Kertész Imre[1]: Miért túlzsúfoltak a börtönök?* (JURA, 2001/2., 50-57. o.)

I. Büntetőpolitika és börtönnépesség

Az Európai Unió 2000. évi országjelentése megállapította, hogy: "A börtönök túlzsúfoltsága növekvő problémát jelent Magyarországon. Jelenleg a börtönökben az intézmények befogadó képességénél mintegy 60%-kal többen raboskodnak (szemben az 1998/99-ban regisztrált 40%-kal)."[1]

A címben feltett kérdésre kézenfekvőnek tűnik a válasz: persze, hogy túlzsúfoltak, hiszen sok a bűncselekmény és kevés a börtön. Ezt az okfejtést azonban a statisztikai adatok nem igazolják. Az utolsó két évtizedben, a hatóságok előtt ismertté vált bűncselekmények mennyiségének emelkedésével nem nőtt, hanem éppen ellenkezőleg, csökkent a fogva tartottak száma, és fordítva, az utóbbi két évben a bűncselekmények számának apadását a fogva tartottak mennyiségének emelkedése kísérte.

1. ábra

1982 és 1998 között több mint négyszeresére nőtt az ismertté vált bűncselekmények mennyisége, közben egynegyedével csökkent a börtönlakosság létszáma. 1999-ben és 2000-ben pedig a regisztrált bűncselekmények száma csökkent, a fogva tartottaké viszont emelkedett. (1. táblázat) Az utóbbi két évben már éreztette hatását az 1998. évi LXXXVII. törvény, amely megtestesítette a törvényhozás szigorúbb büntetéskiszabási gyakorlatot igénylő aka-

1. táblázat

- 50/51 -

2. táblázat

ratát. (1. ábra) Mindez egyértelműen mutatja, hogy a fogva tartottak mennyisége nem annyira az elkövetett bűncselekmények alakulásától, hanem sokkal inkább a büntető-politikától függ. Ez nem magyar jelenség, így van az egész világon. Ha az európai államokat sorba rendezzük a 100 000 lakosra jutó bűncselekmények és a 100 000 lakosra jutó fogva tartottak szerint, akkor szembetűnik, hogy más államok foglalják el az első (vagy az utolsó) helyeket a két táblázatban.

Magyarország a 12. helyen van a regisztrált bűncselekmények és negyedik a fogva tartottak aránya szerint. Svédországé az első hely a nyilvántartásba vett bűncselekmények táblázatán, de a lista végén áll a 100 000 lakosra jutó fogva tartottak listáján. Finnország a 100 000 lakosra jutó bűncselekmények szerint a hetedik, a börtönnépesség alapján viszont az utolsó. (2. táblázat).

Hazánkban a táblázatban szereplő 21 állam átlagáéhoz képest 20%-kal, a nyugat-európaiakéhoz viszonyítva pedig 65%-kal több fogva tartott jut 100 000 lakosra. Arányuk nyugati szintre hozásával egy csapásra megszűnne a túlzsúfoltság. Ez nemcsak a foglyok, hanem az őrszemélyzet életét is lényegesen megkönnyítené és igen nagy megtakarítással járna. Természetesen ezt könnyű leírni, nem olyan egyszerű megvalósítani. Figyelembe kell venni a jogszabályokat, a jogi tradíciókat és a joggyakorlatot is.

Az európai jogharmonizáció igénye mellett előbbutóbb megjelenik a joggyakorlat közelítésének követelménye is. Az EU országjelentése azt is megállapította, hogy: "A magyar börtönök nagy részét a XIX. század második felében építették, és a rabokat gyakran a nemzetközi normáktól elmaradó körülmények között tartják. Az örök száma is nagyon alacsony az őrizetesekhez viszonyítva. A börtönök fejlesztését szolgáló program elfogadásának eredményeképpen a kormány folytatja a jelenlegi börtönök felújítását és újak építését. 2000 szeptemberében új vizsgálati börtönt nyitottak Budapesten, illetve egy másik építése van folyamatban Veszprémben (a befejezés 2002-re várható). Mindkettő feltehetően teljes mértékben meg fog felelni a nemzetközi normáknak." Ezeknek a követelményeknek a magyarországi büntetés-végrehajtás jelenleg nem tud eleget tenni. Börtönépületeink - különösen a foglyok mai létszáma mellett - nem teszik lehetővé az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlásával elfogadott Európai Börtönszabályoknak megfelelő elhelyezést.[2] Az elavult börtönök túlzsúfoltsága már-már a Kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezmény[3] megsértését jelenti. Az Európai Börtönszabályzat előírja olyan materiális és morális körülmények megteremtését a büntetés-végrehajtási intézményekben, amelyek között biztosítható az emberi méltóság tiszteletben tartása.

