A nem vagyoni kártérítés megszüntetése és a sérelemdíj bevezetése a 2013. évi V. törvény (új Ptk.) egyik olyan újítása, ahol a jogalkotó mind az irányadó szabályok rendszertani elhelyezését, mind pedig a jogintézmény működésének elveit illetően, alapjaiban és erőteljesen szakított a korábbi jogi szabályozással. A változásokat komoly szakmai viták előzték meg, amelynek során felmerültek a nem vagyoni kártérítéssel összefüggő elméleti problémák, valamint a gyakorlatban tapasztalt jogalkalmazási nehézségek is. Ezek érintették a terminológiával kapcsolatos azon aggályokat, miszerint a "nem vagyoni kártérítés" szó-összetétellel két olyan fogalom került összekapcsolásra, amelyek önálló tartalma egymással ellentétben áll. A "kártérítés" kifejezés ugyanis olyan jogintézményt jelöl, amely alapvetően vagyoni jellegű, míg a "nem vagyoni" jelző ezzel éles ellentétben áll. A viták rámutattak továbbá a "nem vagyoni kártérítés" jogintézményének azon fogalmi ellentmondására, amely szerint a jogkövetkezményt kiváltó hátrány mindig immateriális jellegű, ezért az természetéből fakadóan nem rendelkezik összegszerűséggel, ennek ellenére annak orvoslása egyértelműen vagyoni eszközzel történik. Az új törvényt előkészítő koncepcionális viták során megfogalmazódott az az elvi tétel is, amely szerint a személyiségi jogok megsértésének következményei nem kezelhetők a vagyoni viszonyokra jellemző szankciókkal, hanem önálló magánjogi védelmet igénylenek. A jogtudományban végbement, most vizsgált megújulási folyamatot a bírói gyakorlat oldaláról a folyamatos útkeresés és jogfejlesztés jellemezte. Ennek az volt a lényege, hogy gyakran kellett keresni a lehetőséget arra: hogyan lehet a nem vagyoni kártérítésnek, mint jogkövetkezménynek az alkalmazási körét kiterjeszteni olyan területekre, amelyek a kártérítés dogmatikai keretei között, ezzel a jogi eszközzel csak igen nehezen, vagy egyáltalán nem érhetők el.
A fent leírtak mellett látni kell azonban azt is, hogy a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj, az elvi összefüggések szintjén nem szakíthatók el egymástól, mert egymással szoros, dinamikus és történeti kapcsolatban állnak. Mindketten részei ugyanis egy olyan általános fejlődési folyamatnak, amely magában foglalja mind a nem vagyoni kártérítés kialakulását és bevezetését, mind pedig azt, hogy az a fejlődés bizonyos szakaszán átadja a helyét a sérelemdíjnak. E fejlődési folyamatot alapvetően az határozta meg, hogy a rendszerváltást előkészítő, majd pedig azt követő folyamatok jelentős hatással voltak a társadalom erkölcsi és kulturális értékviszonyaira, különösen az emberi és személyiségi, valamint szabadságjogokra, amelyek egyre bővülő jogi védelmet igényeltek.
A folyamat "nulladik lépcsőfoknak" nevezhető kiinduló pontja az volt, hogy az 1950-60-as években, az akkori ideológiai megfontolások és társadalmi viszonyok miatt a jogalkotó az áruviszonyokat nem kívánta a személyi viszonyokra kiterjeszteni. Ezért a nem vagyoni kár fogalmát nem ismerte el. Emellett általánosságban megállapítható az is, hogy a diktatúra nem ideális társadalmi közeg az individuális jogok fejlődése számára. Ezekben a körülményekben az 1970-es években következett be változás, amikor megkezdődött a diktatúra felpuhulása, a korlátozott piaci viszonyok kialakulása, megjelent a nyugati mintákhoz való közeledés igénye. Mindezek elvezettek az 1977. évi IV. törvény megalkotásához és az individuális személyiségi jogok szűk körű elismeréséhez. Ennek fő területe az élet-, testi épség-, egészség terén elszenvedett immateriális hátrányok szankcionálása volt. A fejlődés következő állomásaként jelentkező, 1981-ben meghozott 16. számú Irányelv megmaradt az élet-, testi épség-, egészség védelme körében, de a hátrányok következményeinek szélesebb körű elismerésével bővítette a jogilag védett immateriális hátrányok kereteit. Rögzítette, hogy a nem vagyoni kártérítés elvileg bármely felelősségi alakzathoz kapcsolódhat. Emellett immateriális hátrányként ismerte el az érzelmi élet beszűkülését, a családalapítási lehetőség elvesztését, a munkahelyi és egzisztenciális hátrányok bekövetkezését, az életmód, életvitel hátrányos és kényszerű megváltozását, továbbá a hozzátartozó halálát is. Ezt követte az 1981-ben meghozott 21. számú Irányelv, melynek az volt a feladata, hogy a rendszerváltással összefüggő társadalmi változások