2012. július 4-én fogadta el a brüsszeli törvényhozó, az Európai Parlament és a Tanács a 650/2012/EU rendeletét. A rendeletet a Hivatalos Lapban (H.L.) magyar nyelven 2012. 07. 27-én hirdették ki. A rendelet címe önmagában impozáns; "rendelet az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről." Röviden, ahogy a szakirodalom elnevezte, öröklési rendelet.
A cím jelzi a szabályozási területet. Az unión belüli öröklési ügyek joghatósága, az alkalmazandó jog, az öröklési ügyekben hozott határozatok tagállami elismerése és végrehajtása, az európai öröklési bizonyítvány bevezetése. A címben jelzett szabályozási terület érinti a tagállamok öröklési jogát, az öröklési ügyekben eljáró igazságszolgáltatási szervek (bíróságok és közjegyzők) joghatóságát, a tagállamok végrehajtási jogát. A nemzetközi magánjog a jogválasztás kiterjesztésével, az európai polgári igazságszolgáltatási intézmények pedig egy új európai okirattal, az európai öröklési bizonyítvánnyal gazdagodtak.
A rendeletet megalkotására több mint tíz évig tartó előkészület után került sor. A kezdeményezés az Európai Tanács 1999. október közepén tartott tamperei ülésére nyúlik vissza, az igazságügyi együttműködés koordinált jogegységesítésének kezdeteire. 2000. november 30-án fogadta el a Bizottság és a Tanács a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerésének érvényesítésére irányuló cselekvési programot1, amit az Európai Tanács az ún. Hágai Program elfogadásával 2004. november 4-én és 5-én tartott ülésén felülírt.[2] Nem negligálta azonban a korábbi stratégiai jogalkotás azon elképzelését, miszerint az öröklési ügyek Unión belüli szabályozását a jövőben meg kell oldani.
A jogalkotási folyamat azonban önmagában sem volt egyszerű. 2005. március 3-án látott napvilágot az öröklés és a végrendelet területét érintő szabályozási elképzelések "Zöld Könyve". Az Európai Parlament állásfoglalása, valamint az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye azonban a Zöld Könyvben kifejtettekre több volt, mint kritikus.[3] Lényegében a később elfogadott rendelet alapkérdései, így a szabályozás terjedelme, a szabályozási szintek általános és konkrét síkja, a magánszemélyek jogválasztása, az európai öröklési bizonyítvány jogi hatása, a kollíziós jog kidolgozása, a korábbi multilaterális szabályozás érintettsége terén adott a parlament nagyon részletes iránymutatást.
A közösségi szintű jogszabály megalkotásának szükségessége soha nem volt vitatott. A parlamenti állásfoglalás felhívta a Deutsches Notarinstitut 2002-es, a Bizottság megbízásából készített tanulmányának adatait, amely szerint az Európai Unió területén éves szinten 50 000 és 100 000 között van a nemzetközi vonatkozással rendelkező örökösödési ügyek száma. Mára e szám majdnem négyszeresére nőtt. Heinrich Dörner elemzése szerint az éves esetek mutatószáma a 450 000 eset/év. Ugyancsak impozáns az az adat, amely szerint 2012-ben azon polgárok száma, akik nem születésük helye szerinti tagállamban (Heimatsland) éltek, elérte a 12,3 millió főt. A nemzetközi hatást kiváltó örökösödési ügyek vagyoni értéke 2012-ben meghaladta a 120 Milliárd Eurót[4]. Hozzátehetnénk, amennyiben a Magyarországot is érintő, a tagállamok közötti munkaerő-mobilitást nézzük, e számok és adatok a jövőben növekedni fognak.
A rendelet szükségességét e számok tükrében soha senki nem kérdőjelezte meg. Mégis 2009. október 14-én készült el a rendelet javaslatának végleges szövege, amit az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság úgy értékelt, hogy "a dokumentum nem felel meg a Zöld Könyv által keltett várakozásoknak, és még inkább alul marad az EGBSZ 2005. október 26-i véleményében megfogalmazott ajánlásokhoz képest."[5] Ezen túlmenően az EGSZB "aggályoknak" adott hangot, majd több változtatást javasolt a rendeletben.
