A Tételesjogi tény, hogy a magyar nemzetközi magánjog a gazdasági társaságok - a magyar nemzetközi magánjogi terminológiában jogi személyek - személyes jogát, azaz honosságát főszabályként az inkorporáció elve alapján határozza meg, amihez képest az okirati, illetve tényleges székhely elve csak kisegítő szabály [1979. évi 13. tvr. (Nmjt.) 18. §]. Mindebből következik, hogy valamely nemzetközi magánjogi tényállásban az érintett gazdasági társaság genetikus és aktivitás statútumát érintő kérdéseket annak az államnak a joga alapján kell megítélni, amely államban a társaságot nyilvántartásba vették. Ez azt jelenti, hogy pl. egy New York államban bejegyzett társaságra a New York-i jogot kell alkalmazni, függetlenül attól, hogy e társaság székhelye (értve itt akár a létesítő okiratban székhelyként feltüntetett helyet, akár a tényleges székhelyet, vagyis a központi ügyintézés helyét) mely államban van. A New York államban bejegyzett társaság személyes joga tehát New York állam joga, egészen addig, amíg e társaságot ebben az államban tartják nyilván, és a magyar nemzetközi magánjog szempontjából teljességgel irreleváns, ha esetleg e társaság székhelye másik államba kerül át. Az Nmjt. 18. § (2) bek.-e alapján tehát a magyar bíróság azt a kérdést, hogy egy Luxemburgban bejegyzett társaság legfőbb szerve érvényesen hagyott-e jóvá valamely harmadik személlyel megkötött jogügyletet, a luxemburgi jog alapján oldja meg, és nem veszi, veheti figyelembe azt a tényt, hogy esetleg e társaság tényleges székhelye Svájcban van.
A fent vázolt magyar nemzetközi magánjogi szabályozás klasszikus bilaterális vagy kollíziós szabályozás, az alapján a nemzetközi magánjogi tényállásokban nem csak a Magyarországon bejegyzett társaságra alkalmazza a magyar fórum a magyar jogot (pl. egy külföldi tulajdonnal működő, hazai bejegyzésű társaság külföldön megtartott közgyűlésének az érvényességét a magyar bíróság nyilván a magyar jog alapján ítéli meg), hanem a külföldi államban bejegyzett társaságok honosságát is e külföldi államhoz köti. A nemzetközi magánjog történetileg kialakult másik módszere - ami itthon, többek között az Nmjt. teljes körű szabályozásának köszönhetően, nem használatos - az ún. unilaterális szabályozás, amelynek lényege, hogy az alkalmazandó jogot az anyagi jogszabálynak a saját területi-személyi hatályára vonatkozó rendelkezései alapján határozzák meg. Ezen egyoldalú szabályozás prima facie csak arra képes, hogy a fórum számára kijelölje a fórum állama által alkotott jog hatókörét. Erre klasszikus példa a francia magánjog: a Code Civil 3. cikkelyének - amely a kódex hatályára vonatkozik - (2) bekezdése szerint a (Franciaországban fekvő) ingatlanokra, akkor is, ha azok külföldi tulajdonban vannak, a francia jogot kell alkalmazni, illetve a (3) bekezdés szerint a francia állampolgárok cselekvőképességére és személyállapotára a francia jog az irányadó, akkor is, ha e személyek külföldön tartózkodnak. Egy efféle unilaterális, elsősorban nem kollíziós célú szabályozást a bírósági jogalkalmazás bilaterizálhat, azaz kollíziós funkcióval láthat el, amire a francia bírósági gyakorlat a példa, amely a Code Civil idézett, egyoldalú rendelkezéseit úgy értelmezte, hogy ha azok alapján a francia jog vonatkozik a franciaországi ingatlanokra, akkor - és ezáltal nyert a norma kollíziós funkciót - adott külföldi államban fekvő ingatlanra az adott külföldi állam joga vonatkozik, valamint ha a francia állampolgárok személyállapotára a francia jog vonatkozik a tartózkodási helytől függetlenül, akkor a külföldi állampolgárra a külföldi állam joga az irányadó, még akkor is, ha e külföldi személy éppen Franciaországban található.
