mint amiket a környezetvédelmi megfontolásoknál láthattunk. Egyrészt az ily módon kialakuló, némi leegyszerűsítéssel, "dél-észak"-irányú kereskedelem megszilárdítja a gyártó ország fejletlen szociális viszonyait, a fejlett importország esetében viszont szintén egy dömpinghez hasonló hatás érvényesülhet. Utóbbi szociális dömpingként is aposztrofálható, minekután egy adott termék gyártója vagy exportőre azért fog versenyelőnyt szerezni az importpiacon, mert a gyártás helyén a munkaerő alkalmazásának közvetlen és közvetett költségei olcsóbb termelést tesznek lehetővé. Az ekképpen megszerzett kedvezőbb piaci pozíció viszont - circulus vitiosusként - az importországban eredményezhet növekvő szociális terheket. Ennek oka, hogy a helytállni nem képes hazai gyártók, akik magasabb szintű szociális és munkavédelmi körülmények között foglalkoztatnak helyi munkaerőt, kénytelenek lesznek más úton-módon (munkaerő-elbocsátással vagy egyenesen a termelésük leállításával stb.) reagálni a megváltozott piaci viszonyokra. Az ökodömping kapcsán elmondottak analógiájaként itt is alkalmazható az a gondolati séma, hogy a szociális dömping is végeredményben költségek alatti értékesítést jelent. Másképpen megfogalmazva, az exportőr versenyelőnyét nem a kedvezőbb, objektív jellegű versenyképességi mutatókkal éri el, hanem azzal, hogy olyan költségeket nem terít meg, amelyeket egyébként internalizálnia kellett volna. Ennek kijelentése nyomán viszont arra kell rákérdezni, hogy ha léteznek ilyen be nem kalkulált költségek, akkor azért végeredményben kinek kell helytállnia. Ha kizárólag az előbb említett viszonyrendszeren belül maradunk (fejlődő exportország - fejlett importország kereskedelmi viszonya), akkor kézenfekvő lenne egy olyan összefüggés valószínűsítése, hogy a gyártó által be nem kalkulált szociális költségek végeredményben az importország növekvő szociális kiadásainak megfeleltethetők. Ez azonban rendkívül félrevezető, mert látszólagos összefüggés ellenére semmilyen tényleges kapcsolat nincs a gyártó által "meg nem fizetett költségek" és a fejlett országban a szociális rendszerekbe ténylegesen befizetett növekvő költségek között. A gyártó versenyelőnyét okozó, meg nem fizetett költségekért ugyanis a gyártó ország munkavállalói lesznek kötelesek helytállni, persze nem közvetlenül, hanem olyképpen, hogy elviselik a rosszabb munkakörülményekből, az alacsonyabb bérből, a szociális biztonság hiányából fakadó externális hatásokat. Más szóval az importállamban a piaci nyomás miatt bekövetkezett hatások nem a "meg nem térített szociális költ-
- 328/329 -
ségek" fedezete, hanem a szociális dömpinggel összefüggésben bekövetkező kár.[79]
Ez utóbbi megállapítás vezet el végül ahhoz a kérdéshez, hogy az efféle kárt okozó importtal szemben igazolható-e intézkedés bevezetése, vagyis megengedett-e ebben a körben a külgazdasági szabadság korlátozása. A válasz hasonló a környezetvédelmi szempontok kapcsán megfogalmazottakhoz, nevezetesen közvetlen beavatkozásra a szociális dömpinggel szemben az államoknak nincs lehetőségük. Elvileg közvetett tényezőként számításba jöhetnek azok a nemzetközi egyezmények, amelyek egyes szociális jogok érvényesítését teszik lehetővé, viszont ezek kapcsolata is a külgazdasági szabadsággal nagyon távolinak tűnik. E nemzetközi jogi normák lehetővé tehetik, hogy bizonyos munkafeltételek tekintetében az államok többségében azonos helyzet alakuljon ki (pl. gyermekmunka tilalma),[80] hasonló költséget okozva ezzel a gyártóknak. Viszont egyes tényezőkre már eleve e normák sem képesek hatni (pl. a munka ellenértéke, a szociális biztonság intézményei stb.), illetve semmiképpen nem teszik igazolhatóvá harmadik államok kereskedelemi védelmi intézkedéseit példának okáért szociális dömpingre hivatkozással.
Végül nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a nemzetközi kereskedelem és a szociálpolitika viszonyának alakításában az utóbbi időszakban egyre jelentősebb civil participáció figyelhető meg. Ezek a kezdeményezések, gyűjtőnevükön a "fair trade"-mozgalmak[81] alapvető célja nem a fejlődő országokkal kialakított kereskedelmi kapcsolatok korlátozása, ha-
- 329/330 -
nem ellenkezőleg az, hogy az általuk előállított termékekért méltányos vételárat kapjanak, illetve hogy ez az ellenérték el is jusson közvetlenül a termelőkhöz. Mivel a "fair trade"-termékek ára általában magasabb, mint a hasonló, "nem méltányos" termékek nyomott piaci ára, ezért az importállamokban nem érzékelhető a szociális dömping begyűrűző hatása. Vagyis e civil kezdeményezésű mozgalmaknak sikerül elérniük, hogy a gyártás szociális költségeit méltányos módon nem "rejtik el", viszont ebből kifolyólag a célországban sem okoznak szociális feszültséget a termékexporttal összefüggésben. Bizonyos termékek (elsősorban kakaó, cukor, kávé, tea, rizs) kereskedelemének egyre nagyobb hányada kerül át a méltányos kereskedelmi rendszerbe, valamint az ilyesfajta alulról jövő kezdeményezés sikereként értékelhető az is, hogy egyre gyakrabban képesek a nemzetközi szervezetek és az államok döntéshozatalát befolyásolni a "fair trade" filozófiájának támogatása érdekében.[82]
A fair-trade mozgalom példájából pedig végül következik az is, hogy az előbb felvázolt helyzetet nagyon könnyű félreértelmezni. Az érintett fejlődő országban a termelésben résztvevő munkavállalóknak a szemszögéből nézve ugyanis a munkalehetőség, még ha rossz munkakörülményeket jelent is, sokszor az egyetlen megélhetési forrás. Ezért magyarázatot nem igényel az a megállapítás, hogy adott helyzetben a megoldás semmiképpen sem a méltánytalan körülmények között gyártott termékek nemzetközi kereskedelmének a korlátozása, mert valójában éppen ezzel szilárdulna meg végérvényesen a helyi fejletlen szociális rendszer. Éppen ellenkezőleg: a termékek fejlettebb felvevőpiacainak - a függőség okán - sokkal nagyobb szerepe lehet abban, hogy a gyártó országra különböző eszközökkel ráhasson, illetve segítséget nyújtson. Mindezt annak érdekében, hogy az említett szociális körülmények pozitív irányba fejlődjenek. Ez utóbbira példaként szolgálhat az Európai Unió kereskedelempolitikája az EUMSz alapján társult tengerentúli területekkel szemben.[83] E területek esetében ugyanis a kereskedelempolitikai viszonyok kialakítása erős fejlesztési politikai eszközökkel párosul annak érdekében, hogy idő-
- 330/331 -
vel ezek a területek is konvergáljanak a belső piac államainak fejlettségi szintjéhez. De nem tagadható persze az sem, hogy emellett az uniós kereskedelem- és fejlesztési politika kritikai szemszögből is vizsgálható, sok esetben ugyanis mintha hiányozna az e fajta felelősségvállalás.[84]
A fogyasztói érdek és a külgazdasági szabadság összefüggésére első megközelítésben leginkább a liberalizációs törekvések egyik fontos előfeltevése mutat rá. Eszerint a nyitottabbá váló nemzetközi kereskedelem végső haszonélvezői maguk a fogyasztók, ugyanis a piaci verseny erősödéséből a fogyasztókat olyan pozitív hatások érik, mint az alacsonyabb árszint, nagyobb választék és jobb minőségű termékek.
A fogyasztóvédelem és fogyasztói jogok második világháborút követő megalapozását és fejlődését elősegítő tapasztalatok viszont rámutattak, hogy e feltevések teljes egészében nem igazolódnak be, a pozitív hatások mellett a fogyasztóknak nagyobb kockázati tényezőkkel is kell számolniuk. E kockázatok mérséklését, illetve megszüntetését célozzák az elmúlt évtizedek fogyasztóvédelmi törekvései, viszont ezen elhatározások megvalósulása jórészt nem lépi át a nemzeti szintű fogyasztói politikák határait. Következésképpen a nemzetközi kapcsolatokban egyelőre csak kivételesek esetekben válik igazolhatóvá fogyasztóvédelmi célzatú közvetlen beavatkozás, nevezetesen az import vagy exportforgalom direkt korlátozása. Ilyen eseti jellegű beavatkozásra gyakorlati példaként szolgálhatnak a '90-es években a szarvasmarhákat tömegesen sújtó szivacsos agyvelőgyulladás (BSE) nyomán elrendelt korlátozó intézkedések, vagy az elmúlt években a madárinfluenzára hivatkozással bevezetett import- és exporttilalmak. Ezekben az esetekben az állategészségügyi szempontokon túlmenően a korlátozásokat kifejezetten fogyasztóvédelmi célkitűzések is indokolták, minekután mindkét esetben feltételezhető volt, hogy a megbetegedések
- 331/332 -
az emberre is veszélyesek lehetnek. Az e fajta közvetlen beavatkozás általános kereteit a GATT 1994 XX. cikke[85] és WTO-egyezményhez csatolt szektorális megállapodás biztosítja.[86] Ez utóbbi célkitűzéseiből kiderül, hogy a megállapodás keretében elrendelhető állat- és növényegészségügyi korlátozások az emberek (vagyis a fogyasztók) egészségét és életét is védik.[87] A WTO multilaterális szabályain túlmenően más nemzetközi jogi normák is lehetővé teszik a hasonló célú beavatkozást. Illusztrációként utalni lehet az ENSZ keretében kidolgozott nemzetközi növényvédelmi egyezményre,[88] amely szerint a részes államok a növények és növényi termékek importját megtiltó, vagy korlátozó intézkedéseket (pl. ellenőrzést) vezethetnek be annak érdekében, hogy fertőzött szállítmányok behozatalát megakadályozzák.[89]
A közvetlen fogyasztóvédelmi célzatú korlátozások mellett jelentősebb a közvetett korlátok szerepe. Ez következik abból az említett tényből, hogy a fogyasztóvédelmi politika garanciái többnyire a nemzeti - az EU esetében uniós - szinten épültek ki, és az ehhez a szinthez tartozó normarendszer értelemszerűen nem csak a hazai előállítású, hanem az importból származó termékek forgalmazását is befolyásolják. Hasonlóan tehát a környezetvédelmi célkitűzéseknél látottakhoz, bizonyos belkereskedelmi szabályok követelményeinek az érvényesítése azt eredményezi, hogy az adott országba (az Unióba) csak olyan termék lesz exportálható, amely e fogyasztóvédelmi szabályoknak megfeleltethető. Lényeges különbség viszont a környezetvédelmi szempontokhoz képest, hogy a fogyasztóvédelem céljai e közvetett úton keresztül nagyobb hatékonysággal érvényesíthetők. Ennek oka, hogy az exportőr szemszögéből nézve a magasabb fogyasztóvédelmi követelményrendszer teljesítése ugyan magasabb költséget fog jelenti, de ezt az exportőr értelemszerűen nem kerülheti meg, mint ahogy a gyártás
- 332/333 -
áthelyezésével a környezetvédelmi költségeket minimalizálhatja. Erre ugyanis azért nem képes, mert éppen azokhoz a fogyasztókhoz akarja a termékét eljuttatni, akik érdekében a magasabb szintű fogyasztóvédelem ki lett építve. Ezáltal mindazok a külföldi termelők, akik e magas szintű követelményeknek nem tudnak megfelelni (mert pl. ehhez nincs meg a technológiai hátterük, vagy annak tetemes költségeit már lehetetlen lenne átterhelni a vásárlókra stb.), nem fogják tudni értékesíteni termékeiket az érintett exportpiacon. Gyakorlati szemszögből nézve velük szemben a belkereskedelmi fogyasztói normák ugyanolyan hatást fognak kifejteni, mint a közvetlen importkorlátozó intézkedések.