A joggyakorlat oldaláról nézve, a nemzetközi ügyek rendelet előtti, ám évtizedeken keresztül begyakorolt "rutinja" soha sem volt egyszerű. Példaként kiragadva felidézzük a német joggyakorlatból a freiburgi Amtsgericht 2013. április 3-án hozott döntését[6], amelyben a bíróság egy német állampolgár "Common-Law" alapján készült végrendeletének németországi jog következményeiről határozott. Az ítéletből kiemelhető a döntés jogi hátteréül szolgáló joganyag heterogenitása, a nemzetközi magánjog, tagállami jog (magánjog és közjog) konfliktusa, a tagállami jogintézmények (jelen esetben a trust és a német ingatlan-nyilvántartás) súrlódása. Nem folytatva a példák sorát, megállapítható, egy egységes szabályozás megteremtése mindenképpen támogatja
- 1/2 -
a tagállamokban azonos elven működő, a jogkereső közönség által kiszámítható jövőbeli európai bírói gyakorlatot.
A nehézségek felsorolása után fel kell tennünk a kérdést, a hosszú jogalkotási úton a viták és jogalkotásban részt vevő uniós intézmények (mondhatni) "szokásos" konfliktusai mellett voltak-e olyan jogi, - fogalmazhatnánk, objektív - akadályok, amelyek önmagukban siklatták ki a gyors jogalkotási elképzeléseket. Fel kell tenni a "következmény" kérdést is, elhárultak-e ezek az akadályok a rendelet kihirdetésével, azaz valóban megvalósult-e a több mint tíz éve kitűzött igazságpolitikai cél, a határon átnyúló öröklési ügyek közösségen belüli egységes jogi rendszerben történő intézése. Az első kérdésre adott válasz röviden igenlő, mert valóban voltak olyan akadályok, amelyek miatt a betervezett ütemű gyors jogalkotás nem valósulhatott meg. A problémákat azonban - a szakirodalmi elemzések szerint - a rendelet kihirdetése nem számolta fel, így a második kérdésre adandó válasz az igen és a nem együttese. Miközben ugyanis az akadályok részben megszűntek, addig be nem tervezett, új szabályozási problémák keletkeztek. Írásunk következő részeiben bővebben kifejtjük e sommás megállapításokat.
A közösségi jogi szabályozás alapkérdése - szinte minden jogszabály esetében - az, vajon kiterjed-e a jogalkotó hatásköre a szabályozás tárgyára. Az öröklés anyagi jogi szabályainak harmonizálása az Európai Parlament által sem tartozott az Európai Közösség (2005) hatáskörébe.[7] Pedig a Zöld Könyv sem a feltett kérdésekben, sem az intézményi javaslatokban nem igen tett különbséget az öröklés anyagi joga, és az örökséghez jutás eljárásjoga között. A Zöld Könyv ugyanis a köteles rész, az öröklési vagyonkezelők és ügygondnokok jogállásában éppúgy szabályozandó problémákat látott, mint a nem-bírói fórumok joghatóságában vagy a határozatok elismerésében. Nem véletlen, az európai ügyvédek érdek-képviseleti fóruma[8] nagyon élesen fogalmazott, amikor a Zöld Könyvre vonatkozó álláspontját kialakította. A Zöld Könyv kérdéseire válaszolva kifejtették, "a gyakorlatiasság és hatékonyság okából kiindulva a CCBE határozottan úgy gondolja, hogy az örökölt vagyon sorsa kizárólag az egyes tagállamok joga által szabályozható, és a kompetens bíróság csak az adott tagállam bírósága lehet."