Első látásra itthon nem okozhat módszertani problémát a társaságokra vonatkozó jog kiválasztása, hiszen az Nmjt. - mint kollíziós norma - egyértelmű eligazítást ad. Mégis gond merülhet fel, ugyanis a hatályos Gt. (csakúgy, mint a korábbi, 1997. évi CXLIV. törvény) 1. §-a kógens szabályt látszik rögzíteni a hatályát illetően. A Gt. 1. §-a szerint a Magyarországon székhellyel rendelkező gazdasági társaságokat szabályozza, így a Gt. magát rendeli alkalmazni a belföldi székhelyű gazdasági társaságokra, többek között azok genetikus és aktivitás statútumába tartozó jogviszonyokat illetően is. A Gt. unilaterális szabálya szerint a magyarországi székhelyű társaságok személyes joga tehát a magyar jog. Kérdés, hogy vajon ezen unilaterális anyagi jogi norma bilaterizálható-e, és ennek következtében a magyar nemzetközi magánjogban a bejegyzés elvét a székhely elvre cserélhetjük-e? Határozott nemleges válaszom indokait az alábbiak szerint tudom összefoglalni.
Szembeötlő, hogy a Gt. unilaterális megoldása homlokegyenest ellentmond az Nmjt.-ben a bilaterális módszerrel rögzített bejegyzési elvnek, hiszen az Nmjt. alapján a külföldi államban bejegyzett jogi személy személyes joga a bejegyzés államának joga, függetlenül attól, hogy e jogalanynak hol van a székhelye, míg a Gt. szerint a külföldön bejegyzett gazdasági társaságra is a Gt. vonatkozna, ha e társaság székhelye - méghozzá tényleges székhelye, azaz központi ügyintézési helye, lásd Ctv. 7. § (1) bek. - belföldön van. Ez esetben tehát pozitív kollízióról van szó: a magyar jog alapján prima facie nem dönthető el, hogy amely jogot is kellene alkalmazni (de lásd lentebb, 5. pont), hisz két jog alkalmazása is felmerül: az Nmjt. alapján a bejegyzés államának joga, míg a Gt. 1. §-a alapján - a belföldi székhely miatt - a magyar jog. Lássunk erre egy gyakorlati példát: tegyük fel, hogy két fiatal magyar mérnök, akik az Egyesült Államokban tanulnak, szoftverfejlesztő céget alapítanak Delaware államban, ott is bérelnek székhelyként irodát. E társaság honossága az Nmjt. alapján nyilván delaware-i. Majd néhány év múlva a két mérnök hazaköltözik Budapestre, de a társaság működését továbbra is folytatják, csak - mint feleslegest - feladják az amerikai irodát, és bérelnek egy újat a Váci úton, és ettől fogva a társaság irányítását kizárólag onnan végzik, persze jobbára az Interneten keresztül. Ha mármost e társaság kapcsán a tulajdonosok között az egyik közgyűlés kapcsán sajnálatos módon vita támad, és az egyik tulajdonos ezért pert indít a társaság ellen a magyar bíróság előtt, az eljáró bíró egy külföldön bejegyzett társaság belső működésével kapcsolatos jogvitával találja magát szembe, amely jogvita tárgya a társaság honosságának körébe tartozik, vagyis a problémát a társaság személyes joga szerint kell elbírálni. A bíró legelső feladata tehát e személyes jog megtalálása. A bíró akkor jár el helyesen, ha a felmerült nemzetközi magánjogi problémát az erre szolgáló nemzetközi magánjogi kódex alapján oldja meg; az Nmjt. 18. § (2) bek.-e alapján pedig arra kell jutnia, hogy mivel a társaságot Delaware államban vették nyilvántartásba, annak személyes joga a delaware-i jog. Ezzel szemben azonban - például azon fél részéről, aki számára a magyar jog alkalmazása kedvezőbb lenne - felhozható, hogy mivel a társaság tényleges székhelye Budapesten van, és a Gt. 1. §-a értelmében a belföldi székhelyű társaság működésére - így a közgyűlés lebonyolítására is - kiterjed a törvény hatálya, a Gt. és nem a külföldi jog az alkalmazandó.