Ebből a szempontból kifejezetten jól kialakítottnak tűnik az uniós jog fogyasztóvédelmi szabályozása, amely mai formáját jórészt az egységes belső piaci harmonizációnak köszönheti. Részleteket nem kifejtve utalni lehet példának okáért a termékbiztonsági szabályozásra, a termékfelelősségre, illetve a műszaki harmonizációra, így az uniós szabványok rendszerére. Fontos viszont, hogy e szabályok érvényesítése a belső piacon előállított és külföldről származó termékekkel szemben azonos módon, ugyanolyan mértékű kötelezettséget teremtve történhet. Ellenkező esetben a szabály a GATT 1994 által előírt diszkrimináció tilalmának alapelvébe (nemzeti elbánás),[90] illetve a technikai akadályokról szóló megállapodásba[91] ütközne.
A kultúrpolitikai tényezők alatt mindazok a szempontok értendők, melyek a különböző kulturális javak, műtárgyak és egyéb értékkel bíró kulturális produktumok kereskedelmének befolyásolását indokolttá tehetik. Ha ehhez kapcsolható tényezőket vesszük szemügyre, akkor azonnal látható, hogy a kultúrpolitika pozíciója nehezen határozható meg egyértelműen a külgazdasági szabadság szemszögéből. Nevezetesen, számos komoly érv a kulturális javak kereskedelmének liberalizálása mellett szól, ezzel szemben viszont legalább ilyen súlyú szempontok a beavatkozás szükségességét teszik indokolttá.
Általánosságban a be nem avatkozás, más szóval a külgazdasági szabadság melletti kultúrpolitikai érv az, hogy a műtárgyak forgalmának növekedése magára a művészetre is pozitív hatása lehet. Ugyanis ha kedvezőbb
- 333/334 -
feltételekkel értékesíthetők a műtárgyak, akkor ez önmagában a keresletre is kihat (pl. többen látnak befektetési lehetőséget a műtárgyakban), ami egyedi szemszögből nézve értelemszerűen a művészek helyzetét érinti kedvezőbben, össztársadalmi oldalról viszont a művészet "aktivizálódásához" vezet és mindezek mellett hatékonyan járulhat hozzá olyan konkrét problémák megoldásához, mint a művészet finanszírozása. Ezek a kulturális szempontok nagy valószínűséggel a kortárs művészetek tekintetében minden bizonnyal igazolhatók. A kereskedelemhez kapcsolódó kedvezmények számos formát ölthetnek (vámmentesség, áfamentesség, adókedvezmények stb.). A műtárgyak és egyéb kulturális javak kereskedelmének liberalizálására nemzetközi szinten is történtek ösztönző lépések. Példának okáért az ENSZ keretében dolgozták ki a Lake Success-i megállapodást,[92] mely az oktatási, tudományos és kulturális jellegű javak nemzetközi kereskedelmének kedvezőbb feltételrendszerét kívánta megteremteni. Ennek érdekében kötelezni próbálta a részes országokat, hogy ne terheljék vámmal vagy más illetékkel a hatálya alá tartozó tárgyak export- és importforgalmát.
A szabadság szükségességét igazoló érvek mellett viszont a korlátozást tehetik indokolttá az olyan kultúrpolitikai szempontok, mint egyes nemzeti és egyetemes kultúrkincsek védelme, megőrzése, és ennek érdekében a védett műtárgyak folyamatos követése, a forgalom ellenőrzése. Említhető ezzel kapcsolatban a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szóló UNIDROIT-egyezmény, amely a jogellenesen forgalmazott műtárgyak és egyéb javak további kivitelét megtiltja.[93] A liberalizáció kapcsán hivatkozott Lake Success-i megállapodás ezen ellentétes szempontok illusztrációjaként is szolgálhat, minthogy az számos kivételt tartalmaz, mely éppen a műtárgyak forgalmának korlátozását teszi lehetővé a részes államoknak.[94]
Ahogy ez utóbb említett megállapodás is jól példázza, a külgazdasági szabadság és a kultúrpolitikai szempontok viszonyának meghatározó sajátossága, hogy a "beavatkozás" és a "be nem avatkozás" melletti érvek
- 334/335 -
együttesen vannak jelen és nagyjából kiegyenlítik egymást. Ilyen "kiegyensúlyozottság" tükröződik vissza az Európai Unión belüli jogi szabályozásból is. A vámkönnyítések típusait meghatározó uniós rendelet[95] alapján például vámmentesen importálhatók az Európai Unióba különféle gyűjteményi tárgyak és egyéb műtárgyak, amelyeket nem közvetlen eladás (továbbértékesítés) céljából hoznak be galériák, múzeumok és egyéb szervezetek az Európai Unióba.[96] Az akadálymentes behozatal mellett viszont a tagországok kulturális célzattal, a nemzeti kincseik védelme érdekében korlátozásokat vezethetnek be[97]. A magyar szabályozás alapján ez a védett műtárgyak esetében egy sajátos kiviteli engedélyeztetést jelent,[98] amely a fent hivatkozott védelmi szempontok érvényesítését jelenti és indokolttá teszi a szabad kereskedelmi forgalom korlátozását.[99]
- 335/336 -
Végezetül a kultúrapolitika kapcsán, mintegy az uniós jogot a nemzetközi joggal összekötő hídként lehet utalni a kulturális sokszínűség védelméről és támogatásáról szóló UNESCO egyezményre.[100] Az egyezmény 2005-ös megszületését követően az Európai Bizottság nyomban javasolta, hogy ahhoz csatlakozzon az Európai Unió is.[101] Ennek hátterében az állt, hogy az Európai Unió a kulturális és szellemi javak kettős - gazdasági és kulturális - természetét[102] már korábban felismerte, és szabályozásában ezeket a szempontokat konzekvensen érvényesítette. A Bizottság határozott törekvése, hogy az UNESCO egyezmény alapján az átfogó tevékenysége során - így minden bizonnyal a kereskedelempolitika szabályainak kialakítása kapcsán - a kulturális vonatkozásokat is hatványozottan figyelembe vegye.[103]
A külgazdaság szabadságát elősegítő és annak kiteljesedését korlátozó szempontoknak egyfajta kompromisszuma tükröződik vissza a második világháború utáni időszaktól kezdődően abban a pluri-, majd multilaterálisnak, ma pedig már inkább globálisnak[104] nevezhető külgazdasági normarendszerben, amelynek az egyik legmeghatározóbb eleme jelenleg a Kereskedelmi Világszervezet. Ennélfogva a GATT-WTO-hoz köthető, tartalmát tekintve külgazdasági jogi anyagi és eljárási normarendszer biztosítja a globális térben az ipari és mezőgazdasági termékek forgalmának, a szolgáltatások nyújtásának és az egyéb termelési tényezők áramlásának
- 336/337 -
tendenciózusan egyre nagyobb szabadságát. Így feltehető a kérdés, hogy egyrészt mi a funkciója és valójában miből eredeztethető ez a normarendszer?
E keretrendszer elsődleges funkciója, hogy az említett termelési tényezők áramlását befolyásoló liberalizációs és korlátozó tényezők összhangját megteremtse, vagyis a külgazdasági szabadság egy adott szintjét biztosítsa. Ez azt jelenti, hogy célja a globális tér külgazdasági "játékszabályainak" kialakítása, vagy ha ehhez Snyder gondolatát hozzákapcsoljuk, akkor ennek értelmében a globális külgazdasági normarendszer funkciója maga a globalizáció kormányzása.[105] A "kormányzás" ebben az olvasatban, még ha általánosságban megalapozottnak is tekinthető, sokszor inkább helyzettől függőnek és epizodikusnak tűnik. Más megfogalmazásban az itt tárgyalt globális külgazdasági keretrendszer és az azt visszatükröző normarend nem hézagmentesen próbálja lefedni az államok (illetve vámuniók, szabadkereskedelmi övezetek) közötti globális külgazdasági folyamatokat, hanem annak csak bizonyos aspektusait emeli ki. Ennélfogva a keretrendszert kialakító államok közötti egyeztetések időpontjában súlypontinak nevezhető tematikát szilárdítják meg a globális külgazdasági keretrendszer szintjén normává. Ennek fényében az "epizodikusság" oka végeredményben az, hogy a nemzetközi jogban testet öltő szabályok tartalma kifejezetten az azt megalkotó államok partikuláris érdekeit próbálja összhangba hozni.
Ebből viszont az a következtetés vonható le, hogy a globális külgazdasági normarendszer kettős - lokális és globális - kompromisszum eredménye, ennélfogva maga a külgazdasági jogi keretrendszer e kettős kompromisszmra vezethető vissza.
Egyfelől ugyanis lokális, vagyis az egyes szereplők (államok, vámuniók) szintjén születik megegyezés a tekintetben, hogy a külgazdasági szabadság mértékének meghatározásakor mely korlátozó és mely liberalizációs faktorok kezelendők prioritásként. Az érintett államon belüli kompromisszum megteremtése nem csak az adott szuverén döntésének függvénye, ugyanis a fent tárgyalt globalizáció folyamatának objektív következménye, hogy az adott állam által képviselt elképzelésére az egyéb aktorok is hatást próbálnak kifejteni. Ez konkrétabban megfogalmazva azt jelenti, hogy adott esetben az Európai Unió szintjén a multinacionális vállalati csoportok befolyásukat érvényesíteni próbálják annak érdekében, hogy a termelési tényezők áramlása a saját érdekeiknek megfelelő mértékben
- 337/338 -
legyen biztosított.[106] Ezzel szemben megeshet viszont, hogy egyes nem kormányzati szervezetek, mint a globális hálózatok szintén lényeges szereplői, a saját partikuláris érdekeik (környezetvédelmi, szociális célok stb.) érvényesítése végett a külgazdasági szabadság korlátozása érdekében fognak síkra szállni. Ennek eredményeképpen alakulnak ki különböző megközelítésű lokális egyetértések a külgazdasági rendszer szabadságának kívánatos szintjéről.
A globális szintű kompromisszum pedig már magának a nemzetközi norma megalkotásának a folyamatához kapcsolódik. Ezen a szinten az államok (Unió) a külgazdaság szabadságát végső soron meghatározó globális szabályok kialakítása érdekében a saját kompromisszumos álláspontjaikat alkufolyamatba bocsátják, amelynek eredményeképpen, ha sikerül a globális kompromisszum elérése, konszenzussal normát fogadnak el (globális külgazdasági jog). A globális szinten meghatározott feltételek teljesüléséhez azonban nem elegendő önmagában a globális külgazdasági jog (konkrétan pl. a GATT-WTO-normarend) intézményrendszere, hiszen ez esetben végeredményben nemzetközi jogi - többnyire szerződéses - normákról van szó. A "kompromisszum" érvényre jutásának garanciája tehát, hogy a globális szinthez szervesen kapcsolódjon a lokális külgazdasági jog is. A globális és lokális szabályozási szint közötti reláció egyfajta implementációs viszonyként írható le. Az előbbi kontextusába behelyezve, a lokális szint jelentősége abban áll, hogy a globális külgazdasági jog formálói (államok, EU) a globális szinten megkötött kompromisszumukat lokális (nemzeti, uniós) szinten végrehajtják, tekintettel arra, hogy a globális szinten - minthogy nemzetközi jogi viszonyról van szó - hatékony végrehajtási és kikényszerítési eszközrendszer nem épült ki.[107]
Összekapcsolva tehát az előző fázisokat: a külgazdasági rendszer szabadságáról először az egyes államok (vagy esetünkben az EU) lokális kompromisszumai alakulnak ki, ennek alapján globális szinten (pl. a WTO keretében) létrejön az egyetértés a végleges feltételrendszerről, melyek
- 338/339 -
nemzetközi szerződés formájában öltenek testet. A globális külgazdasági jog forrásai pedig végeredményben az egyes államok (EU) implementációs normáin, vagyis a lokális külgazdasági jog közvetítő közegén keresztül fog érvényre jutni.