A törvényhozás a büntetőpolitika irányával, az ítélkezési gyakorlattal kapcsolatos igényeit nem

- 51/52 -

bűncselekményeknél esetenként tapasztalható indokolatlanul enyhe büntetéskiszabási gyakorlat felszámolását, másrészt megállapította, hogy: "Magyarországon még a közép-kelet európai országokkal összevetve is igen magas a szabadságvesztésüket töltők aránya. Feltételezhető, hogy a szabadságelvonással nem járó szankciók törvényi szabályainak jobbításával emelkedhetne azoknak a száma, akikkel szemben szabadságelvonással nem járó szankciók hatásosan alkalmazhatók lennének. Ha nem akarjuk a szabadságvesztés büntetésüket töltők számának jelentős emelését - ami igen sokba kerül a társadalomnak -, a szigorító rendelkezésekkel egyidejűleg ki kell alakítani a jelenleginél hatékonyabban működő alternatív (szabadságelvonással nem járó) szankciókat."

Az 1998. évi LXXXVII. törvény - a miniszteri indokolás szerint - azt a célt tűzte ki, hogy a jogalkalmazást súlyosabb büntetéskiszabás felé terelje, a büntetőjog általános rendelkezéseinek, a feltételes szabadságra, a pénzbüntetés kiszabására, a próbára bocsátásra, a büntetés kiszabás elveire, a halmazati büntetésre, a büntetés enyhítésére, a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó rendelkezések módosítása utján.

Az 1998. évi büntető novella indokolásában nem jelent meg sem az európai büntetéskiszabási gyakorlat közelítésének, sem pedig a büntetés-végrehajtás költségei csökkentésének igénye. A törvény kriminálpolitikai megfontolásainak alapja a szelektív büntetőjogi megtorlás. A szigorítás a bűnözés olyan megnyilvánulásaira irányul, amelyek szervezett elkövetése a leginkább sérti vagy veszélyezteti a társadalomnak a személyek szabad önrendelkezési jogához, a vagyonbiztonsághoz, az egészséges élethez, a gazdasági és pénzügyi élet biztonságához fűződő érdekét.

II. A megtorlás és elrettentés

A kriminológusok Jeremy Bentham óta vallják, hogy a büntetés elkerülhetetlenségének nagyobb szerepe van az elrettentésben, mint a büntetés súlyosságának. A szabadságvesztés büntetés hatékonyságának kortárs kutatói is úgy látják, hogy a büntetés általános visszatartó hatása nem annyira a büntetés szigorában, hanem annak elkerülhetetlenségében rejlik.[4]

A szabadságvesztés hatékonyságát a különböző büntetéstani eszmék egymástól eltérően tárgyalják. A feltételezett hatások nagyon bizonytalanul számszerűsíthetők, sem az általános, sem pedig a speciális prevenció nem mérhető. A nem validálható számítások alapján "javasolt büntetőpolitikai stratégia szinte feloldhatatlan igazságtalanságokat eredményez."[5] A büntetés célja "a megtorlás is, a bűnmegelőzés is, a társadalom védelme érdekében."[6] Különösen nehezen és megbízhatatlanul becsülhető a büntetések általános "elrettentő" és "megtorló" hatása, de ez talán - témánk szempontjából - nem is nagyon jelentős. Feltehetőleg egy hároméves szabadságvesztésnek ugyanis nem észrevehetően kisebb sem az elrettentő, sem pedig a megtorló hatása, mint egy négy év időtartamúnak. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a bűn elkövetését talán csak a gazdasági bűncselekmények kis részénél előzi meg a kockázat józan mérlegelése. Az ilyen mérlegelés lehetősége is kizárt az erős felindulásban elkövetett bűncselekményeknél.

A visszaeső bűnözők pszichológiai vizsgálata azt mutatja, hogy feltűnően sok közöttük a csak a mának élő, a mai cselekmény holnapi következményeivel nem számoló, infantilis vonásokat mutató személyiség.

A gondatlan bűncselekmények elkövetésével szemben ható erő pedig nem annyira a büntetőjogi, mint a nem büntetőjogi következmény elhárításának akarata. A gyalogosok közé nem azért hajt be a normális gépjárművezető, mert nem fél a börtönbe kerüléstől, hanem, mert nem akar ugyan senkit sem elütni, de az adott szituációban nem tud másként cselekedni. Viszont, hogy milyen alacsony elrettentő hatású lehet a cselekmény súlyos fenyegetettsége, azt éppen a közlekedési szabályok megsértése mutatja a legplasztikusabban. Ezek elkövetői ugyanis pontosan tudják, hogy rájuk és a velük együtt utazókra nem vonatkozik a "halálbüntetés" eltörlése és mégis kockáztatnak.