konzekvenciáját levonja és az élet-, testi épség-, egészség köré fonódott korábbi korlátok lebontásával, az immateriális hátrányok széles köre számára biztosítsa a nem vagyoni kártérítés szankciójának az alkalmazását. Az ennek eredményeként előállt helyzet finomhangolásának tekinthető az Alkotmánybíróság a 34/1992. (VI. 1.) AB határozatának a meghozatala. Ennek lényeges elvi útmutatása szerint a személyiség különböző szférái között nem lehet különbséget tenni, mert azokat a polgári jogviszonyok valamennyi típusában azonos védelem illeti meg, függetlenül attól, hogy tulajdonosként, más vagyoni jog jogosultjaként, avagy mint névvel, küllemmel, személyes adatokkal és egyéb személyiségi jogokkal rendelkező alanyként jelennek meg. Ezt követte az 1993. évi XCII. törvény megalkotása és az új Ptk. elfogadását közvetlenül megelőző jogi szabályozás kialakulása. Ennek az volt a lényege, hogy a jogalkotó a nem vagyoni kártérítés jogintézményét tartalmazó régi Ptk. 354. §-át hatályon kívül helyezte, a nem vagyoni kártérítést pedig a Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdésébe építette be. Ennek eredményeként a nem vagyoni kár a törvényben meghatározott kárfajták egyike lett, amelynek fogalmára és alkalmazási körére nézve a törvény semmilyen rendelkezést nem tartalmazott, ezáltal elvileg korlátlan fejlődési lehetőséget teremtett e jogintézmény számára, amelynek megvalósítása elsődlegesen a bírói gyakorlatra, másodlagosan a jogtudományra és a szakirodalomra hárult.
Az előzőekben felvázolt, az 1997. évi IV. törvénytől az 1993. évi XCII. törvényig terjedő folyamatnak az áttekintése és a kiemelt összefüggések vizsgálata alapján megállapítható, hogy a felsorolt változások egy olyan fejlődési trend köré rendeződnek és egy olyan jogi evolúciós folyamat részeként jelentkeztek, amelyre az jellemző, hogy az immateriális hátrányok elszenvedéséhez fűződő jogkövetkezmény mindvégig a kártérítési jogviszony keretein belül maradt, és a jogalkotó, valamint a bírói gyakorlat az alkal-
- 744/745 -
mazás kereteit a kárfogalom bővítésével igyekezett kiterjeszteni. Ezt az tette lehetővé, hogy a kártérítés a legáltalánosabb és egyben a leggyakoribb polgári jogi szankció, amelynek dogmatikai jellemzőihez tartozik a rugalmasság és a tág keretek között történő alkalmazhatóság. Ez arra vezethető vissza, hogy speciálisabb szabály hiányában, elvileg bármely jogsértés mögött ott állhatott. Emellett hangsúlyozni kell azt is, hogy az 1977. évi IV. törvénytől a rendszerváltásig terjedő időben, az eszmei hátrányok orvoslására szolgáló jogi eszköz számára - az akkori jogi és társadalmi felfogás miatt - nem volt más reális lehetőség, mint a kártérítés szabályai között történő elhelyezés, és a fejlődésnek a kárfogalom kiterjesztése körében történő biztosítása. Ez a folyamat elvezetett azonban egy olyan helyzethez, amelyben az immateriális hátrányok körének és társadalmi elismertségének bővülése folytán, a fejlődés kinőtte a kártérítési kereteket és létrejött a tényállásoknak egy olyan köre, amely szankciót igényelt volna, de arra a kártérítés dogmatikai keretei között már nem volt lehetőség. (különösen fájdalom, szenvedés, komformérzet, élmény- és örömérzés, lelki traumák stb.) Ezért az új kódex megalkotása alkalmával a jogalkotónak azt kellett észlelnie, hogy jelentkezett egy erőteljes társadalmi igény az immateriális hátrányok egyre szélesebb körének elismerésére. Tapasztalnia kellett azonban azt is, hogy a kártérítés jogintézményén belüli mozgási és fejlődési lehetőségek kimerültek, sőt a helyzet megfordult, mert a kártérítés dogmatikája - közelebbről a kártérítés négy klasszikus konjunktív feltételének (jogellenes+felróható magatartás+kár+okozati összefüggés) a megkövetelése - bizonyos körben akadályozta az immateriális hátrányok szankcionálását. A bírói gyakorlat több alkalommal megpróbálkozott az említett keretek áttörésével, de ennek során értelemszerűen nem juthatott el odáig, hogy szembe kerüljön a tételes joggal. Ezzel párhuzamosan a jogtudományban és a szakirodalomban jelentkezett egy olyan erőteljes szakmai irányzat, amely az immateriális hátrányok fő bázisát a személyiségi jogok megsértésében látta és megfogalmazta a személyiségi jogok önálló magánjogi védelmének az igényét, kihangsúlyozva, hogy ezek megsértését nem lehet a vagyoni természetű hátrányokkal azonos módon kezelni és szankcionálni.
