A Kúria Polgári Kollégiuma a másodfokú bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatának vizsgálata tárgyában felállított joggyakorlat-elemző csoportjának összefoglaló véleménye (KD, 2014/8., 845-874. o.)

(rövidített változat)

I. A perorvoslati kérelem kérdései

A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatának és a másodfokú bíróság kasszációs jogkörének problematikája, továbbá a perorvoslati kérelem kérdései egymással olyan összefüggésben állnak, miszerint a per-orvoslati kérelem benyújtása a perorvoslati eljárást megindító azon perjogi aktus, amely általában meghatározza a perorvoslatot elbíráló bíróság döntési jogkörének a kereteit. A kasszációs jogkör gyakorlása és a perorvoslattal támadott határozat hatályon kívül helyezése során ugyanis - a legtöbb ilyen tartalmú határozat hozatalát megalapozó ún. relatív eljárási szabálysértések eseteiben - a másodfokú bíróság döntésének igazodnia kell a perorvoslati kérelem kereteihez, amelyen nem terjeszkedhet túl. Ezért a jelen vizsgálat lefolytatása szempontjából sem érdektelen a perorvoslati kérelem néhány elméleti és gyakorlati kérdésének a rövid áttekintése.

I/1. A perorvoslati kérelem törvényi kellékei

A Pp. 235. § (1) bekezdésének első mondata úgy rendelkezik, hogy a fellebbezésben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a fellebbezés irányul és elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja.

A Pp. 235. § (2) bekezdése értelmében ha a fellebbezés nem felel meg a törvény rendelkezéseinek, vagy más okból kiegészítésre vagy kijavításra szorul, a 95. §-ban az elnök hatáskörébe utalt intézkedéseket az első fokon eljárt tanács elnöke teszi meg.

A Pp. 237. § pedig előírja, hogy ha a fellebbezés elkésett, vagy olyan határozat ellen irányul, amely ellen a fellebbező nem élhet fellebbezéssel, továbbá ha a fél a fellebbezést felhívás [235. § (2) bekezdése] ellenére nem, vagy hiányosan adja be, az elsőfokú bíróság a fellebbezést hivatalból elutasítja.

A törvény idézett rendelkezései alapján tehát a fellebbezésnek mindenképpen tartalmaznia kell

- a fellebbezéssel támadott határozat megjelölését,

- az elsőfokú határozat megváltoztatására irányuló ké­relmet,

- valamint annak indokait.

A fellebbezés indokolásával kapcsolatban a bírói gyakorlat általában nem támaszt szigorú elvárásokat, sőt annak teljes hiánya sem eredményezi automatikusan a perorvoslati kérelem elutasítását. A támadott határozatot pedig legalább olyan pontossággal kell megjelölni, hogy az a bírósági kezelőiroda számára azonosításra alkalmas legyen. A harmadik kellékhez, a megváltoztatásra irányuló kérelemhez azonban olyan fontos eljárásjogi következmények fűződnek, mint az esetleges részjogerő, valamint a másodfokú bíróság döntésének korlátai, ezért ezzel kapcsolatban indokolt lehet a pontos és szabatos fogalmazás megkövetelése. A Pp. 235. § (2) bekezdése, valamint a Pp. 237. §-a szerint az említett fellebbezési kellékekkel kapcsolatban a szükséges hiánypótlási eljárás lefolytatása, valamint az ezzel összefüggő mulasztás jogkövetkezményének levonása az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozik. Ezzel összefüggésben célszerűnek mutatkozik annak rövid áttekintése, hogy milyen általánosítható tételek alakultak ki az ítélkezési gyakorlatban a fellebbezési kérelem kellékeivel, a hiánypótlási eljárással, illetőleg a fellebbezés elutasításával kapcsolatban.

A hiánypótlási eljárással kapcsolatban, az első- és másodfokú bíróság közötti munkamegosztást illetően, a Pp. 235. §-ának (2) bekezdésének, illetőleg a Pp. 240. § (1) bekezdésének az egybevetése alapján az állapítható meg, hogy a fellebbezés hiányosságainak pótlására főszabályként az elsőfokú bíróságnak kell felhívnia a felet, amelyhez képest a másodfokú bíróság hiánypótlási kötelezettsége kivételes. Ezért a a másodfokú bíróság a hiányosan felterjesztett fellebbezéseket - a hiány természetéhez, súlyához és pótlási lehetőségéhez igazodóan differenciáltan - az elsőfokú bíróságnak visszaküldi.

Az elsőfokú bíróságnak a fellebbezés hiányainak pótlására felhívó végzésével kapcsolatban alapvető kötelezettsége a hiányosságok pontos és szabatos megjelölése, mert különben a fellebbező féllel szemben a mulasztás jogkövetkezményei nem alkalmazhatók.

Mivel a fellebbezési kérelem alapvetően meghatározza a másodfokú eljárás kereteit és az elsőfokú határozat felülbírálatának lehetőségeit, ezért egységes és következetes a bírói gyakorlat abban a kérdésben, hogy ha a fellebbező fél a hiánypótlásra felhívás ellenére sem jelenti be, hogy a támadott határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja, az kellő alapul szolgálhat a fellebbezés hivatalból történő elutasításához. Nem felel meg a megváltoztatásra irányuló kérelem követelményének és a fellebbezést érdemi elbírálásra alkalmatlanná teszi az a körülmény is, ha az csupán a marasztalás "mérséklésére" irányul.

A fellebbezés rendes perorvoslati jellege és a félnek az érdemi elbíráláshoz fűződő fokozott érdekeltsége, valamint az eljárásjogi nyilatkozatok tartalom szerinti elbírálásának követelménye fejeződik ki abban a bírói gyakorlatban kialakult elvi tételben, miszerint nincs helye a fellebbezés hivatalból történő elutasításának, ha az tartalmazza a támadott határozat megjelölését, valamint azt, hogy a fél mennyiben kéri annak megváltoztatását. Nem utasítható el a fellebbezés akkor sem, ha az tartalmazza a jogszabályban előírt formai kellékeket. A fellebbezés akkor is megfelel a törvényi előírásoknak, ha a fél abban tett előadásai egyértelműen alkalmasak a fellebbezési kérelem tartalmának megállapítására. Nem utasítható el a fellebbezés akkor sem, ha hiányos ugyan, de ettől az érdemi elbírálásra még nem alkalmatlan. Emellett nem vezethet a fellebbezés elutasításához a fellebbezés megfelelő példányszámának hiánya sem. Nem állnak fenn a fellebbezés hivatalból való elutasításának jogszabályban meghatározott feltételei akkor sem, ha a fél annak hiányosságait a számára engedélyezett határidő lejárta után,

- 845/846 -

de az elutasító végzés meghozatala előtt teljesíti. A fellebbezés részletes indokolásának hiánya miatt a fellebbezés ugyancsak nem utasítható el. Ilyenkor a másodfokú bíróság az elsőfokú eljárásban már előadottak alapulvételével bírálja felül az elsőfokú ítéletet. Emellett az sem szolgálhat alapul a fellebbezés elutasításához, ha a fellebbezési kérelem és annak indokolása egymással nem áll összhangban. Ebben az esetben a másodfokú bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy a fellebbezés tartalma alapján mire irányul és szükség esetén fel kell hívnia a felet a fellebbezési kérelem pontos előterjesztésére. [BH 2000.494. számú eseti döntésének I. pontja]

A Pp. 235. § (2) bekezdésének fent már idézett rendelkezése lehetővé teszi, hogy a Pp. 95. § megfelelő alkalmazásával az első fokon eljárt tanács elnöke hiánypótlási eljárás keretében intézkedéseket tehessen egyebek között abban az esetben, ha a fellebbezés kiegészítésre, vagy kijavításra szorul. Tartalmilag a fellebbezési kérelem e kijavítási lehetőségét, valamint ennek korlátait illetően a bírói gyakorlatban kétféle megoldás figyelhető meg. A két döntés alapvetően abban tér el egymástól, hogy a polgári per más-más alapelvére épülnek. Megegyeznek azonban abban, hogy mindkettő elgondolkoztató. Az irányadó tényállás szerint az elsőfokú bíróság "keresetet elutasító" ítélete ellen, a jogi képviselővel eljáró felperes a fellebbezési határidő utolsó napján, fellebbezés elnevezésű beadványt terjesztett elő, melyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a "kereset elutasítását", valamint indokai előterjesztésére határidő engedélyezését kérte. Jóval a fellebbezési határidő lejárta után benyújtott indokolásában fellebbezési kérelmét megváltoztatva az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérte. Az egyik álláspont szerint a fellebbezést hivatalból el kellett utasítani, mert a fél a számára nyitva álló határidőn belül az elsőfokú ítélet elutasító rendelkezését nem támadta, amelynek következtében az elsőfokú ítélet a Pp. 228. § (4) bekezdése folytán jogerőre emelkedett, a Pp. 247. § (2) bekezdése pedig nem teszi lehetővé a fellebbezésnek az indokolásban foglalt kiterjesztését. A másik álláspont szerint a fellebbezést érdemben el kell bírálni, mert az abban foglaltakat a Pp. 3. § (2) bekezdése alapján annak tartalma szerint kellett elbírálni, melynek alapulvételével az állapítható meg, hogy abban elírás történt, de az ítélkezési gyakorlat általában fellebbezésnek tekint minden olyan beadványt, mely határidőben érkezett és az elsőfokú határozat tartalmát kifogásolja. A két érv-rendszer egybevetése alapján az állapítható meg, hogy az ügy elbírálása során az egyik megoldás a fél perorvoslathoz való jogosultságának, a másik pedig a határozatok jogerejéhez fűződő érdeknek tulajdonított nagyobb jelentőséget. A jogalkotó viszont az említett két alapelv ütközését azok időbeli elválasztásával akadályozza meg: a fellebbezési határidő lejártáig az előbbinek, azt követően pedig az utóbbinak az érvényesüléséről rendelkezik. Fennmarad továbbá a kérdés, hogy a fellebbezési határidő lejárta után - a formálisan mindenképpen beállt alaki jogerő ellenére - van-e mód arra, hogy a fellebbezés lényegét képező "petitum" tekintetében a fél az abban szereplő elírásra hivatkozással, annak tartalmát olyan mértékben kijavíthassa, amely kijavítás gyakorlatilag már keresetváltoztatásnak minősül. Emellett nem volna érdektelen annak átgondolása sem, hogy a kötelező jogi képviselet eseteiben elfogadható-e a fellebbezési kérelem ilyen megfogalmazása, vagy a jogi képviselet kötelezővé tételétől a jogalkotó esetleg ennél többet várt el.

I/2. A hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelem problémája

Az ítélkezési gyakorlatban az idők során több alkalommal előtérbe került, hogy mennyiben egyeztethető össze a Pp. 235. § (1) bekezdésének első mondatában meghatározott követelménnyel, ha a fellebbezés nélkülözi a határozat megváltoztatására irányuló kérelmet és ehelyett kizárólag az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésére irányul. A Legfelsőbb Bíróság az 1962/12/3383. és 3384. számú eseti döntéseiben az ügyész részéről előterjesztett fellebbezést illetően azért találta megengedhetőnek ilyen kérelem előterjesztését, mert az ügyész számára az akkor hatályban volt jogszabályok előírták az elsőfokú határozatok törvényességének vizsgálatát és lényeges eljárási szabálysértés esetén "fellebbezési óvás" előterjesztését. Helyzetéből adódóan azonban nem volt lehetősége arra, hogy a fellebbezési határidőn belül olyan mélységben megismerhesse az ügyet, hogy annak alapján meghatározhassa, hogy az elsőfokú határozat milyen irányú és pontosan milyen mértékű megváltoztatása indokolt. Ez az érvelés abban az időben méltányolható volt. Az azóta eltelt időben azonban lényegesen megváltozott az a jogszabályi háttér, amelyhez kapcsolódott, továbbá eltérő perjogi szemlélet alakult ki, amelyek következtében ez a megoldás napjainkra meghaladottnak tekinthető.

Ennek ellenére megállapítható, hogy az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezési kérelmek száma fokozatosan növekszik. A Joggyakorlat-Elemző Csoport által megvizsgált ügyekben előterjesztett fellebbezési kérelmek 35%-a irányult kizárólag a támadott határozat hatályon kívül helyezésére és az 50%-ot meghaladta azon fellebbezések aránya, amelyek az elsőfokú ítélet részben, vagy egészben történő megváltoztatása mellett, vagylagosan kérték annak hatályon kívül helyezését is. Feltételezhető, hogy a felek többsége azért terjeszt elő ilyen tartalmú indítványt, mert nem ismeri, vagy nem érti a Pp. 235. § (1) bekezdése első mondatának helyes tartalmát. Kis részük pedig azzal érvel, hogy a Pp nem tartalmaz kifejezett tiltó rendelkezést arra nézve, hogy a fél a Pp. 252. §-ban foglaltak szerinti kérelmet terjesszen elő.

Ezzel a gyakorlattal és a hozzá kapcsolt okfejtéssel szemben a következő ellenérvek hozhatók fel:

1.) A Pp. valóban nem tartalmaz közvetlen és kifejezett tiltó rendelkezést az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése iránt előterjesztett fellebbezési kérelemmel kapcsolatban. Ugyanakkor a Pp. 235. § (1) bekezdése olyan kógens eljárási szabályt foglal magába, amely eltérést nem engedő módon rögzíti, miszerint "elő kell adni", hogy a fél a határozat "megváltoztatását mennyiben" kívánja. A jelzett szavak egyszerű nyelvtani jelentése alapján megállapítható, hogy a perorvoslati kérelemnek a "kell" szóhasználattal előírt kelléke a törvényben meghatározott kötelező tartalmi elemnek minősül. A törvény nem csak kifejezett tiltó rendelkezéssel zárhat ki valamit, hanem azzal is, ha ugyanarra kötelező jelleggel és eltérést nem engedő módon, mást ír elő. Ebben az esetben pedig ez történt.

2.) Az elsőfokú határozat megváltoztatása és hatályon kívül helyezése egyébként sem azonos fogalmak és az említett kógens eljárási szabály semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly mértékben kiterjesztő módon, hogy azok azonosnak legyenek tekinthetők.

3.) A Pp. 228. § (4) bekezdése előírja, hogy ha a fellebbezésre jogosult a határozatnak csak valamely része vagy

- 846/847 -

valamely rendelkezése ellen él fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel), a határozatnak a fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) nem érintett része (rendelkezése) jogerőre emelkedik. Ha a fellebbezési kérelem hatályon kívül helyezésre irányul, nem állapítható meg, hogy van-e az elsőfokú ítéletnek a törvény idézett rendelkezése alapján részjogerőre emelkedett rendelkezése.

4.) A Pp. 253. § (3) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet csak a fellebbezési és csatlakozó fellebbezési kérelem korlátai között változtathatja meg. Ez a Pp. 3. § (2) bekezdésében meghatározott kérelemhez kötöttség elvének megjelenése a másodfokú eljárásban. Hatályon kívül helyezést célzó fellebbezési kérelem esetén azonban a másodfokú bíróság nem tudja meghatározni saját döntésének eljárásjogi kereteit.

5.) A Pp. 252. § (2) bekezdése a másodfokú bíróság mérlegelési jogkörébe utalja annak meghatározását, hogy az adott ügyben mely eljárási szabálysértés teszi szükségessé az elsőfokú eljárás megismétlését és melyiknek az orvoslására lát lehetőséget a másodfokú eljárás során. A csak hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelem azonban megfosztja ettől a lehetőségtől.

Összességében az állapítható meg, hogy a csak hatályon kívül helyezésre irányuló kérelmet tartalmazó fellebbezés nem felel meg a fellebbezési kérelemmel szemben támasztott törvényi előírásoknak és nem áll összhangban sem a Pp. alapelveivel, sem pedig annak részletszabályaival.

A kérdésnek egy speciális és korlátozott megoldási lehetőségét veti fel a BDT 2008.1934. szám alatt közzétett eseti döntése. Ennek érvelése szerint amennyiben a fellebbező fél egyértelműen a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján kéri az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és nem kéri annak megváltoztatását, a fellebbezést nem kell visszaadni hiánypótlásra. Ilyen esetben azonban a felülbírálat kizárólag az abszolút eljárási szabálysértések vizsgálatára szorítkozhat, amelynek során csak azt vizsgálhatja, hogy az elsőfokú bíróság megalakulása szabályszerű volt-e, valamint a döntésben kizárt bíró rész vett-e. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja azonban, hogy a hatályon kívül helyezés és a megváltoztatás minőségileg más jogi fogalmak, amelyek egymással semmilyen módon nem helyettesíthetők. Mivel a kettő közül az utóbbi - de csak az utóbbi - a fellebbezés kötelező formai kelléke, annak hiánya perjogi értelemben megfosztja a fél beadványát annak perorvoslati jellegétől.

A vizsgált jogi problémának teljes értékű és mindenben a fent ismertetett jogszabályokkal összhangban álló megoldása olvasható a Legfelsőbb Bíróság 2002. november 28. napján meghozott, Pfv. III. 20.406/2001/11. számú végzésében. E határozat okfejtése szerint a Pp. 235. §-a nem teszi lehetővé, hogy a fellebbezést előterjesztő fél az elsőfokú bíróság határozatának érdemi megváltoztatására irányuló kérelem helyett annak hatályon kívül helyezését kérje. A fél a megváltoztatásra irányuló perorvoslati kérelem mellett is érvelhet azzal, hogy olyan eljárási szabálysértést észlelt, amely álláspontja szerint az elsőfokú eljárás megismétlését indokolja. Ha azonban a fél ilyen kérelmet többszöri felhívás és a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetés ellenére sem terjeszt elő, az kellő alapul szolgálhat a fellebbezés elutasításához. Ez a határozat BH-ban közzétételre nem került, azonban a hatályon kívül helyezést kérő fellebbezések indokolatlanul és kiemelkedően nagy száma miatt javasolható annak megfontolása.

Ezt erősíti meg az a körülmény is, hogy a polgári perekben a kötelező jogi képviselet köre egyre bővül és a nagyobb perértékű, illetőleg nehéz jogi megítélésű ügyekben a feleknek hamarosan már az elsőfokú eljárásban is jogi képviselővel kell eljárniuk. Közreműködésük azonban csak akkor segíti elő és gyorsítja meg a felek igényérvényesítését, ha munkájukkal szemben az ítélkezési gyakorlat a szakszerűség követelményét támasztja.

A teljesség érdekében meg kell jegyezni azonban, hogy vannak olyan kivételes esetek, amikor a fél saját eljárásjogi helyzetének speciális vonásai miatt nem kérhet egyebet, mint hatályon kívül helyezést. Ide tartozik a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító végzés, a pert megszüntető végzés és a perújítási kérelmet mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasító végzés elleni fellebbezés. Ezekből azonban kis számuk és csekély súlyuk, valamint speciális jellegük miatt általánosítható következtetések nem vonhatók le.

I/3. A perorvoslati kérelem tartalmi keretei

A Pp. 235. § (1) bekezdésének második mondata kimondja, hogy a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. A fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának indítványozására akkor is sor kerülhet, ha az az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányul; a 141. § (6) bekezdésében foglaltakat azonban ebben az esetben is alkalmazni kell.

A törvény idézett rendelkezése elméleti megközelítésben és alapelvi szinten a Pp. 3. § (2) bekezdésének abból a rendelkezéséből vezethető le, amely szerint a bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. E szabály tartalmilag a kérelemhez kötöttség és a rendelkezési elv egymást kiegészítő alapelveinek a tételes jogi megjelenése, amely rögzíti azt a perjogi jogelvet, hogy a felek az eljárásbeli, valamint perbe vitt anyagi jogaikkal - az azokat megalapozó tényekre és bizonyítékra is kiterjedően - szabadon rendelkeznek és e rendelkezésük megszabja a bíróság döntésének mind az alaki, mind pedig a tartalmi kereteit. A felek e joga azonban nem korlátlan. Annak határt szabnak ugyanis a Pp 8. § (1)-(5) bekezdéseinek a jóhiszemű joggyakorlásra és a perbeli cselekményekkel való indokolatlan késlekedés tilalmára vonatkozó, ugyancsak alapelvi szintű rendelkezései, amelyeknek - az arra jellemző sajátosságok mellett - a per minden szakaszában érvényesülniük kell. Ezek közül a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdései azt határozzák meg, hogy milyen követelményt támaszt ez az alapelv a bizonyítékoknak a per állásához igazodó, továbbá a gondos és eljárást segítő pervitelnek megfelelő időn belül történő bejelentésével kapcsolatban az elsőfokú eljárásban. A lényeges tartalom tekintetében ugyanerről a kérdésről - tehát a rendelkezési elv és a jóhiszemű pervitel követelményeinek a fellebbezési eljárás sajátosságaihoz igazodó egyeztetéséről - szól a Pp. 235. § (1) bekezdésének második mondata. Ehhez az egyeztetéshez pedig azt a megoldást választotta, hogy főszabályként továbbra is a rendelkezési elvet he-

- 847/848 -

lyezte előtérbe és a fellebbezésben az új tényre, vagy új bizonyítékra történő hivatkozást általánosságban nem tilalmazza. Ezt azonban - a jóhiszemű joggyakorlás és a perbeli cselekményekkel való indokolatlan késedelem szempontjainak érvényre juttatása céljából - kiegészíti egy kivételes szabállyal, amely a fellebbezés tartalmára és ezen keresztül a másodfokú bíróság döntésének tartalmi kereteire nézve jelentős szűkítő rendelkezést tartalmaz. Eszerint

- a fellebbezésben új tény állítására, ill. új bizonyíték előadására csak akkor kerülhet sor, ha

- az új tény, vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az,

- az elbírálása esetén reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna, ill. ha

- az új tény vagy bizonyíték az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának az alátámasztására irányul, de a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglaltakat ebben az esetben is alkalmazni kell.

A másodfokú bíróság döntési jogkörének további vizsgálata szempontjából kiemelésre kívánkozik, miszerint a fél kérelmének teljesítési lehetőségeiről - az általa tett nyilatkozatok és a rendelkezésre bocsátott bizonyítási anyag alapulvételével, továbbá az arra irányadó jogszabályok alapján - a bíróság dönt. A rendelkezési elv egy sajátos aspektusaként jelentkezik azonban, hogy ennek során a bíróság szigorúan és szoros értelemben, kizárólag a félnek - a törvényben meghatározott eljárási keretek között előterjesztett - kérelméhez van kötve, nincs kötve azonban a fél által előadott jogcímhez, és jogi érveléshez. A bíróság szabadon állapíthatja meg, hogy a jogvita elbírálása szempontjából mely tényeket tekint jogilag relevánsnak, a lefolytatott bizonyítási eljárás során feltárt adatok alapján ezek közül melyeket fogad el bizonyítottnak és mindezt jogilag hogyan minősíti, abból milyen jogkövetkezmények levonására lát lehetőséget. Ennek során a bíróság a kereset teljesítési lehetőségei szempontjából számba jöhető bármilyen jogilag adekvát jogcímet vizsgálhat, kivéve azon jogcímeket, amelyeken történő igényérvényesítéshez a fél kifejezett ez irányú nyilatkozata szükséges. (Az utóbbi körbe tartoznak például a szerződés megtámadásán alapuló érvénytelenségi okok, melyeket a bíróság kizárólag akkor vehet figyelembe, ha a fél az érintett szerződést perjogilag figyelembe vehető módon valóban megtámadta.) A jogcímhez kötöttség most vizsgált keretei sem érvényesülnek azonban korlátlanul a bírói gyakorlatban. A fél által tévesen megjelölt jogcímtől való eltérés lehetősége ugyanis nem terjedhet addig, hogy a bíróság olyan jogi következtetésekre jusson, melyek a fél által előadott tényekkel nem állnak összhangban, esetleg azokkal kifejezetten ellentétesek. Ilyennek minősült például az eredetileg elbirtoklás és ráépítés címén előterjesztett tulajdoni igénynek a közös gazdálkodásra irányadó szabályok alapján történő megítélése olyan esetben, amikor a felperes személyes meghallgatása során a közös gazdálkodás tényét kifejezetten tagadta.

A jogcímhez kötöttséggel kapcsolatban, az előbbiekben vizsgált elvek a fellebbezési eljárásban is megfelelően érvényesülnek. Ennek lényege abban jelölhető meg, hogy a Pp. 235. § (1) bekezdésében meghatározott és fent ismertetett korlátozó rendelkezések szorosan és kizárólag csak a fél kérelmeire és új tényállításaira, illetőleg új bizonyítékaira vonatkoznak. Nem állhatják azonban útját annak, hogy a fél jogi álláspontját, vagy jogi érvelését - a másodfokú keresetváltoztatás tilalmába nem ütköző módon - akár módosíthassa, akár kiegészíthesse. Nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy az első fokon lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján a fél kérelmét, vagy védekezését további jogi érvekkel egészíthesse ki és jogi okfejtését szükség szerint módosíthassa. A Pp. 239. §-ának utaló szabálya alapján alkalmazandó Pp. 145. § (2) bekezdése alapján ez a lehetőség a felek számára a másodfokú tárgyalás berekesztéséig nyitva áll. A gyakorlatban sokszor nehézséget okoz annak elbírálása, hogy a fellebbezésben mikor megengedett és mikor tiltott az új tény állítása, vagy az új bizonyíték megjelölése, illetőleg a fél nyilatkozata mikor tekinthető - az előbbieket nem érintő - jogi érvelése módosításának, vagy kiegészítésének. Ennek megválaszolására a bírói gyakorlatban több elvi tartalmú, iránymutató döntés is született.

Az említett kérdésre vonatkozó legfontosabb elvi tételeket a Legfelsőbb Bíróság az EBH 2004.1143. szám alatt közzétett eseti döntésében foglalta össze. Iránymutatása szerint a bíróságnak a felek jognyilatkozataihoz való kötöttsége nem jelenti azt, hogy ha valamelyik fél a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz jogcímet jelöl meg, azt a bíróság a határozata meghozatalánál ne minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően. Kiemeli azonban, hogy erre csak akkor van lehetőség, ha a helyes minősítéshez szükséges valamennyi tény, bizonyíték, adat rendelkezésre áll. Ezek per tárgyává tétele során pedig az elsőfokú eljárásban a Pp. 3. § (3) bek. valamint a Pp. 141. § (2) bek. és (6) bekezdésében írt szabályok szerint kell eljárni, míg a másodfokú eljárásban a Pp. 235. § (1) bekezdésének korlátozó rendelkezéseire kell figyelemmel lenni. Ebből okszerűen az következik, hogy a fellebbezési eljárásban, jogszabály tiltó rendelkezésének a hiányában, a felek a kérelmük, vagy védekezésük jogi alapjait általában akadály nélkül bővíthetik, míg az ezt megalapozó tényeket a Pp. 235. § (1) bekezdésének szűrőjén keresztül tehetik a másodfokú eljárás tárgyává.