Látható, hogy az előbbi folyamat lényeges mozzanata a globális kompromisszum kialakítása. Éppen ezért nem elhanyagolható kérdés, hogy e globális normarendszer kialakításához elvezető "érdekegyeztetés", alkufolyamat milyen pozíciójú szereplők között megy végbe. Ha a GATT-WTO-rendszer fejlődéstörténetére, a GATT 1947 kialakításának és későbbi felülvizsgálatainak körülményeire gondolunk, akkor látható, hogy az ebben megtestesülő globális külgazdasági keretrendszer számos konkrét szabálya nagyobb érdekérvényesítési potenciállal bíró állam igényének megfelelően lett megfogalmazva. Így utalhatunk a GATT XIX. cikkére, amely majdhogynem szó szerint került át az USA és Mexikó által megkötött szabadkereskedelmi megállapodásból, és e klauzula nélkül az Egyesült Államok alá sem írta volna a GATT 1947 egyezményt. De utalhatunk a dömpingellenes szabályozásra is, amelynek a globális szinten megjelenő hatályos keretszabályai több alternatív megoldás "versenyének" eredményeképpen lett meghatározva a GATT uruguayi körtárgyalásán. Nevezetesen, a Kanada és az EK által szorgalmazott modell került be végül a dömpingellenes kódexbe, szembe helyezkedve az alapvetően délkelet-ázsiai kisebb érdekérvényesítési erővel rendelkező államok érdekeivel. Következésképpen a külgazdasági kapcsolatrendszer szabadságát meghatározó "érdekegyeztetési folyamatban" jól kitapintható a Martonyi által "jogi hegemonizációnak" nevezett jelenség,[108] amely ehelyütt azáltal kap értelmet, hogy a rendszer egyes elemei bizonyos erősebben ható érdekek dominanciája alá kerülnek, viszont a globális külgazdasági rendszerbe belépni kívánó minden szereplőnek ezeket a szabályokat tiszteletben kell majd tartania, még abban az esetben is, ha az a saját érdekeivel szemben állna. Az államok e fajta potenciálja, vagyis hogy milyen mértékben képesek befolyásolni a globális alkufolyamatot, számos - elsősorban gazdasági és politikai - tényezőtől függ, amelyek alapján az államok - leegyszerűsített séma szerint - tipizálhatók is. Az első csoportba azok az államok tartoznak, mely a globális alkufolyamatban gazdasági pozíciójuk okán képesek
- 339/340 -
domináns módon részt venni és élnek is ezzel a lehetőséggel.[109] A második csoportba viszont azokat a gyenge államokat sorolhatjuk, melyek habár szeretnének bekapcsolódni a globalizáció folyamatába, azonban ennek személyi, pénzügyi, technikai vagy egyéb feltételei hiányoznak, így nem képesek a "globális játékszabályok" kialakítását érdemben befolyásolni.[110] A harmadik csoport pedig azon országok egyre szűkebb körét öleli fel, melyek külön utas politikát folytatva nem is kívánnak érdemben bekacsolódni a globális külgazdasági jog normáinak kialakítási folyamatába - függetlenül, hogy erre egyáltalán képesek lennének, avagy sem.[111]
A fentieket összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy az erősebben ható érdekek hordozójaként megjelenő - domináns - államok lesznek azok, amelyek a globális külgazdasági keretrendszer - a "kormányzás" - feltételeit meghatározhatják, de ez sok esetben kevésbé az adott állam valamilyen elvont, általános érdekétől (pl. nemzetgazdasági érdektől) függ, minthogy e mögött a fent említett lokális kompromisszum kialakításának teljes folyamata áll. Más szóval jól körülhatárolhatók azok a konkrét érdekcsoportok (termelői képviseletek, ipari érdekhordozók, a fogyasztók stb.), melyektől közvetlenül eredeztethetők azon érdekek, amiket aztán az érintett erős befolyású állam a globális alkufolyamat során képviselni fog.
- 340/341 -
A tanulmány egyik kiindulópontja a globális külgazdasági rendszer szabadsága volt, és ezzel összefüggésben kísérletet tettünk e szabadság kialakításában szerepet játszó fontosabb tényezők bemutatásra, valamint vizsgáltuk a szabadság feltételrendszerének - ti. a globális külgazdasági jognak - a megalkotásához elvezető alkufolyamat sajátosságait. Így végül nem maradhat el, hogy a kompromisszum kialakításának mikéntjét ne helyezzük az Európai Unió közvetlen perspektívájába. E szemszögből vizsgálva a következő folyamat látszik kirajzolódni. A lokalitást megtestesítő Európai Unió alatti, más szóval: az egyes tagállamok szintjén (szublokális szint) elhelyezkedő lobbicsoportok és egyéb érdekhordozók (pl. termelői szervezetek, terméktanácsok, pártok, egyéb tagállami interest group-ok) célja, hogy a külgazdasági szabadság melletti, vagy ezzel ellentétben, a korlátozás iránti sajátos érdek- és érvrendszerüket képesek legyenek becsatornázni a globális kompromisszum kialakításának folyamatába. Ez részben történhet közvetlenül az Európai Unió intézményrendszerének irányában kifejtett érdekérvényesítő tevékenységgel (pl. lobbizás az Európai Bizottságnál stb.), vagy megvalósulhat szublokális szinten, a tagállami döntéshozók befolyásolásával. Ez utóbbi leegyszerűsítve a nemzeti álláspont prioritásainak meghatározására kifejtett hatásként értékelhető. Mindezek mellett még számításba kell venni az EU szintjén (lokális szint) szerveződő termelői lobbikat és egyéb érdekhordozókat, akik szintén aktívan csatlakoznak be e folyamatba. Ennek eredményeképpen lokális szinten kialakul a külgazdaság szabadságának kívánatos fokozatáról szóló megegyezés, amelyet aztán az Európai Unió globális szinten a többi állammal lefolytatandó alkufolyamatba fog bocsátani. A lokális kompromisszum így voltaképpen az Európai Bizottság tárgyalási mandátumában lesz kitapintható. Az alkufolyamat lezárása az említett globális kompromisszum lesz, amely jelentőségét tekintve a GATT-WTO-normák megszületéséhez vezet el (globális külgazdasági jog). Maradva az EU perspektívájánál, e GATT-WTO-normák megvalósulásának záloga, hogy lokális szinten megtörténjen az implementáció, amely e szabályok átültetését jelenti a közös kereskedelempolitika európai uniós jogi rendszerébe (lokális külgazdasági jog). A közös kereskedelempolitika hatásköri jellegének vizsgálata alapján világos, hogy e normák érvényre jutásához az Európai Unió
- 341/342 -
esetében nélkülözhetetlen a tagállami, vagyis a szublokális szintű végrehajtás is (szublokális külgazdasági jog), tekintettel arra, hogy az EU lokalitásának szintjén egységes külgazdasági igazgatási rendszer eleddig (még) nem alakult ki.
Ezen túlmenően megkerülhetetlen az a kérdés is, hogy milyen sajátosságokkal bír az Európai Unió argumentációja, amikor a globális keretek kialakítása során a külgazdasági szabadság mértékéről kialakított saját lokális kompromisszumának fényében bocsátkozik alkuba. Kérdéses továbbá, hogy e szempontok - vagyis a szabadság elleni és melletti érvek - miként kerülnek át ezután a gyakorlatba, egyszerűbben megfogalmazva: milyen sajátos értelmezést nyernek a szabadságot elősegítő és korlátozó faktorok az Európai Unió szemszögéből nézve?
Így elsőként komplex összefüggésekre irányítja rá a figyelmünket, ha az Európai Unió látószögéből vizsgáljuk meg a globalizáció folyamatát, amelyet az előzőekben a szabadságot elősegítő objektív tényezőként tárgyaltunk. A globalizációból levezetett "dezetatizáció" jelenségének végeredményben maga az Unió is elszenvedője, nevezetesen ez a konkrét probléma szempontjából annyit tesz, hogy a globális külgazdasági rendszer meghatározásának folyamatában az EU már csak mint a globális hálózatok egyik szereplője vehet részt. Ezzel szemben egyre nagyobb jelentőséget kapnak az egyéb aktorok, úgy mint a különféle lobbicsoportok: termelői, ipari érdekszövetségek vagy akár erős pozíciójú multi- illetve transznacionális vállalatok. E folyamatok kimutathatók a közös kereskedelempolitika döntéshozatali mechanizmusában is. Gondolni lehet arra, hogy az uniós kereskedelempolitikai döntéshozatal rendkívül nyitottá vált az elmúlt évtizedben. Az Európai Bizottság szélesre tárt kapuján keresztül jóformán bármely kellő potenciállal felvértezett érdekhordozó közvetlen módon képes befolyásolni a védelmi intézkedések alkalmazását, és mindez ma már átlátható, kvázi demokratikus elemeket is egyre inkább magába olvasztó eljárásokban történik. Hogy ezek az aktorok miként voltak képesek hatékonyan gyakorolni a befolyásukat, az némileg leegyszerűsítve abból derül ki, hogy konkrét esetben az EU elfogad-e újabb koncessziókat, vagy éppen ellenkező hatást kiváltva, pl. bevezet-e korlátozó intézkedést.
Mindemellett arra is utalhatunk, hogy a közös kereskedelempolitika általános koncepciójának kialakítása ma már egy lényegesen publikusabb eljárásban történik, mint korábban. Jól példázza ezt a közös kereskede-
- 342/343 -
lempolitika reformjának 2007-ben lezárult előkészítő szakasza, amelynek célja az volt, hogy a tervezet kidolgozása a nyilvánosság teljes bevonásával történjen és adott legyen a lehetőség az álláspontok közvetlen előadására. Ennek része volt egy kampány, melynek keretében bármely érdekelt szereplő interaktív módon tehetett javaslatokat, véleményt nyilváníthatott az Európai Bizottságnál. E több hónapos "reflexiós időszak" nem csak a belső piac szereplőinek, hanem mindazon külpiaci érdekhordozóknak - az amerikai ügyvédi irodáktól kezdve a délkelet-ázsiai vállalatokig - nyitva állt, akik exportőri oldalról szereztek tapasztalatot a közös kereskedelempolitika működéséről. A fentiek alapján a globalizáció szempontjából az az elsődleges következtetés vonható le, hogy a közös kereskedelempolitika feltételrendszerének kialakításában jelentős súllyal kell számolni a globális hálózatok különféle érdekhordozóival.
Van azonban egy másik jelenség: a transznacionális vállalatok megjelenése, amely szintén a globalizációval hozható összefüggésbe és valószínűsíthető, hogy ennek alapján az Uniónak idővel át kell majd gondolnia a közös kereskedelempolitika lokális szintű működtetését. Ennek hatásait szemléletesen mutathatjuk be a külkereskedelmi védelmi eszközök alkalmazásának példáján keresztül. Egyre több problémát vet fel ugyanis a védintézkedések alkalmazása akkor, ha a korlátozó hatás olyan transznacionális vállalat EU-ba irányuló exportját is érinti, amely részben vagy egészben európai befektetők tulajdonában van. Ezek azok az eredetileg európai vállalatok, melyek termelésük egy részét költséghatékonysági és ezzel összefüggő versenyképességi megfontolások miatt más kontinensre telepítik. E helyzetekben a korlátozás melletti és elleni érvek összevetése szinte megoldhatatlan dilemma, valójában csak kedvezőtlen megoldások között lehet válogatni. Egy példával szemléltetve: ha az európai tulajdonú vállalat dömpingpraktikát alkalmazva akarja importálni a termékét, az Unió az eljárásában dönthet úgy, hogy betartva globális és lokális külgazdasági jog dömpingellenes szabályait, a dömpingellenes vámot szab ki. Ekkor azonban nem kizárt, hogy az érintett transznacionális vállalat a még Európában maradt termelését is végleg felszámolja, amely többek között negatív szociális hatásokat fog indukálni. Ha viszont nem történik meg korlátozó intézkedés, akkor az "eseti felmentés" efféle következetlen gyakorlata nehezen lesz összeegyeztethető a globális külgazdasági jog normáival, de értelemszerűen egy ilyen döntés károsan érintheti a transznacionális vállalat Unión belüli versenytársait (utóbbiak akár ugyanúgy leépítésre kényszerülhetnek stb.). A transznacionális vállalatok megjelenése tehát új megvilágításba helyezi a külkereskedelmi védelmi intézkedések alkalmaz-
- 343/344 -
hatóságát, azonban aligha várható, hogy erre az átfogó megoldást az Európai Unió saját lokális külgazdasági jogának keretei között meg fogja találni. Inkább számolni kell azzal, hogy e problémák kezelésére nélkülözhetetlenné fog válni a globális kompromisszum kialakítása és annak transzponálása a globális külgazdasági jog normáinak rendszerébe.