Lényegében a fent ismertetett tényezők felismerése és mérlegelése alapján jutott a jogalkotó arra az eredményre, hogy az immateriális hátrányok bekövetkezésének jogkövetkezményét a személyiségi jogok védelmére irányadó szabályok között helyezze el. Ez a megoldás egyrészt alkalmas az alapul szolgáló életviszonyok kezelésére, másrészt elvi, rendszertani és dogmatikai szempontból nem kifogásolható. Ugyanakkor filozófiájában, alapvető elemeiben, működésének logikájában jelentősen eltér a nem vagyoni kártérítéstől, már nem kártérítés, hanem egy alapvetően más feltételrendszer mellett alkalmazható jogkövetkezmény. Ezért a bírói gyakorlatnak a korábbi gondolkodási kereteket szintén túl kell lépnie és az eddigi következmény-centrikus vizsgálat helyébe a magatartás-centrikus vizsgálatnak kell lépnie, amely elsősorban a jogellenességre és a felróhatóságra fokuszál, ahol a jogellenességet pedig a személyiségi jogok megsértése alapozza meg. Mindezek eredményeként megállapítható, hogy a nem vagyoni kártérítés a sérelemdíjnak nem az antitézise, hanem annak evolúciós előzménye, kifejlődésének egy korábbi lépcsőfoka. Mindkettő feltételezi a társadalom eszmei értékeinek bizonyos körű jogi elismerését, mindkettő a közös gyökerek és közös fejlődési folyamat eredménye, nem vagyoni kártérítés nélkül sérelemdíj sem lehetett volna.
A nem vagyoni kártérítés megszűnésével és a sérelemdíj bevezetésével kapcsolatban szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy az új Ptk. hatályba lépését követően, milyen változások és milyen tendenciák várhatók a jogalkalmazásban. A folyamatok várható irányainak feltárása során, az immateriális hátrányok elszenvedésének jogkövetkezménye terén bekövetkezett változásoknak abból a fő dogmatikai sajátosságából kell kiindulni, amely a kártérítési korlátok lebontásában a dogmatikai keretek kibővítésében, valamint a hátrány bizonyításának szükségtelenné válásában jelölhető meg. A korlátok lebontása és a keretek kibővítése pedig egyértelműen olyan körülményként értékelhetők, amelyek következtében kibővül azoknak a jogsértő magatartásoknak a köre, amelyek sérelemdíjjal szankcionálhatók. Ez pedig prognosztizálhatóan az e tárgyú perek számának látványos növekedését vonhatja maga után.
Az előbbiekhez hasonlóan, szintén a sérelemdíj megfizetésére irányuló perek számának növekedésére irányuló következtetés vonható le a jogsértés alapjául szolgáló személyiségi jogok sajátos jogi természetéből, különösen annak rugalmas gyűjtőfogalom jellegéből. Az állampolgárok a társadalomban őket ért hátrányokat ugyanis általában individuális személyiségként élik meg. Ennek következtében elvileg minden hátránynak lehet személyiségi jogi aspektusa, elvileg bármi lefordítható a személyiségi jogok nyelvére, elvileg bármilyen hátrány definiálható egyben személyiségi jogsértésként is. Ez pedig várhatóan a személyiségi jogok tartalmi kereteinek a folyamatos bővülésével jár, amely szintén a sérelemdíj alkalmazása szempontjából releváns jogsértések gyarapodását eredményezi.