Ugyanannak a bizonyítási indítványnak a per különböző szakaszaiban történő előterjesztésével és erre visszavezethető eltérő jogi megítélésével foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság a BH 2002.79. számú eseti döntésében. Úgy foglalt állást, hogy az elsőfokú eljárásban előterjesztett, majd ugyanott visszavont bizonyítási indítvány a csatlakozó fellebbezésben ismételten már nem hozható fel, mert arra a fél az elsőfokú eljárásban akadály nélkül hivatkozhatott és hivatkozott is. Iránymutatása szerint a perben a bizonyítékokat olyan időben kell megjelölni, amely a per állása szerint a gondos és eljárást elősegítő pervitelnek megfelel. Hangsúlyozta, hogy a Pp. nem korlátlanul teszi lehetővé az új bizonyítékokra hivatkozást a fellebbezési eljárásban.

A BH 2003.204. számú eseti döntésben foglalt iránymutatás szerint a fél a másodfokú eljárásban nem hozhatja fel azokat a tényállításait és azokat a bizonyítékait, amelyeket az elsőfokú eljárásban meg sem kísérelt előadni. Az adott esetben azt értékelte így a Legfelsőbb Bíróság, hogy az alperes az elsőfokú eljárásban védekezését nem terjesztett elő és a keresetre egyáltalán nem nyilatkozott, mindezt csupán az őt marasztaló elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében kísérelte meg. A pernek ebben a szakaszában azonban ezekről már nem volt megállapítható, hogy az elsőfokú határozat meghozatala után jutottak a tudomására, emiatt pedig a fellebbezési eljárásban már nem voltak figyelembe vehetők. Hasonló állásfoglalások rögzítették a bírói gya-

- 848/849 -

korlatban, hogy az elsőfokú bíróság felhívása ellenére érdemi védekezést elő nem terjesztő alperes fellebbezésének ténybeli alapja nem vehető figyelembe, mert az az elsőfokú eljárásban akadálytalanul előadható lett volna, továbbá az elsőfokú eljárásban rendelkezésre álló, de be nem jelentett bizonyítékok a fellebbezési eljárásban már nem vehetők figyelembe, ha megállapítható, hogy a fél azok bejelentésével indokolatlanul mulasztott. Kimondták azt is, hogy a fél a Pp. 141. § (6) bekezdésében meghatározott jogkövetkezmény jogszerű levonását követően a másodfokú eljárásban sem adhat elő olyan új tényt, mely a gondos és jóhiszemű pervitel mellett első fokon is előterjeszthető lett volna. Rámutattak, hogy a szakértői véleményt az elsőfokú eljárásban elfogadó és annak kiegészítését kifejezetten ellenző fél a másodfokú eljárásban ugyanezt a szakvéleményt már nem teheti vitássá és annak kiegészítését, illetőleg új szakértő kirendelését nem indítványozhatja. Ugyanakkor a fellebbezésben megjelölt esetleges új tény, vagy új bizonyíték érdemi vizsgálatához a félnek elegendő valószínűsítenie, hogy arról az elsőfokú ítélet meghozatala után szerzett tudomást, illetőleg hogy annak figyelembevétele számára elvileg kedvezőbb határozat meghozatalát teszi lehetővé. A valószínűsítés sikertelensége esetén azokat figyelmen kívül kell hagyni.

A Pp. 235. § (1) bekezdésében írt tiltó rendelkezésnek egy különösen fontos jogi jellemzőjére mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az EBH 2009.1967. (BH 2010.125.) számú eseti döntésében. Iránymutatása szerint a fellebbezésben megjelölt új tény, vagy új bizonyíték figyelmen kívül hagyásának jogkövetkezményét a másodfokú bíróság csak és kizárólag abban az esetben alkalmazhatja, ha az újonnan felhívott tény, illetőleg bizonyíték tekintetében az elsőfokú a bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésében meghatározott tájékoztatási kötelezettségének eleget tett. Ennek elmulasztása esetén azonban a fél fellebbezésében alappal hivatkozhat olyan bizonyítékra, mely már az elsőfokú eljárásban is rendelkezésére állt, feltéve, hogy annak figyelembevétele az eljárás befejezését nem késlelteti.

A Legfelsőbb Bíróság BH 1999.372. számú eseti döntésében foglalt okfejtés szerint a Pp. 141. § (6) bekezdésében, illetőleg a Pp. 235. § (1) bekezdésében meghatározott súlyos perjogi szankciókat az 1995. évi LX. törvény 15. és 19. § iktatta a Pp. szabályai közé az eljárási fegyelem növelése, a felek hanyag vagy perelhúzó magatartása lehetőségének kizárása érdekében. Olyan esetben azonban, amikor a kereset szerint marasztalt késedelmeskedő alperes fellebbezésében előadott tényállításaiból és megjelölt bizonyítékaiból arra vonható következtetés, hogy a követelés részben vagy egészben jogszabályba ütközik, a másodfokú bíróság ítéletével a további bizonyítást a Pp. 235. § (1) bekezdésére utalással nem zárhatja ki. Semmis szerződés alapján ugyanis a kötelezett fél teljesítése nem kényszeríthető ki, hanem az ilyen kereset elutasítandó. Egyébként magára a szerződés semmisségére az arra jogosult a fellebbezési eljárásban is hivatkozhat, azonban annak elbírálására csak a Pp. 235. § (1) bekezdésében írt keretek között van lehetőség. Eszerint az érvénytelenség megállapításához csak olyan tények és bizonyítékok szolgálhatnak alapul, amelyek már az elsőfokú eljárás során is rendelkezésre álltak, új tényre és új bizonyítékra azonban a fellebbezési eljárásban már nem lehet hivatkozni.

A fellebbezési eljárásban előterjeszthető új jogi érveléssel foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság az EBH 2008.1875. számú határozata. Ez az elévülési kifogással, valamint a beszámítási kifogással kapcsolatban mondta ki, miszerint nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy azokat a fél a fellebbezési eljárásban terjeszthesse elő. Indokolása annak a logikának a mentén haladt, hogy az elévülést megalapozó időmúlás, illetőleg a beszámítási kifogás alapjául szolgáló ellen-követelés ténybeli alapjai már a per megindítása előtt megvalósultak és az elsőfokú eljárásban is ismertek voltak. A fellebbező azonban ezek felhívásával tartalmilag nem az új tényre, hanem a tényből származó jogkövetkezményként az időmúlásnak az igény érvényesíthetőségét elenyésztő joghatására, illetőleg a korábban már létrejött követelésnek a beszámítással történő megszüntetésére, mint jogkövetkezményre hivatkozott.

Aggályosnak tűnik azonban az az eseti döntés, amelynek meghozatala során a perorvoslati bíróság abból indult ki, hogy a kártérítésben marasztalt alperes perorvoslati kérelmét a fellebbezési tárgyaláson egészítette ki azzal, miszerint a kártérítési felelősséget megalapozó mulasztás nem az ő magatartása, ezért álláspontja szerint nem áll jogviszonyban a károsulttal. Ezt úgy értékelte, hogy e védekezés a Pp. 235. § (1) bekezdésének tiltó rendelkezése miatt nem csak a fellebbezési tárgyaláson, de még a határidőben érkezett fellebbezésben sem lett volna felhozható. Érvelése szerint ugyanis a perbeli legitimáció hiányára való hivatkozás és a jogviszony fennállásának vitatása nem tekinthető a fellebbezési indokolás módosításának, hanem olyan új tényre hivatkozásnak minősül, amelyet a törvény említett rendelkezése nem tesz lehetővé. Ez az okfejtés alapjaiban tér el a fenti határozatok logikájától azáltal, hogy nem tesz különbséget a károkozó magatartás tanúsításának ténybeli és a kártérítési jogviszony létrejöttének jogi kérdése között. A kártérítési jogviszony keletkezése ugyanis közvetlenül nem ténybeli, hanem alapvetően jogkérdés.

II. A hatályon kívül helyezési okok kérdései

II/1. Hatályon kívül helyezési okok a Polgári perrendtartás rendszerében

A) - A Pp. 251. § (1) bekezdése kimondja, hogy ha a másodfokú bíróság a pert a tárgyalás alapján a 157. § értelmében megszünteti, az elsőfokú bíróság ítéletét végzéssel teljes egészében vagy abban a részében, amelyre a megszüntetés oka fennáll, hatályon kívül helyezi.

B) - A Pp. 252. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül - végzéssel hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja, ha az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, vagy az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn. (Abszolút hatályon kívül helyezési okok)

- 849/850 -

C) - A Pp. 252. § (2) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül - végzéssel hatályon kívül helyezheti, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja, ha az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt szükséges a tárgyalás megismétlése, illetőleg kiegészítése. (Relatív hatályon kívül helyezési okok)

D) - A Pp. 252. § (3) bekezdése alapján ha a bizonyítási eljárásnak nagyterjedelmű vagy teljes megismétlése, illetőleg kiegészítése szükséges, anélkül azonban, hogy az (1) és (2) bekezdésben foglalt feltételek fennállanának, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - mindenkor a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között - hatályon kívül helyezheti, és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja.

E) - A Pp. 254. § (2) bekezdése előírja, hogy a másodfokú bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésében megállapítja, hogy az elsőfokú bíróság fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) megtámadott ítéleti rendelkezése abban a részében, amelyre az egyezség vonatkozik, hatályát veszti.

F) - A Pp. 255. § (2) bekezdése szerint ha a per szünetelés folytán megszűnik (137. §), a fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) megtámadott elsőfokú határozatok, illetőleg az elsőfokú határozatoknak a fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) megtámadott részei (rendelkezései) hatályukat vesztik.

A fenti felsorolás lényegében hat pontban foglalja össze a hatályon kívül helyezésnek a Pp. fellebbezésről szóló XII. fejezetében meghatározott eseteit. Ezek közül az A.) és B.) pontban foglalt - tehát a Pp. 251. § (2) bek. és a Pp. 252. § (1) bekezdésében írt - esetekben a jogalkotó kógens szabályban és taxatív módon felsorolja azokat a tényállásokat, amelyek az ott meghatározott hatályon kívül helyezéshez alapul szolgálhatnak. Ezek a gyakorlatban igen ritkán előforduló esetek, továbbá a kógens szabályozás és a taxatív felsorolás következtében alkalmazásukkal kapcsolatban általában kevesebb probléma merül fel.

Az E.) és F.) pontban felsorolt esetek nem valódi hatályon kívül helyezések, hanem azzal rokon tényállások. A másodfokú tárgyaláson történő egyezségkötés, valamint a másodfokú eljárás szünetelés folytán történő megszűnése esetén ugyanis az elsőfokú ítélet a törvény erejénél fogva, ipso iure hatályát veszti és a másodfokú bíróság feladata nem e jogkövetkezmény levonása, hanem a törvény előírása alapján már beállt jogkövetkezmény bekövetkezésének megállapítása. Ezek talán az előző bekezdésben írtnál is ritkábban fordulnak elő, mert ha az egyezségkötés feltételei fennállnak, ahhoz a felek általában már az elsőfokú eljárásban eljutnak. Emellett a szünetelési ok bekövetkezése is inkább az elsőfokú eljárásra jellemző, míg a másodfokú eljárásban arra csak szűkebb körben és ritkábban van jogi lehetőség.

Ugyanakkor a hatályon kívül helyezésnek a C.) és D.) pontokban felsorolt eseteiben a jogalkotó egy olyan sajátos technikai megoldás választott, hogy keret-jellegű szabályt alkotott, amelynek következtében szükségképpen előtérbe került a bírói gyakorlatnak a kereteket kitöltő funkciója. Ez pedig szükségessé teszi annak rövid áttekintését, hogy milyen elvi tételek és jogi megoldások alakultak ki ennek a feladatnak a megoldása során a bírói gyakorlatban.

II/2. A hatályon kívül helyezést megalapozó lényeges eljárási szabálysértések

A Pp. 252. § (2) bekezdése tehát nem határozza meg a lényeges eljárási szabálysértésként értékelhető esetek körét, hanem a hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének ezen a jogi alapon történő levonását a bíróság mérlegelésére bízza. E jogi norma belső szerkezetének vizsgálata alapján az állapítható meg, hogy a jogalkotó az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése jogkövetkezményének levonásához - annak keretjellegű szabályozása során - három jelentős támpontot fogalmazott meg, melyek tartalmilag annak konjunktív feltételeként fejtik ki hatásukat:

- az elsőfokú eljárásra irányadó, eljárásjogi szabályok megsértésének tulajdonít relevanciát,

- amennyiben azok olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősülnek,

- hogy szükségessé teszik az elsőfokú tárgyalás megismétlését, illetőleg kiegészítését.

Ebből okszerűen következik tehát, hogy e jogkövetkezmény csak az elsőfokú eljárásra vonatkozó és csak az eljárásjogi szabályok megsértéséhez fűződhet. Önmagában az elsőfokú ítéletben kimutatható anyagi jogi jogszabálysértés fennállása a fellebbezési eljárásban más jogkövetkezményhez vezet. Amennyiben viszont az anyagi és eljárási szabályok megsértése együttesen valósult meg, akkor az esetleges hatályon kívül helyezést az eljárásjogi elemek váltják ki.

A Pp. 252. § (2) bekezdésére figyelemmel, az említett eljárásjogi szabálysértés csak akkor vezethet el az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséhez, ha arra visszavezethető ok miatt szükséges az elsőfokú tárgyalás megismétlése, vagy kiegészítése. Ez pedig két feltétel együttes fennállása esetén állapítható meg:

- amennyiben az adott eljárási szabálysértés a per érdemi eldöntésére kihatott, továbbá

- az említett eljárási szabálysértés orvoslása a másodfokú eljárásban nem lehetséges, a hátrányok elhárítására a pernek ebben a szakaszában nincs lehetőség, vagy az ott nem célszerű. (Nem célszerű például valamely kérdésnek a fellebbezési szakban történő végleges eldöntése, ha azzal részben, vagy egészben egyfokúvá válna az eljárás és lényeges kérdésben megfosztaná a feleket a perorvoslathoz való joguk gyakorlásától.)

A fent ismertetett törvényi szabályozásból, valamint a most említett szempontok természetéből egyaránt az következik, hogy a Pp. 252. § (2) bekezdésének az alkalmazása során a másodfokú bíróságot széles körű mérlegelési jog illeti meg. Ennek keretében vizsgálnia kell azt, hogy a megsértett eljárási szabály általánosságban, a Pp. rendszerében mennyiben tekintendő lényegesnek. Különösen ide tartoznak az alapelvekkel szoros összefüggésben álló, azok érvényesülését közvetlenül szolgáló, garanciális jellegű előírások. A gyakorlatban ezeknek a következő főbb csoportjai alakultak ki:

- a felek és más perbeli személyek jelenlétére vonatkozó,

- perbehívás, beavatkozás, kötelező perben állás kérdéseit szabályozó,

- a bíróság tájékoztatási kötelezettségével összefüggő,

- a fél eljárásjogi nyilatkozatainak, különösen a kereseti kérelem módosításának a másik féllel való közléséről szóló,

- a bizonyítási eljárásra vonatkozó, különösen a bizonyítékok ismertetésének elmaradásához, vagy valamely bizonyítéknak a per keretein kívül rekedéséhez vezető

- a másodfokú bíróság korábbi hatályon kívül helyező végzésében foglalt utasításainak kötelező jellegét előíró,

- a kereseti kérelem kimerítése, vagy az azon való túlterjeszkedés tilalmát rögzítő,

- az ítélet kihirdetésére vagy az indokolási kötelezettségre vonatkozó,

szabályok megsértése.

- 850/851 -

Emellett fel kell tárni, hogy a másodfokú bíróság által kimutatott lényeges eljárási szabálysértés a konkrét ügyben milyen súlyú és jelentőségű volt, hogyan és milyen mértékben hatott ki az érdemi döntés meghozatalára. Ez az egyedi mérlegelés akár olyan eredménnyel is járhat, hogy tartalmilag ugyanaz az eljárási szabálysértés - az esetek között mutatkozó egyedi különbségek miatt - az egyik ügyben elvezethet, míg a másikban nem váltja ki a hatályon kívül helyezés jogkövetkezményét. A hatályon kívül helyezésre általában akkor kerülhet sor, ha a másodfokú bíróság az összes körülmény mérlegelésének eredményeként arra a következtetésre jut, hogy az eljárási szabálysértés súlyának, jellegének, valamint az érdemi döntésre gyakorolt hatásának, továbbá a másodfokú eljárásban való orvoslás lehetőségének alapulvételével, perjogi értelemben figyelembe vehető elsőfokú eljárás nem volt, emiatt elengedhetetlen annak megismétlése.

Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a bizonyítás terhét viselő fél a hiányzó tényállási elemekkel összefüggésben tett-e nyilatkozatot, milyen nyilatkozatot tett és hogyan nyilatkozik erről a másodfokú eljárásban. Hatályon kívül helyezésnek csak olyan bizonyítás lefolytatása érdekében van helye, amelyet a felek legalább egyike indítványoz, illetőleg amely a felek nyilatkozataitól függetlenül is foganatosítható. (Utóbbi körben adatok, iratok, okiratok beszerzéséről lehet szó.) Szakértői bizonyításra - az egyéb feltételek fennállása esetén - csak akkor célszerű hatályon kívül helyezni, ha a bizonyításra kötelezett legkésőbb a fellebbezési tárgyaláson vállalja a díjelőlegezést. Ennek hiányában ugyanis az könnyen meghiúsulhat.

Mindezek alapján célszerűnek az mutatkozik, ha a másodfokú bíróság a kis terjedelmű, egyszerűen és rövid idő alatt felvehető bizonyítást lehetőleg maga folytatja le, míg a terjedelmes, vagy a per érdemi elbírálását merőben új jogi alapokra helyező bizonyítás végett a hatályon kívül helyezést választja. Emellett nem hagyható ki egy közbenső megoldás lehetősége sem, mert ha a rendelkezésre álló adatok a jogalap elbírálásához elegendőnek bizonyulnak, akkor indokolt lehet közbenső ítélet meghozatala, míg a követelés összegének (mennyiségének) meghatározása végett az elsőfokú bíróság további eljárásra utasítása.

A másodfokú bíróságnak a hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének levonásával összefüggő mérlegelése keretében, a fent leírtak mellett, indokolt figyelemmel lennie a célszerűség, a pergazdaságosság és az időszerűség, valamint a fórumrendszer indokolatlan igénybevételének szempontjaira is. A csekély, valamint közepes munkateherrel járó bizonyítás felvállalása és a hatályon kívül helyezések számának csökkentése javítja az ítélkezés időszerűségét, míg a szükségtelen hatályon kívül helyezések indokolatlanul növelik a pertartamot és fölöslegesen terhelik az elsőfokú bíróságokat.

II/3. Lényeges eljárási szabálysértések a Joggyakorlat-elemző Csoport által megvizsgált anyagban

A Joggyakorlat-elemző Csoport tevékenysége során kiemelt jelentőséget tulajdonított a Pp. 252. § (2) bekezdése által meghatározott lényeges eljárási szabálysértés - más kifejezéssel relatív eljárási szabálysértés - problematikájának. Ennek indoka, hogy a hatályon kívül helyezési okok e típusának alkalmazásával kapcsolatban a jogalkotó igen széles mérlegelési jogot biztosított a perorvoslati kérelmeket elbíráló bíróságoknak. Ezek ugyanis az ügyek egyedi sajátosságai alapján, maguk határozhatják meg, hogy az adott esetben, a perorvoslattal támadott határozatot meghozó bíróság mely intézkedését, vagy mulasztását értékelik olyan mértékben lényegesnek, hogy az az eljárás megismétlését teszi szükségessé. Ebben a perjogi helyzetben, a jogalkalmazás egységességének megteremtése során, két szempont gondos egyeztetésével kell eljárnia: egyrészt nem érintheti a perorvoslati kérelmet elbíráló bíróság most említett mérlegelési jogkörét, másrészt ennek sérelme nélkül, a relatív hatályon kívül helyezési okok körében is biztosítania kell a jogegység érvényesülését. Ehhez pedig az szükséges, hogy a perorvoslati kérelmeket elbíráló bíróságok rendelkezzenek azokkal az információkkal, amelyek olyan helyzetbe hozzák őket, hogy mérlegelési joguk gyakorlása során, a lényeges tartalmat illetően, közelítőleg azonos eljárási szabálysértéseket minősítsenek a hatályon kívül helyezést eredményező, lényeges eljárási szabálysértésnek. Ennek egyik eleme a törvényszékek és ítélőtáblák hatályon kívül helyezési gyakorlatának a jelen Joggyakorlat-elemző Csoport által történő vizsgálata és elemzése, a tapasztalatoknak a 2013. október 28-i országos konferencián történt kicserélése, valamint az ezekre alapított megállapításoknak a jelen Összefoglaló Véleményben történő közzététele.

A lényeges eljárási szabálysértésekkel kapcsolatban, a vizsgálat során feltárt adatokat országos szinten a 2. számú melléklet, ítélőtáblai szinten a 3. számú melléklet, míg törvényszéki szinten a 4. számú melléklet foglalja össze.

Ezek rövid és egyszerű áttekintése alapján megállapítható, hogy a vizsgált hatályon kívül helyezési okok döntő és túlnyomó többsége az 1%-ot el nem érő tűrés-határon belül helyezkedik el, ezért átfogó vizsgálatra nem szorul. Ugyanakkor a Joggyakorlat-elemző Csoport kiemelt feladatként kezelte a megvizsgált hatályon kívül helyezések 55%-át kitevő, a tájékoztatási kötelezettség megsértésében jelentkező lényeges eljárási szabálysértésnek a részletekbe menő, valamint a jogszabályi háttérre, továbbá a helyes és követendő eljárás bemutatására is kiterjedő feldolgozását. Ennek során kitért a tájékoztatási kötelezettségnek a 2. számú melléklet szerint leggyakrabban érintett mind a négy rész-területére: a) a szakértői bizonyítással összefüggő, b) a bizonyításra szoruló tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó, valamint c) az első- és másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontjára visszavezethető és d) a tényállás felderítetlensége miatt szükségessé váló tájékoztatásnak a kérdéseire. Számarányukból következően, emellett indokoltnak mutatkozott a kereseti kérelem kimerítésének elmaradásában, valamint a kereseti kérelmen való túlterjeszkedésben megnyilvánuló (5,7+4,6% arányt képviselő), továbbá a Pp. 3. § (6) bekezdésében előírt kötelezettség teljesítésének elmulasztásában megjelenő (3,5% arányt képviselő) lényeges eljárási szabálysértéseknek a közelebbi vizsgálata, az adatoknak az irányadó jogszabályokkal történő egybevetése, továbbá a feltárt problémáknak az elemzése és azok megoldási lehetőségeinek áttekintése.

- 851/852 -

III. A perbeli esélyegyenlőség elve megsértésének kérdései [Pp. 3. § (6) bekezdése]

A fenti táblázat adatainak az értelmezése során a jelen Összefoglaló Vélemény 2. számú mellékletének 13. sorában szereplő adatokból kell kiindulni. Abból ugyanis kiolvasható, hogy a Joggyakorlat-elemző Csoport által közvetlen vizsgálat alá vont 455 db hatályon kívül helyező végzés között 16 db (a vizsgált határozatok 3,5%-a) volt olyan, amelyekben a másodfokú bíróság a Pp. 3. § (6) bekezdésében előírt kötelezettségek megsértését értékelte a hatályon kívül helyezést megalapozó lényeges eljárási szabálysértésként. A fenti táblázat e 16 db lényeges eljárási szabálysértés belső, tartalmi megoszlását kívánja bemutatni. Ennek alapulvételével a jogsértések három csoportba sorolhatók: a) a felperes kérelmének vagy nyilatkozatának, b) az alperes kérelmének vagy nyilatkozatának, valamint c) a bizonyítási eljárás valamely adatának az ellenérdekű fél részére történő továbbításával összefüggő mulasztások. A táblázat "Egyéb" oszlopa pedig a perbeli pozícióhoz nem feltétlenül köthető jognyilatkozatok kézbesítésének hiányosságait foglalja magába. A táblázat egyes oszlopaiban feltüntetett konkrét jogsértések lényeges tartalma és jogi természete alapján megállapítható, hogy valamennyi ott felsorolt mulasztás jelentős hatással volt a per lefolyására, vagy kimenetelére. Ebből okszerűen az következik, hogy az érintett jognyilatkozat vagy peradat megismerésének a hiánya, valamint az arra vonatkozó válasz-lehetőség elmaradása, az ellenérdekű fél számára komoly érdeksérelemmel járt, amely nagymértékben kihatott az érdemi döntésre. Ebből okszerűen az következik, hogy a másodfokú bíróságok helyesen és a jogszabályoknak megfelelően jártak el, amikor szükségesnek látták a fellebbezéssel támadott ítéletek hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlésének elrendelését. A táblázatba foglalt adatok alapján megállapítható, hogy a legtöbb (6 db) mulasztás a keresetváltoztatást tartalmazó beadvány ellenérdekű fél részére történő kézbesítésének elmaradásában jelentkezett. Hasonlóan magas (5 db) a száma a bizonyítási eljárás során beszerzett adatok - különösen a szakértői vélemény, vagy az arra tett észrevételek - másik féllel történő közlése és a másik fél nyilatkozattételre történő felhívása elmaradásának. (Az utóbbival kapcsolatban további megállapítások olvashatók a szakértői bizonyítással összefüggő kérdések vizsgálatával foglalkozó, a jelen Összefoglaló Vélemény VII/4. pontjában.) Belátható, hogy a lényeges eljárási szabálysértések most vizsgált típusa valóban súlyos és komoly mulasztásként értékelhető, amely indokolttá teszi a csökkentésükhöz szükséges feladatok átgondolását és ezen belül magának a megsértett szabálynak a rövid, de közelebbi vizsgálatát.

A Pp. 3. § (6) bekezdése úgy rendelkezik, miszerint a bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra - törvényben előírt időn belül - nyilatkozhassanak.