Hasonló, csak negatív kollíziós probléma vetődik fel akkor, ha egy itthon bejegyzett társaság tényleges központi ügyintézési helye, vagyis székhelye külföldön van (ami, figyelemmel arra is, hogy a vezető tisztségviselők nem feltétlenül rendelkeznek belföldi lakóhellyel, egyáltalán nem életszerűtlen; e tekintetben visszautalok korábbi írásomra: Európai Jog, 3/2006. szám, 17-26. o.). Ha e társaság belső működése miatt merül fel jogvita magyar bíróság előtt, a fórum az Nmjt. alapján a magyar jogot kellene hogy alkalmazza, ami az anyagi jog részéről akadályba ütközik, mert a Gt. önmaga hatályát külföldi székhelyű társaságok esetében nem ismeri el. A felhívott - magyar - jog anyagi jogi rendelkezése elhárítja alkalmazását.
Először is azt kell leszögezni, hogy a magyar jogtól - úgy a tételes jog, a jogtudomány, mint a bírói gyakorlat területén - idegen az unilaterális kollíziós módszer. A magyar jog szigorúan tartja azt a logikai sorrendet, miszerint az alkalmazandó jog kiválasztása - amely a kollíziós jog alapján történik - egyértelműen megelőzi a kiválasztott anyagi jog alkalmazását. Az Nmjt. 4. §-a továbbá elfogadja a renvoi-t, ha a felhívott külföldi jog a magyar jogra utal vissza; a renvoi intézménye azonban csak különböző jogrendszerek viszonylatában használható (és akkor is csak a magyar jog javára), egyazon jogrendszeren belül nem. Ha tehát a felhívott jog a magyar, az nem háríthatja el - még közvetett, absztrakt továbbutalással sem - önmaga alkalmazását, illetve ha a felhívott jog külföldi, az esetleges - magyar jogra visszautaló - renvoi csak a felhívott külföldi jogból fakadhat.
Másodsorban arra kell rámutatni, hogy a Gt. kodifikátorának az 1. § megszövegezésével vélhetően nem voltak kollíziós szabályozási szándékai; ha lettek volna, akkor nyilván egyidejűleg módosította volna az Nmjt. 18. §-át, és a bejegyzési elvet a székhely elvre cserélte volna. Az új Gt. 1. §-ához fűzött miniszteri indokolás tudományos szempontból meglehetősen pongyolán úgy fogalmaz, hogy a Gt. a "magyarországi székhellyel rendelkező és ezért a magyar cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaságokra vonatkozik". E mondat megfogalmazásakor a kodifikátor sajnos nem vett tudomást sem az üzleti valóságról (hiszen nem minden, ténylegesen magyar székhellyel működő társaság kéri bejegyzését a magyar cégjegyzékbe, elegendő csak azokra a magyar tulajdonú, Cipruson bejegyzett off-shore cégekre gondolni, amelyeket egyértelműen itthonról irányítanak a belföldi ügyvezetők), másrészt nem vette figyelembe a magyar kollíziós jogi szabályozást sem.
Dogmatikailag továbbá az is világos, hogy a fent pozitív összeütközésként jelzett helyzet nem állhat elő. Ha ugyanis egyszer a bíróság az Nmjt. alapján meghatározta, amelyik külföldi jog az irányadó, akkor már nem veheti a Gt.-t, illetve annak 1. §-át figyelembe, mert a felhívott külföldi jogot kell alkalmaznia, amely jognak nem része a magyar társasági törvény. Jogrendszeren belül pedig renvoinak helye nincs, a felhívott külföldi jog kollíziós normái helyett a magyar anyagi jog nem utalhat vissza a magyar jogra. Tehát a külföldi bejegyzésű, de ténylegesen magyar székhellyel működő társaságok esetében a külföldi jog alkalmazandó, a Gt.-re való tekintet nélkül; ilyen esetben a Gt. 1. §-a a hatály kijelölése tekintetében nem érvényesül, mert azt kizárja a valódi kollíziós jog.