A jogszabály által lefedett tényállásoknak az előző bekezdésekben írt kibővülése következtében, az új szabályozás mellett, a személyiségi jogsértésre alapított sérelemdíj iránti igények számának jelentős növekedésére kell számítani. Ez a mennyiségi változás pedig szükségképpen maga után vonja az alapul szolgáló immateriális hátrányok differenciálódását és az ún. bagatell sérelmek kategóriájának megjelenését. Ez utóbbinak az elhatárolásával és mikénti kezelésével kapcsolatban a törvényben a jogalkotó nem adott útmutatást. Ezért a bagatell sérelmek kereteit és a velük kapcsolatban követendő eljárást a bírói gyakorlatnak kell kimunkálnia.
Ennek lényege abban jelölhető meg, hogy a konkrét ügy tényállásának alapos felderítésével, valamint az ésszerűség és méltányosság követelményeinek figyelembevételével, a bíróságnak kell eldöntenie, hogy az elbírálás alatt álló jogsértés átlépte-e azt a határt, amelyen túl a jog arra már reagál. Ez szükségképpen magában foglalja azt is, hogy a bírói gyakorlatnak meg kell határoznia azokat a kereteket, amelyeken kívüli tényállásokhoz már nem fűződnek jogkövetkezmények. Az elhatárolásnak a nemzetközi gyakorlatban kialakult módszerei közül kiemelésre kívánkozik a holland Polgári Törvénykönyv "komoly jogsértés" klauzulája. Eszerint a sérelemdíj szankciójának alkalmazásához a jogellenes magatartás súlyos és komoly volta szükséges. Ennek elbírálása során a bíróság az objektív és szubjektív szempontok alapulvételével azt vizsgálja, hogy a per tárgyává tett jogsértés valóban és tény-
- 745/746 -
legesen alkalmas-e a személyiség valamely szférájának megsértésére. Nyomatékosan ki kell emelni azonban, hogy az említett esetben nem a hátrány vagy sérelem súlyosságáról, hanem a magatartás jogellenességének és felróhatóságának a súlyosságáról van szó. A kettő esetleges felcserélése a dogmatikai lényegétől fosztaná meg a szankciót.
A sérelemdíj dogmatikai sajátosságainak vizsgálata során abból kell kiindulni, miszerint az új Ptk. 2:42. § (1)-(2) bekezdései úgy rendelkeztek, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a törvény és mások jogainak korlátai között, személyiségét szabadon érvényesíthesse, abban őt senki ne gátolhassa. Előírása szerint az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, mert a személyiségi jogok e törvény védelme alatt állnak. E rendelkezések megsértése esetére pedig az új Ptk. 2:52. § (1) bekezdése előírja, hogy akit személyiségi jogában megsértettek, egy összegben megítélendő sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért.
A törvény idézett rendelkezéseinek az egyszerű nyelvtani értelmezése alapján megállapítható, hogy azok megalkotásakor a jogalkotó szakított a kártérítési szankció feltétel-rendszerével és a vizsgálódás középpontjába a károsító eredmény helyett a jogellenes magatartást helyezte, amelyben a jogellenességet a törvény által védett személyiségi jog megsértése alapozza meg. E jogellenes magatartást az jellemzi, hogy a törvény védelme alatt álló személyiségi jogokat sért, ezáltal szükségképpen immateriális sérelemét idéz elő. E jogellenes magatartásnak az abból származó jogkövetkezményekre is kiható, lényeges vonása, hogy ezáltal helyettesíthetetlen dolog szenved sérelmet, melynek következtében annak reparálása során nem az újra előállítás költsége áll az előtérben. Itt is érvényesülnek azonban a kártérítési jogból ismert, jogellenességet kizáró körülmények, mint a jogszabály engedélye, a jogos védelmi helyzet, a szükséghelyzet, valamint a jogosult hozzájárulása. Ezek bármelyikének a fennállása esetén a személyiségi jogot sértő magatartás nem minősül jogellenesnek és emiatt nem hoz létre jogosultságot a sérelemdíj követelésére.
A sérelemdíj, mint szankció lényeges jogi jellemzője, hogy a személyiségi jogok megsértésének jogkövetkezményeként jelenik meg, amelynek levonásához a jogsértés ténye és felróhatósága önmagában kellő alapul szolgál, és alkalmazásának nem feltétele, hogy az bármilyen kárt vagy másfajta hátrányt idézzen elő. A hátrány szükségtelensége miatt - a nem vagyoni kártérítéshez képest - a személyiségi jogokat sértő tényállásoknak egy jelentősen szélesebb köréhez hozzákapcsolható. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy a sérelemdíj alkalmazása semmilyen automatizmust nem foglal magában és nem jelent feltétlen reakciót a személyiségi jogsértésre.
