Ma már anakronisztikusnak, irrelevánsnak (túlhaladottnak, mellékesnek), igen régi, elfeledett, inkább tudománytörténeti témának tűnhet, hogy a volt Jugoszlávia 1974-es konföderatív alkotmánya utáni időszakban közeledés történt a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos Akadémia között.
Egyébként nem mellékes, hogy ezen alkotmány a magyar nyelvet elismerte országos hivatalos nyelvnek, úgyhogy az akkori szövetségi hivatalos lap magyar nyelven is (autentikus formában) megjelent, egészen Jugoszlávia felbomlásáig. Ezen alkotmány továbbá a Vajdaság Autonóm Tartományt törvényhozási, igazságszolgáltatási és közigazgatási autonómiával ruházta fel, és ezek előtt a szervek előtt az eljárások a felek kérelmére, fordítás nélkül, magyar nyelven is lefolytathatók voltak. Az újvidéki jogi karon megindult a párhuzamos, magyar tannyelvű jogászképzés. Szükség mutatkozott tehát mindkét, többségi és kisebbségi hivatalos nyelvet jól ismerő, képzett jogászokra, a bíróságokon, a közigazgatásban, a helyi és települési önkormányzatokban.
Mindezt megelőzte a szovjet típusú államszocialista rendszer Magyarországra erőszakolása, amelynek következtében kitört 1956-ban a forradalom, amely ezzel a rendszerrel szembeszegült, és követelte az oroszok kivonulását. A forradalom elfojtását követően enyhült a Magyarországra nehezedő (reális és ideológiai) dogmatizmus nyomása, de alapvetően mégis restaurációs időszak volt. A közeledési okok tehát talán nemcsak a (volt jugoszláv) '74-es alkotmánynak tudhatók be. Történt ugyanis, mindkét részről, egy körülmények megszabta távolodás is a dogmatikus, tervirányításos-tervutasításos "államszocializmustól".
Ennek jele az volt, hogy a 70-es évek közepén, mintegy közeledésként, Belgrádban, a jogi karon, a Szerb Tudományos Akadémia (SZTA) és az MTA jogforráselméleti tudományos konferenciát tartott. Pontosabban, a konferencia kezdete Belgrádban volt, majd folytatódott az Újvidéki Egyetem Jogi Karán.
Emlékezetem szerint két főreferátum volt, az egyik Peschka Vilmos akadémikus (MTA) előadása az állami jogalkotói tevékenységről mint a jog forrásáról, a másik pedig Lukity Radomir akadémikus (SZTA) normatív módszerről szóló referátuma.
- 111/112 -
Leegyszerűsítés lenne, ha azt mondhatnám, hogy akkoriban Peschka Vilmos, Magyarország inkább a marxista, ám a dogmatikus marxizmustól kritikusan eltérő szemléletű elképzelését fejtette ki. Peschka álláspontja szerint a jog forrása az állami jogalkotói tevékenység. Lukity pedig, kelsenista lévén, inkább a jogi norma aktuálpolitikai függetlenségét és attól való önálló útját domborította ki.
Az alaki és az anyagi jogforrásról volt szó. Ennek a tematikának a fényében, Peschka referátumában és annak vitájában azt vizsgálta, hogy az állami jogalkotói tevékenység mint jogforrás mennyiben függ az őt körülvevő társadalmi körülményektől. Azaz, e jogalkotói tevékenység, tekinthető-e egyedüli jogforrásnak. Lukity pedig arról szólt, hogy szerinte a jogalkotói tevékenység eredményeképpen létrejövő jogi norma hatálybalépésétől kezdve önálló útra tér, és kizárólag a jogértelmezés bevált módszerei útjain vizsgálható a jelentéstartalmuk. Igaz, nem függetlenül a parlamenti vitában kialakult álláspontoktól, amely a norma "megszületésének körülményeitől" is függővé teszi a jogértelmezést.
Mielőtt a szorosabban vett fordításelméleti kérdésekre áttérnék, engedtessék meg, hogy előrebocsássam idevágó személyes tapasztalataimat. A fent említett konferencia idején az Újvidéki Egyetem Jogi Kara Polgári Jogi Tanszékének tanársegédje voltam, és a Belgrádi Egyetem Jogi Kara polgári jogi posztgraduális (magiszteri) kurzusának másodéves hallgatója. Abban az időszakban rövid tanulmányutak során, Bécsben, Regensburgban és Heidelbergben, többek között jogforrásokkal is kapcsolatos kutatásokat végeztem. Pontosabban, tanultam a jogértelmezés klasszikus módszereit. Különösképpen a jogügylettant, a jogügyletek létrehozásának és értelmezésének akarati és nyilatkozatai elméleteit. Emellett a klasszikus magyar polgári jog - polgári jogi kártérítési felelősségtanát és kötelmi jogát is kutattam (Grosschmid Béni, Szladits Károly).