E tanulmány terjedelmi keretei nem teszik lehetővé a felmerülő problémák teljes körének elemzését. Helyette meg kell elégednünk azzal a következtetéssel, hogy a rendelet megalkotásakor felmerült eredendő és alapvető konfliktusok egyik forrása az öröklési helyzet szabályozása, ami pontosan lefedi a közösségi jog és a tagállamok jogának szabályozási terjedelme közötti hatásköri vitákat. Nehezíti a felmerült kérdések megválaszolását, hogy az öröklés és a hagyatéki eljárás szabályai tagállamonként eltérőek, harmonizációjuk még bilaterális szinten is komoly nehézséget okoz.[9]
Az öröklési rendelet megoldása nem nevezhető egyszerűnek. A közösségi szabályozás legitimációját az EUMSz. 81. cikkének (2) bekezdése (korábban az előkészítő anyagokban felhívott EKSz. 65. cikke) adja. A bekezdés c) pontját felhívva a jogi legitimáció a kollíziós jogra utal, illetőleg a joghatósági szabályok összeegyeztethetőségének követelményére. Ez az oka annak, hogy számos szerző a kollíziós jog körébe sorolja be a rendeletet.[10] Valóban, a kollíziós jogi definíció az Európai Parlament 2005-ös állásfoglalásán megtalálható, és ez volt az a híd, amely a közösségi jogi szabályozási kompetencia és a tagállami kizárólagos szabályozás ellentmondása között átvezetett. Ennek ellenére a szakirodalmi értékelések között találkozunk annak a sommás megállapításával is, miszerint a rendelet kollíziós törekvése nem volt éppen sikeresnek mondható.[11]
Mivel az EUMSz. 81. cikke a Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében meghozott intézkedését csak a belső piac megfelelő működéséhez szükséges mértékben tesz lehetővé, a rendelet utal (Preambulum 7. pont) a belső piac működésének elősegítésére. A rendelettel ugyanis - fejti ki a jogalkotó - elérhető, hogy megszűnjenek azoknak a személyeknek a szabad mozgása előtti akadályok, "akik jelenleg nehézségekbe ütköznek a határokon átnyúló vonatkozású örökléssel összefüggő jogaik érvényesítése során. Az európai igazságszolgáltatási térségben a polgároknak képesnek kell lenniük öröklésük előzetes megszervezésére. Az örökösök és a hagyományosok, az örökhagyóhoz közel álló más személyek, valamint a hagyatéki hitelezők jogait hatékonyan kell biztosítani."
A jogi legitimáció így, vagy úgy de eldőlt. Ezen a ponton túl, mint kollíziós jogszabálynak, a rendeletnek nem feladata annak hangsúlyozása, hogy az anyagi öröklési magánjogot, vagy az örökösök hagyatékhoz jutását szabályozó eljárásjogot érinti-e. A tárgyi hatály felsorolása azonban világossá teszi, egyértelműen a magánszemélyek (természetes személyek) halál esetén bekövetkező öröklésére vonatkozik a rendelet.[12]
Nem alkalmazható - most zárjuk ki a közjogi ügyeket - azokra jogutódlási helyzetekre, ahol nem természetes személy jogutódlása történik. Így a társaságok megszűnésére, egyesülésére, vagy a társasági jog (vagy más jogterület) által szabályozott olyan jogutódlásra, ahol a jogi személyek vagy jogi személyiség nélküli társaságok létesítő okiratában vagy alapszabályzatában foglalt záradékok a tagok halála esetén rögzítik a részesedés sorsát [1. cikk 2. bekezdés i) és h) pont]. Nem világos, a rendelet tárgyi hatálya kiterjed-e azokra az esetekre, amikor a társasági szerződés a tag halála esetére részletesen rendelkezik a tag társasági részesedésének öröklési sorsáról, vagy csak azok az esetek maradnak kívül, amikor a tag halála a társasági szerződés szerinti és a társasági jog által szabályozott társasági jogutódlást vált ki. A rendelet
- 2/3 -
a második értelmezést támogatja, amit az öröklés meghatározásával támaszt alá.