A nem vagyoni kártérítés bírói gyakorlata már a kártérítési jogviszony keretein belül is érzékelte, hogy bizonyos esetekben a hátrány bizonyítása - annak sajátos fizikai vagy mentális természete miatt - vagy lehetetlen, vagy szükségtelen, mert az a károkozó magatartásból kiindulva okszerűen és olyan szorosan következik, hogy evidenciaként kezelhető. A kártérítési jogviszony dogmatikai keretei között ezt egy áthidaló fogalomnak, a Pp. 163. § (1) bekezdése szerint bizonyításra nem szoruló, köztudomású ténynek az alkalmazásával oldotta meg. A vizsgált tény, vagy körülmény köztudomású jellegét azonban mindig esetenként elkülönülten vizsgálta és generális jelleggel soha nem mondta ki. A kártérítési szemlélethez és a nem vagyoni kártérítéshez képest, a sérelemdíj jogi szabályozásában az a legfontosabb elvi és gyakorlati különbség, hogy az új Ptk. abból indul ki, miszerint minden személyiségi jogsértésnek fogalmi eleme az immateriális hátrány vagy sérelem, csupán ennek súlyossága az, ami változó. Ezzel a törvény megdönthetetlen vélelmet állított fel amellett, hogy minden személyiségi jogsértés szükségképpen hátránnyal jár. A hátrány vagy sérelem bizonyos fajtái ugyanis - azok fogalmi természete következtében - a külvilágban érzékszervileg nem észlelhető és egzakt, nem leírható módon nem jelennek meg. A pszichés-mentális sérülések egy részének a létére is csak a jogsértés körülményeiből, valamint a felróhatóság fokából lehet következtetni és oly mértékben szubjektívek, hogy mind a bizonyításuk, mind a megítélésük nehézségekbe ütközhet. (Ilyen a fent már említett fájdalom, szenvedés, élmény- és örömérzés, vagy ezek elmaradása, komformérzet, életminőség, lelki traumák stb.) Ezeket az új Ptk.-ban a jogalkotó a jogellenes magatartással szükségképpen együtt járó tényállási elemek fogalmi körébe vonta és ettől vált mássá a sérelemdíj logikája és működése, emiatt nehéz megszokni azt a kártérítés fogalom-rendszerében gondolkozó jogalkalmazónak. A kettő közötti különbség, a kártérítés logikájával megközelítve úgy érzékeltethető, hogy amíg a nem vagyoni kártérítés a kár kiküszöbölésével illetőleg csökkentésével felmerülő, indokolt költségnek tekintendő (mivel célja a kárnak más irányú előnyökkel történő ellensúlyozása), addig a sérelemdíj nem ellensúlyozni, vagy kiegyenlíteni kíván, hanem közvetlenül magának az eszmei kárnak a helyébe lép.
Az immateriális hátrányok jogkövetkezményének a kártérítési fejezetből történő kiemelése és a sérelemdíjnak a személyiségi jogok védelmére szolgáló jogi eszközök között történő elhelyezése nem csupán szerkezeti változásként értékelhető. E rendszertani megoldás ugyanis nagymértékben kihatott a jogintézmény jogi jellemzőire és működésére is. Ezek közül kiemelésre kívánkozik, hogy míg a korábbi nem vagyoni kártérítést megalapozó jogsértések mindig relatív szerkezetű jogviszonyokat hoztak létre, addig az új szabályozás szerint a jogalkotó a személyiségi jogok védelmét - a tulajdonjoghoz hasonlóan - abszolút szerkezetű jogviszonyok keretében oldotta meg. Ez tűnik ki az új Ptk. 2:42. §-ának (2) bekezdésében foglalt és korábban már idézett azon rendelkezésből, miszerint a személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, azok a törvény védelme alatt állnak. A törvény idézett rendelkezése által meghatározott kötelezettség címzettje konkrét módon nincs meghatározva, abba beletartozik "mindenki", aki potenciális jogsértőként elvileg szóba jöhet. A kötelezettség tartalma pedig a tiszteletben tartás, tartózkodás más személyiségi jogának megsértésétől. Ez az általános jellegű, abszolút szerkezetű jogviszony a konkrét jogsértés következményeként relativizálódik a személyiségi jog jogosultja és annak megsértője közötti jogviszonnyá és ennek keretében vonhatók le az abból származó jogkövetkezmények. Ezek lehetnek felróhatóságtól független, objektív szankciók, mint a jogsértés megállapítása, az abbahagyásra kötelezés és eltiltás, melyek a jogsértéssel egynemű és közvetlenül a jogsértésre ható jogkövetkezmények. Ezzel szemben a felróha-
- 746/747 -
tóságétól függő, szubjektív szankció közvetett és különnemű, mert a személyiségi jog megsértésére pénz fizetésével reagál.