A szabadságot elősegítő tényezők között másodikként tárgyalt szabadkereskedelmi politika és az Európai Unió viszonyának leírása kevésbé nehéz feladatnak tűnik, ugyanis az EU közös kereskedelempolitikájának kialakítását már kezdetektől fogva a szabadkereskedelmi politika szellemisége hatotta át. Eredetileg az EGKSz 110. cikkében jelent meg és az EUMSz 206. cikke is tartalmazza azt a rendelkezést, amely a vámunió céljaként a világkereskedelem fejlesztésével együtt a nemzetközi kereskedelmi korlátozások fokozatos megszüntetését és a vámakadályok csökkentését jelöli meg. Az Európai Bíróság gyakorlata szerint e szabályok normatív jelleggel bírnak, vagyis a közös kereskedelempolitika kialakítása során a szabad kereskedelem alapelvének involválása az Európai Unió esetében egyenesen "alkotmányos" kötelezettség. Ez azonban nem jelenti az úgymond abszolút szabadság céltételezését, mert az alapszerződésben fellelhető szabadkereskedelmi klauzula ellenére lehetőség van arra, hogy az Európai Unió meghatározott feltételek mellett formálisan e célokba ütköző - restriktív vagy tiltó jellegű - intézkedéseket alkalmazzon.
Hogy a közösségi gyakorlatban e gazdaságfilozófiai alapállás milyen mértékben tükröződik vissza, időszakonként változik. A szabadkereskedelmi politika következményeként említett általános liberalizáció folyamatából értelemszerűen az Európai Unió sem maradt ki. Megállapíthatjuk azonban, hogy a globális külgazdasági jogban is visszatükröződő általános liberalizáció, valamint az ezzel párhuzamosan lezajló tarifikációs folyamat a '70-es évektől kezdve a közös kereskedelempolitika gyakorlatában főszerephez juttatja a külkereskedelmi védelmi intézkedéseket, illetve az akkor még explicit módon nem tiltott ún. "szürke zónás" védeszközöket. Arról van szó tehát, hogy a GATT felülvizsgálati fordulókon a globális alkuban az Unió vállalja az elsősorban ipari termékeket érintő vámjainak jelentős csökkentését, és így elesve a vámvédelem nyújtotta lehetőségektől, olyan eszközökhöz folyamodik, mint a dömpingellenes, szubvencióellenes eljárások, amelyek ugyan a szabadkereskedelmi politika abszolút értelmezésével nem egyeztethetőek össze, azonban azok "legális
- 344/345 -
kivételeként" jogszerűnek minősülnek. Ilyenformán a szabadkereskedelmi politika felvállalása végeredményben a külkereskedelmi védelmi intézkedések felértékelődéséhez vezetett el, és e folyamat mind a mai napig megfigyelhető.
A külgazdaság szabadságát elősegítő tényezők mellett a korlátozást alátámasztó szempontok is megvizsgálhatók az EU közös kereskedelempolitikájának nézőpontjából. Általánosságban megállapítható, hogy a korlátozás indokai az Európai Unió esetében elsősorban gazdaság- és versenypolitikai célhoz köthetők. A kül- és biztonságpolitikai célkitűzés, valamint a kultúrapolitika hatása a közvetlenül nem játszik szerepet, illetve a fogyasztóvédelem, valamint a szociálpolitikai hatása is csak közvetetten jelenik meg.
A környezetvédelmi politika esetében ma még szintén csak indirekt behatásról beszélhetünk, azonban érezhető néhány - jelen sorok szerzője által kifejezetten szükségesnek tartott - változás előszele, amely a jövőben a környezetvédelmi politika és a kereskedelempolitika erősebb összhangját teremtheti meg. Ugyanis ha csak a két politikának az alapszerződési rendelkezéseit vizsgáljuk, jelenleg szembetűnő az ellentmondás. Gondolni kell itt elsősorban arra, hogy ma már többnyire általánosan elfogadott: az EUMSz 206. cikkében) szereplő és fent is idézett célkitűzés, nevezetesen a világkereskedelem fejlesztése és az ennek alapját adó liberalizációs szándék egyenesen szembemegy a környezetvédelmi politika célkitűzéseinek. Másképpen megfogalmazva, a globális környezetvédelmi kihívások tudatosítását követően ma már világosan látható, hogy a kereskedelempolitika ilyetén céltételezése nem valósítható meg, csak a környezetvédelmi érdekeink ellenében és annak rovására. A kivezető út e két szakpolitika "párharcából" az lehet, ha a közös kereskedelempolitika princípiumának a világkereskedelem fenntartható fejlesztését tekintjük, beemelve ilyképpen a kereskedelempolitika szempontjai közé a fenntartható fejlődés doktrínáját. Ennek az biztosíthat ígéretesnek tűnő keretet, hogy a környezetvédelmi szempontok szektorális integrációját célzó ún. Cardiff-folyamattal összhangban az alapszerződés utóbbi módosításai az Unió általános céljaként[112] és külkapcsolatainak célkitűzéseként,[113] valamint ami ennél is
- 345/346 -
fontosabb: egyenesen az uniós jog horizontális elveként jelenítik meg a fenntartható fejlődést.[114] Kereskedelempolitikai szempontból a fenntarthatóság horizontális elve, mint a külkapcsolati alapelv a fejlesztési együttműködések kapcsán is releváns, így a harmadik államokkal kötött fejlesztési egyezmények célja a fenntartható gazdasági és kereskedelmi fejlesztés kell hogy legyen.[115] A gyakorlat ennél még általánosabb törekvéseket is tartalmaz, ugyanis az Európai Bizottság külső szakértőkre támaszkodva, tulajdonképpen külső audit formájában, 2002 óta egyfajta "fenntartható fejlődési hatásvizsgálatot" (Trade Sustainability Impact Assessments) folytat le minden olyan kereskedelmi egyezmény esetében, amelyekről a tárgyalások lezárultak és a ratifikációra vonatkozó tervezet elkészült.
Másrészt pedig a közös kereskedelempolitika kereteinek kialakítása során, valamint a globális külgazdasági jogról folyó alku kapcsán az Európai Unió álláspontját jelenleg már közvetlenül befolyásolja a fenntartható fejlődés alapelve. A 2006-ban revideált uniós fenntartható fejlődési stratégia külön célkitűzéseként lett meghatározva, hogy az Európai Uniónak a WTO dohai felülvizsgálati fordulóján meg kell jelenítenie a fenntartható fejlődés szempontjait.[116] A stratégia félremagyarázhatatlan képet ad arról, hogy az Európai Unió milyen módon kívánja a kereskedelempolitika részévé tenni a fenntartható fejlődés alaptételét, ennélfogva kiolvasható az is, hogy miként képzeli el feloldani a közös kereskedelempolitika és a környezetvédelmi politika érték- valamint célkonfliktusát. Az álláspont leglényegibb eleme - amely a Doha-forduló jelenlegi fázisában végső soron az EU lokális kompromisszumának tekinthető -, hogy az Európai Unió e konfliktusok feloldását nem a liberalizáció rovására képzeli el, hanem éppen fordítva. Síkraszáll a nemzetközi kereskedelmet gátló akadályok további felszámolása mellett, viszont mindezt csak olyképpen tartja elképzelhetőnek, ha ezzel párhuzamosan a globális külgazdasági jog részévé válnak alapvető környezetvédelmi standardok is. Jelenleg ugyanis a világ kevésbé fejlett régióiban a versenyképesség növelésének eszközeként úgy teszik lehetővé az olcsó tömegtermelést, hogy mindeközben a természeti környezet állapotát tragikus állapotba taszítják. El
- 346/347 -
kell ismerni, hogy az Európai Unió álláspontja ezzel felkínál egyfajta megoldást a két politika kibékíthetetlennek látszó ellentmondásaira, és a fejlett ipari államok között még mindig ez az elgondolás tekinthető a legtudatosabbnak és leginkább felelősségteljesnek az ökopolitika szempontjából. Észre kell azonban venni, hogy az Európai Unió álláspontja is hosszú távon inkább csak az alapvető problémák kikerülését hozhatja. A EU által képviselt álláspont vagyis a "liberalizáció+nemzetközi ökostandardok" képlete, kétségtelenül a legideálisabb megoldás lenne az uniós versenyképesség perspektívájából, így a fellépés lehetőségét biztosítaná az olyan, a nemzetközi kereskedelemben jelenleg kezelhetetlen jelenségekkel szemben, mint pl. az ökodömping problémája. A környezetvédelemi politika szempontjából viszont ez csak némi és időleges enyhülést jelentene. A liberalizáció további kiteljesítése ugyanis szükségképpen a nemzetközi kereskedelem volumenének növekedésével jár, és jelenleg a negatív környezeti hatások irányából nézve ez jelenti a legkomolyabb kihívást. Mindez azért állítható, mert egy termék adott esetben egyik kontinensről a másikra történő elszállítása kapcsán keletkező negatív környezeti hatások - tulajdonképpen externális költségek - rendkívül magas szintűek lehetnek. Ennek mértéke számos tényezőtől függ (távolság, fuvarszervezés, fuvarozási módozatok, a fuvareszközök technológiai háttere és ezáltal emissziós értéke stb.), de nem túlzás azt állítani, hogy az ezzel összefüggésben bekövetkező, de az érintett vállalkozások üzletpolitikájának és pénzügyi mérlegének szintjén sosem kalkulált költségek akár a termékek forgalmi értékének többszörösét is elérhetik. A fő probléma ugyanis az, hogy e költségek jelenleg éppenséggel sem a gyártót, sem a forgalmazót stb. nem terhelik, hanem végső soron azokért mintegy negatív környezeti hatásként a jelenlegi és a jövő generációk "egyetemlegesen" kötelesek helytállni. Hosszú távon a kiutat mindenképpen e költségek leküzdése jelenthetné, amely ellenben nem eredményezné szükségképpen a liberalizáció szintjének visszavetését és így a külgazdasági szabadság korlátozását, hiszen a költségek csökkentését szolgálhatja a technológia fejlődése is (minimális szennyezési mutatóval rendelkező fuvareszközök kifejlesztése stb.).
Tömören összegezve megállapítható, hogy az Európai Unió a külgazdaság szabadságába való beavatkozást megindokló tényezők kapcsán a kereskedelmi korlátozások lehetőségét nem kívánja bővíteni. Az utóbbi évtizedben megjelenő egyes anomáliák (pl. ökodömping) kapcsán nem az újabb védeszközök megteremtésében, hanem az efféle anomáliákat előidéző magatartásokkal szembeni globális szintű standardok előírásában látná a megoldás kulcsát.
- 347/348 -
Milyen általános következtetésre juthatunk a fenti ismertetés alapján? Egyrészt az mélyebb indokolás nélkül megállapítható, hogy még ha formálisan a globális külgazdasági normarendszer (GATT-WTO-normarend) nemzetközi jogi norma is és így annak megalkotói a szuverén államok, vagy vámuniók működtetéséért felelős nemzetközi szervezetek (EU), e jogalkotók akaratának kialakításában - szociológiai értelemben - egyre nagyobb szerepet játszanak a globális hálózatok egyéb szereplői. A fent elmondottakra és a globalizáció folyamatára visszautalva pedig kijelenthető, hogy ma már a globális külgazdasági rendszernek (és magának a globalizációnak) az irányítása során a "kormányrudat" ténylegesen egyre kevésbé az államok, mint inkább az egyéb szereplők, a globális hálózatok erősebb aktorai mozgathatják.