A rendelet az öröklés fogalmát autonóm jogfogalomként adja meg. A 3. cikk 1. bekezdésének a) pontja szerint "öröklés: az örökhagyó vagyonában bekövetkező jogutódlás; amely a vagyontárgyak, jogok és kötelezettségek haláleset miatti átszállásának valamennyi formáját magában foglalja, akár végintézkedés szerint megvalósuló átruházás, akár törvényes öröklés révén történő átszállás útján." Heinrich Dörner idézett tanulmányában arra utal, a rendelet által meghatározott fogalom az európai jogi térben ezután nem csak kötelezően alkalmazandó lesz, hanem behatárolja más, korábban kiépített európai jogintézmények működését is.
Dörner egyik példája az ún. Tartási rendelet[13]. A tartási rendelet 1. cikkének 1. bekezdése szerint a rendeletet a családi vagy rokoni kapcsolatból, házasságból vagy házassági rokonságból származó tartási kötelezettségekre kell alkalmazni. Az öröklési rendelet hatálya viszont nem terjed ki a házassági vagyonjoggal és "az ilyen kapcsolatokra" alkalmazandó jog szerint a házassággal hasonló joghatásúnak tekintett (élettársi) kapcsolatokra alkalmazandó vagyonjogi jogszabályokkal összefüggő kérdésekre, nevezetesen a halál esetére bekövetkező tartási kötelezettségekre. Dörner szerint az autonóm jogfogalom a két rendelet tárgyi hatályának esetleges összeütközését megakadályozza, mivel az autonóm jogfogalom eldönti, az adott tényállásra az öröklési rendelet szabályait lehet-e alkalmazni, vagy nem.[14]
A rendelet fogalomrendszere azonban - erre külön felhívjuk a figyelmet - messze túlmutat a kollíziós jog szabályozásán. Az öröklés (magyar szöveg) fogalma a Ptk. 598. § szerint a következő: az ember halálával hagyatéka, mint egész száll az örökösre (öröklés). Az öröklési rendelet öröklés fogalma ennél többet tartalmaz, az eltérést külön bizonyítanunk sem kell. A német BGB 1922. §-a a magyar Ptk.-hoz hasonló logikával szabályozza az öröklést, és a törvényből szintén hiányzik az öröklést meghatározó fogalom. Definiálja ellenben az öröklési szerződés fogalmát, (BGB 1941. §), a hatályos magyar Ptk. pedig egy egész fejezetet (LVI. fejezet) szán az öröklési szerződésre. Az öröklési rendelet autonóm fogalomként adja meg a "közös végrendelet", "végintézkedés" fogalmi tartalmát. Mindebből látható, az európai öröklési rendelet határon átnyúló anyagi öröklési jogot hozott létre, igazodva a rendelet megalkotásának kezdetén felvetett szabályozási elképzelésekhez. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk, az eltelt évek hosszúra nyúlt szabályozás-története mögött éppen ezen szabályozási törekvések által kiváltott konfliktusrendszer állt, mivel e törekvéseket - utalva itt a CCBE véleményére - a jogalkotási folyamat külső résztvevői soha sem fogadták el. Azért nem, mivel az EKSz. (majd EUMSz.) rendeletben végül felhívott legitimációs normájából a jogegységesítés e szintje nehezen, vagy alig vezethető le.
Az öröklési rendelet sokarcúsága, ellentmondásos jellege nem titok a jogi szakírók előtt. A fentebb röviden bemutatott problematikus megoldások mellett a szakirodalom kiemeli a rendelet számos, a szabályozási célt hatékonyan megvalósító törekvését. Itt az öröklési rendelet valóban új helyzetet teremtett, ez minden kétely és probléma felvetés ellenére tagadhatatlan. Egyfelől ritkán megvalósuló autonómiát adott a vagyonáról végrendelkezni kívánó európai polgárnak (jogválasztás), másfelől a határon átnyúló öröklési ügyeket beillesztette a Brüsszeli Szerződés megkötés óta kialakult joghatósági rendszerbe, ráadásul a joghatósági rendszer nem egy törését korrigálta (pl. perfüggőség).