A törvény idézett szabályát az 1999. évi CX. törvény (a továbbiakban: VIII. Ppn.) 2. §-a vezette be 2000. január 1. napjától kezdődő hatállyal. A polgári perrendtartás ezen alapelvi rendelkezése közvetlen összefüggésben áll a törvény és a bíróság előtti egyenlőség alkotmányos elvével, [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése] valamint a tisztességes eljáráshoz való jognak az alkotmányos, továbbá a Pp. 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott követelményével. [Alaptörvény XXIV. és XXVIII. cikk (1) bekezdése] A most vizsgált törvényi előírás lényeges tartalma szerint a perben a bíróságokra olyan kötelezettség hárul, miszerint aktívan tegyenek meg mindent a felek perbeli esélyegyenlőségének és fegyveregyenlőségének megvalósulása érdekében, különösen hozzák mindkét peres felet abba a helyzetbe, hogy a perbeli jogvita elbírálása szempontjából releváns jognyilatkozatokat és bizonyítékokat megismerhessék, valamint azokkal összefüggő észrevételeiket megtehessék, jogi álláspontjukat pedig kifejthessék. A peres feleknek e

- 852/853 -

bírósággal szemben fennálló jogosultsága - a titkosított iratokat is magában foglalóan - kiterjed a peranyag megismerésére, arról másolat készítésére, az ellenérdekű fél és más perbeli személyek beadványainak, valamint a bizonyítási eljárás során keletkezett iratok és jegyzőkönyvek megküldésének igénylésére. E követelmények érvényesülését a Polgári perrendtartás több részletszabálya is szolgálja. [Keresetlevél kézbesítése (Pp. 125. §); felek tárgyaláson jelenléte (Pp. 135. §); felek kérelem előterjesztésére, nyilatkozat tételére és bizonyítási indítvány előterjesztésére, ill. megküldésére vonatkozó jogai (Pp. 138-141. §); feleknek a bizonyítékokra vonatkozó észrevételezési joga (Pp. 205. §)] A perbeli esélyegyenlőség biztosításának lényeges eleme az eljárás kondtradiktórius jellege és a felek kétoldalú meghallgatásának kötelezettsége.

A Pp. 3. § (6) bekezdésében foglalt követelményeknek e rövid áttekintése alapján megállapítható, hogy a törvény e rendelkezése alapján a kötelezettségeknek egy olyan komplex rendszere hárul a bíróságokra, amelyeknek csak rendkívül körültekintő eljárással és nagy odafigyeléssel lehet eleget tenni. Kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy a perben előterjesztett kérelmek és nyilatkozatok, valamint a bizonyítási cselekményekről készült írásbeli dokumentumok valamennyi peres félnek olyan időben álljanak rendelkezésére, hogy azok az arra vonatkozó észrevételeiket és indítványaikat kellő időben megtehessék. Alapvetően ez a bíróság feladata annak érdekében, hogy a Pp. 3. § (6) bekezdésének a megsértése miatt a jövőben hatályon kívül helyezésre lehetőleg egyáltalán ne kerülhessen sor.

IV. A kereseti kérelem kimerítése elmulasztásának és a kereseti kérelmen való túlterjeszkedésnek a kérdései

A kereseti kérelem kimerítésének az elmaradásában, valamint a kereseti kérelmen való túlterjeszkedésben jelentkező lényeges eljárási szabálysértéseket a jelen Összefoglaló Vélemény 2. számú mellékletének 21. és 22. sorai tartalmazzák. Ebből megállapítható, hogy a Joggyakorlat-elemző Csoport által megvizsgált 455 db konkrét hatályon kívül helyező végzésből 26 alkalommal (5,7%) a kereseti kérelem kimerítésének elmaradása, míg 21 esetben (4,6%) a kereseti kérelmen való túlterjeszkedés szolgált a hatályon kívül helyezés alapjául. A fenti két táblázat pedig az említett két lényeges eljárási szabálysértés belső, tartalmi megoszlását kívánja bemutatni. A kereseti kérelem kimerítésének hiányával kapcsolatban az a körülmény szolgált a belső felosztás alapjául, hogy melyik félnek és milyen beadványa, illetőleg jognyilatkozata tartalmazta azt az el nem bírált részt, amely a hatályon kívül helyezéshez vezető lényeges eljárásjogi szabálysértést megvalósította. A kereseti kérelmen való túlterjeszkedés eseteiben pedig a kérelem és a határozat tartalmának egymáshoz való viszonya, a túlterjeszkedés megvalósulási módja alapján lehetett az eseteket csoportosítani.

A Pp. 3. § (2) bekezdése kimondja, hogy a bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van.

A Pp. 213. § (1) bekezdése előírja, hogy az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a 149. § alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre.

A Pp. 215. § (1) bekezdése értelmében pedig a bíróság döntése nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen.

A törvény idézett rendelkezései egymással olyan összefüggésben állnak, miszerint a Pp. 3. § (2) bekezdése a törvény bevezető rendelkezései között, alapelvi szinten rögzíti a kérelemhez kötöttség elvét (rendelkezési elvet). Ebből indulnak ki és ehhez kapcsolódnak a Pp. 213. § (1) bek. és 215. § (1) bekezdései, amelyek az említett alapelv érvényesülését biztosítják, a bírói ítéletek tartalmi kereteinek kialakítása terén.

A kereseti kérelem kimerítésének kötelezettsége (az ítélet teljességének elve) azt a követelményt támasztja a bírói ítélettel szemben, hogy rendelkezzen valamennyi kereseti és viszontkereseti kérelemről, valamint hozzon döntést az ellenkérelemben és beszámítási, vagy egyéb kifogásban foglaltakról. Az előbbi kettőnek kötelezően az ítélet rendelkező részében kell megjelennie, tehát a bíróságnak az ítélet rendelkező részében kell pontosan megjelölnie, hogy a keresetnek és viszontkeresetnek mennyiben ad helyt és azoknak mely részét utasítja el. Az ellenkérelemre, vagy beszámítási és egyéb kifogásra elegendő az ítélet indokolásában kitérni és ismertetni, hogy az milyen okok miatt és milyen mértékben hatott, vagy nem hatott ki a rendelkező rész tartalmára. A jogszabály előírásainak nem felel meg az a határozat, amelynek az indokolásából kell feltételezni azt a döntést, amelyet pontos és félreérthetetlen megfogalmazásban a rendelkező résznek kellene tartal-

- 853/854 -

maznia. [EBH 2005.1318.] A rendelkező rész esetleges hiányosságait ugyanis nem pótolja az ítélet indokolásában rögzített okfejtés. [BH 1986.21.]

A kereseti kérelmen való túlterjeszkedés tilalma magába foglalja, hogy a bíróság a kereseti kérelemben foglaltakhoz képest nem ítélhet többet sem összegszerűségében, sem időtartamában, sem a szolgáltatás minőségében, vagy tartalmában. E szabály a jogalakítást tartalmazó döntésekre, valamint az ítélet indokolására is megfelelőn irányadó. A bíróság az alperesi jogszabálysértést illetően sem hivatkozhat olyan tényre, vagy körülményre, amelyre a felperes keresete nem terjed ki. Nem érvényesül azonban a kérelemhez kötöttség elve a kereset jogalapját és a felek jogviszonyának minősítését illetően. [BH 2003.279. és BH 2004.471.]

A kereseti kérelem kimerítése hiányának, valamint az azon való túlterjeszkedésnek az orvoslása körében, a másodfokú bíróság számára - az eset körülményeitől és a rendelkezésre álló, valamint esetlegesen hiányzó peradatoktól függően - felmerülhet a szabálysértésnek a másodfokú eljárásban való kiküszöbölése, valamint a hatályon kívül helyezésnek a lehetősége is. Amikor a másodfokú eljárásban a Pp. 247. §-ra figyelemmel a felperes a keresetét felemelheti, a kérelmen való túlterjeszkedés keresetfelemeléssel történő orvoslásának minősül, ha a felperes az ilyen tartalmú ítélet helyben hagyását kéri. Perújítási kérelem azonban ilyen ok miatt nem terjeszthető elő.

A kereseti kérelem kimerítésének hiánya, valamint az azon való túlterjeszkedés általában jelentős kihatással van az érdemi döntés terjedelmének alakulására, amelynek következtében az esetek többségében a hatályon kívül helyezést megalapozó lényeges eljárási szabálysértésnek minősül. A gyakorlati tapasztalatok szerint az elkerülésére legalkalmasabb módszerként az ajánlható, ha a bíró a tárgyalás berekesztése és a felek vagy képviselőik érdemi felszólalása előtt felhívja őket a végső soron fenntartott, virulens és elbírálásra váró kereseti kérelme és ellenkérelmek ismertetésére.

V. A tájékoztatási kötelezettség kérdései

V/1. Alapelvi változások a tájékoztatási kötelezettséggel kapcsolatban

Az alapelvek változása szoros összefüggést mutat a társadalmi viszonyok és a jogpolitika alakulásával. Ennek megfelelően az elmúlt két évtizedben a fejlődésüket meghatározó legfontosabb tényezők a rendszerváltás és az Európai Unióhoz való csatlakozás voltak. A folyamat lényege abban foglalható össze, hogy a korábbi, gondoskodó, ennek érdekében az életviszonyokba mélyen beavatkozó, paternalista államról szóló felfogást felváltották az állampolgárok autonómiáját előtérbe helyező, ún. szolgáltató államra vonatkozó nézetek. Ez jelentősen kihatott az állami szerveknek - köztük a bíróságoknak - mind a működésére, mind a feladataira, mind pedig az ezekről alkotott nézetekre.

E folyamatok lényeges változást hoztak a polgári eljárás alapvető elvei és alapelvei között is. A törvény az eljárás célját korábban a jogvitáknak az igazság alapján történő eldöntésében, a jelenleg hatályos szöveg pedig a jogviták pártatlan és az alapelveket érvényre juttató eldöntésében jelölte meg. Ezzel összhangban a bíróság feladatául korábban azt tűzte, miszerint hivatalból gondoskodjék, hogy a felek jogaikat gyakorolhassák, kötelezettségeiket pedig teljesítsék, melyhez a figyelmeztetés és tájékoztatás, valamint hivatalbóli eljárás széles körű kötelezettségét fűzte. A jelenleg hatályos szabály szerint a bíróság feladata a perek tisztességes lefolytatása és ésszerű időn belüli befejezése.

A polgári eljárás alapelveinek e változása lényegében azt jelentette, hogy a célok és feladatok újra fogalmazásával a jogalkotó a mai kor állampolgári autonómia felfogásának megfelelően módosított a polgári per súlyponti elemein és feladatmegosztásán. E rendszerben az autonóm állampolgár maga dönthet arról, hogy vagyoni jogait kívánja-e bíróság előtt érvényesíteni, s ha igen, azt milyen tényekre alapítja. Erre irányuló kérelmét és az annak alapjául megjelölt tényeket pedig a bíróság köteles tiszteletben tartani, azaz kötve van ahhoz, sem el nem vehet belőle, sem hozzá nem tehet.

E széles körű rendelkezési jog azonban a fél számára lehet hátrányos is. A jogérvényesítésről való érdemi döntés ugyanis feltételezi, hogy annak meghozója tisztában van a számára nyitva álló jogérvényesítési lehetőségekkel. Az igen bonyolult vagyonjogi viszonyok terén azonban ez az állampolgárok többségéről nem állapítható meg. Márpedig nem lehet szó szuverén döntésről ott, ahol a hallgatás oka nem az ismert és mérlegelt lehetőségek elvetése, hanem az esetleges tudatlanság. A jogalkotó feltehetőleg ezeket a szempontokat tette mérlegre a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályok megalkotása során. Ezeknek egyrészt összhangban kellett állniuk a fél autonóm rendelkezési jogával, másrészt a gyors és ténybelileg, valamint jogilag egyaránt megalapozott döntések irányába kellett terelni az eljárási cselekmények menetét.

Ezt a célt szolgálja annak kimondása, hogy a bíróság a polgári jogvitát kizárólag erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, melyet a bíróság annak tartalma szerint vehet figyelembe, de ahhoz kötve van [Pp. 3. § (1) és (2) bekezdései]. A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása főszabályként ugyancsak a felek joga és kötelessége. A jogvita eldöntéséhez szükséges tényekről, a velük kapcsolatos bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségéről azonban a bíróság a feleket tájékoztatni köteles. [Pp. 3. § (3) bekezdése]

Ennek érdekében, a gondosan és körültekintően előkészített tárgyaláson foganatosítani kell a felek személyes meghallgatását, ki kell kérdezni őket a kérelmeikről, az azok mögött álló eseményekről, azok bizonyítékairól, a kérelmükkel elérni kívánt céljaikról. Az elhangzottak tartalom szerinti értelmezésének eredményeként állhat elő az a helyzet, hogy a bíróság "képbe kerül", képet alkothat magának a felek jogvitájáról. Itt hangzanak el megfelelő tartalommal és kellő részletességgel azok a tények és nyilatkozatok, melyek a bíróság munkájának központi elemét alkotják. Meghatározzák az érdemi döntés, valamint az ahhoz szükséges bizonyítási eljárás irányát és kereteit. Ez a bíróság Pp. 3. § (3) bekezdésében meghatározott tájékoztatási kötelezettségének kiinduló pontja. Ekkor kerül a bíró abba a helyzetbe, hogy körvonalazhatja magában a felek jogviszonyának számba jöhető minősítéseit, az ennek alapján alkalmazható anyagi jogi szabályokat és az azokban meghatározott jogkövetkezmények levonásának törvényi feltételeit. Ekkor válik esedékessé, hogy tájékoztassa a feleket a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének következményeiről [Pp. 3. § (3) bekezdése]. Az eljárásnak ebben a szakaszában a bíróságnak a feladata az, hogy felépítse a kapcsolatot a fél által előadott tények, valamint az anyagi jogi normában megfogalmazott tényállási elemek között. Egyik peres fél sem tartható bi-

- 854/855 -

zonytalanságban abban a kérdésben, hogy a bíróság a per eldöntése szempontjából milyen tényeket tart fontosnak. Ennek hiányában nem lehet tisztában azzal, hogy bizonyítási kötelezettségének milyen irányban és milyen körben köteles eleget tenni.

V/2. A tájékoztatás fő területei általában

A tájékoztatási kötelezettség tartalmi kereteinek meghatározása során abból kell kiindulni, hogy bíróságnak a keresetben megjelölt jogcímtől függetlenül, magából a kereseti kérelemből és ellenkérelemből kell kiindulnia és a teljesítési lehetőségeik szempontjából releváns anyagi jogi szabályok tényállási elemeihez kell igazodnia. A tájékoztatásnak ugyanúgy ki kell merítenie a keresetet, mint az érdemi döntésnek, tehát több kérelem esetén valamennyire ki kell terjednie és követnie kell az esetleges keresetváltoztatásokat, kereset-kiterjesztéseket is. Annak a fél jogérvényesítését elősegítő módon, kellőképpen részletesnek és konkrétnak kell lennie. A bizonyításra szoruló tények mellett tartalmaznia kell az arra vonatkozó bizonyítás terhét viselő fél megjelölését, valamint a bizonyítás sikertelenségének következményét is. Ugyanakkor nem kell kiterjednie magának az anyagi jogi szabálynak az ismertetésére.

A jelen vizsgálat alá vont hatályon kívül helyező végzéseknek az a része, amely a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség teljesítésének valamely hiányosságát értékelte lényeges eljárási szabálysértésként, a hiányolt tájékoztatás tartalmát illetően alapvetően négy csoportba volt besorolható. Ezek: - a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási teherről szóló tájékoztatás hiányosságai [lásd IV. pont]; - a szakértői bizonyítással összefüggő tájékoztatás hiányosságai [lásd V. pont]; - az első- és másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt a tájékoztatás iránya nem megfelelő [lásd VI. pont]; valamint - a tájékoztatás hiányosságai miatt a a tényállás felderítetlen maradt [lásd VII. pont).

VI. Tájékoztatás a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási teherről

VI/1. A vizsgált határozatok közvetlen tapasztalatai

A bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség különböző fogyatékosságai, a megvizsgált hatályon kívül helyező végzések között a leggyakrabban előforduló lényeges eljárási szabálysértésként, egyben a leggyakoribb hatályon kívül helyezési okként jelentkeztek. Ennek egyik fő területét alkotják a bizonyításra szoruló tényekre, valamint a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatás hiányosságai. E jogi probléma részletes elemzése előtt indokolt annak rövid áttekintése, hogy a másodfokú bíróságok megvizsgált hatályon kívül helyező végzései milyen konkrét hiányosságok köré tömörültek, azok milyen fő esetcsoportokba sorolhatók.

VI/1/A. A tájékoztatás konkrét ügyre lebontásának hiánya

A törvényszékek és megyei bíróságok megvizsgált határozatai viszonylag nagy számban rögzítették, miszerint a bíróságok részéről a bizonyítandó tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatásnak a konkrét jogvitára egyediesítve kell elhangoznia. Nem fogadható el az olyan tájékoztatás, amely csak általánosságban utal mindezekre és a jogkövetkezményeket tartalmazó jogszabályokra is csupán általánosságban hivatkozik. A tájékoztatásnak figyelemmel kell lennie a felek közötti konkrét anyagi jogi jogviszonyra és az arra irányadó anyagi jogi szabályokra.

VI/1/B. A felek személyes meghallgatásának jelentősége

A vizsgált ügyekben eljárt törvényszékek és megyei bíróságok több alkalommal hangsúlyozták, hogy a megfelelő tájékoztatás előkérdése a felek kellő részletességgel történő szakszerű személyes meghallgatása. Amíg a kereseti kérelem és ellenkérelem egyértelműen nem tisztázott, addig az elsőfokú bíróság nem ismerheti fel azokat a tényeket, amelyekre nézve a tájékoztatást meg kell adnia és amelyekre nézve kellő bizonyítási indítvány esetén a bizonyítási eljárást le kell folytatnia. Ez pedig elvezethet oda, hogy a perben a tájékoztatás hiányosságai miatt a jogvita elbírálása szempontjából releváns tényekre nem folyik bizonyítás.

A felek személyes meghallgatásának lényeges eleme annak tisztázása, hogy az alperes a keresetet milyen ok miatt és mennyiben vitatja, illetőleg a keresetnek van-e olyan része, amelyet elismer. A kereset vitatott része erejéig a bizonyítás kötelezettsége mindenképp a felperest terheli. Gyakran az alperest tételes nyilatkozattételre kell felhívni arról, hogy a keresetet mennyiben és milyen ok miatt támadja, majd ehhez képest kell tájékoztatni a feleket a bizonyítandó tényekről és a bizonyítási teherről.

Több határozat rögzítette, hogy a felek fenti nyilatkozatait és a bíróság tájékoztatását a jegyzőkönyvnek részletesen és pontosan tartalmaznia kell.

VI/1/C. A bizonyítási teherre vonatkozó téves tájékoztatás

A vizsgálatra kiemelt határozatok között több olyan volt található, amely a bizonyítási teher téves telepítése miatt látta szükségesnek az elsőfokú eljárás megismétlését. A bíróságnak a bizonyítási teher kérdésében elfoglalt téves jogi álláspontja szükségképpen maga után vonja, hogy a bizonyítási teherről tévesen tájékoztat, melynek következtében a felek nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy perbeli kötelezettségeiket teljesíthessék.

Ilyen tévedésnek minősült például, amikor a bíróság a felperes által követelt használati díj összegének bizonyítását az azt vitató alperes kötelezettségévé tette, vagy úgy foglalt állást, miszerint az ügyvédi munkadíj összegét az azt vitató alperesnek kell bizonyítania. Tévesnek bizonyult az a tájékoztatás is, amely szerint a vállalkozó késedelmét nem saját magának, hanem a megrendelőnek kell kimentenie.

VI/1/D. A téves tájékoztatás hatása a tényállás megállapítására

A bizonyításra szoruló tényekre, valamint a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatás hiányosságai általában olyan helyzetet teremtenek, amelyben releváns tények vagy bizonyítékok szorulnak a per keretein kívülre és hiányoznak a bíróság által megállapított tényállásból. A vizsgált konkrét esetek között előfordult, hogy az elégtelen tájékoztatás miatt okiratok, büntető iratok beszerzésére, illetőleg tanuk kihallgatására nem került sor, míg a releváns tények köréből a vételi jog gyakorlásáról szóló jognyilatkozat közlését alátámasztó, vagy a jogviszony minősítését meghatározó körülmények maradtak felderí-

- 855/856 -

tetlenek. Előfordult az is, hogy juharfák átnyúló ágaival okozott birtokháborítás megszüntetése iránti perben hiányzott a bizonyítandó tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatás, amelynek következtében releváns tényekre nem folyt bizonyítás.

VI/1/E. A tájékoztatás fogyatékosságából származó jogkövetkezmény alkalmazása

A megvizsgált határozatok több értékes gondolatot tartalmaztak a hiányos tájékoztatásból származó jogkövetkezmények levonásával kapcsolatban. Ezek közül külön kiemelésre kívánkozik annak az elvi tételnek a kimondása, miszerint bizonyítatlanság miatt a kereset csak abban az esetben utasítható el, ha a felek a bizonyítandó tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó megfelelő tájékoztatásban részesültek. Szintén elvi tartalom húzódik annak rögzítésében, hogy a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség elmulasztása feloldja a Pp. 235. § (1) bekezdésének azt a rendelkezését, amely szerint a fél fellebbezésében új tényre és bizonyítékra általában nem hivatkozhat. Nincs eljárásjogi akadálya ugyanis annak, hogy fellebbezését olyan tényre vagy bizonyítékra alapítsa, amelyre nézve az elsőfokú bíróságtól nem kapott megfelelő tájékoztatást. Ezt a másodfokú bíróság a Pp. 235. § (1) bekezdésének tiltó rendelkezése ellenére köteles befogadni, amelyet követően dönt arról, hogy a hiányzó bizonyítást maga folytatja le, vagy amiatt az elsőfokú eljárás megismétlését tartja szükségesnek.

A probléma sajátos megközelítését tartalmazza az a parkolási díj megfizetésére irányuló perben hozott másodfokú határozat, amely azt hiányolta, hogy az elsőfokú bíróság a megállás, várakozás és árurakodás fogalmak közötti különbségről nem adott megfelelő tájékoztatást a felperesnek. Elgondolkoztató, hogy mennyiben terjed ki a bíróság tájékoztatási kötelezettsége a bizonyításra szoruló tények alapjául szolgáló fogalmak meghatározására és azoknak más rokon fogalmaktól való elhatárolására. Valószínűnek mutatkozik, hogy a jogszabályok értelmezésére a bíróság tájékoztatási kötelezettsége csak kivételes esetekben terjedhet ki.

VI/2. A tájékoztatási kötelezettség rendszertani kérdései

A vizsgált határozatok között fellelt és ismertetett hiányosságok kiküszöböléséhez vezető útkeresés során valószínűleg nem érdektelen a tájékoztatási kötelezettséggel összefüggő eljárásjogi szabályok rövid áttekintése és dogmatikai elemzése. Ehhez abból kell kiindulni, miszerint a Polgári perrendtartásnak a bevezető rendelkezései között elhelyezett és a polgári eljárás egyik alapelveként megfogalmazott rendelkezése mind a bíróság, mind pedig a peres felek számára meghatározza a bizonyítási eljárással összefüggő legalapvetőbb kötelezettségüket: tájékoztatni a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási teherről, majd ennek alapján szolgáltatni a tények alátámasztására szolgáló bizonyítékokat. [Pp. 3. § (3) bekezdés] Az említett kötelezettségek tartalmát kitevő feladatokat pedig a jogalkotó a tárgyalás menetére vonatkozó szabályok között sorolta föl, nem taxatív módon, hanem keret-jelleggel rögzítette a bíróság és a fél perbeli tevékenységének fő irányait. [Pp. 141. § (2) bekezdése] Ezt követően meghatározta a most vizsgált kötelezettségek megsértésének jogkövetkezményét. [Pp. 141. § (6) bekezdése]

A törvény most felhívott rendelkezései úgy működnek, hogy a bíróság - értelemszerűen a Pp. 3. § (3) bekezdésében írt tájékoztatás után - felhívja a feleket nyilatkozataik megtételére. A felhívásnak - a Pp. 141. § (2) bekezdésének második mondatára figyelemmel - tartalmaznia kell a nyilatkozat megtételére megállapított, és a gondos, valamint eljárást segítő pervitelnek megfelelő határidőt. A felhívásnak ki kell terjednie továbbá - a Pp. 141. § (6) bekezdésére figyelemmel - a határidő eredménytelen elteltének következményére is. Ezek hiányában ugyanis az említett jogkövetkezmény levonására nincs jogi lehetőség

A peres felek - a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt peranyag szolgáltatási kötelezettségüknek - a Pp. 141. § (2) bekezdése szerint, tényállításaik, nyilatkozataik és bizonyítékaik megjelölésével kötelesek eleget tenni. A törvény körülírja ennek időbeli kereteit akként, hogy ennek során figyelemmel kell lenni a per állására, valamint meg kell felelni a gondos és eljárást segítő pervitel követelményének.

A bizonyítékoknak a per állásához igazodó szolgáltatási kötelezettsége tartalmilag azt a követelményt támasztja a felekkel szemben, miszerint a bizonyítási eljárás minden szakaszában terjesszék elő mindazokat a bizonyítékaikat, amelyekről az adott időben egyrészt tudomásuk lehet, másrészt amelyekkel kapcsolatban elvárható tőlük, hogy azok szükségességét az akkor rendelkezésre álló peradatok alapulvételével felismerhessék.

A gondos pervitel követelményének előírásával a jogalkotó azt az igényét juttatta kifejezésre, miszerint a polgári ügyekben, az eljárási kötelezettségek teljesítése során, az általános gondossági mérték alapulvételével, a fél úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Az eljárást segítő pervitel kötelezettségének törvénybe foglalásával a jogalkotó egy olyan követelményt támasztott a bizonyítás terhét viselő féllel szemben, miszerint a követelése alátámasztására szolgáló bizonyítékok megjelölése során, aktívan tegyen meg minden tőle elvárhatót a per előbbre vitele érdekében.