A szabadságvesztés elrettentő hatásának általános meghatározását még külön is nehezíti annak rétegspecifikus jellege. Akár egy rövid idejű szabadságvesztés is szétzilálhatja az egyik személy családi életét, alááshatja társadalmi helyzetét, tönkreteheti karrierjét, vállalkozását, egy másiknál viszont ugyanez a hajléktalanság ideiglenes megoldását, a fűtött elhelyezést, a meleg élelmet, a megszokott társaságot jelenti.

III. A büntetés elkerülhetetlensége

Büntetőjogászok és kriminológusok sokféle nézetet vallanak a büntetés megtorló és elrettentő szerepéről, de egységesen vallják a büntetés elkerülhetetlenségének fontosságát. Mintha bizony elérhető vagy legalábbis megközelíthető lenne ez a követelmény. Tekintsünk el az egyszerűség kedvéért az egyes bűncselekmények szabálysértési alakjai szankcionálásának gyakoriságától, pedig ezek büntetésének elmaradása sokszor jelenti a bűnöző pályafutás startvonalát.

A Büntető törvénykönyv (Btk. 38. § (1) bek.) háromféle főbüntetést és hét mellékbüntetést határoz meg. Közöttük a szabadságvesztésen kívül több olyan

- 52/53 -

is van, amelyek nagyon érzékenyen érintik az elítéltet. Érdemes megemlíteni például a foglalkozástól vagy a járművezetéstől eltiltást, a vagyonelkobzást vagy a pénzbüntetést, amelynek mértéke - az 1998. évi LXXXVII. törvény értelmében - meghaladhatja a tízmillió forintot is. A közvélemény mégis a "börtönbe kerülést" tekinti a bűnelkövetés igazi kockázatának. Hogyan lehet ezt a kockázatot növelni, a bűncselekmény elkövetését egyre kevésbé kifizetővé tenni?

Magyarországon 1999-ben 505 716 bűncselekmény vált ismertté, közülük 241 239-nak ismeretlen maradt a tettese. A 264 477 ismertté vált elkövetőjű bűncselekményt 131 658 személy követte el, tehát átlagban minden felderített elkövetőre két bűncselekmény jutott. Ha feltételezzük, hogy az ismeretlenül maradt elkövetők is ilyen arányban vettek részt a bűnözésben, akkor az ismertté vált bűncselekményeket mintegy 253 ezer személy követte el. A jogerősen elitéltek ebben az évben[7] 95 443 főt, vagyis a felderített elkövetők 72%-át, az összes ismertté vált bűncselekmény feltételezett elkövetőinek 38%-át. A végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt vádlottak száma: 12 058, az összes ismertté vált bűnelkövető 9%-a, a feltételezett elkövetők kevesebb, mint 5%-a.

A büntetés elkerülhetetlensége szempontjából vizsgálni kell a rejtve maradt, ismertté nem vált bűncselekmények arányait is.

Az ENSZ Interregionális Bűnözési és Igazságügyi Kutató Intézete (United Nations Interregional Crime and Justice Institute - UNICRI) megbízásából a Gallup Intézet által Budapesten 2000-ben, szervezett áldozattá válási felmérésben megkérdezet 1513 személy az általa öt év alatt elszenvedett bűncselekmények 46%-át hozta a nyomozó hatóságok tudomására. A feljelentési arány különböző az egyes bűncselekményeknél, 95% a járműlopás, 25% a jármű megrongálása, 80% a lakásbetörés, 28% a rablás, 13% a nemi erkölcs elleni bűncselekmények és 1% a vesztegetés miatt tett feljelentések aránya.

A felmérés adatai szerint tehát 54% a fel nem jelentett bűncselekmények aránya, ez nagyjából megfelel az úgynevezett "sértetti" bűncselekmények látenciájának. A vesztegetéssel kapcsolatos feljelentési arány is mutatja, hogy ennél jóval magasabb lehet a látencia a gazdasági, a közlekedési, az államigazgatás-, az igazságszolgáltatás- és a közélet tisztasága elleni bűncselekmények között. Inkább alul-, mint túlbecsültnek tűnik feltételezni, hogy az összes elkövetett bűncselekmény az ismertté vált bűncselekmények háromszorosa.