Az európai uniós magánjog - kapcsolódva a nemzetközi magánjoghoz - elismert és bevett intézménye a jogválasztás. A Róma I. rendelet 3. cikke a jogválasztás szabadságát mondja ki a rendelet hatálya alá tartozó szerződéses kötelezettségekkel kapcsolatos ügyekre, a Róma II. rendelet pedig a 14. cikkben a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra biztosítja a felek jogválasztási szabadságát.[15]
Az öröklési rendelet 21. cikke főszabályként biztosítja, hogy a rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában "az öröklés egészére alkalmazandó jog annak az államnak a joga, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt" (lex successionis). A szokásos tartózkodási hely meghatározásának nehézségeit a vonatkozó szakirodalom már a Brüsszel Rendszerbe tartozó rendeletek elemzésekor alaposan megtárgyalta, ezeket megismételni nem kívánjuk.[16] Felhívjuk azonban a figyelmet arra, a szokásos tartózkodási hely a rendeletben az az ún. "kapcsolódási pont", s amelynek relativizálását éppen a 21. cikk következő, 2. bekezdése végzi el, amikor megengedi, "amennyiben - kivételes esetben - az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy az örökhagyó az elhalálozásának időpontjában nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódott egy másik államhoz, mint ahhoz, amelynek joga az (1) bekezdés értelmében alkalmazandó lenne, az öröklésre alkalmazandó jog ennek a másik államnak a joga."
A jogválasztással azonban a 21. cikk alapján alkalmazandó jogot az örökhagyó annullálhatja, de nem korlátlanul. Választhatja ugyanis (a magyar szövegben ekként fordított) irányadó jogként annak az államnak a jogát, amelynek állampolgárságával a választás megtételekor, vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik.[17] Többes állampolgársággal rendelkező személy bármelyik állampolgársága szerinti állam jogát választhatja.
A jogválasztás nem formátlan, hanem azt [22. cikk (2) bekezdés] kifejezetten kell megtenni, vagy a végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell erről ren-
- 3/4 -
delkezni, vagy a jogválasztásnak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie. A jogválasztást tartalmazó aktus tartalmi érvényességére a választott jog az irányadó.
A végintézkedés autonóm fogalom, a 3. cikk (1) bekezdés d) pontja szerint lehet végrendelet, közös végrendelet, vagy öröklési szerződés. Ezen túlmenően tehát más formában nincs lehetőség a jogválasztás megtételére.
A jogválasztás joghatása rendkívül széles. Egyfelől (a magyar szöveg szerint) az öröklés egészére irányadó. A német szöveg szerint a jogválasztás után a választott jog alá tartozik a halál miatti jogutódlás egész folyamata. A rendelet szerint ez különösen (magyar szöveg) irányadó az öröklés megnyílásának okai, időpontja és helye, a kedvezményezettek, a részesedésük és az örökhagyó által esetlegesen rájuk ruházott kötelezettségek, valamint egyéb öröklési jogok meghatározása - a túlélő házastárs vagy élettárs öröklési jogait is ideértve - esetében. Irányadó az öröklési képesség, a kitagadás és érdemtelenség, a hagyatékba tartozó vagyontárgyak, jogok és kötelezettségeknek az örökösökre való átszállása - adott esetben a hagyományosokra (beleértve az örökség vagy a hagyomány elfogadásának, illetve visszautasításának feltételeit és joghatásait is) - az örökösök, a végrendeleti végrehajtók és más hagyatéki gondnokok jogosítványai vonatkozásában. Különösen irányadó a vagyontárgyak értékesítése és a hitelezők kifizetése tekintetében, a hagyatéki tartozásokért való felelősség, a hagyaték rendelkezés alá eső része, a köteles részek, valamint a végintézkedésre vonatkozó egyéb korlátozások esetében. Irányadó az örökhagyóhoz közel álló személyeknek a hagyatékkal vagy az örökösökkel szemben esetlegesen támasztott igényei, az ajándékok, ingyenes adományok vagy juttatások visszaadásának, osztályra bocsátásának és betudásának kötelezettsége a különböző kedvezményezettek részesedésének kiszámításakor és a hagyatéki osztály szabályaira. Utalunk arra, a "különösen" kitétel azt jelenti, a felsorolás mellett a jogalkotói akarat még számos, az örökléssel összefüggő egyéb kérdésére is kiterjedt. A felsorolás értelme ezért annak a reprezentálása, miszerint a választott jogot nem lehet csak a kiragadott részletekben, vagy egyes egyedi szabályokban meghatározni és alkalmazni, hanem az öröklés egész folyamatát alá kell vetni a választott jog rendelkezéseinek.