A törvény most vizsgált rendelkezéseihez fűzött miniszteri indokolás szerint a jogalkotó a Pp. 141. § (2) bekezdésének teljesítése keretében azt várja, hogy a felperes a bizonyítékai egy részét már a keresetlevélben adja elő, majd az első tárgyaláson az alperes nyilatkozatához képest hozhat fel további bizonyítékokat. (További nyilatkozatoknak és bizonyítékoknak lehet helye a törvény által megengedett keresetváltoztatás, illetve viszontkereset esetén, továbbá szükség szerint a szakértői vélemény megismerésekor.) Az alperes alapvetően az első tárgyaláson, illetve a felperesi nyilatkozatokra reflektálva tehet nyilatkozatot. Ha a felek az előbbiekben foglalt általános kötelezettségük teljesítését elmulasztják, a bíróság egy ízben felhívhatja őket a hiány pótlására, ennek eredménytelensége esetében azonban a Pp. 141. §-ának (6) bekezdése alapján a bíróság a fél előterjesztésének bevárása nélkül határoz. A bíróságoknak lényegében ezekhez a keretekhez kell igazodniuk, amikor egyrészt a Pp. 141. § (2) bekezdésével kapcsolatos tájékoztatási kötelezettségüknek eleget tesznek, másrészt pedig amikor a késedelemnek a Pp. 141. § (6) bekezdésében írt jogkövetkezményét levonják.

VI/3. A tájékoztatási kötelezettség módszertani kérdései

A tájékoztatás ideje, a peres eljárás éppen folyamatban lévő szakasza döntően meghatározza, hogy annak a bíróság milyen módon tehet eleget. Az első tárgyalás előtt a

- 856/857 -

bíróság a felekkel csak írásban érintkezik, ezért a szükséges tájékoztatásnak is ebben a formában kell megtörténnie. Az ügyek sokfélesége és a bírók találékonysága folytán ennek igen változatos formái alakultak ki. Van, aki már a hiánypótlásra (illeték-kiegészítésre) felhívó végzésben is tájékoztat. Tipikusnak azonban az idéző végzésben való tájékoztatás mondható. Ez történhet az e célra központilag rendszeresített nyomtatvány felhasználásával, vagy e blanketta toldat részének kitöltésével. Emellett a bírók jelentős része az idézés mellékletét képező, saját kiegészítő nyomtatványt is használ, melyet a fél részére azzal egyidejűleg kézbesíttet.

Az említett lehetőségek közös vonása, hogy formai szempontból mindegyik jogszerűnek és célravezetőnek tekinthető. Hangsúlyozni kell azonban, hogy bár ezek mindegyike időben megelőzi az első tárgyalást, ennek ellenére egyik sem alkalmas az ott esedékes tájékoztatás helyettesítésére. Ennek oka, hogy a bíró a felek személyes meghallgatása alkalmával, a nekik feltett kérdések megválaszolása eredményeként ismeri meg azokat az adatokat és információkat, amelyek meghatározzák az őt terhelő tájékoztatási kötelezettség tartalmát.

Előfordul olyan gyakorlat is, amely különbséget tesz egy általános és egy speciális tájékoztatás között. Előbbit a fél az első tárgyalásra szóló idézéssel egyidejűleg kapja meg és az a bizonyítás általános szabályairól, a bizonyítási teher absztrakt alakulásáról és a sikertelenség általános jogkövetkezményéről szól. Az utóbbira pedig az első tárgyaláson, a felek személyes meghallgatását követően kerül sor és az a konkrét ügyben bizonyítandó konkrét tényekről, valamint az ezekkel kapcsolatos bizonyítási teher konkrét alakulásáról nyújt tájékoztatást. Bár a Polgári perrendtartás ezt a megkülönböztetést nem ismeri, alkalmazása nem ütközik jogszabályba. Ugyanakkor, különösen a jogkövetkezmények terén fokozott figyelmet igényel, hogy azok közül melyikről kapott a fél már korábban tájékoztatást és melyikről nem. Kellő körültekintés hiányában ugyanis fennáll a veszélye annak, miszerint valamely jogkövetkezmény levonásának éppen az állhatja útját, hogy arról a fél sem az idézéskor, sem az első tárgyaláson nem kapott tájékoztatást.

A tájékoztatási kötelezettség teljesítése szempontjából az első tárgyalás a per kiemelkedően fontos szakasza. A Pp. 5. § (1) bekezdésére figyelemmel a bíróság ekkor szóban érintkezik a felekkel, így tájékoztatási kötelezettségének is szóban tesz eleget. Emiatt nagy jelentősége van a tárgyalási jegyzőkönyvnek. Ezzel kapcsolatban a Pp. 117. § (1) bekezdése előírja, hogy a polgári per tárgyalásáról jegyzőkönyvet kell készíteni. Abban pedig a Pp. 117. § (1) bekezdése, valamint (2) bekezdés e) pontja szerint fel kell tüntetni azokat az adatokat melyekből megállapítható, hogy a per lefolyása és a pervezetés a törvényben meghatározott követelményeknek megfelelt. Amennyiben a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmazza ezeket az adatokat, akkor olyan közokiratnak minősül, melynek tartalmához törvényi garanciák fűződnek [Pp. 195. § (1) bekezdése]. Ennek lényege, hogy a törvényben meghatározott bizonyító erővel igazolja a tárgyaláson elhangzott tájékoztatás megtörténtét és annak tartalmát. Amennyiben azt a per későbbi szakaszában, különösen a perorvoslati eljárásban rekonstruálni kell, a jegyzőkönyvben rögzített tartalom válik mérvadóvá. Ezért a tájékoztatási kötelezettség teljesítése szempontjából elengedhetetlen, hogy a jegyzőkönyv tükrözze a bizonyításra vonatkozó tájékoztatás pontos (konkrét) tartalmát, továbbá a bizonyítás bejelentésére való - határidőhöz kötött - felhívást, illetőleg annak elmulasztása jogkövetkezményeként a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglalt szankció kilátásba helyezését. Amennyiben ezek bármelyike hiányozna, az megakadályozza a Pp. 141. § (6) bekezdésében írt jogkövetkezmény jogszerű alkalmazását.

A tájékoztatási kötelezettség teljesítésének sűrűn előfordulnak szélsőséges esetei is. Gyakran tapasztalható, hogy a bíró 2-3 oldalas blanketta-szerű tájékoztatást mellékel az idézéshez, vagy ilyet foglal a tárgyalási jegyzőkönyvbe. E tájékoztatások a Pp. egyes nagyobb terjedelmű részleteinek a kimásolt rendelkezéseit tartalmazzák. Ezek az általánosságnak olyan szintjén mozognak, hogy egyes részei egyáltalán nem, más részei pedig csak közvetett módon függnek össze a konkrét perrel. Ez a tájékoztatási kötelezettség eltúlzott, félresiklott értelmezését jelenti, amely ténylegesen nem viszi előre az ügyet, mert nem tartalmaz a fél számára hasznos és konkrét információt az igénye érvényesítésével kapcsolatban. Ez egyrészt a mindenre kiterjedő és emiatt a konkrét ügyben túl keveset mondó tájékoztatás automatizálására, másrészt a másodfokú bíróságoknak a tájékoztatási kötelezettséggel összefüggő és a XII. pontban tárgyalt hatályon kívül helyezési gyakorlatára vezethető vissza. Az utóbbinak a lényege egy olyan jogi konstrukció létrehozatala, amelyben a másodfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség megsértését olyan lényeges eljárási szabálysértésként értékeli, amely kellő alapul szolgál a Pp. 252. § (2) bekezdése alkalmazásával történő hatályon kívül helyezéséhez. Ennek megelőzését szolgálja az elsőfokú bíróságok által blanketta-szerűen alkalmazott és válogatás nélkül mindenre kiterjedő tájékoztatása. A most vizsgált másodfokú megoldásnak pedig lényeges fogyatékossága, hogy a Pp. 3. § (3) bekezdésében írt alapelvi rendelkezések nem közvetlenül, hanem a Pp. részletszabályain keresztül érvényesülnek, amelyből az következik, hogy közvetlenül nem, hanem csak a részletszabályokon keresztül sérthetők meg. Ebben az esetben viszont a jogkövetkezményeket sem az alapelvek, hanem a részletszabályok megsértése váltja ki.

VI/4. A tájékoztatási kötelezettség tárgya, terjedelme

A bíróságoknak a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján fennálló tájékoztatási kötelezettsége teljesítésének a módjával és feltételeivel foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 1/2009. (VI.24.) PK véleménye. Eszerint a tájékoztatás középpontjában a jogvita eldöntése érdekében bizonyításra szoruló tények állnak. Ezeket a kérelmek elbírálására irányadó anyagi jogi szabályok határozzák meg. A félnek ugyanis a perben azokat a tényállási elemeket kell bizonyítania, amelyeket az általa érvényesített alanyi jogok gyakorlásához az anyagi jogi szabályok megkívánnak. A polgári eljárás szabályozásának jelenlegi rendszerében azonban ennek meghatározása során nem a fél által megjelölt jogból (jogcímből) hanem az általa előterjesztett kérelmekből, valamint általa előadott tényekből kell kiindulni. A Pp. 3. § (2) bekezdéséből következően ugyanis a bíróság a fél jognyilatkozatához van kötve, de ez a kötöttség nem annak alakszerű, formális megjelenéséhez, hanem tartalmához - közelebbről a kérelem elbírálására irányadó anyagi jogi szabály szerinti tartalomhoz - igazodik. Hangsúlyozni kell továbbá, hogy a Pp. 3. § (3) bekezdés

- 857/858 -

utolsó mondata nem a jogszabályokról, hanem a bizonyítandó tényekről szóló tájékoztatást ír elő, amelyből az következik, hogy a feleket elegendő az utóbbiakról tájékoztatni, azok jogszabályi hátterét azonban csak az ítélet indokolásában kell ismertetni.

Az előző bekezdésben írt, jogcímhez való kötöttség hiányából az következik, hogy a bíróság az előterjesztett kérelmek teljesítési lehetőségei kapcsán felmerülő jogcímek mindegyikét vizsgálni köteles mindaddig, amíg azok valamelyikén a keresetet teljesíthetőnek találja. A bíróságnak ugyanis mindaddig nincs jogszerű lehetősége a kereset elutasítására, amíg egyrészt van olyan keresetben megjelölt jogcím, másrészt - az előadott tények alapul- vételével - felmerülhet olyan kérelemben meg nem jelölt anyagi jogi szabály, amelynek alkalmazásával a kérelem teljesítésére lehetőség nyílhat. A bíróság tájékoztatási kötelezettsége pedig mindazokra a tényekre kiterjed, melyek ebben a jogszabályi körben relevánsak lehetnek.

A tájékoztatási kötelezettségnek fontos jogi jellegzetessége a tájékoztatásnak a per fordulataihoz igazodó dinamikus jellege. A bizonyítási eljárás folyamatában, vagy amikor a fél keresetváltoztatása folytán akár új anyagi jogi jogcím, akár új tényállási elem merül fel, a bíróságnak újból, a per során akár többször is beáll a tájékoztatási kötelezettsége.

A bíróságot terhelő és a kereseti kérelemből, valamint ellenkérelemből kiinduló és a teljesíthetőségük szempontjából releváns anyagi jogi szabályok által meghatározott tényállási elemekhez igazodó tájékoztatással szemben további követelmény, hogy az ne csupán formálisan utaljon a jogszabályra, hanem a bizonyítandó tényeket a fél számára konkrét módon jelölje meg.

VI/5. Tájékoztatás a bizonyítás eszközeiről

A Pp. 3. § (5) bekezdéséből és a Pp. 166. § (1) bekezdéséből következően a polgári perben a bíróság alakszerű bizonyításhoz, vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhat minden olyan bizonyítékot, mely a tényállás megállapítására alkalmas. Ugyanakkor a Pp. 3. § (3) bekezdése értelmében a peranyag szolgáltatása, a szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása a felek kötelezettsége. Jelentkezik azonban ez alól egy szűk körű kivétel: a szakértői bizonyítás szükségességéről ugyanis a bíróság dönt. [Pp. 177. § (1) bekezdése] Nincs akadálya annak sem, hogy figyelembe vegyen köztudomású, valamint olyan tényeket, amelyekről hivatalos tudomása van [Pp. 163. § (3) bekezdése]. E keretekhez illeszkedve dönthet a bíróság a bizonyítás elrendelése [Pp. 163. § (1) bekezdése], a tárgyalás berekesztése [Pp. 145. § (1) bekezdése], valamint a bizonyítékok mérlegelése [Pp. 206. § (1) bekezdése] felől.

A bizonyítási eljárással összefüggő feladatok megosztásának az előző bekezdésben írt rendszeréből következően nyilvánvalóan tájékoztatnia kell a bíróságnak a feleket a szakértői bizonyítás szükségességéről, mert erről kizárólag a bíróság jogosult dönteni és e döntést valamilyen módon a felek tudomására kell hoznia. Ezt meghaladóan a bíróságnak a bizonyítás egyéb eszközeire általában csak a fél kérelmére kell kitérnie. Azokra a bíróságoknak csak abban az esetben célszerű utalnia, amelyekben megállapítható, hogy az adott bizonyítási eszköz (pl. okirat, tanú) igénybe vétele nélkül a fél nem tud eleget tenni az őt terhelő bizonyítási kötelezettségének. A jogi képviselő nélkül eljáró felet azonban tájékoztatni kell az adott esetben igénybe vehető bizonyítási eszközökről is. [1/2009. (VI.24.) PK vélemény 7. pontja]

A szakértői bizonyítás szükségességén túlmenően, a bizonyítás egyéb eszközeivel kapcsolatban, a bíróságot tehát nem terheli jogszabály által előírt tájékoztatási kötelezettség. Ugyanakkor a törvény rendelkezéseihez képest többletként nyújtott tájékoztatást a jogszabály nem tiltja, az legfeljebb az ellenérdekű fél elfogultsági kifogását válthatja ki. Előfordulhat azonban, hogy a felek személyes meghallgatása alapján a konkrét ügynek olyan egyedi sajátosságai kerülnek felszínre, amelyek alapján felmerül a további tájékoztatás szükségessége. Ilyen helyzet állhat elő különösen akkor, ha a fél az adott bizonyítási eszköz nélkül nem képes eleget tenni bizonyítási kötelezettségének. Célszerű továbbá azoknak az okirati bizonyítékoknak a megjelölése is, amelyek döntő jelentőségűek a jogvita elbírálása szempontjából. Különösen vonatkozik ez a szerződés teljesítése, vagy megtámadása iránti perekre, melyekben általában nem mellőzhető az ügyletről kiállított okirat beszerzése. Előfordulhat, hogy az okirati tanúk kihallgatása válik elengedhetetlenné egy olyan perben, melynek tárgya annak létrejötte, vagy aláírása. Ezek a kérdések végső soron és kellő határozottsággal csak a konkrét ügyben válaszolhatók meg. A per szempontjából jelentős egyéb tényekre vonatkozó bizonyítási eszközök megjelölése pedig általában a félnek a kötelezettsége. Célszerű figyelemmel lenni azonban arra is, hogy a félnek van-e jogi képviselője, mennyire tájékozott, mennyire érti a bíróság tájékoztatását. Emellett a személyes meghallgatása alkalmával mindkét felet indokolt megkérdezni arról, hogy mely tényállításait mivel kívánja alátámasztani. Erre adott válaszaikból az esetek döntő többségében aggálytalanul megállapítható, hogy kell-e őket a bizonyítás szükséges és lehetséges eszközeiről is tájékoztatni, vagy anélkül is tisztában vannak azzal. Végül további támpontként szolgálhat a kérdés eldöntéséhez, hogy a többletként adott tájékoztatásból mindig kevesebb hátrány keletkezik, mint egy valóban szükséges tájékoztatás elmaradásából, ezért kétség esetén célszerű az előbbi mellett dönteni.

VI/6. Tájékoztatás a bizonyítás eredményéről

A Pp. 3. § (3) bekezdése értelmében a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről a feleket tájékoztatni, és a bizonyítás sikertelenségének következményei csak akkor háríthatók a félre, ha az előzetes tájékoztatás megtörtént. A bírói gyakorlat egységes abban, miszerint e jogszabályi rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy a bíróságnak a mérlegelési körébe tartozó bizonyítékok várható értékeléséről a feleknek előzetesen számot kellene adnia. A bíróság ugyanis a Pp. 206. § (1) bekezdésében biztosított jogkörében eljárva, a bizonyítékokat a tárgyalás berekesztését követően értékeli és annak eredményét a felekkel az ítélet indokolásában ismerteti. A Pp. 3. § (5) bekezdésében és a Pp. 206. § (1) bekezdésében meghatározott mérlegelési jogkör a bíróság jogalkalmazó tevékenységének szabad mozgástere, a bírói függetlenség garanciája. Ennek kizárólag az eredménye, a per érdemi eldöntése tartozik a peres felekre. Helyesnek mutatkozik azonban, ha a bíróság a tárgyalás berekesztése előtt, a bizonyítandó tény megjelölése mellett felhívja a bizonyítás terhét viselő felet annak bejelentésére, hogy arra vonatkozóan további

- 858/859 -

bizonyítási indítványa van-e. Nemleges válasz esetén nincs akadálya annak, hogy döntését a rendelkezésre álló adatok alapján meghozhassa. Összetett és bonyolult, vagy a per során többször módosított kereseti kérelem és ellenkérelem esetén célszerűnek mutatkozhat a félnek, vagy jogi képviselőjének a felhívása a végső soron fenntartott és elbírálásra váró kérelmek ismertetésére.

VI/7. Az ellenérdekű fél tájékoztatása

A vizsgálati anyag tapasztalatai szerint a bíróságok az ellenérdekű félnek a védekezésével összefüggő, megfelelő tájékoztatására kevesebb figyelmet fordítanak, amely aránytalanul sok téves, vagy hibás döntéshez vezet.

A bizonyítékoknak a Pp. 141. § (2) bekezdésében előírt, a per állásához igazodó megjelölési kötelezettségéből és az ehhez kapcsolódó tájékoztatási kötelezettségből következik, hogy a bíróságnak a felperessel és az alperessel szemben fennálló tájékoztatási kötelezettsége nem feltétlenül egyidejűleg válik esedékessé. Helyesen a bíróságnak az alperest már az idézésben és az első tárgyaláson is el kell látni a védekezéséhez képest szükséges tájékoztatással. A per folyamán azonban - a felperes által felajánlott bizonyítás alakulásától függően - az alperes helyzetében is jelentős változások következhetnek be, amelyet a bíróság tájékoztatási kötelezettségének is követnie kell. Gyakori, hogy a felperesnek a jogalapra vonatkozó bizonyítása alapján válik szükségessé az alperes oldalán valamilyen jogalapot közömbösítő vagy kizáró körülmény (pl. kimentés, mentesülés stb.) bizonyítása. Előfordul, hogy valamely felperes által igénybe vett bizonyítási eszköz váltja ki az alperes részéről az ellenbizonyítás szükségességét. (pl. okirattal szembeni ellenbizonyítás, kárenyhítési kötelezettség, károsulti közrehatás, tartozáselismerés bizonyítási terhet megfordító hatása) Ezekben az esetekben, időről-időre feléled és szükségessé válik a bíróság ezzel összefüggő tájékoztatása.

VI/8. Tájékoztatás a bizonyítással való késedelem és mulasztás jogkövetkezményeiről

A Polgári perrendtartásban mind a Pp. 3. § (4) bekezdése, mind pedig a Pp. 141. § (6) bekezdése tartalmaz jogkövetkezményt a bizonyítási indítványokkal való késlekedés esetére, amelyek egymással az általános-különös viszonyában állnak. A Pp. 3. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezések alapelvi jellegűek és a bizonyításra kötelezett fél mulasztása alapján alkalmazható szankciók általános, elvi kereteit jelölik ki. Az ott írtak azonban csupán közvetett módon érvényesülnek, a bíróság döntését közvetlenül nem alapozhatják meg, önmagában a Pp. 3. § (4) bekezdése alkalmazásával egyetlen elkésett bizonyítás mellőzése sem indokolható. Ahhoz ugyanis szükséges a félnek a Pp. 141. § (2) bekezdése szerinti felhívása, majd annak megsértése esetén a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglalt tényállási elemek megvalósulása.

A Pp. 141. § (6) bekezdésében írt mellőzés jogkövetkezménye levonásának törvényi feltétele a nyilatkozattétellel, vagy a bizonyítással összefüggő kötelezettségnek a megsértése akként, hogy azzal a fél (1) alapos ok nélkül, (2) a bíróság felhívása ellenére, (3) késlekedik, vagy azt elmulasztja és ezzel (4) a per befejezését késlelteti. A jogkövetkezmény kiváltásához a felsorolt négy feltételnek együttesen kell fennállnia.

A Pp. 3. § (4) bekezdésében írt bizonyítás elrendelésének mellőzése, valamint a Pp. 141. § (6) bekezdésében meghatározott, a fél nyilatkozatának bevárása nélkül történő döntés igen súlyos szankció, mely azzal a következménnyel jár, hogy az azzal érintett tényelőadás, nyilatkozat, vagy bizonyítási indítvány a per során többé már nem terjeszthető elő, megtétele, vagy elhangzása esetén pedig nem vehető figyelembe. Ezért a bírói gyakorlat igen szigorú az alkalmazásához szükséges feltételek fennállásának megállapítását illetően. Általánosságban erre akkor lát lehetőséget, ha a bíróság a felet kellő részletességgel és pontossággal - szükség esetén az eszközökre is kiterjedően - tájékoztatta a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségének következményeiről, valamint felhívta őt tényállításainak, nyilatkozatainak, bizonyítási indítványainak a megtételére. A felhívásnak lényeges tartalmi eleme a megfelelő határidő tűzése, mert csak ez teheti határozottá, hogy a fél az érintett perbeli kötelezettségének mikor köteles eleget tenni és mely időtől kezdve alkalmazhatók vele szemben az esetleges mulasztás jogkövetkezményei. Ugyanilyen elengedhetetlen az is, hogy mulasztás esetén a bíróság csak a féllel előzetesen már közölt jogkövetkezményt alkalmazhat, attól az alkalmazott szankció nem térhet el.

Kérdésként merülhet fel, hogy ha a bíróság ugyanabban az eljárásban több alkalommal, több különböző ténynek a bizonyítására hívja fel valamelyik felet, akkor szükséges-e minden esetben a jogkövetkezményre való figyelmeztetés, lehet-e azt a korábbi figyelmeztetés alapján már ismertnek tekinteni, vagy elegendő annak korábbi tartalmára utalni. Elvi megfontolások alapján nem értékelhető jogszabályba ütközőnek, ha a fél többszöri felhívása esetén a jogkövetkezmények tekintetében a bíróság annak pontos megjelölése helyett a korábban már közöltekre utal. Ez az utalás azonban csak akkor felel meg a konkrétum követelményének, ha tartalmazza, hogy a korábbi figyelmeztetés mikor hangzott el és hol található. Ennek fellapozása azonban általában nagyobb munka, leírása pedig terjedelmesebb, mint ha magát a figyelmeztetést ismételné meg a bíróság.

A Pp. 141. § (6) bekezdése megfogalmaz két olyan kivételt, amelyek fennállása esetén - bár a többi feltétel formálisan fennáll - az ott írt jogkövetkezmény levonására mégsem nyílhat lehetőség. Az egyik: ha a fél alapos okkal késlekedik, a másik: ha a fél nyilatkozatának bevárása a per befejezését nem késlelteti.

Alapos okról akkor beszélhetünk, ha a fél önhibáján kívül és rajta kívül álló ok miatt nincs abban a helyzetben, hogy a bíróság felhívásának eleget tehessen. Ennek oka lehet, hogy az adott tényre vonatkozó bizonyítékot akkor még nem ismeri, vagy nincs a birtokában, vagy a megismeréséhez szükséges adatok nem állnak a rendelkezésére. E körbe sorolhatók továbbá azok az esetek, amikor bár ismeri a bejelentésre váró bizonyítékot, de nincs abban a helyzetben, hogy bejelenthesse. Ennek általában egészségügyi, családi, vagy más hasonló oka lehet. Felmerülhet, hogy megkövetelhető-e ilyenkor a féltől a Pp. 106. § (1) bekezdésében írt igazolási kérelem előterjesztése és az ahhoz szükséges feltételek igazolása. Mind elvi, mind pedig gyakorlati megfontolások alapján szerencsésebbnek tűnik az a megközelítés, miszerint a Pp. 106. § (1) bekezdéséhez képest a Pp. 141. § (6) bekezdése olyan speciális szabályként értékelhető, melynek alkalmazása sorrendben megelőzi az általános szabályt. Ezt erősíti meg annak szö-

- 859/860 -

vegezése is. A Pp. 141. § (6) bekezdésében ugyanis a fél alapos ok nélküli késedelme a jogkövetkezmény levonásának csupán az egyik feltétele, ezért az annak hiányából származó jogkövetkezmény levonásához az igazolási kérelemre irányadó szabályok nem alkalmazhatók.

Az előbbinél lényegesen összetettebb kérdés annak vizsgálata, hogy a fél előterjesztésének bevárása a per befejezését késlelteti-e, vagy sem. A gyakorlatban nagyon ritkán fordul elő, hogy a bíróság - az egyéb feltételek fennállása ellenére - azért dönt a fél nyilatkozatának bevárása mellett, mert e várakozás a per befejezését nem késleltette. Nem zárható azonban ki, hogy a ritka előfordulás az ezzel összefüggő körülményeknek - különösen a késedelem okának, valamint a per befejezésével fennálló összefüggéseinek - hiányos vizsgálatára vezethető vissza.

Mindenképpen rögzíthető, hogy jelentéktelen, néhány napos mulasztás még nem késlelteti olyan mértékben a per befejezését, hogy indokolttá válna a késedelem következményeinek levonása. Nem szenved késedelmet a per befejezése akkor sem, ha egy folyamatban lévő másik eljárási cselekménnyel (például szakértői bizonyítással) párhuzamosan, a késve előterjesztett bizonyítás is lefolytatható. Általában azt lehet mondani, hogy a Pp. 141. § (6) bekezdését a bíróságnak kellő önmérséklettel, a bizonyításra kötelezett félnek és a per gyors befejezésének érdekeit összemérve, azzal a féllel szemben kell alkalmazni, aki valóban a per elhúzásra törekszik és e magatartása más módon nem befolyásolható.