Az 1999-ben elkövetett bűncselekmények száma ennek alapján másfél millióra, az elkövetők száma pedig hétszázötvenezerre tehető. Jogerősen elítélték 13%-ukat, végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték másfél százalékukat. Így áll jelenleg a büntetés elkerülhetetlensége.

Ebből a börtönnépesség létszáma emelésének viszonylag alacsony hatékonyságára is lehet következtetni. Ugyanis, ha jelenleg az elkövetőknek kevesebb, mint 1,5%-a részesül végrehajtandó szabadságvesztés büntetésben, akkor egy 100%-os emelés is csak az elkövetők mintegy 3%-át érintené, ennek pedig nem lehet túl nagy hatása a többi 97% magatartására.

A szabadságvesztésnek egyetlen olyan bűnmegelőző hatása van, amely jól meghatározható. "Kicsiny ugyan a bebörtönzés átnevelő vagy elrettentő hatásfoka bizonyos bűnözőkre, de csökkenti a bűnelkövetés számát és védi a társadalmat, azáltal, hogy a bűnöző nem követhet el bűncselekményt, míg be van zárva, vagyis aktivitása ideiglenesen vissza van szorítva."[8] Ennek eredménye a fogva tartottaknak a büntetés-végrehajtási intézményen kívüli "vétőképtelensége" az elzárás tartama alatt.

A zárt rendszerű büntetés-végrehajtási intézmények bűnmegelőző hatásának leglényegesebb mutatója azoknak a bűncselekményeknek a száma, amelyeket lakói elkövetnének, ha szabadon lennének az alatt az idő alatt, míg büntetésüket töltik (incapacitation effect). Ennek a paraméternek a kiszámítására többféle módszert dolgoztak ki. Közülük a legismertebb és több országban már alkalmazott az Avi-Itzhak, B. és Shinnar, R. által 1973-ban közzétett, majd Shinnar, S. és Shinnar, R. által 1975-ben továbbfejlesztett modell.[9]

Blumstein és munkatársai képlete alapján meghatározható, hogy a fogva tartottak számának emelése vagy csökkentése milyen hatással lenne a bűnözés szintjére. Úgy találták, hogy 1982-ben az általános bűnözési szint 10-20%-os csökkenését eredményezné az USA börtönlakossága létszámának megkettőzése.[10] Angol kutatók ennek a módszernek az alkalmazásával arra a következtetésre jutottak, hogy a bűncselekmények számának 1%-os csökkentéséhez a fogva tartottak számát 25%-kal kellene emelni.[11] A számításoknál használt képletek ismertek, megfelelő "bűnöző-karrier" felmérések hiányában azonban nem tudtuk azokat magyarországi adatokra alkalmazni. Az irodalomban közzétett külföldi eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy "a szabadságvesztés bűnmegelőzési célzatú általános emelése nem tűnik hatékony pénzfelhasználási módszernek."[12]

A szabadságelvonás általános bűnmegelőzési hatásának számításánál - többek között - az elítéltek átlag bűnelkövetési gyakoriságát veszik figyelembe. Közismert, hogy általában gyakrabban követ el bűncselekményt a betörő vagy zsebtolvaj, mint a csaló vagy szexuális indítékú bűncselekmények elköve-

- 53/54 -

tésével foglalkozó bűnöző. Minél magasabb a bűnöző bűnelkövetési gyakorisága - valószínűleg annál nagyobb a vele szemben alkalmazott szabadságelvonás megelőzési hatásfoka, vagyis feltehetőleg annál több bűncselekményt követne el az elítélt, ha szabadon lenne büntetésének időtartama alatt. Ez az állítás azért nem lehet kategorikus, mert nem zárható ki például a bűnelkövetési gyakoriság valamilyen okból történő mérséklődése, sőt az sem, hogy felelőségre vonás okául szolgáló bűnelkövetés az adott személy bűnözői karrierjének végét jelentette.

A bűnmegelőző hatást lényegesen emelheti a szabadságelvonás alkalmazásának nem általános, hanem célzott, bizonyos elkövetői csoportokkal szemben történő szigorúbb alkalmazása. E körülmény figyelembevételének a fontosságát mutatja egy Kaliforniában, az elítéltek között végzett felmérésnek és a kapott adatoknak a feldolgozása. E szerint a többrendbeli rablás elkövetéséért elítéltek szabadságelvonása átlag 4 éves időtartamának megkétszerezésével és ezzel egyidőben az egy év alatti szabadságvesztésre elítéltek számának korlátozásával elérhető lenne a rablások számának 20%-os csökkentése, méghozzá a fogva tartottak létszámának emelése nélkül. A számítások szerint a betörőkkel szemben alkalmazott "optimális ítélkezési gyakorlat" a betörések számát 15%-kal csökkentené a fogva tartottak létszámának 7%-os emelkedése mellett.[13]

A számítások alapja a "bűnöző karrier" vizsgálata. Csak rendszeresen végzett felmérések adatai alapján lehet következtetni a börtön bűnelkövetést akadályozó hatásfokára. Az egyes nyugat-európai országokban végzett vizsgálatok különböző eredményei mellett általánosan érvényesülő, közös következtetések levonását is lehetővé tették.