A sérelemdíj kettős funkciót hivatott betölteni: rendeltetése egyidejűleg a reparáció és a represszió is. A reparáció (kompenzáció) célja a sérelem vagyoni eszközökkel történő ellensúlyozása, a sértett életének megkönnyítése másnemű előnyök vagy lehetőségek biztosításával. Alkalmazása feltételezi a jogsértő szubjektív elmarasztalhatóságát, mértéke vétkesség-arányos. Ezzel szemben a represszió (elégtételadás) egy olyan speciális magánjogi büntetés, amelynek rendeltetése a megelőző hatás kifejtése. Ezt a hatást közvetlenül a jogsértő személyét illetően kell kifejtenie, ezért nincs akadálya a jogosult és a jogsértő vagyoni viszonyai figyelembevételének.
A sérelemdíj lényeges vonása, hogy független a helytállási kötelezettség jogalapjától és elvileg a polgári jogi felelősség bármely deliktuális, vagy objektív alakzatához kapcsolódhat.
A sérelemdíj fizetési kötelezettség feltételeivel kapcsolatban a jogalkotó utaló szabály formájában lehetővé teszi a kártérítés szabályainak az alkalmazását. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem változtat a sérelemdíjnak a kártérítéshez képest eltérő jogi minőségén, a kártérítési szabályok alkalmazásának az alapja annak jogtechnikai eszközökkel (utaló szabállyal) történő behozatala, nem pedig a jogintézmény dogmatikai tartalma. A kártérítés szabályai általában a sérelemdíjban marasztalás feltételeire irányadók, a jogalkotó példálózó felsorolással jelzi, hogy ennek különösen fontos - de nem kizárólagos - területe a jogsértő személyének meghatározása és a kimentés módja. Kiemeli továbbá, hogy a jogsértés tényén kívül egyéb hátrány bizonyítása nem szükséges, mert ez a sérelemdíj alkalmazásának sem feltétele. Ugyanakkor vannak a kártérítéssel összefüggő olyan jogintézmények, amelyek a sérelemdíjra annak eltérő jogi karaktere miatt nem alkalmazhatók. Ilyen fogalmi kivételek a teljes kártérítés elve, a kármegosztás, a káronszerzés, valamint a residuum, szurrogátum.
A sérelemdíj megfizetésére irányuló perben a bizonyítási teherre vonatkozó és a Pp. 164. § (1) bekezdésében meghatározott szabályokat kell alkalmazni azzal, hogy a bizonyítási kötelezettség a felek között megoszlik. A sérelmet szenvedettnek kell igazolnia a személyiségi jogai megsértésének tényét, valamint a jogsértő személyét és magatartásának felróhatóságát. Emellett az őt ért hátrányt is neki kell bizonyítania, de ennek nem a sérelemdíjra való jogosultság, hanem a sérelemdíj mértéke szempontjából van jelentősége. Ezzel szemben a jogsértő személynek a felróhatóság hiányát, mint kimentést megalapozó körülményt kell kétségtelenné tennie.