VII. A szakértői bizonyítással összefüggő tájékoztatás hiányosságai

A lényeges eljárási szabálysértések országos gyakoriságát összefoglaló 2. számú mellékletből megállapítható, hogy a szakértői bizonyítással összefüggő tájékoztatás hiányosságai a vizsgált időszak összes hatályon kívül helyezéseinek 7,9%-át teszik ki. Ez az arány önmagában is magas, de súlyosbítja a helyzetet, hogy amely perekben a bíróság szakértői bizonyítást rendel el, azokban a szakértői vélemény általában a legfontosabb bizonyítási eszköz, mely döntő mértékben meghatározza a kereseti kérelem teljesítésének lehetőségeit. Ugyanakkor a szakértői bizonyításra vonatkozó szabályok tiszták, világosak és jól áttekinthetők, betartásukkal a hatályon kívül helyezések száma jelentős mértékben csökkenthető volna. Ez pedig kellő indokul szolgál az erre irányadó elméleti és gyakorlati kérdések rövid áttekintéséhez. A szakértői bizonyítással összefüggő hiányosságok a 6. számú melléklet II. pontjából megállapíthatóan a következő kérdések köré csoportosíthatók: - a szakértői bizonyítás célszerű időpontja; - a szakértői bizonyítás szükségességére vonatkozó tájékoztatás; - a szakvélemény ellentmondásaival és hiányosságaival kapcsolatos tájékoztatás valamint - a szakértői bizonyítás egyéb kérdéseiben jelentkező hiányosságok. Ezért a felmerülő problémákat ebben a sorrendben célszerű megvizsgálni.

VII/1. A szakértői bizonyítás célszerű időpontja a polgári perben

A szakértői bizonyításra vonatkozó tájékoztatás időpontjának a kérdése szorosan összefügg a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség esedékességével, ezért a választ célszerű ebből az irányból megközelíteni. A Polgári perrendtartás a Pp. 3. § (3) bekezdés utolsó mondatában meghatározott tájékoztatási kötelezettség esedékességére nézve csupán azt tartalmazza, hogy a tájékoztatásnak "előzetes"-nek kell lennie, de nem tartalmaz további útmutatást arra, hogy e kötelezettségnek a bíróság közelebbről mikor köteles eleget tenni. Ezért ennek meghatározása során abból kell kiindulni, hogy az előzetes tájékoztatásnak azokra a bizonyításra szoruló tényekre, bizonyítási teherre és a bizonyítás sikertelenségnek következményeire kell irányulnia, amelyekkel kapcsolatban a bizonyítás kötelezettsége a feleket terheli. Ebből okszerűen az következik, hogy a most vizsgált "előzetes" időhatározó arra utal, miszerint a bíróság bizonyítással összefüggő tájékoztatási kötelezettségének értelemszerűen meg kell előznie a fél bizonyítási kötelezettsége teljesítését. Fordított sorrendben ugyanis a bíróság tájékoztatása már értelmetlen és szükségtelen volna. Következik továbbá az is, hogy - amennyiben a bíróság tájékoztatási kötelezettségének meg kell előznie a fél bizonyítási kötelezettségét - akkor a fél bizonyítási kötelezettségének idejére, esedékességére vonatkozó szabályok közvetett módon meghatározzák a bíróság tájékoztatási kötelezettségének esedékességét is.

Erre az összefüggésre figyelemmel a helyes kiindulópont abban jelölhető meg, hogy a felek e bírói tájékoztatás alapján tesznek eleget a peranyag-szolgáltatási kötelezettségüknek. Ez utóbbi esedékességét pedig a törvény akként határozza meg, hogy a Pp. 141. § (2) bekezdése értelmében a fél köteles tényállításait és azok bizonyítékait a per állásához igazodóan, a gondos és eljárást segítő pervitelnek megfelelő időben előterjeszteni. Ha a fél e nyilatkozatát a bíróság tájékoztatásának meg kell előznie, akkor a továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy a fél a törvény idézett rendelkezése által előírt kötelezettségének mikor köteles eleget tenni.

A fél számára először a Pp. 121. § (1) bekezdés c) pontja írja elő, hogy a keresetlevélben fel kell tüntetni az érvényesíteni kívánt jog alapjául szolgáló tényeket és bizonyítékokat. Tekintettel arra, hogy ez még a per megindítása előtt történik, fogalmilag kizárható, hogy ebben a bíróság tájékoztatásával közreműködhetne.

A Pp. 96. § (2) bekezdése szerint a bíróságnak már az idézésben el kell látnia a felet a perbeli állásához képest a megfelelő tájékoztatással. A per ekkori állására figyelemmel nyilvánvaló azonban, hogy e tájékoztatásnak elsődlegesen a megjelenésre és elmulasztásának következményeire kell vonatkoznia, míg a bizonyítással összefüggő kérdéseket illetően csak a keresetlevélben meghatározott körben, illetőleg az általánosság szintjén mozoghat.

A Pp. 138-139. §-ai alapján a bíróság először az első tárgyaláson hallgatja meg részletesen a feleket, akik ott kötelesek teljes részletességgel előadni a követelésüket, illetőleg az azzal szembeni védekezésüket megalapozó tényeket és azok bizonyítékait. A Pp. 3. § (3) bekezdésére, valamint a Pp. 141. § (2) bekezdésére figyelemmel a feleknek a per tárgyára vonatkozó részletes és célirányos meghallgatása után, de még a bizonyítási eljárás megkezdése előtt válik esedékessé tehát a feleknek a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás esetleges sikertelenségéről szóló részletes tájékoztatása. A bíróság ugyanis legkésőbb eddig az ideig köteles a feleket abba a helyzetbe hozni, hogy azok a tájékoztatás birtokában, a Pp. 3. § (3) bek. és a Pp. 141. § (2) bekezdésében előírt bizonyítási kötelezettségüknek megfelelően eleget tehessenek.

Ennek megtételével azonban a bíróság a per egészére kiterjedően még nem tett eleget a tájékoztatási kötelezett-

- 860/861 -

ségének. A Pp. 141. § (2) bekezdésének a "per állása szerint" szóhasználatából ugyanis az következik, hogy a bizonyítási eljárás folyamán, annak fordulataihoz képest beáll ez a kötelezettség minden olyan esetben, amikor olyan új tény bizonyítása, vagy olyan új bizonyíték megjelölése válik szükségessé, amelyre a korábbi tájékoztatás még nem terjedt ki.

Ahogy a fél számára a bizonyításra elvileg nyitva álló idő, úgy a bíróság számára a fent vizsgált tájékoztatással kapcsolatos ún. "készenléti" idő elvileg a tárgyalás berekesztéséig tart. A bíróság ugyanis a Pp. 145. § (1) bekezdésére történő figyelmeztetéssel juttatja kifejezésre, hogy a per, vagy annak valamely kérdése határozathozatalra megérett, arra nézve a bizonyítási eljárás befejeződött, így azzal kapcsolatban a tájékoztatási kötelezettség megszűnt.

A tájékoztatási kötelezettség teljesítésének idejével összefüggő fenti megállapítások a szakértői bizonyítás esedékességére is megfelelően irányadók azzal, hogy annak során figyelemmel kell lenni a szakvélemény beszerzésének, mint speciális bizonyítási eszköznek a sajátosságaira. A szakértő ugyanis az elé tárt adatok és tények vizsgálata alapján vonja le következtetését további tények fennállására, vagy az elé tárt adatok szakmai értékelésére. Ebből okszerűen következik, hogy szakértői vélemény beszerzésére a bizonyítási eljárásnak olyan szakaszában kerülhet sor, amelyet megelőzően feltárásra kerültek mindazok, amelyekkel kapcsolatban a szakértőnek véleményt kell nyilvánítania. Ezért szakértői bizonyításra a keresetlevél alapján egyáltalán nem, míg a felek meghallgatása után is csupán ritka esetben kerülhet sor. A szakértő kirendelése általában és célszerűen a bizonyítási eljárás utolsó cselekménye, amikor a perben már feltárásra kerültek mindazok az adatok, amelyek alapján a bíróságnak a későbbiekben döntését meg kell hoznia. Amennyiben a szakértő az ügyben releváns tényeket nem ismerhet meg és emiatt azokat a véleménye kialakításánál nem veheti figyelembe, az a szakvélemény teljes megalapozatlanságát eredményezheti. Ez pedig több vizsgált esetben is az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséhez és az eljárás megismétléséhez vezetett.

A szakértő a szakvélemény elkészítését megelőzően csak kivételes esetekben vesz részt a perben. Ide tartozik amikor feladatáról és annak költségeiről a bíróság felhívására előzetes munkatervet készít. [Pp. 177. § (5) bekezdése] A szakértő kirendelésének az előbbinél ritkábban előforduló, sajátos módszere a szakértőnek a perbe történő "bevezetése", amelyre a bonyolultabb és szakmai elemeket meghatározó módon magukban hordozó tényállások mellett kerülhet sor. Ennek az a lényege, hogy a bíróság a szakértőt már a felek személyes meghallgatására, valamint a bizonyítási cselekményekre is megidézi, ahol a szakértő megtekintheti a per iratait, a felekhez, tanúkhoz és más szakértőkhöz kérdéseket intézhet, továbbá amennyiben az a feladata ellátásához szükséges, további bizonyítást indítványozhat. [Pp. 181. § (1) bekezdése] Ezek a jogok és lehetőségek azt biztosítják, hogy már a bizonyítási eljárás során, a releváns peradatok összegyűjtésével kapcsolatban is érvényesüljenek azok a szakmai szempontok, amelyek a véleményadáshoz szükségesek.

VII/2. A szakértői bizonyítás szükségességére vonatkozó tájékoztatás

A 2. számú melléklet adatai alapján megállapítható, hogy a vizsgált ügyekben viszonylag nagy számban fordultak elő olyan esetek, amikor a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet azért helyezte hatályon kívül, mert elmaradt a felek tájékoztatása a szakértői bizonyítás szükségességéről és emiatt a perben szakértői vélemény beszerzésére nem került sor. A másodfokú bíróságok leggyakrabban orvos-szakértői, műszaki és építész szakértői, gépjármű- és közlekedési szakértői vélemény, valamint írásszakértői vélemény beszerzését hiányolták, de előfordult, hogy mezőgazdasági, vadászati, vízügyi, akusztikai, vagy méhész szakértő kirendelését írták elő a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság számára.

A Pp. 177. § (1) bekezdése értelmében a szakértői bizonyítás feltétele valamely perben jelentős tény, vagy körülmény megállapításához különleges szakértelem szükségessége. Ennek megítélése a bíróság szuverén mozgástere, mert csak a bíró döntheti el, hogy meddig terjednek a saját ismeretei és miben szükséges annak valamilyen különleges szakértelemmel történő kiegészítése. Ezt azonban köteles a felek tudomására hozni akként, hogy a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján tájékoztatja őket a szakértői bizonyítás szükségességéről, a szakvélemény beszerzése útján tisztázandó kérdésekről, a felek kérdésfeltevési lehetőségéről, a kirendelésre kerülő szakértő szakterületéről, továbbá a szakértői díj előlegezésének, valamint viselésének szabályairól. Emellett ismertetni kell, hogy a szakértő által megvizsgálandó tények tekintetében melyiküket terheli a bizonyítás kötelezettsége és milyen jogkövetkezménnyel jár, ha a bizonyítás terhét viselő fél a szakértő kirendelését nem indítványozza, vagy annak költségeit nem előlegezi. Ezek megismerése alapján kerül a bizonyító fél abba a helyzetbe, hogy a szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványa megtételéhez szükséges összes adat és ismeret a rendelkezésére áll. A másodfokú bíróságok általános gyakorlata szerint, amennyiben a szakértői bizonyítás a tájékoztatás hiányára visszavezethető ok miatt maradt el, azt minden esetben olyan lényeges eljárási szabálysértésként értékelik, mely az elsőfokú eljárás megismétlését teszi szükségessé.

A törvény idézett rendelkezése értelmében a bíróság akkor rendel el szakértői bizonyítást, ha valamely perben jelentős tény megítéléséhez különleges szakértelem szükséges. A bírónak vagy a bíróságnak a polgári perben az a feladata, hogy a felek közötti jogvitát - pártatlanul, tisztességes eljárás keretében, valamint ésszerű határidőn belül - elbírálja. Ennek során a bíró, vagy a bíróság az ügyben jogi "szakértőként" jár el, aki szakértelmével a perben felmerült jogi szakkérdéseket hivatott eldönteni. Ehhez képest a polgári perben a különleges szakértelem szükségességét kell megállapítani minden olyan kérdésben, amelyhez nem jogi, hanem azon kívüli, más szakmához tartozó ismeretekre van szükség. Általánosságban nem szerencsés, ha a bíró a jogvita elbírálása során felmerülő eljárási és anyagi jogi kérdéseken túlmenően, egyéb más szakmákhoz tartozó kérdésekben is állást foglal. Ezt kell megállapítani abban az esetben is, amikor a bíró magánéletében, szabadidős és hobby tevékenysége során, bizonyos jogon kívüli szakismeretekre is szert tesz, például kertészkedik, gépjárművet vezet, hobby-állatot tart stb. Ezek az ismeretei a jogviták elbírálása során legfeljebb annyiban hasznosíthatók, hogy a perben kirendelésre kerülő szakértő feladatait különösen szakszerűen határozza meg és könnyebben felismeri azt, hogy a jogvita elbírálása szempontjából mely kérdések tekintendők relevánsnak. Ennek alapján, a megvizsgált esetekben eljárt bíróságok több alkalommal is helyesen mutattak rá, hogy a bíró sem a

- 861/862 -

gépjármű forgalmi értékét, sem ingatlan forgalmi értékét általában nem határozhatja meg. Ezért az ilyen ügyekben, eljárásjogi értelemben, igazságügyi szakértői vélemény nem állt rendelkezésre, mely a felmerült szakkérdésre figyelemmel olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősült, mely szükségessé tette az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a megismételt eljárásban szakértői vélemény beszerzését.

Ugyanígy kell értékelni azt is, ha a bíró intézkedik a szakértői vélemény beszerzése iránt, de az abban felmerülő alternatívák közül, illetőleg több, azonos kérdésben egymásnak ellentmondó szakértői vélemény közül mérlegeléssel határozza meg, hogy melyiket fogadja el az érdemi döntés alapjául. Ilyen esetben a fél kérelmére rendelheti el a szakértők megidézését a per tárgyalására, vagy a szakvélemények kiegészítését. Ilyen kérelem hiányában a bizonyítási tehernek a Pp. 3. § (3) bekezdésében, valamint a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt szabályai szerint határozza meg, hogy a döntése alapjául mit fogad el.

VII/3. A szakvélemény ellentmondásaival és tartalmi hiányosságaival összefüggő tájékoztatás

A megvizsgált hatályon kívül helyező végzések között a legnagyobb számban előforduló hatályon kívül helyezési ok egyértelműen a tényállás felderítetlensége és emiatt a bizonyítási eljárás nagy terjedelmű kiegészítésének szükségessége volt. E felderíthetetlenség többféle hiányosságra volt visszavezethető, amelyek között legnagyobb számban az fordult elő, hogy az elsőfokú döntést megalapozó szakértői vélemény aggályos, ellentmondó, vagy hiányos és emiatt kiegészítésre szoruló volt. Ezek kiküszöbölésére a törvény egy speciális eljárási rend megtartását írja elő, amelyet a fokozatosság jellemez.

Amennyiben a kirendelő bíróság azt állapítja meg, hogy a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, először a szakértőt meg kell hallgatni, aki a bíróság felhívására köteles a szükséges felvilágosítást megadni. [Pp. 182. § (3) bekezdése] Ennek érdekében a bíróság a szakértőt írásbeli véleményének kiegészítése vagy részletesebb kifejtése végett személyes megjelenésre is kötelezheti. [Pp. 182. § (2) bekezdése] Ennek során a felek a szakértőhöz kérdéseket intézhetnek. [Pp. 182. § (2) bekezdése] Amennyiben a szakvélemény aggályosságát az okozza, hogy az adott perben két ellentétes szakvélemény áll rendelkezésre, a szakértők együttes meghallgatása indokolt. A másik szakvélemény ebben az esetben lehet magánszakértői vélemény is.

Amennyiben az előbbi intézkedések nem vezettek eredményre, sorrendben ezt követően, a bíróság a fél erre irányuló indítványa alapján más szakértőt rendelhet ki. Fontos kiemelni, hogy erre csak a felek indítványa alapján kerülhet sor. Ezért a bíróságnak fel kell hívnia a bizonyító fél figyelmét arra, hogy a bíróság a szakvéleményt alkalmatlannak találja az érdemi döntés megalapozására. A jogi képviselő nélkül eljáró felet a bíróságnak arról is kell tájékoztatnia, hogy új szakértő kirendelését kérheti, ellenkező esetben a bíróság a szakértői bizonyítást eredménytelennek tekinti.

Amennyiben az újonnan kirendelt szakértő véleménye a korábbi szakértői véleménytől lényegesen eltér, a bíróságnak az ellentmondás feloldása érdekében el kell rendelnie a szakértők együttes meghallgatását. A perben kirendelt és eltérő véleményt adó szakértők együttes meghallgatásának a hiányában nem kerülhet sor szakértői testület megkeresésére.

A bíróság szakértői testületet akkor rendelhet ki, ha a perben felmerülő szakkérdés a két egymástól független szakvélemény előterjesztése után, a szakértők nyilatkoztatásával sem tisztázható [Pp. 183. § (2) bekezdés]. A szak-értői testület azonban nem kötelezhető a korábbi szakvélemények felülvéleményezésére, szakvéleménye a perbeli szakvéleményekkel nem áll hierarchikus kapcsolatban, hanem azokkal azonos bizonyító erejű.

Amennyiben az elsőfokú bíróság elmulasztja a szakvélemény fogyatékosságainak az előzőekben írt fokozatosság megtartásával történő kiküszöbölését és annak alapján ítéletet hoz, e mulasztás általában olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, mely az ítélet hatályon kívül helyezését vonja maga után.

VII/4. Hiányosságok a szakértői bizonyítással összefüggő egyéb kérdésekben

A szakértői vélemény a bíróság ítéletét megalapozó, objektív és egzakt bizonyítási eszköz, amely általában közvetlenül és nagymértékben kihat a bíróság érdemi döntésére. Ezért a feleknek komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy a szakértő személyének kiválasztásában, a hozzá feltett kérdések meghatározásában, valamint a szakvélemény kialakításában megfelelő részvételi jogosultságokkal rendelkezzenek, amelyeket érdemben gyakorolhassanak. Emiatt a feleket a szakértői bizonyítással kapcsolatban a törvényben meghatározott, garanciális jelentőségű perbeli jogosultságok illetik meg, amelyek gyakorlását a bíróság köteles biztosítani. Ezek sérelme pedig lényeges eljárási szabálysértésnek minősül.

A peres feleknek az előző bekezdésben említett érdekei és a bíróságnak a bizonyítási eljárással kapcsolatos jogosultságai között az összhangot a bíróság indokolási kötelezettsége teremti meg. Ennek az a lényege, hogy a bíróságot a bizonyítási eljárással kapcsolatban igen széles körű jogosultságok illetik meg, így sem a felek bizonyítási indítványához, sem saját bizonyítást elrendelő határozatához nincs kötve és e kérdésekről olyan pervezető végzéssel dönthet, amely ellen külön fellebbezésnek nincs helye. Ezért nagyon fontos, hogy a bíróság a szakértői bizonyításra vonatkozó indítvány mellőzésének, vagy a szakértő személyes meghallgatásra történő idézése mellőzésének okát legalább az ítéletének indokolásában jelölje meg. A vizsgált határozatok között több olyan található, ahol ennek elmulasztása adott okot a hatályon kívül helyezésre.

A feleknek az említett jogosultságai közé tartozik, hogy a szakértő személyében megállapodhatnak, ha pedig ilyen megállapodás nem jön létre, a szakértő kirendelése tárgyában nyilatkozatokat tehetnek, amellyel kapcsolatban őket meg kell hallgatni. [Pp. 177. § (4) bekezdés] A felek a szakértőhöz meghatározott kérdések feltevését indítványozhatják. [Pp. 180. § (3) bekezdés] Az írásban beterjesztett szakvélemény megérkezéséről a feleket értesíteni kell, akik kérhetik a szakértő személyes megjelenésre kötelezését, majd a szakértőhöz a véleménnyel kapcsolatban kérdéseket tehetnek fel. [Pp. 182. § (1)-(2) bekezdései] Ezek a félnek kógens szabály által meghatározott lényeges perbeli jogai, amelyek biztosítására a bíróságnak fokozott figyelmet kell fordítania. Ha a fél e jogosultságait nem

- 862/863 -

gyakorolhatja, az olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, mely elvezethet az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséhez és az eljárás megismétlésének elrendeléséhez. A vizsgált hatályon kívül helyező végzések között több olyan található, amely a törvény e rendelkezéseinek a megsértésén alapul.

VIII. Hatályon kívül helyezés az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontja miatt

A fellebbezési eljárásnak alapvetően az a rendeltetése, hogy a fél kérelmétől függően, bizonyos esetekben pedig arra tekintet nélkül, kiszűrje azokat az eljárásjogi és anyagi jogi hiányosságokat, amelyek az elsőfokú eljárás felülvizsgálatának eredményeként kimutathatók. Az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése esetén a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasítja, míg a csekélyebb súlyú, a per érdemére ki nem ható eljárási szabálysértéseket maga orvosolja. Az anyagi jogi szabályok téves alkalmazása esetén, amennyiben az ahhoz szükséges adatok rendelkezésre állnak, a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatja akként, hogy az a jogszabályoknak megfeleljen. Amennyiben a kérelmek elbírálásához szükséges adatok hiányoznak, a másodfokú bíróság dönthet arról, hogy azt kiegészítő részbizonyítás keretében maga szerzi be, vagy az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezi és utasítja az elsőfokú bíróságot a szükséges bizonyítás lefolytatására.

A jelen pontban az utóbbi esetekről lesz szó, amikor az elsőfokú bíróság valamely anyagi jogi kérdésben elfoglalt téves jogi álláspontja miatt nem vizsgálta azon tényeket és körülményeket, amelyek a helyes jogi álláspont alapján alkalmazandó jogkövetkezmények levonásához elengedhetetlenek. Ez a kérdés a tájékoztatási kötelezettség problematikájával olyan összefüggésben áll, hogy a jogalkotó a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség keretében azt várja a jogalkalmazótól, hogy ne a téves, hanem a helyes anyagi jogi szabályok alkalmazásához szükséges bizonyítandó tényekről és az ezekhez kapcsolódó bizonyítási teherről tájékoztassa a felet. Ezzel egy olyan speciális jogi helyzet keletkezik, amelyre az jellemző, hogy az anyagi jogi szabályok körében kimutatható jogalkalmazási tévedés az eljárásjogi természetű tájékoztatási kötelezettség teljesítésének fogyatékosságaként jelenik meg, és orvoslása is eljárásjogi eszközökkel, az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése útján történik.

Az ehhez alapul szolgáló jogalkalmazási tévedések köre éppen olyan széles és sokrétű, mint maga a polgári anyagi jog. A vizsgálat alá vont határozatok között viszonylag nagy számban fordult elő, hogy valamilyen perakadály kérdésében tért el az első- és másodfokú bíróság jogi álláspontja. Ide tartozott például a szavatossági jogok gyakorlására nyitva álló határidőnek vagy más jogvesztő határidőnek, az elévülési időnek, a követelést érintő ítélt dolognak, vagy a szerződés semmisségének téves jogi megítélése. Előfordult az is, hogy a másodfokú bíróság az anyagi jogi szabályból eredő célszerűségi szempontokat érvényesített a hatályon kívül helyező végzésében, például annak kimondásával, hogy a házastársi vagyonközösséget minden vagyontárgyra nézve egy perben célszerű megszüntetni, illetőleg a ráépítés kérdésében - az általa létrejövő közös tulajdon megszüntetésének érdekeire figyelemmel - részítélet hozatala nem célszerű.

A bíróság anyagi jogi kérdésben történő tévedése mind a vizsgált anyag alapján, mind pedig a szélesebb körben szerzett tapasztalatok alapján, általában két körülményre vezethető vissza. Az egyik ok az első- vagy másodfokú bíróság részéről a jogvita alapjául szolgáló jogviszony téves jogi minősítésében jelölhető meg.

A másik ok az igazságszolgáltatás emberi tényezőinek a sajátosságaiban rejlik. A polgári anyagi jogi szabályokat ugyanis nem mechanikusan működő gépek, hanem erre a célra speciálisan kiképzett szakemberek alkalmazzák, akik nem egyformák sem az élettapasztalataikban, sem a szakmai gyakorlottságban, hanem mind szemléletmódjukban, mind pedig jogi gondolkodásukban szuverén személyiségek, akik ebből kiindulva keresik a megoldást a jogvita alapjául szolgáló életbeli problémára. Ez pedig magában hordozza a döntések bizonyos szóródásának a lehetőségét mind a bizonyítékok mérlegelése, mind pedig a jogi álláspont kialakítása terén. Erre egyrészt az igazságszolgáltatás fórumrendszerének, az első- és másodfokú bíróságok szervezetének az elkülönülése, másrészt a társasbíráskodás elvének érvényesítése biztosít megoldást. Az elsőfokú ítélet ellen bejelentett fellebbezéseket ugyanis mindig másik bíróság és mindig három tagú tanácsban eljárva bírálja el. Ez arra a tapasztalati tényre épül, hogy amennyiben egy ügyet egy másik bíróság három másik jogi szakembere is megvizsgálja és a korábbival azonos eredményre jut, az nagymértékben megnöveli a bizonyosságot a döntés helyességében. Eltérő vélemények esetén pedig a tanácsban hozott és több szakember álláspontját reprezentáló döntéshez célszerű a jogerőhatást hozzákötni.

Általános szinten a Kúriának a jogegység biztosítását szolgáló tevékenysége hivatott és egyben alkalmas arra, hogy annak különböző eszközeivel biztosítsa a polgári anyagi és eljárásjog különböző kérdéseiben a szakmai álláspontoknak egy-egy iránymutatás köré történő tömörülését.

IX. Hatályon kívül helyezés a tényállás felderítetlensége miatt

A tényállás felderítetlenségének kérdése úgy kerül a tájékoztatási kötelezettség problematikájának körébe, hogy ezekben az esetekben a bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésében meghatározott tájékoztatási kötelezettségének, a tényállás felderítetlen - emiatt hatályon kívül helyezésre okot adó - része tekintetében nem tett eleget. Felderítetlenségről van szó akkor, ha a jogvita elbírálása szempontjából releváns tényállási elemek részben, vagy egészben hiányoznak.