Másfelől pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy globalizáció eme privát aktorai (érdekcsoportok és egyéb érdekhordozók) akkor lesznek képesek saját érdekeiket bevinni a globális külgazdasági normarendszer keretei közé, ha az erős befolyású államok és szervezetek (Egyesült Államok, Európai Unió) lokális kompromisszumaira próbálnak hatást kifejteni. Anélkül, hogy részletesebb elemzésbe fognánk ennek igazolására, inkább ehelyütt csak az Uruguay-forduló egyik momentumára támaszkodnánk. A GATT reformját célzó Uruguay-forduló neuralgikus pontja - hasonlóan egyébként a jelenleg folyamatban lévő Doha-körtárgyaláshoz - a mezőgazdasági megállapodás volt, amely nyilvánvalóan egyfajta globális kompromisszumot feltételezett akkoriban (ez következett formálisan a felülvizsgálat kialakult eljárási szabályaiból is). Viszont az már a megállapodást megelőzően látható volt, hogy az esetlegesen elfogadott mezőgazdasági megállapodás arculata erősebben fog megfelelni az akkori EGK vagy az Egyesült Államok mögött álló mezőgazdasági szektor elvárásainak, mint egy lényegesen kisebb potenciállal bíró WTO tagállam egyedi, sajátos érdekeinek. Ez leegyszerűsítve pedig azt jelentette, hogy a kompromisszum a mezőgazdasági témakörben végeredményben az USA és az EU lényegi szempontból jelentősen eltérő érdekeinek összeegyeztethetőségétől függött, amit végül az 1992-ben az USA és az EK által közösen elfogadott ún. "Blair House"-kompromisszum vissza is igazolt. Igaz, ha konkrétan a mezőgazdasági témakörben az uruguayi "receptet" rá akarjuk vetíteni a jelenleg folyó Doha-forduló agrártárgyalásaira, akkor elképzelhető, hogy a fenti megállapítás nem teljes egészében bizonyul helyesnek. Pontosabban fogalmazva: e témában az erős (első csoportba tartozó) államok bővülő köré-
- 348/349 -
vel kell szembenézni. A tárgyalásokon ugyanis Brazília, Kína és India vezetésével formálódik egy több, mint 20 országot magában foglaló csoport, amely képes volt közel száz fejlődő állam támogatását is elnyerni. Ezen országok határozott álláspontot képviselnek a mezőgazdasági megállapodás tartalmi kérdéseiben is, és ahogy az eddigi események mutatják, e szempontok figyelmen kívül hagyásának esetén akár a forduló további elhalasztását is eredményezhetik. Az egyes szereplők közötti erőviszonyok tehát átrendeződni látszanak.
Legvégül nem kerülhető el, hogy ne essen szó a 2008 júliusában a genfi találkozón megakadt Doha-fordulóról. A globális alku elmaradásának, a tárgyalások jelenlegi nyugvásának van egy, az EU-szintjén kitapintható tanulsága. Már a 2008 nyári találkozót közvetlenül megelőzően világosan kirajzolódott, hogy míg az EU-tagállamok egy része a nagyobb liberalizációt támogatja, mások - élükön elsősorban Franciaországgal - inkább a protekcionista vonalat képviselik. Így voltaképpen az EU egészének nevében fellépő Európai Bizottság úgy indult neki a találkozónak, hogy a lokális kompromisszumot sem sikerült a tagállamoknak a lényegi kérdésekben kialakítania. Ennek hiányában a globális megegyezés esélye eleve csekélynek mutatkozott. A jövőre nézve pedig bizton jelenthető ki, hogy a tagállamok egységes álláspontjának hiányában az Európai Unió a későbbiekben sem lesz képes hatékonyan domináns szereplőként fellépni a soron következő globális tárgyalásokon.
És hogy mit jelent mindez szélesebb perspektívába helyezve? Valószínűsíthető, hogy amennyiben a világkereskedelem liberalizációjával kapcsolatos tárgyalások eredménytelenül fejeződnek majd be - a jelenlegi helyzet erre enged következtetni -, akkor hasonló sors várhat globális tárgyalásokra más témákban is. Így megakadhatnak példának okáért az éghajlatváltozás hatásainak csökkentését célzó eszmecserék is, amelynek következményei viszont már beláthatatlanok lennének.
* * *
- 349/350 -
by Balázs Horváthy
In the era of the globalization also the foreign trade law is strongly influenced by external factors which are capable to hinder the regulatory autonomy of the states or of the European Union itself. The main aim of this article is to set up a frame showing the real reasons behind these factors. The first chapter of the essay establishes the analytical framework and defines the concept of ‘freedom of foreign trade.' The second chapter focuses on factors which can cause the completion, perfection of the ‘freedom of foreign trade.' In this way the article analyses the impacts of globalization as well as of the liberal free trade policy which help dismantling the obstacles of the foreign trade. The third chapter of the article reflects on the opposite dynamic. It provides an account on the possible impacts of economic policy, competition policy, environmental policy, social policy, consumer protection policy, cultural policy, foreign and security policy. These factors may justify the application of restrictive trade measures; as a result it can lead to the hindrance of the trade relations. The following, fourth section of the paper points out how these factors contributing or hindering the freedom can be brought into harmony; and how the compromise about these factors can be shaped out in the global and in the local foreign trade law. The fifth, concluding chapter summarizes the impacts of globalization and the other factors on the level of the European Union and discusses the role of the EU in the process of setting up the legal framework of the global trade system. This process is changing and it needs innovative approach of the EU for avoiding the possible decline of its influence. Namely, the EU and other countries are today only sole actors of the global networks and the weighty new-comers like NGO's or transnational companies are already able to promote their own interest in the regulation of the global trade system.■
- 350 -
JEGYZETEK
* A tanulmány "Az új világrend és az emberi jogok - a globalizáció komplex hatásai"című MEH-MTA VI. 13. szám alatti kutatási projekt keretében készült, és alapját képezte a Harsányi János Tudományos Emléknapon, 2009. április 23-án "A globalizáció hatása a nemzetközi kereskedelemi jogra" c. előadásnak. Kézirat lezárva: 2009.12.01.
[1] "Rendszerként" értve itt most legáltalánosabban a külgazdasági folyamatok halmazát, mint összefüggő, teoretikus rendszert, feltételezve azt, hogy a rendszer elemeit nem csak azok egymásmellettisége jellemzi, hanem az elemeket kölcsönös viszonyok által meghatározott kapcsolat tartja egyben. Ezek a kapcsolatok különbözőképpen megragadhatók, számunkra az alábbiakban relevanciával a globális külgazdasági normák és a lokális külgazdasági szabályokat megtestesítő uniós jog bír majd.
[2] Ez esetben ugyanis szemantikailag nem is a "globális", hanem inkább az "univerzális" lenne a megfelelő kifejezés.
[3] A releváns globális GATT-WTO-normák, illetve azok a lokális normák, melyek az EU, mint a külgazdasági kapcsolatok sajátos aktora hatáskörgyakorlását a közös kereskedelempolitika területén meghatározzák, ma már valójában a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogán belül - már csak mennyiségi szempontok alapján is - kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Ld. Mádl és Vékás ezt a mennyiségi és minőségi változást nevezi a "tények lázadásának". Vörös e területet a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga közjogi feltételrendszerének külső kereteinek tekinti Ld. Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 5. kiad. Budapest, 2000, Nemzeti Tankönyvkiadó, 22. skk. és 172. skk, valamint Vörös Imre: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I. kötet. Bp., 2004, Krím Bt. 70. sk. Szintén a mennyiségi és minőségi változások szerepét emeli ki e körben Burián. A XIX. század második felétől tapasztalható, hogy a gazdaságban bekövetkezett mennyiségi változások nyomán minőségileg is új viszonyok jöttek létre. Ld. Burián László: A külgazdasági kapcsolatok jogi szabályozása. Cégvezetés (különszám) 1998/7. 11. skk.
[4] Már ehelyütt előreutalhatunk, hogy kifejezetten az Európai Unió kontextusában, annak sajátosságaiból kifolyólag beszélhetünk majd a "külgazdasági normák szublokális szintjéről" is. A "szublokális" szint voltaképpen az uniós tagállamokra utal majd, minthogy a tagállamok is kötelesek jogi eszközeikkel az EU kizárólagos hatáskörében lévő közös kereskedelempolitika végrehjatását szavatolni (pl. vámhatóságok működtetése), valamint nagyon szűk körben a tagállamok szintjén fennmaradnak bizonyos kereskedelmpolitikai hatáskörök is. Ez utóbbi gyakorlásának eredményeképpen áll össze a külgazdasági normák lokalitása (EU külgazdasági joga) alá helyezhető "szublokális szint".
[5] Szükséges leszögezni, hogy jelen tanulmányban bevezetett és alkalmazott "külgazdasági szabadság" pusztán neutrális jellegű és deskriptív fogalom. Ebből eredeztethetően élesen elválasztható attól az elsősorban német tudományos gondolkodás talaján kialakult fogalomhasználattól, amely alkotmányos alapokból (a Grundgesetzből) vezeti le az "Aussenhandelsfreiheit" fogalmát, és alkotmányos szabadságjogként ruházza ezt fel normatív tartalommal.
[6] Valójában nem találunk arra példát, hogy egy adott állam gazdaságpolitikájának részeként a szabad kereskedelmi politika maximumát valósítsa meg, félretéve minden más, a korlátozást megalapozó szempontot. Sokszor szoktak utalni Hongkongra, amely jelenleg egyedülálló módon nem alkalmaz a behozatal tekintetében vámot és mennyiségi korlátozást. Azonban ez sem jelenti Hongkong és harmadik államok viszonyában az abszolút szabadság maradéktalan megvalósulását, hiszen Hongkong ezzel szemben nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy más speciális célzattal (pl. egészségügyi célzattal, dömpingmagatartással szemben stb.) beavatkozzon és korlátozó intézkedéseket alkalmazzon.
[7] A külgazdasági kapcsolatok szabadsága általában a nem piacgazdaságú államoknál jelentősen korlátozott, de a gyakorlat (pl. hazánk rendszerváltás előtti esete) azt mutatja, hogy az állami irányítás, esetlegesen az állam külkereskedelmi monopóliuma sem jelenti a szabadság teljes megszűnését. Végeredményben már csak azért sem, mert ma nehezen képzelhető el, hogy egy állam önellátásra rendelkezzen be, és így a kölcsönös függőség (interdependencia) mintegy rákényszeríti az efféle "külön utas" államokat az export-importfolyamatok viszonylagos szabadságára (ld. pl. Magyarország is - akkoriban egyfajta "kényszerpályának" is betudható következményként - csatlakozott 1973-ban a GATT 1947 egyezményhez).
[8] Vagyis az globalizáció a mindent magyarázó "nagy ötlet", amely választ ad az összes modern jelenségre a globális pénzügyi piacoktól kezdve az internetig bezárólag. ld. HELD, D.-McGREW, A.-GOLDBLATT, D.-PERRATON, J.: Global Transformations-Politics, Economics, and Culture. Stanford, 1999, Stanford University Press. 1.
[9] Érdekességként említhető, hogy a tematikailag jelen íráshoz közelebb álló irodalom, nevezetesen Hallstein klasszikusnak számító európajogi kézikönyve már a '70-es években használta a "globalizálás" kifejezést ("Globalisierung" - a német irodalomban e megjelölés általában ekvivalens a ritkábban használt "Globalisation" fogalmával). A globalizációval arra a folyamatra utalt, amely az EGK által a mediterrán-térségben alkalmazott kereskedelempolitikai és egyéb fejlesztéspolitikai elveket fokozatosan próbálta kiterjeszteni a más régiók államaival kialakított viszonyokra is. Ld. Hallstein, Walter: Die Europäische Gemeinschaft. Düsseldorf, 1973, Econ. 304.