A sérelemdíj mértékét az új Ptk. 2:52. § (3) bekezdése értelmében a bíróság határozza meg és ennek során az eset körülményeire, azok között "különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére és a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására" kell figyelemmel lennie. Ebből az következik, hogy az összegszerűség meghatározása során különösen fontos feladat hárul a bírói mérlegelésre. Ennek a konkrét ügy valamennyi egyedi tényállási elemére ki kell terjednie. A jogsértés súlyossága körében értékelni kell, hogy a jogosultnak mely személyiségi joga és milyen sérelmet szenvedett el. A sérelemdíjjal kapcsolatban sajátos összefüggésbe kerül a jogsértő magatartással okozott sérelem, vagy hátrány kérdése. Ez ugyanis a sérelemdíjra való jogosultságnak - a korábban már kifejtettek szerint - nem feltétele. Az összegszerűség meghatározására azonban jelentős kihatása lehet annak, hogy az alapul szolgáló jogsértés milyen sérelmet, vagy hátrányt idézett elő. Amennyiben a jogsértés szándékosan, vagy üzleti felhasználás, illetőleg haszonszerzés céljából történt, figyelni kell arra, hogy a megállapított sérelemdíj kellő visszatartó hatást gyakoroljon a jogsértőre. Emellett szükséges azonban a kellő mértéktartás gyakorlása és annak szem előtt tartása is, hogy a sérelemdíjjal a sértett se jusson indokolatlanul magas és túlzott nyereséghez, továbbá a sérelemdíj gyakorlati alkalmazása ne vezethessen az eszmei értékek kommercializálódásához sem. A sérelemdíj összegének meghatározása során figyelemmel kell lenni a méltányosság szempontjaira és ki kell térni a sérelmet szenvedett fél, valamint a jogsértő érdekeinek egybevetésére, továbbá mindkettő anyagi helyzetének vizsgálatára és mérlegelésére. A sérelemdíj bíróság által megállapított mértékének illeszkednie és igazodnia kell a társadalom általános anyagi és értékviszonyaihoz, kerülni kell az indokolatlanul magas, kirívó, és a kiemelkedően gazdag országokban szokásos összegeket. Vizsgálni kell azt is, hogy az adott ügyben a sérelemdíjat ténylegesen a jogsértő, vagy annak felelősségbiztosítója fizeti-e, valamint tudni kell, hogy az utóbbi azt díjak formájában az ügyfélkörére áthárítja. A sérelemdíjra vonatkozó bírói ítéletek indokolásából egyértelműen ki kell tűnnie, hogy azt a bíróság milyen szempontok alapulvételével és milyen célból ítéli meg.
A sérelemdíj bevezetése folytán, az immateriális hátrányok tipikus tényállásai közül, fokozott újragondolást igényelnek a hozzátartozó elvesztéséből származó igények. A korábbi bírói gyakorlat szerint ugyanis a nem vagyoni kártérítés iránti igényt nem alapozta meg önmagában a közeli hozzátartozó halálának a ténye, valamint az ennek következtében fellépett gyász és fájdalom, továbbá a korábbi helyzet hátrányos megváltozása sem. (BH 1985.312. II.) Ugyanakkor a nem vagyoni kártérítéshez nincs szükség valamilyen kóros állapot bekövetkezésének a bizonyítására, hanem azt kell vizsgálni, hogy a káresemény milyen társadalmi hatást gyakorolt a hozzátartozóra, hogyan befolyásolta annak élete alakulását. (BH 1992.318.) A korábbi bírói gyakorlat tehát kárra és hátrányos következményekre orientált volt, megkívánta a hozzátartozó életvitelében bekövetkező hátrányos változások bekövetkezésének bizonyítását, amely nem egyeztethető össze a sérelemdíj hátrányt nem igénylő, magatartás-centrikus szemléletével. Ezért a hozzátartozó elvesztéséből származó igényeknél a továbbiakban abból kell kiindulni, miszerint az ilyen típusú személyiségi jogsértés egyidejűleg két személyt, egy közvetlen és egy közvetett sértettet érint. Ennek során a személyiségi jogsértés közvetlen sértettje olyan sérelmeket, sérüléseket szenved, amelyek egyrészt a saját, másrészt pedig az ő hozzátartozóinak, az őket megillető személyiségi jogaira is kihatnak. A hozzátartozó ugyanis nem a közvetlen sérelmet szenvedettnek a jogán, hanem a saját jogán, a saját személyiségi jogainak a sérelme alapján, ún. sui generis igénnyel lép fel a jogsértővel szemben. Ez feltételezi a közvetlen és közvetett sértett között fennálló szoros érzelmi kapcsolatot, amely közvetíti a sérelmet a két személy között. Mindezért indokoltnak mutatkozik a korábbi bírói gyakorlat által megkívánt hátrányos eredmény szükségességének a felülvizsgálata és a hangsúly
- 747/748 -
áthelyezése a két hozzátartozó közötti érzelmi-lelki kapcsolat konkrét tartalmának a feltárására, mert ettől függ a sérelemdíjra jogosult hozzátartozók körének, valamint az őket megillető igénynek az alakulása.