A visszaesési hányados leginkább a bűnöző karriertől függ: annál magasabb ez a hányados, minél hosszabb az adott személy bűnözői előélete.

- A férfiak visszaesési hányadosa magasabb a nőkénél, habár ez is leginkább az érintettek korcsoportjaival és a bűnözői előélettel van összefüggésben.

- A visszaesési hányados a szabadlábra helyezés utáni első évben a legmagasabb.

- Egyes országok (pl. Anglia és Wales) felmérési eredményei szerint az ítélet jellegének igen kicsiny hatása van a visszaesési hányadosra.

- Nincs közvetlen kapcsolat az elkövetett bűncselekmény súlyossága és a visszaesési hányados között. Néhány ország felmérési eredményei szerint az igen súlyos bűncselekmények elkövetése utáni visszaesési hányados viszonylag alacsony.

- Nincs közvetlen kapcsolat az első ítélet alapjául szolgáló bűncselekmény és az utóbb elkövetett bűncselekmények jellege között. Ez feltehetőleg annak a következménye, hogy az egyes elkövetők egyaránt részt vesznek mind súlyos, mind pedig kevésbé súlyos bűncselekmények elkövetésében.[14]

Az 1953-ban születettek angliai vizsgálata többek közt azt mutatta, hogy minél fiatalabb korban követik el a férfiak első bűncselekményüket, annál nagyobb a valószínűsége az ismételt elkövetésnek, a lányoknál a kortényezőnek nincs ilyen szerepe:

- a férfiak fele és a nők kétharmada csak egy bűncselekményt követett el;

- a férfiak 55%-ának, a nők 80%-ának egy évnél rövidebb a bűnözői karrierje;

- a férfiak kriminális aktivitásának csúcsa 19 éves korukra esik, az 1953-ban született férfiak 11%-a követett el bűncselekményt 19-éves korában.[15]

Az ítélkezés bűnmegelőző hatásának vizsgálata és eredményeinek figyelembevétele fontos lehet a büntetőpolitikai elvek meghatározásánál és ezen keresztül befolyásolhatja a törvényhozást, sőt még az ítélkezési gyakorlatot is, de nem épülhet be közvetlenül a törvénykezésbe.

IV. A lakosság büntetéspártisága

Az 1998. évi büntető novella indokolásában a büntetőtörvény szigorításának egyik céljaként szerepel a büntetéskiszabási gyakorlat közelítése "a társadalom érzületéhez".

Érdekes kölcsönös kapcsolat van a közvélemény büntetéspártisága és az ítélkezési gyakorlat között. A nemzetközi tapasztalatok szerint szoros korreláció figyelhető meg az ítélkezés és a közvélemény szigora között: amelyik országban keményebb a büntetőpolitika, ott a közvélemény is a szigorúbb büntetéseket pártolja.[16] Az ENSZ által végzett felmérések is ugyanezt mutatták.[17]

Ebben a kölcsönhatásban a szigorú közvélemény hatására keményedik az ítélkezés és a szigorú törvénykezés kiváltja az állampolgárok kérlelhetetlenségét. Sokszor a szigorúság-párti közvélemény hatására keletkeznek a szigorú törvények és alakul a szigorú ítélkezés, de ezek nem egyirányú, hanem kölcsönös kapcsolatok. Finnországi felmérések pél-

3. táblázat

- 54/55 -

dául kimutatták, hogy a közérdekű munka bevezetése, majd szélesebb körű alkalmazása a 90-es évek elején visszahatott a közvéleményre és növelte a szabadság korlátozásával nem járó büntetéseket támogatók táborát.[18]

A büntetőpolitika irányának kijelöléséhez szükséges egyrészt a lakosság büntetéspártiságának, másrészt pedig toleranciájának megismerése. Korinek László 1982.[19] évi Baranya megyei felmérésében a válaszadók 42,4%-a, 1992-ben pedig 59,7%-a minősítette elnézőnek a bíróságok ítélkezési gyakorlatát. Az 1982-ben megkérdezettek 56,3%-a a végrehajtható szabadságvesztést kiszabó ítéletek számának emelésében és az ítélkezés szigorításában látta a kiutat a kialakult bűnözési helyzetből. A tíz év múltán[20] megismételt vizsgálatban nagyjából ugyanannyian (54,2%) vélték úgy, hogy szigorúbb büntetésekkel lehetne a bűncselekményeket megelőzni.

