Az egyik legnagyobb kihívás az Európai Unió (továbbiakban: EU vagy Unió) energiaszektorában a környezetpolitikával kapcsolatos célokat az energiabiztonsági, piacgazdasági érdekekkel összeegyeztetni.[1] Ezen konfliktusok keresztmetszetében helyezkednek el a megújuló energiaforrások, amelyek elterjedésének ösztönzésével az EU mind a klímavédelmi, mind pedig az energiabiztonsági célkitűzéseihez közelebb kerülhet. Ennek megvalósítása azonban egyáltalán nem kihívásoktól mentes. Azok részarányának növelése csupán hosszú távon kifizetődő, miközben a tagállamok egy része rövid távú hasznokat preferál, azonban a magas beruházási költségek állami támogatásokat és egyéb ösztönzőket tesznek szükségessé. Erre már viszonylag korán, a 2000-es években az EU is rájött és az állami támogatási szabályozási kereteket az energia- és éghajlatpolitika előtt álló kihívások - zöld célok és globális versenyképesség - figyelembevételével kezdte megalkotni.
Ez a folyamat 2019-ben a Zöld Megállapodás elnevezésű bizottsági közlemény elfogadásával csúcsosodott ki. A dokumentum a zöld átállást kiemelt politikai prioritássá tette és célul tűzte ki, hogy 2050-re az EU klímasemlegessé váljon, és 2030-ra legalább 55%-os csökkentést érjenek el az 1990-es szinthez képest. Az ambiciózus zöld célok a jogi kötőerővel rendelkező Európai Klímarendelet elfogadásával nyertek jogszabályi formát. A megvalósításhoz azonban a megújuló energiaforrások elterjesztésébe való nagyobb beruházásokra van szükség, amelyek megkövetelik az állami források jelentős bevonását. Így az EU állami támogatási szabályai kulcsfontosságú szerepet játszanak a Zöld Megállapodás politikai céljainak megvalósításában, amely dokumentum egyébként maga is célul tűzte ki ezen szabályok felülvizsgálatát.
További szempont az EU megújuló energiaforrások állami támogatásokkal kapcsolatos politikájának formálásában a 2022 februárjában kezdődő orosz-ukrán háború, amely bebizonyította az EU energiapolitikai sebezhetőségét. E konfliktus eredményeképpen született meg a REPowerEU terv, amely álláspontom szerint inkább gazdasági és nem környezetvédelmi szempontokat követ. Azonban igaz, hogy a háború eredményeképpen megemelkedett energiaárak az Európai Unió energiapolitikájának változását hozták magukkal, közelebb hozva azt a klímavédelmi célokhoz. Ez a változás jelentős növekedést eredményezett a megújuló energiaforrások részarányában, azonban feszültséget okozott az EU közép- és hosszú távú klímacéljai és az energiabiztonság növelésének szándéka között. Bár konszenzus van az EU-ban, hogy a megújuló energiaforrásokra való átállás idővel energia-"önellátáshoz" vezethet, ennek megvalósíthatósága középtávon kihívást jelent, főként az időbeli és pénzügyi kötelezettségvállalások miatt.
Jelentős hatást gyakoroltak az EU állami támogatási politikájára a világpolitikai események is, így különösen Kína "Made in China 2025" programmal jellemzett gazdaságpolitikája és az Amerikai Egyesült Államok Inflációcsökkentési törvénye. A kínai program szerint, az ország nagyobb hangsúlyt fektet a high tech technológiák fejlesztésére, és a külföldi termékektől való függetlenedésre, jelentős állami támogatások biztosításával. Ehhez hasonlóan az USA is nagyobb állami szubvenciókat irányzott elő, a még 2022-ben - Biden elnök aláírásával - született Inflációcsökkentési törvényben. Ezen jogszabály a klímaváltozás elősegítése érdekében hatalmas állami támogatásokat (pl.: adókedvezményeket) biztosít az amerikai gyártású zöld technológiáknak. A törvény célja, hogy az USA az elkövetkező tíz évben jelentős összegeket fordítson azokra a fogyasztókra és vállalkozásokra, akik zöldberuházásokat valósítanak meg, amennyiben ezek a termékek túlnyomórészt az országban készülnek. Ennek a jogszabálynak technológiaelszívó hatása lehet az EU-ból, nem beszélve arról, hogy mivel a törvény által nyújtható támogatások a termelés lokalizációjától függnek, jogellenesek lehetnek a WTO jogszabályai szerint.[2]
A Bizottság 2023 februárjában a Zöld Megállapodáshoz kapcsolódó Ipari Tervvel (továbbiakban: Ipari Terv) reagált a kínai és amerikai intézkedésekre. A terv részeként, de az orosz-ukrán háború hatásaira is tekintettel került sor 2023 márciusában az új ideiglenes válság- és átállási keret kidolgozására (Temporary Crisis and Transition Framework: TCTF). A tanulmány főként ezen utóbbi válságkeret elemzésére helyezi a hangsúlyt és törekszik annak alátámasztására, hogy habár az új - megújuló energiaforrások ösztönzését elősegítő - európai uniós állami támogatási szabályok előremutatóak, alkalmasak a zöld átállás mértékének és az ener-
- 23/24 -
giabiztonság növelésére, azonban számos veszélyt, negatív hatást is hordoznak magukban.
