"Az emberi szervezet és az elme ezernyi apró elemből áll össze, amelyek közösen határozzák meg az ember egyéniségét és személyiségét. Nemcsak a vonásaim és a hangom különböztetnek meg a többiektől, a gondolataim, az emlékeim is egyéniek és meghatározzák a sorsomat. De ezzel nincs vége: minden pillanatban új információkat érzékelek és dolgozok fel, magamba olvasztom őket és saját tudatot építek fel a káoszból. De bezárva érzem magamat, nem léphetek túl saját korlátaimon!"[2]
A fenti szavakkal kísérli meg definiálni önmagát a Ghost in the Shell (magyar fordításban: Páncélba zárt szellem) című japán képregény-adaptáció főszereplője, akinek agyszövet az egyetlen organikus összetevője, sorozatgyártású fémteste felett a munkaadója rendelkezhet. Ez a poszthumán jövőkép egyelőre délibáb, azonban a közelmúlt hírei, mint például az abortusz legalizálása a katolikus Írországban, az első génszerkesztett gyermekek születésének bejelentése, vagy a családfakutató honlapokra feltöltött genetikai adatok bűnügyi célú felhasználása arra hívják fel a figyelmet, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog, valamint a kapcsolódó személyiségi jogosítványok mikroszinten egyre nehezebben értelmezhetőek. Ezt a folyamatot mutatja be multidiszciplinárisan[3], vagyis több tudományterületet komplexen vizsgálva Sándor Judit a könyvében. Az alkotás legutoljára 2017-ben került ismételten kiadásra, ugyanakkor témakörének és konklúzióinak aktualitása miatt az eltelt időszak semmit nem von le értékéből, frissességéből, napjainkban is ajánlásra érdemes.
A kötet vizuális megjelenése és tartalma frappáns elegyet alkot. A borító közepét uraló festmény élénk árnyalataival, növények felett repülő, hal- és hüllőszerű teremtményével groteszk meseországot idéz, ahol annak megálmodója bármit megtehet. A képet keretező háttérként felnagyított sejtvilág nyugtalanító vérszínnel tükrözi a biotechnológiával összefüggő aggályokat, amelyeket a neves bioetikus-jogász önállóan is tanulmányértékkel bíró szemelvényekben jár körbe. A fejezetek jellemzően korábbi szerzői publikációk átdolgozott változatai, továbbgondolásai, így az olvasmány színvonalas szakmai munkásság szintéziseként is felfogható. A tíz témát felölelő részek azon kérdés mentén szerveződnek gondolatfüzérré, hogy testünk komponensei tárgyiasíthatók-e. A fel-felparázsló viták, illetve a könyvben ismertetett, változatos ítélkezési gyakorlat is arra világítanak rá, hogy ebben a kérdéskörben valószínűleg soha nem lehet teljes egyetértés. Emiatt szabályozási szempontból sem elvetendő a bevezetőben megfogalmazott következtetés, miszerint "Ideje talán kimondani, hogy az emberi sejtek, szövetek, ivarsejtek, az emberi gének köztes jogi normákat képeznek" (15. o.).
Az előbbi, mottónak is beillő megállapítás megalapozására szolgál az előszót követő három fejezet, ezek olvasása közben a tárgykör alapfogalmai összefüggésekbe ágyazottan jelennek meg. Az első szakaszban a nemzetközi dokumentumok, továbbá kidolgozásuk alapos jellemzése igazolja azt az író által felismert tendenciát, hogy a részéről "az életre vonatkoztatható morális értékekkel foglalkozó" (15. o.) szaktudománynak tekintett bioetika és a jog mind jobban egybemosódik, ez pedig egymástól különböző jelenségek ütköztetését eredményezi. A bioetika társadalmi-kulturális környezettől függő nézetek sokrétűségén alapul, amelyek közül egyszerre csak egyet ültethet át az egységes értelmezés követelményének alárendelt, kikényszeríthető jog. Az utóbbi rendszere, hagyományai viszont területenként ugyancsak eltérőek, megnehezítve ezzel a közösségi és globális szintű regulációt.