4. táblázat: Melyik a megfelelő büntetés az adott esetben (feleletek %)

A Szonda-Ipsos (Média-, Vélemény és Piackutatás) vállalat a Belügyminisztérium felkérésére 1990. december első felében személyes megkérdezésen alapuló kérdőíves felmérést készített a rendőrség és a Belügyminisztérium munkájának megítéléséről. A megkérdezettek 75%-ának volt az a véleménye, hogy a bűnözés gyors növekedését sokkal szigorúbb büntetések kiszabásával lehetne megállítani.[21]

A már említett 2000. évi UNICRI-felmérésben azt kérdezték, hogy mi lenne a leghatékonyabb módja a fiatalkori bűnözés csökkentésének. A felkeresett személyeknek hét lehetséges válasz közül kellett hármat kiválasztaniuk.

A megkérdezettek többsége (57%) nem kívánt vagy nem tudott válaszolni a kérdésre - a bűnözés jelenlegi szintje előtt sok állampolgár áll tanácstalanul. A válaszadók többsége (72%) aláhúzta az otthoni nevelés, fele (51%) pedig az iskolai fegyelem fontosságát. Minden harmadik személy (34%) szerint a szegénység csökkentésével lehetne megállítani a bűnözést.

A tíz-húsz évvel ezelőtt a végzett felmérések eredményeivel ellentétben a 2000-ben felkeresetteknek mindössze 15%-a tartotta célravezetőnek a szigorúbb büntetéseket és 10% látta a kiutat a rendőri munka javításában (3. táblázat).

Nem valószínű, hogy a közvélemény ennyire megváltozott volna. Feltehetőleg a nagy különbség okát a különböző vizsgálatok egymástól eltérő módszereiben kell keresni.

Szabó András mutatott rá egy értekezleten, hogy ha a gyanútlan állampolgárnak mikrofont nyomnak az orra alá és megkérdezik mit kell tenni a bűnözés csökkentéséért, akkor elsőnek az "ősbűn", az emberölés jut eszébe és természetes, hogy szigorú bíróért és börtönért kiált. Az UNICRI-felmérés módszere két szempontból is eltér a megszokottól. Először is a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények elleni fellépés hatékony módszereit tudakolja és a fiatalok képzete nem a legsúlyosabb bűncselekményekhez kapcsolódó asszociációkat hívja elő, másodszor pedig, felajánl választásra hétfajta megoldást s ezek rangsorolását bízza rá a megkérdezett laikus állampolgárra, aki így nem az elsőként eszébe ötlő börtönt javasolja, hanem válogathat olyan reális lehetőségek között is, amelyek különben eszébe sem jutnának.

Az UNICRI-felméréseknek van másik módszere is a punitivitás értékelésére. Minden interjúalanynak elmondanak egy kitalált esetet arról a 21

5. táblázat: A végrehajtandó szabadságvesztés időtartama (válaszok %)

- 55/56 -

6. táblázat: A szigor fokozatai (válaszok %)

éves fiatalemberről, akit a bíróság másodszor mondott ki bűnösnek betöréses lopás elkövetéséért. Legutóbb egy színes tv készüléket vitt el. A felmérés résztvevőinek kell "ítéletet mondaniuk" a bíróság helyett (4. és 5. táblázat).

A megkérdezettek 42%-a közérdekű munkát javasolt. Hasonló eredményeket hoztak a fejlett ipari országokban végzett régebbi felmérések is. "A lakosság börtönpártiságáról kialakult sztereotip nézettel szemben a legtöbb országban a közérdekű munka tűnt a leginkább alkalmazhatónak."[22] Vajon tudják-e a megkérdezettek, hogy mi is az a közérdekű munka? Egy svájci felmérésben többen is úgy gondolták, hogy nem más, mint a kényszermunka bizonyos válfaja.[23] Ennek kapcsán külön is figyelemre méltó, hogy a mostani budapesti felmérés kérdőívében - fordítási hiba miatt - "közérdekű munka" helyett "társadalmi munka" szerepelt. A társadalmi munka fogalma nem adhat ilyen félreértésre okot, senki sem gondolhatta, hogy az valamilyen kényszermunkát, dologházat vagy munkatábort jelent.