A személyiségi jogok sajátos természetéből következően az új Ptk. 2:54. § (1) bekezdése rögzíti, miszerint a személyiségi jogokat személyesen lehet érvényesíteni. A törvény e rendelkezése szükségképpen magában foglalja azt a korábbi bírói gyakorlatban már kialakult tételt, hogy a sérelemdíj - mint a személyiségi jog megsértésének jogkövetkezménye - iránti igény nem ruházható át és nem örökölhető. Az új Ptk. tervezete ezt még tételes jogi rendelkezésként magában foglalta, az elfogadott törvény szövege azonban már nem tartalmazta. Az új Ptk. 2:54. § (1) bekezdésének idézett rendelkezéséből, valamint a személyiségi jogok megsértéséből származó jogviszony dogmatikai természetéből egyaránt az következik, hogy a jogsértő magatartásnak, valamint a jogsértés következményeinek értékelése, továbbá az igény-érvényesítésről történő döntés meghozatala a sérelmet szenvedett kizárólagos joga. Emellett a sérelemdíjnak a reparációs funkcióját is a sérelmet szenvedett vonatkozásában kell kifejtenie. Ezért a továbbiakban is irányadónak kell tekinteni a bírói gyakorlatban kialakult elveket, miszerint a sérelemdíj iránti igény élők között nem ruházható át, a jogosult halála esetén a sérelemdíjra való jogosultság az örököseire nem száll át, de a jogosult által még életében megindított és folyamatban lévő perbe az örökösök jogutódként beléphetnek. Evidencia továbbá, hogy a sérelemdíj fizetési kötelezettség - a jogsértő örökhagyó tartozásaként - az örököseire átszáll.
A sérelemdíj bevezetésével kapcsolatos változások között végezetül nem mellőzhető annak bemutatása: milyen hatással van az új jogkövetkezmény a felelősségbiztosítás jogintézményére. A régi Ptk. 559. § (1) bekezdése és az új Ptk. 6:454. § (1) bekezdése egymással teljesen megegyezően akként rendelkezik, hogy a felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított követelheti, hogy a biztosító a szerződésben megállapított módon és mértékben mentesítse őt olyan kár megtérítése alól, amelyért jogszabály szerint felelős. A gépjármű kötelező felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 12. § szerint pedig e biztosítás kiterjed azoknak a megalapozott kártérítési igényeknek a kielégítésére, amelyeket a biztosított személyekkel szemben a biztosítási szerződésben megjelölt gépjármű üzemeltetése során okozott károk miatt támasztanak. A törvény e rendelkezései tehát egyértelműen rögzítik, hogy a felelősségbiztosítás bizonyos károk fedezetéül szolgál. A nem vagyoni kártérítés megszűnésével és a sérelemdíjnak a kártérítési fejezeten kívüli elhelyezésével az immateriális hátrány jogkövetkezménye kikerül a kárfogalom keretei közül, egyben kikerül a felelősségbiztosítási fedezet alól is. E probléma megoldására elvileg két lehetőség nyílna. Az egyik a jogszabály módosítása és a biztosítási fedezetnek a sérelemdíjra való kiterjesztése, ezt azonban az új Ptk. bizonyosan nem tartalmazza. A másik járható út a hatályos felelősségbiztosítási szerződések tartalmának módosítása és a sérelemdíj iránti igények kielégítésének ügyleti feltétellé tétele. Ez ugyan eltér a törvény biztosítási szerződésre vonatkozó rendelkezéseitől, azonban tartalma a fél számára a törvény előírásaihoz képet kedvezőbb, ezért az egyoldalú kógenciába nem ütközik, így érvényes lehet. Kivitelezése azonban nagymértékben függ a piaci viszonyoktól. A fogyasztói igény megjelenése ösztönző hatással lehet a biztosítók közötti piaci verseny alakulására. Nyilván lesznek ugyanis olyan biztosítók, amelyek a továbbiakban a sérelemdíj megfizetésétől elzárkóznak, míg egyesek alapáron, mások pedig felár ellenében vállalják annak a megtérítését.
A felelősségbiztosítással kapcsolatban felmerülő további kérdés, hogy a sérelemdíj preventív, magánjogi büntetés funkciójának érvényesítése keretében - ahol a sérelemdíj mértékét illetően jelentőséghez jutnak a jogsértő vagyoni körülményei - hogyan kell figyelembe venni a felelősségbiztosítási fedezet fennállását, egyáltalán köthető-e olyan felelősségbiztosítási szerződés, amely nem valamely kár bekövetkezésére, hanem valamely személyiségi jog megsértésére nyújt fedezetet.■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Molnár Ambrus, mb. kúriai tanácselnök
Visszaugrás