[10] Levitt, Theodore: The Globalization of Markets. Harvard Business Rewiev, 1983, Mai-June. A cikk később megjelent változatlan másodközlésben is, jelen sorok szerzőjének ez a szövegváltozat állt rendelkezésére, és az alábbi citációk e forrásra vonatkoznak. A másodközlés forrása: The McKinsey Quarterly, 1984 Summer, 2-20. Letölthető: http://www.vuw.ac.nz/~caplabtb/m302w06/Levitt.pdf [2009.06.01.]
[11] Levitt i. m. 18.
[12] Ld. ehhez: HELD-MCGREW-GOLDBLATT-PERRATON: i. m. 3. skk., ezzel egyezően: NAHAMOWITZ, P.: Globalisierung und Globalisierung des Rechts. Auf dem Weg zu einem Weltrecht der Wirtschaft? In: Uő. - VOIGT, R.: Globalisierung und Globalisierung des Rechts II.: Internationale Organisationen und Regelungbereiche. Baden-Baden, 2002, Nomos. 18. skk.
[13] Hazai irodalomban még a rendszerváltást megelőzően is találunk példát összefoglaló elemzésre, ld pl. Ágh munkáját, amely elsősorban politikatudományi aspektusból veszi szemügyre a globalizálódó világ problémáit, Ágh Attila: Globális kihívás. Magvető, Budapest, 1987.
[14] Levitt i. m. 2.
[15] Malanczuk, Peter: Globalization and the future role of sovereign states. In: Weiss, Friedl - Dentres, Erik (Szerk): International Economic Law with a Human Face. The Hague et. a., 1998, Kluwer. 51. sk.
[16] ld. Mangoldt, Hans Von - Weizsäcker, Carl Friedrich von: Globalisierung, Bedeutung für Staat und Wirtschaft. Köln. 1999, Wirtschaftsverlag Bachem. 54.
[17] Snyder, Francis: Governing Economic Globalisation: Global Legal Pluralism and European Law. ELJ Vol. 5. No. 4. December 1999. 336. skk.
[18] Vagyis egyben utal a globalizáció "ideológiai" hátterére is. Az olyan részjelenségek, mint a dereguláció, piacosítás, a tőke forgalomképes pénzügyi eszközökbe történő fektetése, és a karcsú állam ideológiája, a '80-as években kifejezetten a neoliberális politika hozadékaként került be a globalizációs folyamat gyakorlatába. Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra, hogy ideológiailag a chicagói iskolára visszavezethető neoliberalizmus a gyakorlatban az Egyesült Államokban már Reagant megelőzően is megjelent. A '60-as és '70-es években ugyanis az USA déli konzervatív vezetésű államaiban váltak követetté az alacsony adókra és alacsony szolgáltatási szintre alapozó gazdaságpolitikai elképzelések (ez az ún. "Dixie Capitalism"), majd az igazi "konzervatív forradalmat" éppen az jelentette, hogy Reagan ezt az ideológiát szövetségi szintre emelte. Ld.: Nederveen Pieterse, Jan: Neoliberal Globalization and the Washington Consensus. In: Shafiqul Huque, Ahmed - Zafarullah, Habib: International Development Governance. London, 2006, CRC Press. 91. skk.
[19] Coleman, William D.: Globalization and Development. In: Shafiqul Huque, Ahmed - Zafarullah, Habib: International Development Governance. London, 2006, CRC Press. 77.
[20] Snyder i. m. uo.
[21] Safranski, Rüdiger: Mennyi globalizációt bír el az ember? Bp., 2004, Európa. 14.
[22] Mahmoud, Mohamed S. M.: Mondialisation et Souveraieté de l'État. JDI 1996/3. 611-662. 612.
[23] Ellwood, Wayne: A globalizáció. Bp., 2003, HVG Kiadói Rt. 12. skk.
[24] Schmidt, Helmut: A globalizáció. Bp., 1999, Európa. 29.
[25] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Bp., 2003, Napvilág. 39.
[26] Beck, Ulrich: Mi a globalizáció? Szeged, 2005, Belvedere Meridionale. 19.
[27] Mangoldt - Weizsäcker i. m. 54. Snyder e hálózatokat alapvetően jogi megközelítésben próbálja megragadni. Első értelmezési lehetőségként arra utal, hogy e hálózatokat felfoghatjuk egyszerűen a hálózat egyes aktorai közötti szerződéses kapcsolatként. A másik lehetőség viszont, hogy e hálózatokat hierarchikus rendszerként vizsgáljuk. Megjegyzi azonban, hogy bármelyik lehetőséget is választjuk, nem tudjuk a teljes rendszert tökéletesen leírni, mert a jog és a nemzetközi gazdasági viszonyok nem egynemű (izomorf) jelenségek. Ld. Snyder i. m. 339.
[28] Mellékesen megjegyezhető, hogy a globalizációval együtt járó jelenséget, a gazdasági interdependenciát direkt módon segítik elő az olyan multilaterális nemzetközi intézmények, mint a GATT-WTO, az IMF vagy a Világbank, vö. Jackson, John H. - Davey, William J. Sykes, - Alan O. Jr.: Legal Problems of International Economic Relations. Cases, Materilas and Text on the National and International Regulation of Transnationel Economic Relations. 3. kiadás, St. Paul, 1995, West Publishing Co. 1. sk.
[29] Snyder i. m. 335.
[30] Malanczuk i. m. 45. skk.
[31] Coleman i. m. 84. sk.
[32] Szuverenitásából kifolyólag elméletileg szabályozhatná (tilalmakat rendelhetne el stb.), azonban a globalizációs folyamatok eredményeképpen erre gyakorlatilag nincs lehetősége. Ennek oka lehet pusztán pl. gazdaságpolitikai eredetű (az egyes hazai termelők érdekeit sértő behozatalt azért nem tiltja meg az állam, mert más hazai termelői csoportokat, amelyek a terméket alapanyagként használják, az import tilalom érintené hátrányosan), de lehet annak eredménye is, hogy az állam az adott tárgykörre vonatkozóan más állammal együtt kollektíven korlátozta saját autonómiáját (az importtilalmat nemzetközi szerződés, vámuniós szabályozás stb. nem teszi lehetővé).
[33] Ezek közül talán a legaktuálisabb kérdés a terrorizmussal szembeni fellépés feltételeinek meglétével kapcsolatos. Ha ugyanis az állam potenciálja csökken, akkor a globális jellegű veszélyeket és problémákat sem lesz képes leküzdeni. Hasonló megfontolások miatt nevezte a Word Trade Center elleni 2001-es támadást a "globalizáció Csernobiljének", ld. Nederveen Pieterse i. m. 101.
[34] Ld. Weiß, Wolfgang - Herrmann, Christoph: Welthandelsrecht. München, 2003, C.H. Beck. 20. széljegyzet; valamint: Krugman, Paul R. - Obstfeld, Maurice: Nemzetközi gazdaságtan. Bp., 2003, Panem. 245. skk.
[35] A merkantilizmus alapvető elképzelése az volt, hogy a hazai piacot az importtól korlátozó intézkedésekkel meg kell védeni, mindeközben pedig az exportot támogatni szükséges. Weiß - Herrmann i. m. Uo. Más szóval a merkantilisták a protekcionista kereskedelempolitikai irányzat előfutárai voltak.
[36] Az 1776-ban megjelenő fő műve az "An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations" volt. Magyarul: Smith, Adam: A nemzetek gazdagsága. Bp., 1992, KJK. A találó fordulatot egyébként Constantinesco használja. Constantinesco, Léontin-Jean: Das Recht der Europäischen Gemeinschaften. Baden-Baden, 1977, Nomos Verlagsgemeinschaft. 98.
[37] Tóth Tamás (Szerk.): Külgazdaságtan. Bp., 1998, Aula Kiadó. 91. skk.
[38] Krugman - Obstfeld i. m. 104. skk.
[39] Ennek oka részben visszavezethető volt a napóleoni háborúkra, illetve arra, hogy gyakorlatilag Anglia és Franciaország 1789-től egészen 1815-ig folyamatosan hadban állt egymással. Ez korlátozta az angol ipar exportlehetőségeit, az élelmiszerekből viszont (az importlehetőségek beszűkülése miatt) hiány volt. Anglia következésképpen az akadályok lebontásában volt érdekelt, hiszen ez iparának bővülését eredményezte, miközben az élelmiszerimport szabadsága a belső ellátás miatt állt érdekében. Vö. Krugman - Obstfeld i. m. 66.
[40] Értsd: az állam korlátozási lehetőségeinek a visszaszorítását
[41] E szerint a szerződő felek egymásnak hasonló értékű engedmények ellenértékeként nyújtották a kedvezményeket. A viszonosság alapján az egymás állampolgárainak, illetve áruikra biztosított kedvezményeket más országokra nem terjesztették ki. A reciprocitás elve azonban egyre kevésbé felelt meg a kereskedelmi expanzióban érdekelt országoknak a szabadkereskedelmi áramlatok előtérbe kerülésével. Ugyanis fennállt az a veszély, hogy partnerük harmadik államokkal olyan megállapodást köt, amely a nekik nyújtottnál még kedvezményesebb elbánást biztosít. A reciprocitás elvének érvényesüléséhez említi kötetének bevezető fejezetében példaként az Egyesült Államok által 1890 előtt megkötött egyes kereskedelmi egyezményeket: Decker, Claudia: Handelskonflikte der USA mit der EU seit 1985. Berlin, 2002, Duncker & Humblot. 41.
[42] Ennek bevezetésében is az Egyesült Államok járt az élen, már az 1778-ban Franciaországgal megkötött kereskedelmi egyezménye tartalmazta a legnagyobb kedvezményes elbánás klauzuláját. Decker ennek céljaként azt jelöli meg, hogy az USA "új nemzetként" az idegen (európai) piacokon biztosítson pozíciót, vö.: Decker i. m. 40. sk. A XX. század első felében már Magyarország is alkalmazta nemzetközi egyezményekben ezt a klauzulát, ld. pl. az 1925-ben Magyarország és Franciaország között megkötött kereskedelmi szerződést, amelynek 1. cikke a következőképpen fogalmazta meg az elvet: "A Franciaországból, gyarmataiból, birtokairól és francia protektorátus alá tartozó országokból származó és onnan érkező nyers termények vagy ipari készítmények Magyarország vámterületére való bevitelüknél a legkedvezőbb tarifa kedvezménye alá esnek, melyet a magyar kormány bármely harmadik államnak tarifarendelkezésekkel vagy kereskedelmi szerződésekkel megad vagy a jövőben meg fog adni, úgy a behozatali vámilletékeket, mint minden vámpótlékot, szorzószámot vagy egyéb járulékot illetőleg, melyekkel e vámilletékek növeltetnek vagy növelhetők." (1926. évi V. törvényczikk a Franciaországgal 1925. évi október hó 13-án kötött kereskedelmi egyezmény becikkelyezéséről, Corpus Juris Hungarici, Bp., 1927, Grill Kiadó.)
[43] Hohmann, Harald: Angemessene Außenhandelsfreiheit im Vergleich. Tübingen, 2002, Mohr Siebeck. 54.
[44] Ezzel összefüggésben az irodalomban megjelenik az a vélemény, amely az 1930-es Smoot-Hawley Act-et egy végzetes külkereskedelempolitikai hibának tartja. Jackson és szerzőtársai kézikönyvükben megjegyzik, hogy ugyan a vámok felemelése az USA gazdaságát védelemben részesítette, viszont drasztikusan vetette vissza a külgazdasági kapcsolatokat, amely az érintett harmadik országok nemzetgazdaságaira is negatívan hatott. Ezzel összefüggésben viszont előre lehetett valószínűsíteni, hogy utóbbi hatások miatt, az harmadik államok némelyike expanzív militáris fellépéssel próbálnak majd megoldást találni a belső problémáikra. Jackson, John H. - Davey, William J. Sykes, - Alan O. Jr.: Legal Problems of International Economic Relations. Cases, Materilas and Text on the National and International Regulation of Transnationel Economic Relations. 3. kiadás, St. Paul, 1995, West Publishing Co. 38.
[45] Ld. ehhez Eli Heckscher és Bertil Ohlin elméletét, akik megpróbáltak egyszerűsíteni a modellt két egymással variálható termelési tényező alapul vételével. Vö. Weiß - Herrmann i. m. 18. és 19. széljegyzetek, Krugman. - Obstfeld i. m. 75. skk.