A megkérdezettek harmada rendelné szabadságvesztés büntetés kiszabását. Egy részük igen szigorú büntetést mérne ki, négyen életfogytig tartó szabadságvesztést adnának. A szabadságvesztést javasolók negyede (23%) egy évben határozná meg a büntetés időtartamát.

A felmérés eredményeinek értékeléséhez skálát lehet felállítani, pl. enyhe, közepes, szigorú, nagyon szigorú és drákói fokozatokkal.[24] (6. táblázat).

Az enyhe ítéletekhez soroltuk a nem szabadságvesztés büntetéseket, a felfüggesztett szabadságvesztést és a hat hónap vagy rövidebb tartamú szabadságvesztést. Közepesen szigorúnak tekintettük a végrehajtásában nem felfüggesztett hat hónaptól egy évig terjedő szabadságvesztést, szigorúnak tartjuk az egytől három évig terjedő végrehajtandó szabadságvesztés büntetéseket, a nagyon szigorú ítéletek csoportjába soroltuk a háromtól tíz évig terjedő szabadságvesztést. Drákóiként jellemeztük a tíz évnél hosszabb és az életfogytig tartó szabadságvesztést.

A megkérdezettek 68%-a javasolt enyhe büntetést, 3% volt a közepesen szigorú "ítéletek" aránya, 14% volt szigorú, 2% volt a nagyon szigorú és 1% volt a drákói javaslatok aránya.

Az "egyéb" büntetést javasolók nem találtak a Btk-ban meghatározott büntetési nemek között elképzeléseiknek megfelelőt. Egy részük azt tartaná szükségesnek, hogy az elkövető térítse meg az általa okozott kárt, mások büntetés helyett átnevelést javasolnak, akadtak olyanok is, akik a felfüggesztett szabadságvesztés büntetéshez mellékbüntetésként munkatáborban helyeznék el az elkövetőt. Néhányan (0,6%) ujját vagy kezét vágatnák le a tolvajnak.

A felmérés adatai szerint a megkérdezettek túlnyomó többségének érzülete nem nevezhető punitívnek, az állam törvényben is megjelent szigorítási igénye még " nem ment át" a közvéleménybe. Meg kell jegyezni, hogy a megkérdezettek válaszaiból kirajzolódó - nem különösebben szigorú - büntetési igény csak a példában felhozott és hasonló esetekre, vagyis a viszonylag nem nagy kárértékű, vagyon elleni bűncselekmények elkövetésére vonatkozik. Egész más képet mutatna a felmérés, ha pl. élet és testi épség, egészség vagy nemi erkölcs elleni bűncselekmény, közélet tisztasága, közbiztonság elleni bűncselekmény, gazdálkodás rendjét sértő bűncselekmény súlyosabb esetéről kellett volna ítéletet mondani.

Sem a büntetés elrettentő szerepével, sem elkerülhetőségének reális lehetőségével, sem pedig a lakosság büntetőpolitikai igényivel nem indokolható a börtönnépesség differenciálatlan emelését eredményező büntetőpolitika.

Az Európa Tanács az utóbb években különösen nagy figyelmet szentel a börtöntúlzsúfoltság felszámolására. 1999-ben külön javaslatot fogadott el ebben a témakörben, felhívta a tagállamok kormányait, hogy tegyenek megfelelő intézkedéseket a börtöntúlzsúfoltság és a "börtönlakosság inflációjának" csökkentésére. A börtönkapacitás fejlesztését az Európa Tanács nem javasolja, mert az úgysem jelentené a kérdés tartós megoldását. Inkább járható útnak tekinti a szabadságelvonással járó büntetések kiszabásának rendkívülivé tételét. Erre csak olyan súlyos bűncselekmények esetében kerülhet sor, amelyeknél másfajta büntetés kiszabása egyértelműen inadequat lenne.[25] Többek között a börtöntúlzsúfoltság megszüntetése érdekében fogadott el 2000 novemberében a Miniszteri Bizottság javaslatot[26] az alternatív büntetések Európai Szabályzata[27] alkalmazásának javítására.

Az Európai Unió és az Európa Tanács hivatkozott okmányai egyértelműen mutatják, hogy a jogharmonizációnak fontos és elengedhetetlen része a börtönök túlzsúfoltságának és a börtönnépesség inflációjának megszüntetése. ■

- 56/57 -

JEGYZETEK

*A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2001 március 23-án Vókó György: A magyar büntetés-végrehajtási jog (Dialóg Campus, Budapest-Pécs 1999) című monográfia megjelenése alkalmából rendezett tudományos ülésen elhangzott előadás publikálásra átdolgozott szövege.