Az EU a Lisszaboni Szerződéssel szerzett - tagállamokkal megosztott - hatáskört az energiapolitikában, ekkor vált e terület önállóvá európai uniós szinten. Elsődleges jog szintjén a legfontosabb szabályokat az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) tartalmazza.[3] A részletszabályok viszont másodlagos jogi aktusokban kerültek lefektetésre, habár tekintettel a tagállamok széles mérlegelési jogára a területen, kezdetben kevés jogszabály született a megújuló energiaforrásokat illetően is.
A kétezres évek végén kezdett felgyorsulni ezen energiaforrásokat érintő európai uniós jogalkotás,[4] amely ekkor még főként környezetvédelmi vonatkozású volt, hiszen jogalapját az EUMSZ környezetvédelmi, a belső piaci rendelkezései és a jogharmonizációs klauzula képezte. A jelenleg is jelentősebb jogszabályok 2018-ban nyertek teret, mivel ekkor a geopolitikai helyzet kedvező volt az Unió számára, és nagyobb szerepet kezdett játszani az energia területén. A "Tiszta energia minden európai polgár számára" elnevezésű negyedik energiacsomag volt az, amely erősített az EU szerepén az energiapolitikában. A csomag részét képezte a megújuló-energia irányelv is, amely 2018 decemberében lépett hatályba és 2021-ig kellett átültetnie a tagállamoknak. A jogi aktus egyik érdeme, hogy a megújuló energiával kapcsolatos célkitűzések korábban nemzeti szintű kötelezettségvállalások voltak, de az irányelv elfogadásával azok európai szinten is azzá váltak.[5] A jogszabály eredetileg 32%-os megújulóenergia-célkitűzést tartalmazott 2030-ra,[6] majd a Bizottság 2021-ben ezt a célt 40%-ra emelte. Ukrajna inváziója után a REPowerEU terv által javasolt új cél már 45% volt, az összes megújuló energiaforrás használatának növelését szorgalmazva, különösen a szél- és napenergiát.[7] A 2023-ban módosított irányelv azonban ettől enyhébb, egy 42,5%-os célértéket jelöl meg 2030-ig, igaz, szerepeltetve, hogy a tagállamok törekszenek a 45% megvalósításra.[8] A Bizottság a REPowerEU tervben azt is javasolta, hogy a tagállamok egyszerűsítsék a megújulóenergia-projektekkel kapcsolatos adminisztratív eljárásokat, azonosítsák a megújuló energia telepítésére alkalmas szárazföldi és tengeri területeket, figyelembe véve a környezeti hatásokat,[9] amelyre 12 hónapos határidő ajánl.[10] Így maradt az ilyen projektek megvalósításra a legfeljebb 12 hónapos határidő, amely rendkívüli események esetén 6 hónappal meghosszabbítható.[11] A Parlament ennél rövidebb határidőket javasolt, de a Tanács álláspontja miatt maradt a fő szabály szerinti 12 hónap, annak ellenére, hogy a megújulóenergia-projektek engedélyezési folyamatának hossza kulcsfontosságú tényező. Az ilyen eljárások jelenleg több évig is eltartanak, mivel azokat gyakran lassítják a helyi szintű ellenállások, a válságok, vagy a jogi akadályok (pl.: a környezetvédelmi jogszabályok). Az is látszik, hogy a megújulóenergia-projektek iránti ellenállás egyre inkább polarizálódik. Például Franciaországban több 2021-es regionális választási jelölt kampányát a szárazföldi szélerőművek elleni fellépés köré építette így, mintha az EU hatalmával szembeni szuverenitás alapú ellenállás áthelyeződne az állami helyett a helyi szintekre.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