[46] A GATT-WTO történetéhez átfogó jelleggel ld. Jackson, John H.: The World Trading System. 2nd ed., Cambridge, Massachusetts, 1997, The MIT Press. 35. skk., Jackson, John H. - Davey, William J. - Sykes, - Alan O. Jr.: Legal Problems of International Economic Relations. Cases, Materilas and Text on the National and International Regulation of Transnationel Economic Relations. 3. kiadás, St. Paul, 1995, West Publishing Co. 293. skk., Mádl - Vékás i. m. 172. skk , Vörös i. m. 70. skk.
[47] A GATT-fordulókat általában földrajzi helyekről nevezték el. Ezek alól kivételt képez az 1961-ben útjára indított körtárgyalás, amelyet Douglas Dillon, az Egyesült Államok egykori államtitkár-helyettesének neve fémjelzett, valamint az ezt követő forduló, amelyet a meggyilkolt amerikai elnök emléke előtti tisztelgésként neveztek Kennedy-fordulónak. (Megjegyezhető viszont, hogy a földrajzi helyek csak a tárgyalások egy-egy helyszínére utalnak - pl. tárgyalások megkezdése -, ugyanis az Annecy- és Torquay-fordulót leszámítva az érdemi tárgyalásokat mindig Genfben folytatták le a szerződő felek).
[48] A dömpingellenes kódex módosítása, vámérték kódex, engedélyezési rendszerrel, állami beszerzésekkel, szabványokkal és kiegyenlítő vámok alkalmazásával kapcsolatos - egyébként fakultatív jellegű - kódexek.
[49] WT/MIN(01)/DEC/1 (20 November 2001) Ministerial declaration. Letölthető: http://www.wto.org/english/thewto_e/minist_e/min01_e/mindecl_e.htm [2009.06.01.]
[50] WT/MIN(05)/DEC (22 December 2005) Doha Work Programme. Ministerial Declaration. Letölthető: http://www.wto.org/english/thewto_e/minist_e/min05_e/final_text_e.htm [2009.06.01.]
[51] Mindenképpen utalni kell arra, hogy egyes álláspontok szerint a külgazdaság-politikát mintegy eszközként alkalmazva nem érhetünk el hatékony eredményeket. Más szóval minden részproblémára az adott területen belül kell megtalálni a megoldást, a gazdaság- vagy iparpolitikai problémák megoldása a gazdaság-, illetve iparpolitika eszközeivel érhető el. Példának okáért Hohmann - egyébként más szerzőkkel is alátámasztott - álláspontja úgy összegezhető, hogy a protekcionizmus nem megoldás a strukturális problémákra, hanem a strukturális reformokat külön-külön - a külgazdaság-politikától független eszközökkel - szükséges megoldani. Vö.: Hohmann i. m. 35. skk.
[52] Ld. pl. a GATT XII. cikket, amely a fizetési mérleg egyensúlyának megóvása érdekében kifejezetten lehetővé teszi, hogy az általános liberalizációs szabályoktól eltérve korlátozások legyenek bevezetve.
[53] Megjegyezhető azonban, hogy a fizetési mérleggel kapcsolatos egyensúlytalanságok ma már kevésbé tekinthetők jelentősnek, amióta a valuták konvertibilitása gyakorlatilag globálisan biztosított. Alkalmazásuk esetleg előfordulhat olyan hirtelen bekövetkező krízishelyzetekben, amikor egy gyorsan bevezetett importkorlátozás hatásai egyből érezhetők lesznek, ellentétben a szintén szóba jöhető monetáris és fiskális eszközökkel, melyek viszont lényegesen hosszabb átfutási idejűnek tekinthetők. Vö.: Thomas-Blex, Heike: Importschutzklauseln im Außenhandelsrecht der Vereinigten Staaten und der Europäischen Gemeinschaften. Berlin, 1993, K.n. 10. sk..
[54] Ezt nevezi Huszár Ernő "krízisprotekcionizmusnak", ld. Huszár Ernő: Nemzetközi kereskedelempolitika. Bp., 1997, Aula. 41.
[55] Fordulat kezdetét jelentette a nemzetközi kereskedelempolitikában Roosevelt gazdaságpolitikai programja, a "New Deal". Ennek keretében az USA olyan kereskedelmi stratégiát fogadott el, mely a vámok kölcsönös csökkentését, a nem vám jellegű akadályok fokozatos visszaszorítását célozta. Az USA gazdaságára a program kifejezetten pozitívan hatott, ellenben a liberalizáló tendenciák érvényesülése a nemzetközi kereskedelemben gyengének és átmenetinek bizonyult, valójában nem tudta felszámolni az 1929-1933-as világgazdasági válság káros következményeit. Ezt követően pedig a második világháború eseményei ezután minden korábbinál nagyobb mértékben felerősítették az állami beavatkozás szerepét.
[56] Pl. a Kr. e. VI-V. században a már perzsa fennhatóság alatt lévő főniciai kereskedők a kereskedelmi háború eszközével is "rásegítettek" a perzsák görögökkel szembeni háborúihoz.
[57] A "kontinentális zárlat" valójában kereskedelmi blokád volt, amit Napóleon Nagy-Britannia és a brit gyarmatok elszigetelése céljából egész Európa körül alakított ki. Következésképpen az Anglia által korábban szállított árucikkek, jórészt a brit gyarmatokról származó áruk kereskedelmi útvonala elterelődött, és azokat csak keleti irányból lehetett beszállítni a kontinensre.
[58] Pl. a Nemzetek Szövetsége által Olaszországgal szemben elrendelt embargó Mussolini hatalomra kerülését követően, vagy egykoron a szovjet érdekkörbe tartozó keleti blokk országai részéről az "el nem kötelezett" Jugoszláviával szembeni gazdasági szankciók.
[59] Ezzel kapcsolatban említhető akár a spanyol polgárháború is, aminek feltételezhetően eszkalálódását is meg kívánták előzni azok az európai államok, amelyek 1936-ban elsősorban a fegyverszállítások tekintetében vezettek be embargót. Későbbi példák közül hasonló célokat követett az ENSZ által 1966-ban Rhodésiával szemben elrendelt embargó, vagy a jugoszláv utódállamok irányában elrendelt szankciók.
[60] 1737/2006 ENSZ BT-határozat (2006.12.23.)
[61] A kereskedelempolitikához csak közvetetten kapcsolódik, hogy a fizetéseket érintően is szükséges volt korlátozásokat bevezetni: zárolni kell azon jogalanyok pénzeszközeit és gazdasági forrásait, akik e tevékenységekben vagy fejlesztésekben részt vesznek, azzal közvetlen kapcsolatban állnak vagy azokat támogatják.
[62] Ld. pl. a '90-es években a kelet-közép európai reformországokkal megkötött társulási egyezményeket. A Magyar Köztársasággal aláírt megállapodás kiemeli a jogállamiság és demokrácia alapelvét: "(...) Megerősítve elkötelezettségüket a jogállamiságon, az emberi jogokon és az alapvető szabadságokon, valamint a szabad és demokratikus választásokat magában foglaló többpárti rendszeren alapuló pluralista demokrácia mellett (...)" Ld. az Európa-megállapodásunk preambulumát, kihirdette: 1994. évi I. tv.
[63] Ld. az egykori szovjet tagköztársaságokkal kötött ún. partnerségi és együttműködési megállapodások általában a demokrácia megszilárdításáról, vagy konszolidációjáról szólnak. Vö. pl. az Ukrajnával 1998-ban kötött kötött megállapodással: "The objectives of this partnership are (...) to support Ukrainian efforts to consolidate its democracy". Council and Commission 98/149/EC/ECSC/Euratom decision on the conclusion of the Partnership and Cooperation Agreement between the European Communities and their Member States, of the one part, and Ukraine, of the other part Art. 1.
[64] Az afrikai, karibi és csendes-óceáni államok csoportjának tagjai, az Európai Közösség és tagállamai között 2000. június 23-án Cotonou-ban kelt partnerségi megállapodás (kihiirdetve: HL "L" 317. 2000.12.15. 3.)
[65] A bakteriológiai (biológiai) és toxin-fegyverek kifejlesztésének, előállításának és tárolásának megtiltásáról és e fegyverek megsemmisítéséről szóló, az Egyesült Nemzetek Szervezete XXVI. ülésszakán, 1971. december 10-én elfogadott egyezmény. (Itthon kihirdette: 1975. évi 11. tvr.)
[66] Vö. az egyezmény I. és III. cikkeivel
[67] A vegyifegyverek kifejlesztésének, gyártásának, felhalmozásának és használatának tilalmáról, valamint megsemmisítéséről szóló, Párizsban, 1993. január 13-án aláírt egyezmény. (Itthon kihirdette: 1997. évi CIV. törvény)
[68] Ld. kifejezetten az egyezmény preamblumában: "(...)azt kívánván, hogy előmozdítsák a vegyi anyagok szabad kereskedelmét, valamint a nemzetközi együttműködést, továbbá a tudományos és műszaki információk cseréjét a kémia területén olyan célokra, melyeket a jelen Egyezmény nem tilt abból a célból, hogy fokozzák a Részes Államok gazdasági és technológiai fejlődését (...)"
[69] Ld. egyezmény VI. cikk (1) bekezdés
[70] Ehhez átfogó jelleggel a hazai irodalomból ld.: Boda Zsolt: Globális ökopolitika. Bp., 2004, Helikon. 156. skk.
[71] A példa némileg extrém, de még az élelmiszerek körében is találunk olyan gyorsan romló luxustermékeket, amelyeket a károsanyag-kibocsátás szempontjából leginkább szennyező légi teherfuvarozás keretében szállítanak nap mint nap a kontinensek között.
[72] A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló Washingtonban, 1973. március 3. napján elfogadott egyezmény. Magyarországon kihirdette a 2003. évi XXXII. tv. Az egyezményt a Közösség is megerősítette, ld.: Council 3626/82/EEC regulation on the implementation in the Community of the Convention on international trade in endangered species of wild fauna and flora.
[73] CITES-egyezmény I. függelékében felsorolt fajok. Mindemellett az engedély kiadását is számos olyan feltételtől teszi függővé, amely az adott példányok sértetlenségét, a fajok fennmaradását szolgálja. Vö. CITES-egyezmény III. cikk, hogy egyértelműen igazolgató legyen: a szállítás a példányokban semmilyen kárt nem fog okozni.
[74] CITES-egyezmény II. függelékében felsorolt fajok
[75] CITES-egyezmény III. függelékében felsorolt fajok
[76] A veszélyes hulladékok országhatárokat átlépő szállításának ellenőrzéséről és ártalmatlanításáról Bázelben, 1989. március 22. napján aláírt Egyezmény, kihirdette: 101/1996. (VII. 12.) Korm. rendelet. Az egyezményt a Közösség is megkötötte, ld.: Council 93/98/EEC decision of 1 February 1993 on the conclusion, on behalf of the Community, of the Convention on the control of transboundary movements of hazardous wastes and their disposal (Basel Convention)
[77] Pontosabban az Antarktisznál földrajzilag némileg szélesebb területre, ui. az egyezmény 4. cikk 6. pontja szerint a részes országok a 60. déli szélességi foktól délre eső területekre nem engedélyezhetik a veszélyes hulladékok kiszállítását.
[78] Ma már senki nem merné megkérdőjelezni, hogy egy egyesült államokbeli multinacionális vegyipari vállalatóriás indiai leányvállalatánál Bopalban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett és több ezer áldozatot követelő tragédiája globális, és nem pusztán regionális probléma volt.
[79] Mellékesen jegyezhető meg, hogy előbbiek alapján téves az a fejlett országokban sokszor hangoztatott nézet, mely szerint a szociális dömpinggel megtakarított költségeket végeredményben a célország munkavállalói, szociális rendszerének fenntartói térítik meg. Ez a nézőpont ugyanis éppenséggel a probléma etikai jellegű vonatkozásait nem ismeri fel. Ehelyütt a téma részletes kifejtése nem cél, de utalhatunk ennek még ennél is összetettebb mivoltára: tovább árnyalja a képet ugyanis, hogy habár a szociális dömpingből kifolyólag egy fejlett importállam károsodik, de ezzel párhuzamosan fogyasztói e kereskedelmi magatartásból nyernek is, minthogy magához a termékhez olcsóbban fognak hozzájutni.