A negatív összeütközés esetében a probléma valamelyest kínosabb. Ha ugyanis az érintett társaságot itthon vették nyilvántartásba, de annak tényleges székhelye külföldön van, akkor ugyan az Nmjt. alapján a magyar jogot kell(ene) alkalmazni, de a felhívott magyar anyagi jog, nevezetesen a Gt., nem állapítja meg saját hatályát a tényállásban, mivel a társaságnak csak az okirati székhelye van belföldön kijelölve, a Ctv. 7. § (1) bek.-e szerint tényleges székhely, a központi ügyintézés helye azonban már külföldön van (ami ugyancsak nem teljesen hipotetikus feltevés, gondoljunk csak azon külföldi tulajdonú kis- és közepes vállalkozásokat formába öntő társaságokra, amelyek okirati székhelye pl. a könyvelő irodájában van, s amely társaságok csak a termelő tevékenységet folytatják Magyarországon, ellenben minden ügyvezetési feladatot külföldön, az anyavállalatnál tartózkodó menedzserek - mint bejegyzett, belföldi kézbesítési megbízottal rendelkező vezető tisztségviselők - látnak el). Ilyen esetben a megoldás megint csak úgy érhető el, ha a Gt. 1. §-a nem érvényesül a maga teljességében (az nem utalhat tovább még közvetve sem más jogra), vagyis ha nem vesszük figyelembe, hogy a Gt. elvileg csak a belföldi székhelyű társaságot akarja szabályozni; summa summarum a magyar társasági kódexet kell alkalmazni.
A Ctv. 2. § (2) bekezdésre értelmében a cégjegyzékben a cég akkor szerepelhet, ha bejegyzését jogszabály kötelezővé vagy lehetővé teszi. A gazdasági társaságok esetében a cégjegyzékben való feltüntetést előíró jogszabály a Gt. 17. §-a. A Gt. már vizsgált 1. §-a szerint azonban csak a belföldi székhelyű társaságokra terjed ki, székhely alatt pedig a magyar jog nem az okirati, hanem a tényleges székhelyet mint a központi ügyintézés helyét érti. Ha tehát egy hazai alapítású társaság tényleges székhelye külföldre kerül át, azzal a társaság kikerül a Gt. hatálya aló, következésképp nem marad olyan, a Ctv. 2. § (2) bekezdésében megkövetelt magyar jogszabály, amely a cégnyilvántartásban való szereplést lehetővé tenné. Így ha egy magyar bejegyzésű társaság a székhelyét áthelyezi külföldre, ettől még az Nmjt. szerint - a bejegyzés elvének korolláriumaként - megőrzi magyar honosságát, de mivel a Gt. az 1. §-a szerint formálisan már nem alkalmazandó rá, nem marad olyan magyar jogszabály, amely a változás cégnyilvántartásban történő átvezetését biztosíthatná. Vagyis az aktuális magyar - nem kollíziós, hanem társaság és cégjogi - szabályozás kötelezővé teszi, hogy a magyar bejegyzésű, ergo magyar honosságú társaságok a székhelyüket belföldön jelöljék ki.
Ez a belső anyagi (Gt.) és eljárásjogi (Ctv.) szabályozás azonban nem nemzetközi magánjogi, hanem társasági és cégjogi megfontolásból született, ezért így is alkalmazandó. Tehát ugyan a jelenlegi magyar szabályozás alapján egy magyar bejegyzésű társaság a székhelyét nem jelölheti ki külföldön - ami könnyen sértheti a közösségi jogot, lásd a Szegedi Ítélőtábla által az Európai Közösségek Bírósága előtt kezdeményezett, C-210/06. számú (Cartesio) előzetes döntéshozatali eljárását -, de ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy idehaza nemzetközi magánjogi szempontból a székhely elv lenne érvényben. A magyar nemzetközi magánjog egyértelműen a bejegyzés elvét fogadja el, és ezen az a társasági és cégjogi - közösségi jogilag kifogásolható - szabályozás sem változtat, miszerint a magyar cég kénytelen a székhelyét belföldön kijelölni, mert a külföldi székhelyet a Ctv. és a Gt. alapján egyelőre nem lehet a cégjegyzékbe bejegyezni. A székhely mint kollíziós kapcsolóelv és a székhelynek mint anyagi jogi fogalomnak az aktuális belső jogi szabályozása nem keverendő össze. ■
Visszaugrás