Blagojevity Boriszlav professzortól, a belgrádi Jogösszehasonlító Intézet akkori vezetőjétől és a konferencia egyik szervezőjétől azt a megbízást kaptam, hogy a konferencia konszekutív fordítási feladatait lássam el. Abban az időben a jogi szakfordítás kérdéseivel is foglalkoztam, úgy is mint a Szövetségi és Vajdaság Tartományi Hivatalos Lap szakfordítója, majd a tartományi Hivatalos Lap magyar nyelvi szaklektora. Megtanultam, hogy a forrásnyelv és a célnyelv (szakmai, tudományos) irodalmát alaposan át kell tanulmányozni, ahhoz, hogy a fordítás korrekt, pontos legyen. Megfeleljen a forrás- és a célnyelv szaknyelvi követelményeinek. Erre vonatkozólag elolvastam a vonatkozó francia nyelvi irodalmat (amely kiváltképpen a nevezetes Assimil kiadónál jelent meg), amely szerint a fordítás nemcsak grammatikai kell, hogy legyen, hanem a langue et civilisation elvével összhangban alaposan figyelembe kell venni a nyelvhez fűződő, azt körülvevő, kulturális kereteket és ismereteket is. Ebből kiindulva, a fordítási feladat ellátása céljából, elolvastam a rendelkezésemre álló, témára vonatkozó,
- 112/113 -
kontrasztív kortárs jogirodalmat (Peschka akkori műveit,[1] Lukity Radomirt[2] pedig szinte "hivatalból").
Szakmai fordításelméletből megtanultam azt is, hogy a tudományos vita során a konszekutív (azonnali) fordítónak nem az a feladata, hogy úgy fordítson, hogy mindenáron teljes egyenértékűséget érjen el, hanem az, hogy a két, egyébként esetünkben, főként hagyományaiban időnként eltérő jogi kultúra ismeretében, minél pontosabban fordítson, és kifejezésre juttassa az eltérő, és ahol van, egyetértő, vagy konvergens álláspontokat. Hozzáfűzném, hogy kutatásmódszertanból Lukity azt tanította nekünk, akkori posztgraduánsoknak, hogy "a filozófusok vitatkoznak, a tudósok egyetértenek". Ám a filozófia alatt is tudományt értett, mégpedig ún. metatudományt, vagyis a társadalomtudományok közös nevezőjét (gnoszeológia, ontológia, logika). Lukity álláspontja szerint a tudomány, az elmélet képes áthidalni a tételes jog különbözőségéből eredő sajátosságokat. Nézete szerint a normatív tartalmak megismerése a kutatási módszerek alkalmazása útján lehetséges. Peschka vizsgálata, kutatása, a tételes jog konvergencia-hiányának kiváltó okaira is kiterjedt.
Emlékezem arra, hogy előttem mégis egy másik posztgraduáns (délvidéki) szimultán fordítót alkalmaztak (Kartag-Ódry Ágnes). Arra is, hogy sem Peschka, sem Lukity nem értette a fordító közreműködése alapján, hogy miről is van szó, mit akar mondani a másik. Vitatkoztak a másik félreértett gondolatával. A fordítási disszenzus (félreértés), bár most már nem vagyok biztos benne, talán abból eredhetett, hogy a kollegina akkoriban (még) úgy gondolhatta, a fordításhoz elegendő a "grammatika", nem szükséges a jogirodalom olvasása. Vagy talán, ennek "köszönhetően", akkoriban nem is érthette meg sem Peschkát, sem Lukityot. Jóval később került sor ennek korrekciójára, mert a kollegina Lukitynál doktorált Peschka jogfilozófiájából. Ily módon mintegy megpecsételte Peschka és Lukity, a két kiemelkedő jogfilozófus szakmai barátságát, hiszen végre Peschka stammleri vagy somlói értelemben vett helyes jogról szóló jogfelfogása immáron biztos, hogy avatott fordítási interpretációt nyert. Hozzá fűzném, hogy a tanácskozáson a disszens miatt, felkértek, hogy folytassam a fordítást. Úgy emlékszem, Peschka és Lukity is meg
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