[80] Ld. pl. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által elfogadott, a gyermekmunka legrosszabb formáinak betiltásáról és felszámolására irányuló azonnali lépésekről szóló 182. számú Egyezményt. Megerősítette itthon 17/2000. (III. 24.) OGY határozat.
[81] Az első komolyabb kezdeményezésként a brit Oxfam-ot említik, amely menekültek által készített termékeket kezdett méltányos feltételek között értékesíteni. Később olyan átfogó szervezetek alakultak, mint az International Fair Trade Association (IFAT), vagy az európai társszervezete, az European Fair Trade Association ("efta"). A '90-es évektől kezdődően a fair trade-termékek egységes tanúsítási rendszere is kialakult, amelyért szintén egy nemzetközi szervezet, a Fairtrade Labelling Organizations International (FLO) felel.
[82] Példaként említhető, hogy külön működik egy lobbiszervezet (FINE Fair Trade Advocacy Office), amely kifejezetten az uniós döntéshozatalra specializálódott. Részben e szervezetnek is volt köszönhető, hogy az AKCs-országokkal 2000-ben megkötött Cotonou-egyezménybe az említés szintjén bekerült a méltányos kereskedelem módszere is.
[83] E területek ugyan a tagállamokhoz tartoznak, de Európától a nagy földrajzi távolságuk, fejlettségi szintjük stb. okán nem részesei az egységes belső piacnak, hanem az uniós vámhatáron túl helyezkednek el. Ld. EUMSz IV. rész A tengerentúli országok és területek társulása
[84] Erre egy filmes illusztrációval is utalhatunk. Az osztrák dokumentumfilm-rendező Hubert Sauper által 2004-ben készített, és több nemzetközi díjat elnyert Darwin's Nightmare c. film azt követi végig, hogy miként jut el nap mint nap teherszállító repülőkkel az európai fogyasztókhoz az embertelen körülmények között Tanzániában halászott és feldolgozott hal. E filmnek az egyik legelgondolkodtatóbb szakasza az, amikor az Európai Bizottság kereskedelmi főigazgatóságának képviselője által tartott "helyszíni szemlének" semmi más szerepe nem volt, minthogy leellenőrizze azoknak az uniós belső piaci szabályozás részét képező, élelmiszerhigiéniai, állategészségügyi normáknak a megvalósítását, amelyek betartása feltétele lesz a szállítmányok EU-ba történő exportálásának.
[85] A GATT 1994 XX. cikk különböző kivételeket határoz meg, amelyek céljából a részes államok korlátozó eszközöket alkalmazhatnak, a b) pont itt említi - többek között - az emberi élet vagy egészség védelmét szolgáló intézkedéseket.
[86] Megállapodás az állat- és növényegészségügyi intézkedések alkalmazásáról. WTO-egyezmény
[87] Vö. a Megállapodás preambuluma és 2. cikk (1) bekezdés
[88] Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete keretében 1951. évi december hó 6. napján kötött Nemzetközi Növényvédelmi Egyezmény, kihirdette: 1961. évi 3. tvr. Az egyezményt a Közösség is megkötötte: Tanács 2004/597/EK határozat az Európai Közösségnek a FAO-Konferencia huszonkilencedik, 1997. novemberi ülése 12/97 határozatában felülvizsgált és jóváhagyott Nemzetközi Növényvédelmi Egyezményhez való csatlakozásának jóváhagyásáról
[89] Ld. Egyezmény VI. cikk (1) bekezdése
[90] GATT 1994 III. cikk (4) bekezdés
[91] Megállapodás a kereskedelem technikai akadályairól. WTO-egyezmény.
[92] Az oktatási, a tudományos és a kulturális jellegű tárgyak behozataláról Lake Successben, 1950. november 22-én kelt megállapodás. Kihirdette: 1979. évi 12. tvr.
[93] Lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szóló, Rómában, 1995. év június hó 24. napján aláírt UNIDROIT Egyezmény. Itthon kihirdette: 2001. évi XXVIII. törvény
[94] Mindemellett megjegyezhető, hogy az egyezménynek a sok esetben nem kifejezetten szándékolt rendelkezése, hanem a tágan értelmezhető fogalomhasználata tette lehetővé, hogy a részes államok továbbra is fenntartsanak akadályokat ezen a területen.
[95] Tanács 918/83/EGK rendelet a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról
[96] Tanács 918/83/EGK rendelet 51. cikk
[97] Ez egyébként nem a közös kereskedelempolitika szabályaiból, hanem az egységes belső piaci szabályozásból következtethető ki. Ld. EUMSz 36. cikk
[98] A "sajátossága" abban rejlik, hogy a műtárgyak kivitelével kapcsolatos engedélyeztetés tárgyában nem az általános engedélyezési hatóság (Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hatóság), hanem egy szakintézmény, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jár el. Ld. 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről
[99] A "beavatkozás" és a "be nem avatkozás" arányának a kialakítása nem egyszer vezet konfliktushoz. Ennek illusztrációjaként a 2005-ben a hazai sajtóban sokat tárgyalt esetre lehet gondolni. Rippl-Rónai Kalitkás nő I. c. festményét egy chicagói aukción sikerült megszereznie egy hazai befektetőnek, aki habár elsősorban üzleti célkitűzéseket szem előtt tartva kezdeményezte a műalkotás hazaimportálását, azonban az vitán felül állt, hogy egy ilyen jelentőségű festmény mintegy repatriálása a nemzeti kultúra szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bír. Az importeljárás során derült ki, hogy az uniós csatlakozással összefüggésben bekövetkező adójogi jogharmonizáció nyomán a kép behozatalát csak vámmentesség, áfamentesség már nem illette meg ( a csatlakozás előtti szabályozás műtárgybehozatalt könnyítő rendszert alakított ki, pl. a festmények, grafikák, kézi nyomatok, vagy egyéb antik - 100 évnél idősebb tárgyak - behozatala egyaránt vám- és áfamentes volt). A több tízmilliós áfateher miatt az is felvetődött, hogy a befektető végül mégsem fogja hazahozni a festményt, ami nyilvánvalóan a nemzeti örökség megóvásának szempontjaiból kedvezőtlen fejlemény lett volna. A hazai hatóságoknak viszont nem volt semmilyen mozgásterük, ui. az uniós adójogi irányelvek e tekintetben egyértelműek voltak. Az irányelvek (illetve az azt átültető hazai normák) alapján a kulturális jellegű gyűjteményi tárgyak és műtárgyak esetén az áfamentesség feltétele, hogy a termékimport ellenérték nélküli legyen. Ha a terméket ellenérték fejében importálták - mint jelen esetben - , akkor az adómentesség csak akkor vehető igénybe, ha a termékértékesítést teljesítő fél az alapján nem rendelkezik adóalanyisággal (pl. e körbe tartozik a Magyar Tudományos Akadémia, a minisztériumok stb., tehát ez a feltétel adott esetben nem teljesült). Következésképpen, még ha a kedvezőbb feltételek melletti behozatal a kulturális célokat szolgálta volna is, az áfakötelezettség enyhítésére nem volt lehetőség. Ld. ehhez bővebben: Horváthy Balázs: A nyomtalanul kimúlt áfamentesség nyomában. Műértő, 2005. december, 2.
[100] UNESCO Convention on the Protection and Promotion of the Diversity of Cultural Expressions, Paris 20 October 2005. Letölthető: http://unesdoc.unesco.org/images/0014/001429/142919e.pdf [2009.06.01.]
[101] Az Európai Közösség csatlakozása a csatlakozási okmányok 2006. december 18-i letétbe helyezésével megtörtént. Megjegyezhető, hogy az egyezmény párhuzamos hatáskörbe tartozik, így lehetőségük van a tagállamoknak is csatlakozniuk a konvencióhoz. Eleddig pl. Franciaország, Olaszország, Németország és az Egyesült Királyság, valamint hazánk csatlakozott.
[102] Ld. Király Miklós: Egység és sokféleség. Új Ember Kiadó, Bp., 2007. 252. sk.
[103] Király i.m. uo.
[104] Gondolva itt ismét elsősorban a "globális" kifejezés földrajzi értelemben vett jelentésére
[105] Snyder i. m. 34. sk.
[106] Az Európai Unió lokalitására ezt lefordítva az efféle aktorok példájaként hozhatók az uniós ágazati szervezetek, lobbicsoportok (pl. Eurofer, Colipa, Cotance stb.)
[107] A fent már idézett Coleman általánosságban utal a globalizáció kapcsán a globális és nemzeti szint e fajta összefüggésére, ennek kapcsán aposztrofálja a globális hálózatokat és magát a globalizációt "hidrafejűnek" ("hydra-headed globalization"). Álláspontja szerint a globalizáció folyamata felszínre hozott egy sor olyan problémát, melyek megoldása az államok együttműködését igényli. A kormányhivatalok e hálózatokon keresztül hosszasan tárgyalnak és hoznak döntéseket olyan kérdésekben, melyeket viszont csak majd a nemzetállam szintjén tudják végrehajtani, a globalizáció szintjén erre nincs meg az eszközrendszer. Coleman i. m. 82.
[108] Vö. Martonyi János: Globális jog, európai jog, magyar jog. In: Ius Privatum - Ius Commune Europae. Liber Amicorum Studia Ferenc Mádl Dedicata. Bp., 2001, ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszék. 193.
[109] Jelenleg elsősorban az USA, EU és Japán. Idővel egyre inkább számolni kell ebben a csoportban Kínával és Indiával is.
[110] Említhető volt Magyarország ebben a csoportban mindaddig, amíg nem csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Magyarország szava - a gazdasági pozíciója okán - értelemszerűen kisebb súlyt nyomott a latban az Uruguay-forduló során, mint a fejlettebb gazdasági potenciállal rendelkező és aktívabb külgazdasági forgalmat bonyolító országok. Magyarország szempontjából éppen ezen okból kifolyólag hozott jelentős változást az uniós csatlakozás, minthogy a külkereskedelemi folyamatok irányításának a hatásköre átszállt egy olyan aktorra, az Európai Unióra, amely előnyös pozícióban és jelentős súllyal kapcsolódik be az említett globális alkufolyamatba.
[111] Pl. Kuba, Észak-Korea, egyes arab államok, és nem kizárt, hogy az elmúlt években egyes latin-amerikai országokban lezajló politikai-társadalmi változások nyomán e "renitens államok csoportja" is bővülni fog. Hangsúlyozni kell, hogy mindez nem azt jelenti, hogy említett államok nem kívánnak bekapcsolódni a globális külgazdasági rendszerbe, erre ugyanis mindenképpen rákényszerülnek. Esetükben inkább arról van szó, hogy magának a feltételrendszernek, vagyis a globális külgazdasági jognak a megalkotási folyamatából vonják ki magukat, következésképpen a lokális külgazdasági normarendszerük kialakításkor a globális normák nem fogják beszűkíteni a mozgásterüket.
[112] EUSz 3. cikk (3) bekezdés: "(...)Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul (...)"
[113] Ld. EUSz 21. cikk (2) f) pont
[114] EUMSz 11. cikk: "(...)A környezetvédelmi követelményeket - különösen a fenntartható fejlődés előmozdítására tekintettel - be kell illeszteni az uniós politikák és tevékenységek meghatározásába és végrehajtásába. (...)"
[115] Vö. EUMSz 208. cikk és EUSz 21. cikk
[116] Ld. ehhez: Review of the EU Sustainable Development Strategy (EU SDS) − Renewed Strategy, 20. o. http://register.consilium.europa.eu/pdf/en/06/st10/st10117.en06.pdf [2009.06.01.]
Lábjegyzetek:
[1] Horváthy Balázs, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, Országház u. 30.; egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem, Győr, E-mail: bhorvathy@jog.mta.hu
Visszaugrás