Ezt a - Sándor Judit nyomán körvonalazott - helyzetet továbbárnyalják más motívumok is a második részben feldolgozott szakirodalom alapján. A biotechnológiai vívmányok hatására a tulajdonságjavításra törekedő, eugenikus megközelítés nemcsak a bioetikában, hanem a biopolitikában egyaránt visszaköszön. A szerző tehát, miután konkrét kutatásokkal illusztrálja a megbélyegzéssel járó genetikai csoportképzés veszélyét, joggal osztja meg kételyét: "[...] sikerül-e széles tömegek számára eredményesebb, kevésbé megterhelő, jó eredményekkel kecsegtető kezelést nyújtani például a daganatos betegségek esetében, vagy megmaradunk a tudományos szempontból ma már erősen kifogásolható csoportokra való homá-
- 44/45 -
lyos hivatkozásnál, miközben a tehetősebbek egyénre szabott genetikát fizetnek meg?" (45. o.).
Az alkotó a következő szerkezeti egységben mintegy reflektál az előzőekben kifejtettekre, amikor a nemzetközi kötelezettségek és a hazai joganyag fényében láttatja az Alaptörvény terminológiai következetlenségeit, többek között az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat tilalmát[4]. A fejezetben foglaltak tudatosíthatják a jogban jártasabb olvasóban azt az érdekes magyar sajátosságot, hogy az Alaptörvényben nevesített bioetikai előírások a legmagasabb szintű nemzeti jogi normák közé tartoznak, ezáltal a belső jogszabályok felett állnak. Az utóbbiakat ugyanis a jogforrási hierarchia csúcsán lévő Alaptörvény T) cikkének (2) bekezdése határozza meg, a T) cikk (3) bekezdése pedig rögzíti, hogy jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.
A későbbi részek struktúrájukban is stílusosan érzékeltetik az alkotmányjogunkban oszthatatlanként kezelt élethez és emberi méltósághoz való jog felaprózódását. Sándor Judit fejezeteket átívelően, illetve egyes esszéken belül a nagyobb egységtől a kisebb felé haladva tanulmányozza fizikai "hajlékunkat" erkölcsi, jogászi és társadalmi mikroszkóp alatt. A leghosszabb szemelvényben tárgyalja azokat a veszélyeket, amelyek a biotechnológiában felsejlő üzleti potenciálhoz kötődnek. A téma tárgyalásának első hányadában elsősorban egyéni tragédiákon, ítéleteken keresztül kristályosodik ki, hogy az emberi test és részei sajátosan "profanizálódnak" tovább: eldologiasodás figyelhető meg a preparátumoktól a biobankokon át egészen a találmányokig. Erre a szerző, ha nem is megoldási, de szemléletbeli alternatívát javasol a feminista bioetika formájában. Ennek alátámasztásához a fejezet második felét úgyszintén nemzetközi kitekintés jellemzi, melynek során az író a teoretikus megközelítések közül hangsúlyosan értékeli Donna Dickerson nézetrendszerét. Az elmélet egyik elgondolkodtató állítása szerint a hajdani házassági szerződésekhez viszonyíthatók a kutatási célú felhasználás iránti megállapodások, a kutatásoknál »az emberi test "feminizálódik", azaz hasonló módon kihasználhatóvá válik, mint korábban a nők teste« (83. o.). Sándor Judit az analógiát továbbfinomítja annak rögzítésével, hogy a nők esetében a kiszolgáltatottság fokozottabban érvényesül a reprodukciós céloknál is. Ezt az alkotó az ivarsejtek áruba bocsátása, a petesejtfagyasztás szolgáltatása és a béranyaság körében gyakorlati példákkal hatásosan ábrázolja, hogy aztán a szövegrészt reális helyzetértékeléssel zárja: "Persze tisztában vagyok azzal, hogy itt és most kevéssé népszerű ez az amúgy finoman körültekintő látásmód." (94. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