[1] 2000 Regular Report From the Commission on Hungary's Progress towards Accession, 8 November 2000

[2] Európa Tanács. A Miniszteri Bizottság R/87/3. sz. ajánlása az európai börtönszabályokról a tagországok számára. Büntetés-végrehajtási szakkönyvtár. Budapest 1990. 2. sz. 119-163. o.

[3] 1995. évi III. törvény.

[4] Vígh József-Tauber István: A szabadságvesztés-büntetés hatékonyságának főbb jellemzői. Jogtudományi Közlöny 1976. 11. sz.

[5] Szabó András: A büntetőjog reformja. G & G Kiadó, Budapest 1992. 251. o.

[6] Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1984. 199. o.

[7] A jogerősen elítélt személyek túlnyomó többsége nem a bírósági tárgyalás évében követte el a bűncselekményt, az ebből adódó számítási hiba - témánk szempontjából - elhanyagolható.

[8] Shinnar, Shlomo-Shinnar, Reuel: The Effects of the Criminal Justice. System on the Control of Crime: a Quantitative Approach. Law & Society. Summer 1975. 584. o.

[9] Avi-Itzhak, B.-Shinnar, R.: Quantitative models in crime control. Journal of Criminal Justice, 1973. 1. sz. 185-217. o.; Shinnar, S.-Shinnar R.: The effect of the criminal justice system on the control of crime: a quantitative approach. Law and Society Review, 1975. 9. sz. 581-612. o. Ismerteti: Tarling, R.: i.m. 203. o.

[10] Blumstein,A-Cohen, J.-Roth, J.-Visher, C. A.: Criminal Careers and "Career Criminals" Volume I. Washington D. C. National Academy of Sciences. 7.

[11] Tarling, R.: Analising Offending. Data, Models and Interpretations. HMSO, London 1993. 154. o.

[12] Tarling, R.: i.m. 162. o.

[13] Greenwood, P.: Selective Incapacitation. Santa Monica, Calif. Rand Corporation. 1982. Idézi: Tarling, R.: i.m. 155. o.

[14] European Sourcebook of Crime and Criminal Justice Statistics. Council of Europe. Strasbourg 1995. 150-151. o.

[15] Julian Prime, Steve White, Sarah Liriano, Kinnari Patel: Criminal careers of those born between 1953 and 1978. Home Office Statistical Bulletin No. 4. 2001.

[16] Killias, Martin: Crime Policy in the Face of Development of Crime in the New European Landscape. Fifth Conference on Crime Policy. Strasbourg, 27-29 November 1995. Conference report. Council of Europe, Strasbourg 1995.

[17] Jan J. M. van Dijk-Pat Mayhew: Criminal Victimisation in the Industrialised World. Key findings of the 1989 and 1992 International Crime Surveys. In: Anna Alvazzi del Frate-Ugljesa Zvekic-Jan J. M. van Dijk (ed.): Understanding Crime, Experiences of Crime and Crime Control. UNICRI Publication No 49. Rome 1993. 43. o.

[18] Jan J. M. van Dijk-Pat Mayhew: Criminal Victimisation in the Industrialised World. Key findings of the 1989 and 1992 International Crime Surveys. The Hague 1992. 60. o.

[19] Korinek László: Rejtett bűnözés. Budapest 1988

[20] Korinek László: Félelem a bűnözéstől. Budapest 1995.

[21] Szerző nélkül: A rendőrségről. I. Rész. Rendészeti Szemle 1991. 3. sz. 42. o.

[22] Jan J. M. van Dijk-Patricia Mayhew: Criminal Victimisation in the Industrialized World: Key Findings of the 1989 and 1992 International Crime Surveys. In: Anna Alvazzi del Frate-Ugljesa Zvekic-Jan J. M. van Dijk (ed.): Understanding Crime, Experiences of Crime and Crime Control. UNICRI. Publication No 49. Rome 1993. 43. o.

[23] André Kuhn: Attitudes towards punishment. In: Anna Alvazzi del Frate-Ugljesa Zvekic-Jan J. M. van Dijk (ed.): Understanding Crime, Experiences of Crime and Crime Control. UNICRI. Publication No 49. Rome 1993. 284. o.

[24] André Kuhn: i.m. 271. o.

[25] Recommendation No. R (99) 22 of the Committee of Ministers to Member States Concerning Prison Overcrowding and Prison Population Inflation. (Adopted by the Committee of Ministers on 30 September 1999)

[26] Recommendation Rec(2000) of the Committee of Ministers to member states on improving the implementation of the European rules on community sanctions and measures (Adopted by the Committee of Ministers on 29 November 2000).

[27] Recommendation No. R (92) 16 on the European Rules on community sanctions and measures.