A vizsgált anyagból ide tartozó esetnek minősültek különösen, amikor a bíróság az egyetemleges felelősség alapjául szolgáló jogviszonyt nem tárta fel, nem vizsgálta az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonásához, vagy a birtokháborítás megszüntetésének módjához szükséges tényeket, nem tisztázta a boka- és lábszár sérülést szenvedett felperes baleseti végállapotát, a károsult felperesnek a baleset bekövetkezésében való közrehatását, nem tárta fel, hogy a per alapjául szolgáló vállalkozási szerződés ténylegesen kik között jött létre, illetőleg a felperes legitimációját megalapozó engedményezési szerződés milyen követelésekre terjedt ki. Előfordult azonban olyan alkalom is, amikor a másodfokú bíróság a gépjármű adófizetési kötelezettség megállapításához szükséges közlekedési hatósági iratok, vagy a földhivatal által záradékolt megosztási vázrajzok hiányára alapította a tényállás felderí-

- 863/864 -

tetlenségét és ezek beszerzése érdekében látta szükségesnek az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését.

Ezekben az esetekben a hiány nem az elsőfokú bíróságnak az anyagi jogi kérdésben elfoglalt téves álláspontjára, hanem egyéb okra vezethető vissza. Jellemző a jogszabály kellő ismeretének hiánya, a bizonyítási cselekmények figyelmetlen megválasztása, vagy azok hanyagul történő foganatosítása, mely hiányosságok olyan helyzetet teremtenek, amelyben a jogvita megnyugtató eldöntéséhez szükséges tények hiánytalanul nem állnak rendelkezésre.

Ezekben az esetekben a másodfokú bíróságnak azt kell vizsgálnia és abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy mennyiben vállalható a hiányzó peradatoknak a másodfokú eljárásban, kiegészítő részbizonyítás keretében történő beszerzése, illetőleg az ehhez szükséges bizonyítási cselekmények mennyiben haladják meg a másodfokú eljárás kereteit. A hatályon kívül helyezés jogkövetkezménye ugyanis csak az utóbbi esetekben alkalmazható. A döntés során nyilvánvalóan a célszerűségi és pergazdaságossági szempontok dominálnak.

X. A tájékoztatási kötelezettség és a hatályon kívül helyezés összefüggései

A Polgári perrendtartás módosításáról szóló 1995. évi LX. törvény az alapelveket is érintő, továbbá a perorvoslati rendszerre is kiható változásokat hozott a polgári peres eljárás jogi szabályozásában. Ennek lényeges eleme a bíróság hivatalból való eljárásának korlátozása, valamint ezzel egyidejűleg a bíróság tájékoztatási kötelezettségének bővítése. E célok érdekében a Pp. 3. § (1)-(3) bekezdései kimondták, hogy a bíróság a polgári ügyekben felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő és a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása is az ő kötelezettsége. A bíróság pedig a fél kérelmeihez és jognyilatkozataihoz kötve van. Köteles azonban tájékoztatni a felet a jogvita eldöntéséhez szükséges, bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről. A Pp. 235. § (1) bekezdésének előírása szerint pedig a fél fellebbezésében új tényre, új bizonyítékra csak akkor hivatkozhat, ha az az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve ha annak figyelembevétele számára kedvezőbb határozatot eredményezett volna.

A jogi szabályozás e konstrukciójában a másodfokú bíróság a hiányzó peradatok beszerzése érdekében semmit nem tehet önmagában annak a körülménynek az alapján, hogy észleli a bizonyítás nagy terjedelmű kiegészítésének - akár lényeges eljárási szabálysértés, akár a tényállás felderítetlensége alapján fennálló - szükségességét. Az aktív kezdeményezés eljárásjogi lehetősége ugyanis az elsőfokú bíróságnak és a bizonyítás terhét viselő félnek a kezében van. Ha a fél a hiányzó tényállási elemek tekintetében az elsőfokú eljárásban nem terjesztett elő bizonyítási indítványt, azt a Pp. 235. § (1) bekezdésének tiltó rendelkezése miatt már a másodfokú eljárásban sem teheti meg. Ha a szükséges bizonyítási indítványt azért nem tette meg, mert azzal kapcsolatban nem kapott megfelelő tájékoztatást, akkor az elsőfokú bíróság ítélete a tájékoztatási kötelezettség megsértése, mint eljárási szabálysértés miatt lesz jogszabálysértő. Ha a fél a hiányzó tényekre vonatkozó bizonyítási indítványát megtette, de a bíróság azt nem folytatta le, azt ugyancsak eljárási szabálysértésként kell elbírálni. Ezért az ilyen esetekben alkalmazott hatályon kívül helyezés közvetlen jogi alapja nem a Pp. 252. § (3) bekezdése, hanem a Pp. 252. § (2) bekezdése, mint a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó lényeges eljárási szabály megsértése lesz. Ha a fél az elsőfokú eljárásban, megfelelő tájékoztatás ellenére nem terjesztett elő bizonyítási indítványt, azt a Pp. 141. § (6) bekezdésére figyelemmel a per későbbi szakaszában már nem pótolhatja. Ennek hiányában pedig a másodfokú bíróság a hiányzó nagy terjedelmű bizonyítás érdekében már szintén nem tehet semmit.

A kifejtettek eredményeként megállapítható, hogy a jelenleg hatályos eljárásjogi szabályozás mellett a másodfokú bíróság elvileg semmit nem tehet önmagában és pusztán azon az alapon, hogy az első fokon lefolytatott bizonyítást valamilyen irányban és mértékben kiegészítendőnek tartja. Ennek következtében a bírói gyakorlat a hiányzó jogi eszköz pótlására, a jogszabály kiterjesztő értelmezésével egy új jogi konstrukciót hozott létre. Ennek lényege a Pp. 3. § (3) bekezdésében, illetőleg a Pp. 141. § (2) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség megsértésének, valamint a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglalt indokolási kötelezettség megsértésének a lényeges eljárási szabálysértéssé minősítése és a hiányzó bizonyítás végett az elsőfokú ítélet ezen keresztül, a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján történő hatályon kívül helyezése.

Vannak olyan álláspontok, amelyek szerint mindezek kiüresítik a Pp. 252. § (3) bekezdését, amely közvetlenül kizárólag abban az esetben alkalmazható, ha a nagy terjedelmű bizonyítást igénylő peradatok hiánya az első- és másodfokú bíróság jogi álláspontjainak az eltérésére vezethető vissza. Amennyiben az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt olyan tényt, vagy körülmény nem vizsgált, amelynek vizsgálata a másodfokú bíróság jogi álláspontja szerint az érdemi és teljes körű felülbírálatoz nem mellőzhető, akkor a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (3) bekezdése alkalmazásával utasíthatja az elsőfokú bíróságot a bizonyítási eljárás kiegészítésére. Az elsőfokú bíróság terhére ugyanis nem állapítható meg a tájékoztatási kötelezettség megsértése olyan tényállási elemek tekintetében, amelyeket eltérő jogi álláspontja miatt nem tartott relevánsnak. Ilyen esetben a téves jogi álláspont korrekciója és a tényállás szükség szerinti kiegészítése vezet a megoldáshoz. (Ettől eltérő álláspont olvasható a VI. pontban.)

A Pp. 252. § (2) és (3) bekezdései alkalmazási lehetőségeinek az elhatárolása során abból kell kiindulni, hogy a törvény e két rendelkezése eltérő feltételek mellett és eltérő terjedelemben váltja ki a hatályon kívül helyezés eljárásjogi jogkövetkezményét. Előbbi az elsőfokú eljárás lényeges szabályai megsértésének tulajdonít jelentőséget abban az esetben, ha emiatt a tárgyalás megismétlése, vagy kiegészítése válik szükségessé. Lényeges különbség továbbá, hogy ebben az esetben az elsőfokú ítéletnek - a fellebbezési és csatlakozó fellebbezési kérelem, valamint ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül - teljes terjedelmében történő hatályon kívül helyezésére kerül sor. A (3) bekezdés alkalmazásának törvényi feltétele, hogy a bizonyítási eljárása nagy terjedelmű kiegészítése, vagy megismétlése szükséges, anélkül azonban, hogy az (1) és (2) bekezdésben foglalt feltételek fennállanának. Ebben az esetben a hatályon kívül helyező rendelkezés igazodik a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátaihoz, a nem érintett részek tekintetében pedig nincs akadálya a részjogerő beállásának sem.

- 864/865 -

XI. A tájékoztatási kötelezettség értékelése a hatályon kívül helyezések tükrében

A rendszerváltás idején hatályban volt Pp. 3. § (1)-(2) bekezdései értelmében a bíróságnak az volt a feladata, hogy a törvény céljának (a jogviták anyagi igazság alapján történő elbírálásának) megfelelően, az igazság kiderítésére törekedjék. A bíróság evégett hivatalból köteles volt gondoskodni arról, hogy a felek a perben jogaikat helyesen gyakorolják, és perbeli kötelességeiknek eleget tegyenek. A bíróság köteles volt a felet, ha nem volt jogi képviselője, a szükséges tájékoztatással ellátni és őt jogaira, illetőleg kötelességeire figyelmeztetni. A bíróság hivatalból gondoskodott a pereknek alapos és egyben gyors tárgyalásáról.

A jelenleg hatályos Pp. 2. § (1) bekezdése szerint napjainkban a bíróságnak az a feladata, hogy - a jogviták pártatlan és az alapelveket érvényre juttató elbírálásával összhangban - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. A Pp. 3. § (3) bekezdése pedig kimondja, hogy a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátásának kötelezettsége a feleket terheli. Emellett előírja, hogy a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.

A korábbi és a jelenleg hatályos jogi szabályozás egybevetése alapján a kettő között lényeges különbségek és jelentős hasonlóságok egyaránt kimutathatók. Ezek közül a jelen vizsgálódás szempontjából kiemelésre az kívánkozik, hogy míg a korábbiakban a bíróságnak hivatalból kellett gondoskodnia a perek gyors, alapos és az anyagi igazságnak megfelelő elbírálásáról, addig napjainkban a bíróság hivatalból arra köteles, hogy tájékoztassa a feleket a jogvita elbírálása szempontjából bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének következményeiről. Mindkét jogi szabályozás egy-egy generál-klauzula köré épült, amely korábban az anyagi igazság hivatalból történő kiderítésének kötelezettségét, jelenleg pedig a feleknek a releváns tényekkel összefüggő tájékoztatásra irányuló kötelezettségét foglalja magába. Mindkét fogalom tartalmi elemeire az jellemző, hogy nagyon általánosak, nehezen körülhatárolhatók, emiatt időnként bizonytalanságra is okot adhatnak. A hatályon kívül helyezés oldaláról megközelítve ez azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság korábban az igazság hivatalból történő kiderítése, jelenleg pedig a bizonyítandó tényekre vonatkozó hivatalbóli tájékoztatás kötelezettsége mögé mérlegeléssel számos hiányosságot beállíthat a hatályon kívül helyezést megalapozó, lényeges eljárási szabálysértésként. Mindkét fogalom annyira tág és általános, hogy azokba sok minden beleférhet, elvileg minden fellebbezéssel támadható határozattal kapcsolatban konstruálható hatályon kívül helyezési ok. Ez pedig bizonytalanságok forrása lehet. Ezért nem érdektelen elgondolkozni azon, hogy a jelenleg hatályos, és a parttalanság veszélyét is magában hordozó, hivatalbóli tájékoztatási kötelezettség teljesítésével kapcsolatban milyen objektív korlátok állíthatók fel.

Ennek során célszerű abból kiindulni, hogy a jelenlegi jogi szabályozás helyes értelmezése szerint, a való tények feltárásának és a jogvita ennek alapján történő elbírálásának az igénye nem került ki a polgári per keretei közül. Változás annyiban történt, hogy korábban a jogalkotó ezt az igényét direkt módon fogalmazta meg, a jelenlegi szabályozás pedig ugyanezt közvetett eszközökkel célozza meg. Ilyen eszköznek tekinthetők a bizonyítandó tényekre vonatkozó tájékoztatás mellett a szabad bizonyítási rendszerre, valamint a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó rendelkezések is. Ezek biztosítják, hogy a feleknek a peranyag szolgáltatásával kapcsolatos rendelkezési joga ne legyen visszaélésszerűen gyakorolható, a bíróságnak ne a felek által konstruált, korlátozott, vagy részleges igazság jogkövetkezményeit kelljen levonnia.

A valós és reális irány, amerről a bíróság hivatalból fennálló tájékoztatási kötelezettsége elvi aggályok nélkül behatárolható, az a tájékoztatásra jogosultak körének újra-gondolása. Jelenleg a jogi képviselővel rendelkező fél is számot tarthat arra, hogy a bíróság tájékoztassa őt a bizonyítandó tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének jogkövetkezményeiről. Lehetséges, hogy ez az elvárás indokolatlan és túlzott.

A Pp. 73/A. § (1) bekezdése a)-c) pontjainak az elmúlt évtizedekben sokat módosított rendelkezései a peres eljárások egyre bővülő körében írják elő a kötelező jogi képviseletet. E jogi képviselet ellátása során, a ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény [Ütv.] 1. §-a és 2. § (2) bekezdése értelmében, az ügyvéd a hivatásának gyakorlásával - törvényes eszközökkel és módon - elősegíti megbízója jogainak érvényesítését és kötelezettségeinek teljesítését. Hivatását a legjobb tudása szerint, lelkiismeretesen, a jogszabályok megtartásával kell gyakorolnia, tevékenységében köteles mindenkor az ügyvédi hivatáshoz méltó magatartást tanúsítani. A törvény e rendelkezéseinek, valamint a Pp. 3. § (3) bekezdésének az egybevetése alapján az állapítható meg, hogy a tájékoztatási kötelezettség és a kötelező jogi képviselet szabályai között olyan tartalmi átfedések mutatkoznak, amelyek indokolatlanul gyengítik a peres eljárások hatékonyságát. A bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének következményeiről szóló tájékoztatás egyrészről a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bíróság kötelezettsége, másrészről beletartozik az Ütv. 1. § és 2. § (2) bekezdés által meghatározott azon kötelezettségbe, miszerint az ügyvéd legjobb tudása szerint elősegíti megbízója jogainak érvényesítését és kötelezettsége teljesítését. Ebből okszerűen az következik, hogy indokolatlannak tűnik a bíróság tájékoztatási kötelezettsége azokban az esetekben, amikor a törvény előírása alapján, az előbb írt kötelezettségekkel terhelten, a felet a bíróval azonos végzettséggel és képzettséggel rendelkező személy képviseli. A kötelező jogi képviselet előírásának célja és rendeltetése elsődlegesen a laikus fél igényérvényesítésének szakszerű elősegítése és támogatása a különösen nagy értékű, vagy számára kiemelkedő jelentőségű ügyekben. Ez azonban közvetett módon a bíróság munkáját is segítheti abban az esetben, ha a fél részére nem kell ugyanazt a tájékoztatást megadnia, amely egyébként a jogi képviselőjének jogszabályban előírt kötelezettsége. Ezzel szemben felhozható ellenérv viszont, hogy a jogi képviselővel rendelkező félnek is meg kell ismernie, hogy a bíróság milyen tényeknek és körülményeknek tulajdonít jelentőséget a jogvita elbírálása szempontjából. E rendelkezés azonban a tájékoztatási kötelezettség körén kívül is elhelyezhető lenne.

- 865/866 -

XII. A hatályon kívül helyező végzés kérdései

XII/1. A hatályon kívül helyező végzés lényege és jogi jellemzői

A elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésével összefüggő kérdések logikailag és rendszertanilag a másodfokú bíróság döntési jogának problémakörébe tartoznak. Ugyanakkor a jogalkotó ennek szabályozására egy olyan jogi technikai megoldást választott, hogy a másodfokú bíróság döntési jogkörét az általa meghozható másodfokú határozatokra vonatkozó rendelkezéseken keresztül, az azok meghozatalára és tartalmára vonatkozó szabályokkal írja körül. Ezeket pedig a Polgári perrendtartásnak a fellebbezésről szóló XII. fejezetében, "A fellebbezési tárgyalás alapján hozott határozatok" cím alatt helyezte el.

A másodfokú bíróság határozatainak csoportosítására a szakirodalom számtalan elméleti szempontot dolgozott ki, amelyek közül a jelen vizsgálódás szempontjából talán az érdemi-nem érdemi, illetőleg az érdemleges-nem érdemleges megkülönböztetésnek lehet gyakorlati jelentősége. Az előbbi a Pp. 212. § (1) bekezdésében foglalt, arra a megkülönböztetésre épül, miszerint a bíróság a per érdemében ítélettel, míg a per során felmerült egyéb kérdésekben végzéssel határoz. Nyilvánvaló, hogy e felosztás szerint a hatályon kívül helyező végzés a nem érdemi határozatok csoportjába tartozik. Érdemlegesnek pedig az a másodfokú határozat tekinthető, amellyel a másodfokú bíróság az elsőfokú határozatot érdemben felülbírálja. E megközelítésben a hatályon kívül helyező végzés egyaránt lehet érdemleges, vagy nem érdemleges. Amennyiben ugyanis az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította, akkor az elsőfokú határozat érdemi felülvizsgálatával foglalkozott, amennyiben pedig a per megszüntetése mellett döntött, akkor nem ebben a körben vizsgálódott.

A hatályon kívül helyező végzés lényege abban jelölhető meg, hogy a másodfokú bíróság olyan jogszabálysértést, vagy megalapozatlanságot észlel, amely miatt a jogvita végleges és érdemi elbírálására nem lát lehetőséget és emiatt az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését és a per újabb tárgyalását tartja szükségesnek. Okszerű következménye, hogy ennek eredményeként a per tovább folyik. Ebből következik az a lényeges jogi jellemzője, hogy tartalmát tekintve egy speciális, csak a másodfokú eljárásra jellemző, az első- és másodfokú eljárást összekapcsoló, pervezető jellegű döntés. Megállapítható továbbá, hogy a hatályon kívül helyező végzés - a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálásának az eseteit kivéve - csak tárgyaláson hozható meg. Bár a törvény nem korlátozza, hogy hányadik fellebbezési tárgyaláson kerülhet erre sor, az elsőfokú eljárás megismétlésének szükségessége azonban megkívánja, hogy e határozatát a másodfokú bíróság lehetőség szerint már az első tárgyaláson hozza meg. [PK 206. számú Állásfoglalás e) pontja]

A hatályon kívül helyező végzés meghozatalával a másodfokú bíróság a fellebbezést elintézi és az előtte folyamatban volt fellebbezési ügyet befejezi. Ezt követően az elsőfokú bíróságon a hatályon kívül helyező végzést a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (BÜSZ) 2. § 12. pontja értelmében kezdőiratként, míg a visszaérkezett iratokat ügyviteli szempontból új ügyként kell kezelni. Ezzel szemben eljárásjogi értelemben a megismételt eljárás nem minősül új pernek, hanem a korábbi folytatásának tekintendő. Ennek következtében a kitűzött tárgyalás nem értékelhető a per első tárgyalásának és nem fűződnek hozzá olyan jogkövetkezmények, amelyeket a törvény az első tárgyaláshoz kapcsol. (Például bírósági meghagyás kibocsátásának a lehetősége, vagy a per megszüntetése a szabályszerűen megidézett felperes távolléte miatt).

A megismételt eljárásra mindenben az elsőfokú eljárás általános szabályai az irányadók. Ennek következtében nincs perjogi akadálya a felek részéről új tény állításának, új bizonyíték megjelölésének, sem annak, hogy a felperes keresetét megváltoztassa, vagy az alperes viszontkeresetet támaszthasson. Ugyanakkor a feleknek az alapeljárásban tett nyilatkozatai és eljárási cselekményei korábbi hatályukat megtartják. Ebbe beletartozik az alperes érdemi ellenkérelme is, amelynek következtében az elsőfokú bíróság illetékességének hiányát már nem veheti figyelembe és ilyen ok miatt nem intézkedhet az ügy áttétele iránt.

Az elsőfokú eljárás általános szabályainak az alkalmazásából azonban okszerűen következik az is, miszerint nem biztos, hogy az elsőfokú bíróságnak a hatályon kívül helyezés valamennyi esetében új határozatot kell hoznia. A másodfokú bíróság hatályon kívül helyező végzésének, az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező rendelkezése abszolút hatályú, tehát minden további feltételtől függetlenül megfosztja azt a jogi értelemben vett létezéstől, azaz megsemmisíti az elsőfokú ítéletet. Az új eljárásra való utasítás azonban feltételesnek tekintendő azért, mert a megismételt eljárás során, az elsőfokú eljárás általános szabályaiból adódóan több olyan ok, vagy körülmény is bekövetkezhet, amely perjogi értelemben útját állja az új határozat meghozatalának. Ide tartoznak többek között a permegszüntetésnek, valamint az eljárás szünetelésének, továbbá az egyezségkötésnek az esetei. A hatályon kívül helyező végzés ugyanis csak abban a keretben hatályosul, amely keretben azt követően az elsőfokú eljárás ténylegesen folytatódik és amely körben ennek során az elsőfokú bíróságnak ténylegesen dönteni kell.

A hatályon kívül helyező végzésnek a korábbi elsőfokú ítéletre gyakorolt - előző bekezdésben érintett - abszolút hatályából következik az is, hogy azt a továbbiakban jogilag nemlétezőnek kell tekinteni és ahhoz a megismételt eljárásban értelemszerűen semmilyen kötőerő nem fűződik. Emiatt a megismételt eljárás eredményeként az elsőfokú bíróságnak a tényállást teljes egészében, újból meg kell állapítania és ezt a törvényben meghatározott követelményt nem elégíti ki, ha akár csak egyes részletek tekintetében is, ezt a hatályon kívül helyezett ítéletre történő utalással helyettesíti.

A megismételt eljárás alapján hozott újabb határozattal kapcsolatban a feleknek újból megnyílik a perorvoslatra való jogosultságuk és nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy azt a fél - a Pp. 235. § (1) bekezdésében írt keretek között - akár a hatályon kívül helyezést megelőző fellebbezésében már felhozott, avagy bármely ott nem említett ok miatt fellebbezéssel támadhassa.

A hatályon kívül helyezéshez kapcsolódó pénzügyi igazgatási szabályok értelmében a hatályon kívül helyezést megelőző fellebbezésen lerótt perorvoslati eljárási illetéket a fél az újabb határozat elleni fellebbezése alapján keletkező illetékfizetési kötelezettsége teljesítése során beszámíthatja és csupán az azt meghaladó összeget köteles ténylegesen megfizetni. [1990. évi XCIII. törvény 51. § (1) bekezdése]

- 866/867 -

XII/2. A hatályon kívül helyező végzés tartalmi elemei

A hatályon kívül helyező végzés tartalmáról a Pp. 252. § (4) bekezdése akként rendelkezik, hogy annak tartalmaznia kell az elsőfokú ítélet ismertetését, a hatályon kívül helyezés okait, továbbá az új eljárásra vonatkozó utasításokat. A másodfokú bíróság a jelen § esetében csupán a perköltség összegét állapítja meg, a költség viselésének kérdésében pedig az elsőfokú bíróság határoz. A másodfokú bíróság elrendelheti, hogy a pert az elsőfokú bíróság másik tanácsa vagy azonos hatáskörű más bíróság tárgyalja.

A törvény idézett rendelkezése a hatályon kívül helyező végzés tartalmát nem a teljesség igényével szabályozza. Ehelyett olyan speciális előírásokat tartalmaz, amelyek meghatározzák, hogy a hatályon kívül helyezésnek, az abból származó különleges eljárásjogi jogkövetkezményekre figyelemmel - a polgári határozatok általános tartalmi kellékei mellett - milyen további, különös tartalmi követelményeknek kell megfelelniük. Emellett, a Pp. 239. § és a Pp. 222. § (1) bekezdésének utaló szabályai folytán, a hatályon kívül helyező végzésre - az annak jogi jellegzetességeiből adódó eltérésekkel - megfelelően alkalmazni kell a bírósági határozatok tartalmára és indokolására vonatkozó, a Pp. 220. § és 221. § által meghatározott szabályokat is. A hatályon kívül helyező végzés tehát a többi eljárást befejező határozathoz hasonlóan - a Pp. 220. § (1) bekezdésében meghatározott és a Pp. 254. § (3) bekezdése által kiegészített - adatokat tartalmazó fejrészből, valamint rendelkező részből és indokolásból áll.

Ezek közül a rendelkező rész tartalmazza magának a legspeciálisabb eljárásjogi jogkövetkezménynek a kimondását, azaz az elsőfokú ítéletnek a hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak újabb eljárás lefolytatására, valamint újabb határozat meghozatalára történő utasítását. A Pp. 233. § (1) bekezdésére figyelemmel a hatályon kívül helyező végzés ellen fellebbezésnek nincs helye, továbbá a Pp. 270. § (2) bekezdése folytán ellene felülvizsgálati kérelem sem terjeszthető elő.

A Pp. 252. § (4) bekezdése értelmében a hatályon kívül helyező végzésnek tehát nélkülözhetetlen és kötelező tartalmi kellékei:

­- az elsőfokú ítélet ismertetése, valamint

­- a hatályon kívül helyezés okainak megjelölése, továbbá

- az új eljárásra vonatkozó utasítások megadása

Az említett tartalmi elemeket értelemszerűen a határozat indokolásába kell belefoglalni.

A Pp. 252. § (4) bekezdése, valamint a Legfelsőbb Bíróság PK 206. számú Kollégiumi Állásfoglalásának c) pontja szerint a másodfokú eljárás költségét minden ügyben meg kell állapítani, s az elsőfokú bíróság csak a megállapított költség viselése tárgyában határoz. Az elsőfokú bíróság a per kimenetelének megfelelően az ellenfelet az egész megállapított költség, vagy annak egy része viselésére kötelezheti. E körben kell figyelembe venni azt is, ha az ügyérték az eljárás későbbi folyamán valamilyen okból (pl. a kereset leszállítása folytán) változott. Az iránymutatás jogi alapja abban jelölhető meg, hogy a Pp. 239. § utaló szabálya alapján a fellebbezési eljárásban is irányadó Pp. 78. § (1) bekezdése és a Pp. 81. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a perköltség viselésére a feleket a pernyertesség-perveszteség arányához igazodóan kell kötelezni. Ezzel olyan jogi helyzet áll elő, hogy a másodfokú eljárásban felmerült költséget csak a másodfokú bíróság jogosult megállapítani, azonban a hatályon kívül helyező végzés meghozatalakor még szükségképpen nem ismerheti a megismételt eljárás eredményét, a jogvita végső kimenetelét és a pernyertesség arányát. Ezért a másodfokú bíróság csak a felek másodfokú perköltségének összegéről dönt, míg annak viseléséről az elsőfokú bíróság az eljárás befejezésekor határoz.

A másodfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésében az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasítja. Az eljárás megismétlésével járó időmúlás a peres felek számára szinte minden esetben hátrányos. Előfordul azonban, hogy ez egyben valamilyen kiemelkedő érdeksérelemmel is együtt jár. Ebben az esetben a másodfokú bíróság vizsgálhatja, hogy fennállnak-e az ideiglenes intézkedésnek a Pp. 156. § (1) bekezdésében meghatározott feltételei, majd ennek eredményétől függően dönthet az ideiglenes intézkedés elrendelése felől.

A Pp. 239. § utaló szabálya folytán a fellebbezési eljárásban is megfelelően alkalmazandó Pp. 213. § (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy a bíróság a kereseti kérelem önállóan elbírálható egyes részei felől részítélettel határozhasson, ha abban további tárgyalásra nincs szükség míg azon kívüli egyéb kérdésekben a tárgyalást el kell halasztani. A Legfelsőbb Bíróság a BH 2000.257. számú eseti döntésében olyan helyzetet vizsgált, amikor az említett, Pp. 213. § (2) bekezdésében foglalt helyzet a másodfokú eljárásban állt elő akként, hogy a másodfokú bíróság egyes kérdésekben döntésre érettnek találta az ügyet, míg más kérdésekben az elsőfokú eljárás megismétlését látta szükségesnek. Ezért kimondta, hogy nem sért jogszabályt a bíróság, ha az egyes elkülöníthető kereseti kérelmek felől részítélettel dönt, és ebbe foglalja - az egyébként végzéssel eldönthető - hatályon kívül helyező és egyes kereseti kérelmek tárgyában új eljárást elrendelő döntését is. A részítélet hozatalának lehetőségét döntően meghatározza a kereseti kérelem természete és minősége, de jelentősége lehet annak is, hogy a másodfokú bíróság a feleknek a per befejezéséhez fűződő méltányos érdekeire figyelemmel csak a legszükségesebb körben rendeli el az eljárás megismétlését.

A Pp. 252. § (4) bekezdése lehetővé teszi, hogy a másodfokú bíróság elrendelhesse, miszerint a megismételt eljárást az elsőfokú bíróság másik tanácsa, vagy azonos hatáskörű másik bíróság folytassa le. A Legfelsőbb Bíróság PK 206. számú Kollégiumi Állásfoglalásának d) pontja szerint ebben az esetben az eljárás lefolytatására más törvényszékhez tartozó járásbíróságot nem jelölhet ki. E döntést természetesen a hatályon kívül helyező végzés rendelkező részébe kell foglalni. E szabály arra az esetre biztosít megoldást, ha a jogi álláspontok különbözőségére, vagy egyéb körülményre visszavezethető ok miatt az első- és másodfokú bíróság között olyan mértékben hiányzik az összhang, hogy az a jogvita közös munkával történő megoldását megnehezíti.

Szoros értelemben nem a hatályon kívül helyező végzés tartalmi elemeinek a körébe tartoznak, tágabb értelemben azonban ahhoz kapcsolódnak a Pp. 254. § (4) bekezdésének azon technikai rendelkezései, amelyek szerint a másodfokú eljárás befejezése után az iratokat a bíróság legkésőbb harminc napon belül megküldi az elsőfokú bíróságnak. A másodfokú eljárást befejező határozatot a felekkel kézbesítés útján az elsőfokú bíróság közli az iratoknak az elsőfokú bírósághoz való érkezését követő legkésőbb tizenöt napon belül.

- 867/868 -

XII/3. A hatályon kívül helyező végzés szerkesztésének gyakorlati kérdései

Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése jogkövetkezményének az alkalmazásával kapcsolatban, a korábbiakban már érintett feszültségek sajátos követelményeket támasztanak a másodfokú bíróságokkal szemben a hatályon kívül helyező végzés megszerkesztésével kapcsolatban. Ezek feloldódását ugyanis nagymértékben elősegíti a jogi érvelés legmagasabb színvonala, továbbá az új eljárásra vonatkozó utasítások pontos kimunkálása, valamint ennek során az elsőfokú bíróság érzékenységének a kímélete.

A hatályon kívül helyező végzésben pontosan és konkrét jogszabályhelyre történő hivatkozással meg kell jelölni, hogy milyen okból és mit tekintett a másodfokú bíróság az eljárás megismétlését igénylő jogszabálysértésnek. Ezt a követelményt nem elégíti ki csupán egy jogintézményre, vagy a jogi előírások valamely csoportjára történő hivatkozás. Emellett a hatályon kívül helyező végzésben vagy határozottan állást kell foglalni a jogalap kérdésében, vagy fel kell állítania azokat az alternatívákat, amelyekkel az megfelelően körülhatárolható. Pontosan meg kell határoznia azt a gondolatmenetet és cselekvés-sorozatot, amelyet a megismételt eljárásban bejárva elérhető a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatala.

A Pp. 252. § (4) bekezdése értelmében a hatályon kívül helyező végzésnek tartalmaznia kell - egyebek mellett - a hatályon kívül helyezés okait. A törvény e rendelkezése a hatályon kívül helyező végzésnek mellőzhetetlenül kötelező tartalmi elemévé teszi a megismételt eljárásra vonatkozó utasítások adását. A Pp. 252. § (4) bekezdésében meghatározott követelményeknek az az utasítás felel meg, amely áttekinthető, határozott és egyértelmű, továbbá amelyek teljesítése útján a jogerős ítélet korábban feltárt fogyatékosságai maradéktalanul kiküszöbölhetők.

A megismételt eljárásra vonatkozó utasításoknak a hatályon kívül helyező végzésben, egy helyre összegyűjtve, felsorolás-szerűen kell megjelenniük. Nem fogadható el az a gyakorlat, amelyben a másodfokú bíróság a saját jogi álláspontjának részletes kifejtése után, az új eljárásra vonatkozó utasítások részletes leírása helyett, csupán visszautal a kifejtett jogi okfejtésre.

Kerülendők továbbá mind a felülvizsgálati határozat szóbeli indokolása, mind pedig annak írásba foglalása során az első- és másodfokú bíróság munkájának minősítésére vonatkozó kifejezések. Kétségtelen, hogy a Pp. több helyen alkalmazza a "jogszabálysértő határozat" terminológiáját. Mérlegelni kell azonban, hogy a "jogszabálysértő", "törvénysértő", "nem folytatta le a szükséges bizonyítást" szóhasználatok a joghoz nem értő peres felekben a bíróság szándékos mulasztásának a képzetét kelthetik, amely egyrészt nem rájuk tartozik, másrészt nem biztos, hogy fedi a valóságot. Ezért az említettek helyett célszerűbbnek mutatkozhat és érdemben azonos eredményhez vezethet az "eltérő jogi következtetésre jutott", "jogi álláspontját nem osztotta" stb. terminológia alkalmazása.

XIII. A megismételt eljárásra vonatkozó utasítás kérdései

XIII/1. A kötőerő jogi alapjai

A Pp. 252. § (1)-(3) bekezdéseinek közös vonása, hogy az ott meghatározott különböző feltételek fennállása esetén a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben, vagy egészben hatályon kívül helyezi és ebben a keretben az elsőfokú bíróságot "a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja". A Pp. 252. § (4) bekezdése értelmében az erről szóló végzésnek tartalmaznia kell a hatályon kívül helyezés okait, továbbá az új eljárásra vonatkozó utasításokat.

A hatályon kívül helyező végzés jogi jellemzőit vizsgáló pont már érintette, hogy ez egy speciális - a rendes perorvoslat körében csak a másodfokú eljárásra jellemző - csak a másodfokú eljárásra jellemző, pervezető tartalmú végzés. E pervezető tartalom abban jelenik meg, hogy a fellebbezési eljárást olyan sajátos módon zárja le, hogy ahhoz egy újabb elsőfokú eljárást kapcsol. A per ilyen módon történő újabb tárgyalása pedig eljárásjogi értelemben folytatása lesz a hatályon kívül helyezett határozattal lezárult, a perorvoslati eljárást megelőző elsőfokú eljárásnak. A hatályon kívül helyező végzés speciális vonása pedig abban jelenik meg, hogy az a pervezető tartalom ellenére sem értékelhető a Pp. 227. § (2) bekezdésében írt, kötőerővel nem rendelkező, egyszerű pervezető végzésnek, hanem a Pp. 227. § (1) bekezdése szerint minősülő olyan végzésnek tekintendő, amelyhez mind az azt meghozó másodfokú, mind pedig a per újabb tárgyalására utasított elsőfokú bíróság kötve van. Ez azt jelenti, hogy a kihirdetés után azon a másodfokú bíróság legfeljebb a kijavítás és kiegészítés szabályai szerint változtathat, míg az elsőfokú bíróság semmilyen módon nem szabadulhat a per újabb tárgyalásának a másodfokú bíróság utasításait szem előtt tartó lefolytatására irányuló kötelezettsége alól. Ezt támasztják alá a hatályon kívül helyezéssel összefüggő, korábban már érintett ügyviteli szabályok is, amelyek szerint a másodfokú bíróság a fellebbezési eljárás befejezése után az iratokat visszaküldi az elsőfokú bíróságnak [Pp. 254. § (4) bekezdése] ahol a hatályon kívül helyezést kezdőiratként kell kezelni (BÜSZ 2. § 12. pontja). E perjogi aktusok eredményeként mind eljárásjogi, mind pedig ügyviteli szempontból beáll az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára irányuló kötelezettsége. A jogvita végleges lezárásának hiányából ugyanakkor okszerűen következik az is, hogy sem a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező végzéséhez, sem pedig az abban kifejtett jogi állásponthoz anyagi jogerő nem fűződhet, mivel ennek a Pp. 229. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek teljes mértékben hiányoznak.

A hatályon kívül helyező végzésnek, valamint az abban foglalt utasításoknak az előző bekezdésben vizsgált kötőerejére és kötelező erejére nem hat ki az a körülmény, hogy e kötelező erőt kifejezetten sem a Pp. 252. §-a, sem a törvény egyéb rendelkezése nem mondja ki. A jogalkotó a Pp. 252. §-ában két helyen alkalmazza az "utasítás" terminológiát: egyrészt az új eljárás lefolytatására "való utasítás", másrészt az új eljárásra "vonatkozó utasítás" alkalmával. A magyar nyelvben az "utasítás" kifejezés egyszerű nyelvtani jelentése közismert: "felhívás valamely feladat teljesítésére, amely tartalmazhatja azt is, hogy ennek során mit és hogyan kell elvégezni". Ezzel a tartalommal használja azt a jogalkotó is. Ennek megfelelően soha semmilyen kétség nem merült még fel azzal kapcsolatban, hogy a másodfokú bíróságnak az új eljárásra "való utasítása" alapján az elsőfokú bíróság köteles az új eljárás lefolytatására és annak eredményeként az új határozat meghozatalára, amely kötelezettségek alól saját elhatározásá-

- 868/869 -

ból nem mentesülhet. Ugyanilyen kétségtelennek kell lennie annak is, hogy az említett kötelezettségek kifejezetten magukba foglalják az új eljárásra "vonatkozó" utasítások teljesítését is. Az utasítás kifejezés ugyanis mindkét esetben azonos fogalmat és tartalmat jelent. Ilyen következtetés vonható le továbbá a perorvoslati kérelem rendeltetésének és a másodfokú bíróság feladatának az elemzése alapján is. Nyilvánvalóan csak akkor van értelme annak, hogy a Pp. 252. § (4) bekezdése a másodfokú bíróságot feljogosítsa az új eljárás mikénti lefolytatására vonatkozó utasítások jogával, ha ezen utasításoknak olyan címzettje van, aki azokat köteles végrehajtani.

A másodfokú bíróság most vizsgált utasítási jogának további lényeges vonása azonban, hogy az nem öncélú, emiatt nem érvényesülhet abszolút módon és mechanikusan. A másodfokú bíróság az utasításokat a peres eljárásnak és ezen belül a bizonyítási eljárásnak egy olyan stádiumában határozta meg, amikor azt még maga sem tekintette befejezettnek, sőt kifejezetten szükségesnek tartotta a per adatainak az elsőfokú eljárás megismétlése útján történő kiegészítését. Ebből okszerűen az következik, hogy az utasítások kötelező ereje a peradatoknak egy meghatározott köréhez és a közvetlenül azok alapján megállapítható tényálláshoz kapcsolódik. A megismételt eljárás során beszerzett adatok és bizonyítékok azonban elvezethetnek a tényállás olyan tartalmú módosulásához, amelyek a másodfokú bíróság iránymutatásit részben, vagy egészben meghaladottakká teszik. Ebben az esetben nincs eljárásjogi akadálya annak, ezért nem értékelhető eljárási szabálysértésként, ha az elsőfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésben foglalt iránymutatásoktól eltér. Ennek elengedhetetlen feltétele azonban, hogy mindez az újabb eljárás során beszerzett bizonyítékoknak az irányadó tényállást módosító hatására legyen visszavezethető.

XIII/2. Az utasítási jog belső tartalma

A másodfokú bíróság utasítási jogának közelebbi vizsgálata alapján megállapítható, hogy ez a jogalkalmazási tevékenységnek - azaz a peradatok és az arra irányadó anyagi jogi szabályok egybevetésének - csak a perorvoslati eljárásra jellemző sajátos formája. Speciális vonása pedig abban jelölhető meg, hogy a törvényben meghatározott, valamint az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás során feltárt tényállási elemek egymásra vetítésének célja közvetlenül nem az abból származó jogkövetkezmények levonása, hanem a jogkövetkezmény levonásához elengedhetetlenül szükséges, de még hiányzó elemek meghatározása. Ennek a folyamatnak az elemzése során annak összetevőit egyrészt a maguk egészében, komplex módon kell áttekinteni, másrészt azonban az egyes komponensek differenciált és árnyalt jogi értékelést igényelnek.

Ennek során abból kell kiindulni, hogy az elsőfokú ítélet felülbírálata során - az elsőfokú bírósághoz hasonlóan - a másodfokú bíróság is a jogvita elbírálása szempontjából számba jöhető anyagi jogi szabályokból indul ki. Ennek az oka, hogy ezek határozzák meg egyrészt a bizonyításra szoruló tényeknek és körülményeknek a körét, másrészt az alkalmazható jogkövetkezményeket. Ebből okszerűen következik, hogy az utasítási jog gyakorlásának az első fázisa szükségképpen egy anyagi jogi kérdésben való állásfoglalás. Ennek közvetlen célja azonban még nem a jogkövetkezmény levonása, hanem az ehhez szükséges peradatok számba vétele és az esetleges hiányzó elemek meghatározása, majd pedig az annak beszerzésére irányuló eljárás orientálása. Hangsúlyozni kell, hogy a másodfokú bíróságnak a hiányzó peradatok meghatározása során, a jogalkalmazási folyamat belső sajátosságaiból eredően, szükségképpen állást kell foglalnia anyagi jogi kérdésben, ugyanis csak ennek alapján állapítható meg, hogy egyáltalán milyen peradatok szükségesek a jogvita megnyugtató elbírálásához. Ezt követheti a törvényben meghatározott, valamint a bizonyítási eljárás során feltárt tényállási elemek egybevetése és a még hiányzó peradatoknak, továbbá a per tárgyává tétel módjának a meghatározása. Az e kérdésekben való állásfoglalás eredménye az elsőfokú ítélet esetleges hatályon kívül helyezése felőli döntés, valamint a megismételt eljárásra vonatkozó utasítások kialakítása. A most vizsgált folyamat eredményeként kialakított utasítás lényegében kettős tartalmú. Közvetlenül általában valamilyen eljárási cselekmény foganatosítására irányul. Mögötte azonban szükségképpen jelen van az az anyagi jogi szabály is, amelynek az alkalmazásával az előírt eljárási cselekmény összefügg.

A Pp. 252. § (4) bekezdése a másodfokú bíróság utasítási jogát egységesen kezeli és nem különböztet aszerint, hogy az utasítás mire vonatkozik. Ebből okszerűen következik, hogy az elvileg bármire vonatkozhat és az elsőfokú bíróságra egységesen kötelező erejű. Az utasítás jogban megjelenő kettős tartalom - előző bekezdésben írt - megkülönböztetésének a gyakorlati jelentősége abban jelölhető meg, hogy eltérően alakulnak a másodfokú bíróság utasításainak figyelmen kívül hagyásából, vagy mellőzéséből származó jogkövetkezmények attól függően, hogy maga az utasítás mire vonatkozik. Következetesen egységes a bírói gyakorlat abban a kérdésben, hogy valamely eljárási cselekménynek, különösen a másodfokú bíróság által előírt bizonyításnak az elmulasztása olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, amely kellő alapul szolgál a megismételt elsőfokú eljárás során hozott ítéletnek az újabb hatályon kívül helyezéséhez. Ha azonban az elsőfokú bíróság az előírt eljárási cselekmények hiánytalan foganatosítását követően nem a hatályon kívül helyező végzésben kifejtett jogi álláspontot foglalja el, illetőleg nem az ott írt jogkövetkezményt alkalmazza, az nem valósít meg eljárási szabálysértést. Önmagában a másodfokú bíróság anyagi jogi kérdésben adott iránymutatásaitól való eltérés ugyanis nem von maga után eljárásjogi jogkövetkezményt, hanem azzal a következménnyel jár, hogy újabb perorvoslati kérelem esetén a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését a saját jogi álláspontjához igazodóan megváltoztathatja. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítás kiegészítésére vonatkozó utasításoknak maradéktalanul eleget tegyen.

XIII/3. Az utasítási jog, valamint a hatásköri szabályok és a bírói függetlenség összefüggései

Az előző bekezdésben vizsgált elvi tételeket erősítik meg a másodfokú bíróság utasítási jogának a hatásköri szabályokkal és a bírói függetlenséggel fennálló összefüggései is. Ennek elemzése során különösen a következő jogszabályi előírásokra kell figyelemmel lenni:

Magyarország Alaptörvényének XXV. cikk (1) bekezdése szerint az igazságszolgáltatási tevékenységet a bíróságok látják el.

- 869/870 -

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 16. § értelmében Magyarországon az igazságszolgáltatást a Kúria, az ítélőtáblák, a törvényszékek, valamint a járásbíróságok gyakorolják.

A (Bszi.) 3. § értelmében a bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (Bjt.) 1. § kimondja, hogy az ítélkező tevékenységében független bíró a bírósági szervezet tagjaként teljesít szolgálatot.

A törvény idézett rendelkezéseinek az egybevetése alapján az állapítható meg, hogy a jogalkotó több jogszabályban és több alkalommal deklarálja a bírói függetlenséget. Ennek megfogalmazásából, jogrendszerbeli és jogszabálybeli elhelyezéséből, valamint funkciójából és összefüggés-rendszeréből megállapítható, hogy a bírói függetlenség nem egy tértől és időtől elvonatkoztatott fogalom, hanem azt a jogalkotó a jogállam egyik alapintézményeként, egy konkrét állami berendezkedés részeként, továbbá konkrét hatásköri szabályokkal tagolt igazságszolgáltatási szervezet keretei között fogalmazta meg. Ennek következtében a bírói függetlenség egy olyan komplex fogalommá vált, amelynek szervezeti és tartalmi kereteit, valamint a bírót e jogosítvány alapján megillető mozgástér dimenzióit az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően, a Bszi. és Bjt. szabályai írják körül. Ezek a bírói munkát egyrészt elhatárolják más szervektől és személyektől, míg más elemei éppen összekötik azokkal. Az ítélkezési munkában független bírók ugyanis egy olyan bírósági fórum-rendszer tagjaként teljesítenek szolgálatot, amely több, különböző hatáskörű fórumot foglal magába.

A Pp. 206. § (1) és (2) bekezdései kimondják, hogy a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. Különösen meggyőződése szerint ítéli meg, azt ha a személyes megjelenésre idézett fél nem jelent meg, valamely felhívásnak nem tett eleget, valamely kérdésre nem felelt, vagy kijelentette, hogy valamely tényről nem tud, vagy arra nem emlékszik.

A törvény idézett rendelkezése a bírói függetlenség legközvetlenebb tételes jogi megjelenése a polgári eljárásban, amely körülírja a bíróság szabad mozgásterének főbb irányait a perben. E rendelkezés a per valamennyi szakaszában - így az alap- és perorvoslati eljárásban, valamint a megismételt eljárásban is - irányadó. A lényeges tartalom tekintetében pedig arról szól, hogy a bíróság minden külső befolyásolástól mentesen, szabadon határozhatja meg, hogy a jogvita elbírálása során mit fogad el bizonyítottnak és ennek alapján milyen tényállást állapít meg. Ennek jogi minősítése, valamint az ebből származó jogkövetkezmények meghatározása során pedig - A Bszi. 3. §-ára, valamint a Bjt. 1. § (1) bekezdésére és 36. § (2) bekezdésére figyelemmel - csak a törvénynek van alárendelve és meggyőződésének megfelelően dönt. Ezek az elemek képezik a bírói függetlenség belső oldalát, mely a bíró és az általa elbírált ügy viszonylatában érvényesül.

A bírói függetlenség külső oldalát - azaz a bírónak a többi bírói szervhez való viszonyát - pedig az a hatásköri és illetékességi szabályokkal strukturált igazságszolgáltatási szervezet alkotja, amelyben - a hatáskörükbe tartozó jogviták elbírálása során - a függetlenségnek az előbb említett elemei az összes szinten elhelyezkedő, valamennyi bíróságot egységesen megilletnek. A különböző hatáskörű bíróságokon szolgálatot teljesítő bírák függetlenségének találkozási pontjai pedig a perorvoslati eljárások. Ilyen találkozások esetén a bíróságok eljárására vonatkozó szabályok határozzák meg a különböző fokú bíróságok munkájának és határozatainak az egymáshoz való viszonyát. Ezek közül kiemelkedő a hatáskörökre és a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörére vonatkozó rendelkezések jelentősége. Eszerint a másodfokú bíróságok hatáskörébe tartozik az elsőfokú határozatok ellen bejelentett fellebbezések elbírálása, amelynek során - az őket megillető függetlenség keretein belül eljárva - a Pp. 251-253. §-ok által meghatározott határozatokat hozhatnak. Ebbe a törvényes keretbe beletartozik az is, hogy a Pp. 252. § szerinti hatályon kívül helyező végzéseket hozzanak és abban a megismételt eljárásra vonatkozó utasításokat adjanak.

A fent leírtak alapján az első- és másodfokú bíróság hatáskörének találkozási pontja, valamint az említett két bíróságot külön-külön és önállóan megillető függetlenség keretei, és az őket megillető döntési jogkörök egymáshoz való viszonya a következő elvi tételekkel írható körül:

1) A szükséges eljárási cselekmények foganatosítása - különösen valamely bizonyítás felvétele, vagy meghatározott közbenső kérdés érdemi elbírálása tekintetében - a másodfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésében elvileg minden korlátozás nélkül adhat utasításokat. Ezek az elsőfokú bíróság számára, perjogi értelemben kötelezőek, mely azt jelenti, hogy elmulasztások olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, mely a megismételt eljárásban hozott ítélet újabb hatályon kívül helyezését vonja maga után. Ennek az a magyarázata, hogy eltérő értelmezés mellett az elsőfokú bíróság az utasítások figyelmen kívül hagyásával és a szükséges peradatok beszerzésének az elmulasztásával elzárhatná a másodfokú bíróságot attól, hogy a jogi álláspontjának megfelelő határozatot hozhasson.

2) A bizonyítékok mérlegelése, a tényállás megállapítása, valamint az abból származó jogi következtetések levonása valamennyi bíróságnak a saját hatásköréből, valamint az őt megillető bírói függetlenségből eredő önálló jogosultsága. Nincs akadálya annak, hogy a másodfokú bíróság a megismételt eljárásra nézve erre a körre is kiterjedő utasításokat adjon. Ez azonban elsődlegesen iránymutató jellegű. Elmulasztása nem minősül eljárásjogi szabálysértésnek, hanem azzal a következménnyel járhat, hogy a másodfokú bíróság, újabb perorvoslati kérelem alapján az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztathatja. Ennek az a magyarázata, hogy eltérő értelmezés mellett a másodfokú bíróság a jogkérdésben adott kötelező utasításokkal gyakorlatilag elvonhatná az elsőfokú bíróság hatáskörét.

XIV. Többszörös hatályon kívül helyezések

Az utóbbi évek gyakorlati tapasztalatai szerint egyre növekszik az ún. többszörös hatályon kívül helyezéseknek a száma. Ezek lényege, hogy a perorvoslati kérelmet elbíráló bíróság az ismételt hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének az alkalmazására kényszerül azért, mert a per újabb tárgyalása és az újabb határozat meghozatala nem járt azzal az eredménnyel, amelyet a korábbi hatályon kívül helyező végzést hozó bíróság elvárt tőle. Ennek oka elvileg mind a megismételt eljárásra vonatkozó útmutatások fogyatékosságaiban, mind azok teljesítésének hiányos-

- 870/871 -

ságaiban, mind pedig a megismételt eljárásban felmerült új peradatokban kereshető.

A többszörös hatályon kívül helyezéssel érintett határozatok vizsgálata alapján megállapítható, hogy a gyakorlatban mindhárom említett elvi lehetőség megfigyelhető, de kiugróan magas azoknak az eseteknek a száma, amelyekben az elsőfokú bíróság nem fogadja el a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező végzését és részben, vagy egészben ezért nem tesz eleget az abban előírt utasításoknak. Ennek jogi értékelését a XV. fejezet részletesen tartalmazza. E helyen elsődlegesen az kívánkozik kiemelésre, hogy sem elvi, sem pedig gyakorlati szempontból nem származhat probléma önmagában abból, hogy az első- és másodfokú bíróság jogi álláspontja a perbeli jogvita mikénti elbírálását illetően eltér egymástól. Egyáltalán nem kifogásolható, ha az elsőfokú bíróság - az őt megillető bírói függetlenség keretei között eljárva - legjobb tudása szerint és kizárólag a jogvita elbírálására irányadó anyagi és eljárási szabályoknak alárendelten hozza meg döntését. E szabályok azonban a megismételt eljárásra nézve azt írják elő, hogy a hatályon kívül helyező végzésben foglalt utasításoknak megfelelően kell eljárni. Ebből az következik, hogy az elsőfokú bíróság az eljárási cselekményekre vonatkozó utasításoknak minden körülmények között köteles eleget tenni, annak elmulasztásával a jogvita végleges lezárását és a per befejezését nem akadályozhatja.

Egyre gyakrabban megfigyelhető az a jelenség, hogy az első- és másodfokú bíróságok a hatályon kívül helyező végzésben, illetőleg a megismételt eljárás eredményeként hozott határozatban, a hatályon kívül helyezéssel, valamint a mögötte meghúzódó jogi véleményeltéréssel kapcsolatos üzeneteket váltanak egymással. A határozatot hozó bíróság neve alatt azonban ilyen személyes kommunikáció nem folytatható. Elsődlegesen azért nem, mert túllépi az ítélet indokolásának a Pp. 221. § (1) bekezdésében meghatározott kereteit, másodlagosan összeegyeztethetetlen a polgári per céljával és funkciójával. Emellett a belső szakmai viták sem az ítéletekre, sem pedig a felekre nem tartoznak. A laikus ügyfelek ugyanis nem rendelkeznek azokkal a szakmai ismeretekkel, amelyek birtokában ezeket megfelelően értékelhetnék. Ez pedig elsődlegesen a helyzet téves értékeléséhez, másodlagosan pedig a bíróságok munkájával kapcsolatos alaptalan kritikákhoz vezet. Mindez szakszerű és fegyelmezett munkával előzhető meg.

Az anyagi és eljárási kérdésekben, valamint a bírói munka egyéb területein felmerülő bizonytalan, vagy vitás kérdések megvitatásának számtalan lehetősége nyílik a bírósági szervezeten belül is. Ilyen kérdések köré szervezi oktatási tevékenységét a Magyar Igazságügyi Akadémia, továbbá ezekre figyelemmel határozzák meg éves munkatervüket az ítélőtáblák és törvényszékek szakmai kollégiumai. A kollégiumi üléseken és szakmai tanácskozásokon elvileg bármilyen szakmai probléma felvethető és megvitatható. Az előző bekezdésben említetteket célszerű e fórumok keretein belül megtárgyalni, ahol a megoldáshoz szükséges szakmai tapasztalatoknak, valamint a megoldást szolgáló eszközöknek egyaránt megfelelően széles köre áll rendelkezésre.

XV. A 2013. október 28-i országos konferencia összefoglalója

A perorvoslati bíróságok kasszációs jogkörét vizsgáló Joggyakorlat-elemző Csoport 2013. október 28. napján országos konferenciát tartott az ítélőtáblák és törvényszékek polgári kollégiumaiból meghívott 3-3 fős küldöttek részvételével. A rendezvény célja az volt, hogy a Joggyakorlat-elemző Csoport a vizsgálat alá vont iratok és határozatok áttekintését követően személyes kapcsolatot teremtsen az ítélőtáblákon és törvényszékeken ítélkező munkát végző bíró kollégákkal és közvetlenül is meghallgassa a véleményüket, észrevételeiket a hatályon kívül helyezés problematikájáról. További célul tűztük ki, hogy a jogi és etikai háttér áttekintésével és megvitatásával kísérletet teszünk azoknak a negatív érzelmeknek és feszültségeknek a mérséklésére, amelyek a bírói karban a hatályon kívül helyezéshez fűződnek.

Az előző bekezdésben ismertetett célok elérése érdekében részletes írásbeli előkészítő anyag készült a leggyakoribb és legvitatottabb két hatályon kívül helyezési oknak, a szakértői bizonyításra, valamint a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályok megsértésének az elemezéséről. Emellett nyitóelőadás hangzott el "A hatályon kívül helyezés kommunikációs kérdései" témakörben. A jelen összefoglaló azoknak a hozzászólalásoknak a lényeges tartalmát igyekszik rögzíteni, amelyek az előadást követő vita során, az előbb említett témakörökkel kapcsolatban, a résztvevők részéről elhangzottak.

A Polgári perrendtartásnak a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályait lényegében annak elfogadása óta viták övezik. E témával foglalkozott és e kérdésben állást foglalt a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezlete, ezt követően 2008-ban országos vizsgálat tárgya volt, majd a Kúria Polgári Kollégiuma 1/2009. (VI.24.) PK véleményt alkotott. Mindezek azonban nem eredményezték a tájékoztatási kötelezettség megsértésére visszavezethető hatályon kívül helyezések számának csökkenését. Az sem hozott megoldást, sőt talán a kedvezőtlen folyamatokat erősítette, hogy az OIT blanketta-tájékoztatókat vezetett be, amelyek elterelték a figyelmet az egyedi ügyre vonatkozó, konkrét és releváns, ezért nem uniformizálható tájékoztatás szükségességről. A küldöttségek egyetértettek az előkészítő anyagban kifejtett azon állásponttal, amely szerint szükségtelen a keresetlevélhez vagy tárgyalási jegyzőkönyvhöz mellékelt, több oldalas, a Pp. szabályaira vonatkozó általános tájékoztatás, mely szabályokat a felek jogi végzettséggel rendelkező képviselőinek hivatalból ismerniük kell, a jogi végzettséggel nem rendelkező ügyfelek pedig általában nem értenek. Az elhangzottak szerint ez a gyakorlat tájékoztatási kötelezettség téves, félresiklott értelmezésére vezethető vissza amelyet fel kell váltania a konkrét perben érvényesített igény egyedi sajátosságaihoz igazodó, szükség szerinti terjedelmű, de lényegre törő tájékoztatásnak. A konkrét ügyben szükséges bizonyításra vonatkozó tájékoztatás előírásának a külföldi (Németországi) tapasztalatok szerint is kedvező hatása van, mert elősegíti a pernek egyezséggel, vagy más hasonló módon történő egyszerű befejezését.

A különösen hosszú bírói tapasztalattal rendelkező kollégák elmondták, miszerint több évtizeddel ezelőtt a Pp. tételes jogi szabálya a bíró kötelezettségévé tette, hogy elbeszélgessen a felekkel és jogi képviselőikkel, amelynek keretében felhívja a figyelmüket a szükséges eljárási cselekményekre, különösen a bizonyítási indítványokra. Napjainkra a bíróság és az ügyfél kapcsolatának ezek a szabályai már nyilvánvalóan meghaladottá váltak. A mai napig is időszerű és kiemelkedő jelentőségű azonban a

- 871/872 -

polgári perben a valóban elbírálásra alkalmas keresetlevél megkövetelése, a per jogi megoldására és a pervezetésre vonatkozó koncepció kialakítása, valamint a felek személyes meghallgatásának foganatosítása. Az utóbbinak a során szóba hozhatók azok az intézkedések, amelyeket a bíróság egyébként hivatalból nem tehet meg, vagy nem vizsgálhat. Az ennek során elhangzott nyilatkozatoknak a tartalom szerinti értelmezése pedig elvezethet mind a valós tények felszínre hozatalához, mind pedig az ahhoz elvezető bizonyítási cselekmények indítványozásához. A felek korrekt és körültekintő személyes meghallgatása pedig önmagában sem a perek elhúzódásához, sem pedig prejudikáláshoz nem vezet. Ennek foganatosítása azonban nem nélkülözheti a bíróság ügyfélközpontúságának azt az elemét, hogy a tárgyalásra a legjobb tudása szerint felkészülten menjen, mert az ügy aktája kellő mélységű ismeretének hiányában a tájékoztatás kötelezettségének nem képes eleget tenni, amely a hatályon kívül helyezés veszélyét is magában rejtheti.

A kérelemhez kötöttségnek a Pp. 235. § (1) bekezdésében megfogalmazott szigorú és megszorító szabályozásával kapcsolatban elhangzott, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezési eljárásban gyakorlatilag nem rendelkezik jogi eszközökkel arra az esetre, ha az iratok között, a tényállással kapcsolatban olyan hiányosságot észlel, amelyet a felek a bíróság előtt el akarnak hallgatni. Bizonyítási indítvány hiányában, sem a tényállás kiegészítésére, sem a hiányzó tényállási elemek pótlását célzó hatályon kívül helyezésre nincs eljárásjogi lehetőség. A Pp. jelenleg hatályos szabályai nem biztosítanak jogi eszközt arra, hogy a bíróság feltárhassa a valós tényeknek azt a részét is, amelyben maguk a felek esetlegesen nem érdekeltek.

Szóba került, hogy a bíróságnak a tájékoztatási kötelezettség teljesítése során fokozott óvatossággal kell eljárnia annak érdekében, hogy az a peres felek viszonylatában ne sértse az ún. "fegyver-egyenlőség" elvét. A bizonyítás konkrét eszközeire vonatkozó tájékoztatást a fél könnyen úgy értékelheti, hogy abból következtetés vonható le a per egész kimenetelése. Ez pedig egyrészt a prejudikálás veszélyét rejti magában, másrészt az ellenérdekű fél számára a bíróság elfogultságának téves látszatát keltheti, amely akár elfogultsági kifogás előterjesztéséhez is vezethet.

A tájékoztatási kötelezettség megsértése miatt történő hatályon kívül helyezéssel kapcsolatban elhangzott, hogy ilyen okból, elvileg bármely határozat, bármikor hatályon kívül helyezhető volna, ezért a bíróság e kötelezettségével összefüggésben mindenképpen indokolt volna egzakt jogszabályi keretek bevezetése. Ennek megoldására több felszólaló is felvetette, hogy a jogi képviselővel eljáró féllel szemben indokolatlan a túlzott mértékű tájékoztatás nyújtása, sőt az ilyen személyekkel kapcsolatban felmerült a tájékoztatási kötelezettség teljes megszüntetésének a gondolata is. Ehhez kapcsolódott az a felvetés, miszerint a bírónak a tájékoztatási kötelezettség esetleges megszűnése után is feladata marad a tárgyalás helyes irányának és menetének a meghatározása, amelynek eszköze a célszerű pervezetés lehet.

A hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének levonásával kapcsolatban több alkalommal felmerült annak gondolata, miszerint ez csak akkor indokolt, ha az alapul szolgáló eljárási szabálysértés a per érdemére kihatott, továbbá a bizonyítás terhét viselő fél kérte, vagy indítványozta és költségeit hajlandó előlegezi annak a bizonyításnak, amelynek lefolytatása érdekében a másodfokú bíróság az elsőfokú eljárás megismétlését elrendelte.

A felszólalások során többen felvetették, hogy a hivatalbóli eljárás háttérbe szorulásával és a bíróság kérelemhez kötöttségének kimondásával csökkent azon eljárásjogi eszközök száma, amelyek a polgári perben az igazság kiderítését szolgálják. Többen hangoztatták, hogy az anyagi igazság kiderítése nem csak a bíró személyes igénye, hanem egyben a bírói munka fogalmi eleme is, ezért nehezményezték ennek a Pp. tételes jogi szabályai közül történt kimaradását. Kifejtették továbbá, hogy a peres feleknek nem minden pertípusban áll érdekükben, hogy a való tényeket teljes terjedelmükben a bíróság elé tárják.

Az anyagi igazság és a kérelemhez kötöttség kérdéseivel összefüggésben több felszólalás érintette a bíróság jogcímhez kötöttségének kérdését is. Elhangzott, hogy a Plósz Sándor féle Pp. a polgári per célját az anyagi igazság kiderítésében jelölte meg és az akkori felfogás a jogcímet illetően úgy foglalt állást, miszerint az anyagi igazság feltárása és a jogcím kiderítése kart karba öltve haladnak egymás mellett. Felszólalás hívta fel a figyelmet arra is, hogy az igazság kiderítésének a törvényből történt kikerülésével egyfajta koherencia-hiány keletkezett mind a Pp.-ben, mind pedig a bírói gyakorlatban. Előtérbe került az a kérdés, hogy a bírónak mennyiben feladata a fél konkrét problémájának megértése a jogalap tekintetében és ettől függően az ítélkezési tevékenysége mennyiben szorul a fél által előadott tények és nyilatkozatok korlátai közé, illetőleg mennyiben képes kibontakozni a valós tényeknek és az ahhoz kapcsolódó helyes jogalapnak a kiderítésével. Elhangzott, hogy a jogcímhez kötöttség kérdését az ügyfelek érdekeinek szem előtt tartásával kell megközelíteni, mert értelmetlen és a pergazdasági szempontok sem támasztják alá, hogy a fél kérelmeit a bíróság mindaddig sorban elutasítsa, amíg végre sikerül azt a helyes jogcímen előterjesztenie.

Értékes figyelemfelhívás hangzott el az elsőfokú bíróságokon tárgyaló, nagy számú fiatal bíró kollégával kapcsolatban, akikre extra teherként nehezednek a tájékoztatási kötelezettséggel, az anyagi igazság kiderítésével és a jogcímhez kötöttség kérdéseivel kapcsolatban felmerülő bizonytalanságok. Az ő számukra különösen fontos a hatályon kívül helyező végzésben foglalt utasítások részletes kimunkálása, amelyből kiderül az is, hogy a megismételt eljárásban milyen irányba kell a pert elmozdítani.

XVI. Összefoglaló értékelés

1. A hatályon kívül helyezés alkalmazásának - a probléma súlyához és jelentőségéhez igazodó - értékeléséhez abból kell kiindulni, hogy ez a jogkövetkezmény az ítélőtáblákon és törvényszékeken elbírált, polgári, ítélet elleni fellebbezési ügyeknek az évi 8-9%-át érinti. Ez az arány számszerűen az évente meghozott 16 ezres nagyságrendű össz-másodfokú ügyből 1400 darab körüli mennyiséget képvisel. Mindez azt jelenti, hogy a polgári perek 91-92%-át ezek a problémák nem érintik és az ügyek 91-92%-ában legkésőbb másodfokon jogerős ítélet születik. (Konkrét adatok az 1. sz. mellékletben találhatók.) Ez alapvetően kedvező arány, mely azonban nem teszi szükségtelenné annak megvizsgálását, hogy az ügyeknek ez a valóban nem túl nagy hányada milyen belső tartalmat hordoz és számuk hogyan, mi módon volna tovább csökkenthető.

- 872/873 -

2. A hatályon kívül helyezésekről alkotott kép teljessége érdekében, értékelni kell továbbá a hatályon kívül helyezéseknek azt az eredményességi mutatóját, amely szerint a megismételt eljárások az átlagot messze meghaladó mennyiségben fejeződnek be egyezséggel, szüneteléssel és keresettől elállással. (Ez az ügycsoport átlagának kétszerese.) Mindez nem arra utal, hogy a megismételt eljárásra a felek elfáradnának és beleunnának a pereskedésbe. Az említett adat inkább azzal magyarázható, hogy a hatályon kívül helyező végzésből a felek megismerik a másodfokú bíróság jogi álláspontját, amelyből tudomást szereznek arról, hogy az eljárás folytatása során mire számíthatnak, amelyhez saját jogi álláspontjukat igyekeznek közelíteni. Mindebből okszerűen adódik az a következtetés, miszerint a másodfokú bíróságok munkája hatékony és helyes irányba terelik az egyszer már kisiklott ügyeket.

3. A hatályon kívül helyezés jogkövetkezménye levonásának helyes értékeléséhez figyelemmel kell lenni arra a vizsgálat által feltárt lényeges körülményre is, miszerint az elsőfokú eljárás megismétlésének elrendelésére általában a kiemelkedően nagy munkaigényű, nehéz jogi megítélésű és terjedelmes bizonyítást igénylő ügyekben kerül sor. Ezekben a perekben mind az alapeljárásban, mind a megismételt eljárásban, a per viszonylag hosszú időtartama alatt, nagyszámú tárgyalás kitűzésére, valamint számos bizonyítási cselekmény foganatosítására kerül sor. Ezt támasztják alá a vizsgált ügyekben tartott tárgyalások számát és azok pertartamát összefoglaló mellékletek is. A hatályon kívül helyezéssel érintett ügyek e jellemzői pedig a nagy számok törvényei szerint is nagyobb valószínűséggel foglalják magukban az eljárás megismétlését igénylő hiba lehetőségét is.

4. A vizsgálat alá vont másodfokú hatályon kívül helyező végzéseket megalapozó lényeges eljárási szabálysértések között indokolatlanul és kiugróan magas a szakértői bizonyításra és a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályok megsértésének a száma és aránya. Ezek közül a szakértői bizonyítással kapcsolatban felmerülő hiányosságok kiküszöbölését a bírósági szervezeten belül kell megoldani, amelyhez akár a szervezett képzés, akár az önképzés eszközei elegendőek lehetnek. A tájékoztatási kötelezettség teljesítésével összefüggő problémák teljes körű megoldásához azonban a bírósági szervezetek számára rendelkezésre álló eszközöknek ki kell egészülniük a jogalkotó támogatásával és az új Pp. kodifikációja során e jogintézmény szabályainak újragondolásával.

5. A polgári perben a bíróság munkájának célja a természetes és egyéb személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban keletkezett jogvitáknak a bíróság előtti eljárásban történő elbírálása. Ennek során az eljárás irányát mindig a bíróság szabja meg, amely nem tarthatja bizonytalanságban a feleket azzal kapcsolatban, hogy a jogvita elbírálása szempontjából milyen tényeknek tulajdonít jelentőséget. A bíróság és a felek e tárgyú kommunikációja azonban nem azonos a bíróságnak a féllel szemben fennálló és a bizonyítandó tényekre, bizonyítási teherre és a bizonyítás sikertelenségének következményeire vonatkozó tájékoztatási kötelezettségével.

6. A bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség szükséges irányának és tartalmának a meghatározása szempontjából különösen fontos, hogy a bíróság a hiánypótlási eljárás eredményeként olyan keresetlevelet követeljen meg, valamint az első tárgyaláson a felet személyesen úgy hallgassa meg, hogy ezek eredményeként az érvényesített igény ténybeli alapjai, valamint az ennek alátámasztásához szükséges bizonyítás köre megismerhetővé váljanak. Ezt követően kerül a bíróság abba a helyzetbe, hogy a félnek a per egyedi sajátosságaihoz igazodó konkrét tájékoztatást adhasson.

7. A bíróságok tájékoztatási gyakorlatában kialakult sajátos módszer szerint olyan blankettaszerű tájékoztatást mellékelnek az idézéshez, vagy foglalnak tárgyalási jegyzőkönyvbe, amely általánosságban és több oldalon keresztül ismerteti a Pp. egyes fejezeteit, vagy azok nagyobb terjedelmű részleteit, amely azonban a konkrét üggyel csak részben és közvetett módon függ össze. Ez a tájékoztatási kötelezettség eltúlzott és félresiklott értelmezését jelenti, amely ténylegesen nem viszi előre az ügyet, mert nem tartalmaz a fél igényérvényesítésére vonatkozó, konkrét és hasznos információt. Sokszor a tájékoztatásban is a kevesebb a több, mert a tájékoztatások tömegében könnyen elvész az a néhány meghatározó fontosságú mondat, amiről az egész tájékoztatásnak szólnia kellene.

8. A parttalan tájékoztatás ésszerű mederbe terelésének reális megoldása volna a tájékoztatásra jogosultak körének újragondolása. Jelenleg a jogi képviselővel - vagy akár komplett jogi osztállyal - rendelkező fél is igényelheti, hogy a bíróság tájékoztassa őt a bizonyítandó tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének jogkövetkezményeiről. Emiatt a tájékoztatási kötelezettség és a kötelező jogi képviselet szabályai között tartalmi átfedések mutatkoznak. Indokolatlannak tűnik a bíróság tájékoztatási kötelezettségének fenntartása azokban az esetekben, amikor a törvény rendelkezése alapján, a felet a bíróval azonos végzettséggel és képzettséggel rendelkező személy képviseli. A kötelező jogi képviselet előírásának célja és rendeltetése ugyanis elsődlegesen a laikus fél igényérvényesítésének szakszerű elősegítése, különösen a nagy értékű, vagy kiemelkedő jelentőségű ügyekben.

9. A Polgári perrendtartás alapelvei a per minden szakaszára kiterjedő hatályúak, míg a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdései a Pp. 239. §-ának utaló szabálya folytán a fellebbezési eljárásban is megfelelően irányadóak. Ezért a másodfokú bíróságnak is törvényben előírt kötelezettsége, hogy a tájékoztatás hiányosságának észlelése esetén a hiányolt tájékoztatást, a fellebbezési tárgyaláson az arra jogosultnak maga adja meg, majd nyomban nyilatkozattételre hívja fel a bizonyítás terhét viselő peres felet. Ezzel elkerülhető az a helyzet, hogy a megismételt eljárásban derüljön ki, miszerint a fél nem nyilatkozik, a szükséges bizonyítási indítványt nem terjeszti elő, vagy a bizonyítás költségeinek előlegezésére nem hajlandó. Amennyiben ez már a másodfokú eljárásban ismertté válik, szükségtelen az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése és nincs akadálya annak, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet - a rendelkezésére álló adatok alapján - érdemben bírálja felül.

10. A másodfokú eljárásban törekedni kell arra, hogy az orvosolható hibák kiküszöbölése lehetőleg már a pernek ebben a szakaszában megtörténjen és az elsőfokú eljárás megismétlésére csak a valóban szükséges és indokolt, más módon nem korrigálható esetekben kerüljön sor. A vizsgálati anyag tapasztalatai alapján, ebben a kérdésben, a másodfokú bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatában határozott irány- és szemléletváltozásra van szükség. Ezzel ésszerűbbé válna az első- és másodfokú bíróságok közötti munkamegosztás, javulna a bíróságok munkájának hatékonysága és rövidülne a pertartam. (Konkrét esetben megkérdőjelezhető volt a hatályon kívül helyezés

- 873/874 -

szükségessége csupán azért, mert az elsőfokú ítélet nem tartalmazta a kereset elbírálásához szükséges anyagi jogi szabályokat. Aggályosnak bizonyult az is, amikor a másodfokú bíróság az általa meghallgatott hangfelvétel írásos formába történő átültetése végett rendelte el az elsőfokú eljárás megismétlését. Kerülendők továbbá azok az esetek is, amikor a hatályon kívül helyezésre a másodfokú bíróság nyilvánvaló tárgyi tévedése, különösen a per iratainak az elnézése miatt került sor.)

11. Az előző pontban írt követelmények érvényesülésének különösen fontos területe a szakértői vélemények esetleges hiányosságainak a kiküszöbölése. Amennyiben a szakvélemény ellentmondásos, aggályos, vagy kiegészítésre szorul, a másodfokú bíróságok indokolatlanul sűrűn nyúlnak a hatályon kívül helyezés eszközéhez. Az ilyen esetek többségében a hiányzó adat, vagy a vitatott kérdés, a szakértőnek a másodfokú tárgyalásra történő megidézésével rövid úton tisztázható volna, továbbá egyszerűbb esetekben annak sem mutatkozik akadálya, hogy a fél kérelmére a kiegészítő szakértői véleményt a másodfokú bíróság szerezze be. Ez megfelelően irányadó az olyan egyszerű bizonyítékok beszerzésére is, mint hatósági iratok, vagy a földhivatal által záradékolt megosztási vázrajz bekérése, vagy a felek meghallgatásának kiegészítése.

12. A Pp. 3. § (3) bekezdése olyan alapelvi rendelkezést tartalmaz, amelynek megsértése közvetlenül nem szolgálhat alapul a hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének az alkalmazásához. Az alapelvek ugyanis a Pp. részletszabályain keresztül érvényesülnek akként, hogy meghatározzák azok egy-egy csoportjának a tartalmát és működését. Ebből okszerűen az következik, hogy megsértésük is csak a részletszabályokon keresztül valósulhat meg és ez esetben a részletszabályok megsértése szolgál közvetlen és konkrét alapul a hatályon kívül helyezéshez.

13. A hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének alkalmazása általában akkor indokolt, ha a másodfokú bíróság a feltárt lényeges eljárási szabálysértéssel és annak kiküszöbölési lehetőségével összefüggő összes körülmény mérlegelésének eredményeként arra a következtetésre jut, hogy az eljárási szabálysértés súlyának, jellegének, az érdemi döntésre gyakorolt hatásának, a másodfokú eljárásban való orvoslás lehetőségének az alapulvételével elengedhetetlen az elsőfokú eljárásnak a megismétlése. E döntés meghozatala során indokolt figyelemmel lenni a célszerűség, a pergazdaságosság és az időszerűség, valamint a fórumrendszer indokolatlan igénybevételének szempontjaira is. A csekély, valamint közepes munkateherrel járó bizonyítás felvállalása és a hatályon kívül helyezések számának csökkentése javítja az ítélkezés időszerűségét, míg a szükségtelen hatályon kívül helyezések indokolatlanul növelik a pertartamot és fölöslegesen terhelik az elsőfokú bíróságokat. Nem hagyható figyelmen kívül a bizonyítás terhét viselő félnek a hiányzó tényállási elemekre, valamint az azzal összefüggő bizonyításra vonatkozó nyilatkozata és az esetleges szakértői költségek előlegezésére való készsége sem. Hatályon kívül helyezésnek ugyanis csak olyan bizonyítás érdekében van értelme, amelynek lefolytatását a fél nyilatkozatának, vagy bizonyítási indítványának a hiánya nem akadályozza meg.

14. Hatályon kívül helyezés esetén célszerű az elsőfokú eljárás teljes körű áttekintése az ún. kettős hatályon kívül helyezések elkerülése érdekében. Több alkalommal volt tapasztalható, hogy a megismételt eljárás fellebbezési szakaszában olyan ok miatt került sor újabb hatályon kívül helyezésre, amely már a korábbi alkalommal is fennállt és közölhető lett volna. Ezért indokolt minden okot egyszerre értékelni és már az első alkalommal valamennyi lényeges eljárási szabálysértésre kitérni, mert elfogadhatatlan az elsőfokú eljárásnak szabálysértésenként történő megismételtetése.

15. A tájékoztatási kötelezettség megsértésének jogi minősítése és az erre visszavezethető hatályon kívül helyezések eseteiben is figyelemmel kell lenni a Pp. 252. § (2) és (3) bekezdései között mutatkozó azon különbségre, miszerint e rendelkezések eltérő feltételek mellett és eltérő terjedelemben teszik lehetővé a hatályon kívül helyezés jogkövetkezményének levonását. Előbbi az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak a megsértése és a tárgyalás erre visszavezethető megismétlése, vagy kiegészítése szükségessége esetén teremt lehetőséget a hatályon kívül helyezésre, a fellebbezési és csatlakozó fellebbezési kérelem, valamint ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül. A (3) bekezdés alkalmazásának törvényi feltétele, hogy a bizonyítási eljárása nagy terjedelmű kiegészítése, vagy megismétlése szükséges, anélkül azonban, hogy az (1) és (2) bekezdésben foglalt feltételek fennállanának. Ebben az esetben a hatályon kívül helyező rendelkezés igazodik a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátaihoz, a nem érintett részek tekintetében pedig nincs akadálya a részjogerő beállásának.■