Nem véletlenül emelte ki Reinhold Geimer a már röviden felidézett előadásában, hogy a rendelet által bevezetett jogválasztási rendszer szakszerű jogi tanácsadást kíván meg. Nem egyszerű ugyanis egy kettős állampolgárságú személynek jogot választania akkor, amikor két tagállam öröklési joga vagy hagyatéki eljárása lényeges pontokon eltér egymástól. De felvetődik a kérdés, miként választ jogot az állampolgárság nélküli (menekült) vagy a végintézkedésre képtelen személy.[18] Geimer rámutatott arra, s e körben véleményében osztozunk, hogy az öröklési rendelet a jogválasztás szabályaiban visszatér a Brüsszel rendszer rendeleteivel egyszer már elhagyott állampolgársági elvhez. Álláspontja szerint az örökhagyó bizonytalan, jogilag nem meghatározott utolsó tartózkodási helyével szemben az állampolgárság szerinti jogválasztás az a könnyen stabilizálható kötelék, amely az alapszabályokban rejlő jogbizonytalanságot elhárítja.[19]
Amire az elemzések csak részben térnek ki, az a jogválasztás joghatóságra gyakorolt hatása.
A jogválasztás joghatóságra gyakorolt hatása csak az általános joghatósági szabályok bemutatása után érthető. Az öröklési rendelet számos megoldást átvesz a Brüsszel rendszerhez tartozó joghatósági szabályokból, számos rendelkezése azonban eredeti megoldás. Átvette például a 14. cikkben a bírósági eljárás kezdő időpontjának meghatározásként a korábbi rendelkezéseket, igaz a (3) bekezdésben - tekintettel a hagyatéki ügyek sajátosságára - ki is egészítette azt.
A Preambulum 23. pontja szerint, összhangban az előkészítő anyagokkal a joghatóság meghatározása tekintetében az általános kapcsoló elv az örökhagyónak az elhalálozás időpontjában szokásos tartózkodási helye. Ennek megfelelően az általános joghatósági szabály szerint annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt.
A pontosabb értelmezés kedvéért fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a "bíróság" a rendelet autonóm fogalma. A 3. cikk (2) bekezdése értelmében ugyanis a rendelet alkalmazásában "bíróság" minden olyan igazságügyi hatóság és minden egyéb olyan, öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóság és jogi szakember, amely/aki igazságszolgáltatási feladatot lát el, vagy igazságügyi hatóság felhatalmazása alapján vagy igazságügyi hatóság ellenőrzése alatt jár el, feltéve, hogy ezek az egyéb hatóságok és jogi szakemberek szavatolják a pártatlanságot és a felek meghallgatáshoz való jogát, valamint feltéve, hogy a tevékenységük helye szerinti tagállam joga értelmében. Továbbá a fenti szervek határozatai ellen igazságügyi hatóság előtt jogorvoslattal lehet élni, vagy azokat igazságügyi hatóság felülvizsgálhatja, és határozataik hasonló hatállyal és joghatással rendelkeznek, mint az igazságügyi hatóságok által ugyanilyen ügyben hozott határozatok.
Utalva a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 1. § (4) bekezdésére és a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény rendelkezéseire, a magyar közjegyzők az öröklési rendelet értelmében "bíróságnak" tekintendőek, azaz a rendelet joghatósági szabályai vonatkoznak rájuk. Az általános joghatósági szabály szerint így az örökhagyó elhalálozásakor szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságai (közjegyzői és egyéb szervezetei) járnak el.
- 4/5 -
A rendelet azonban a jogválasztás szabadságának elvén állva a joghatóságra vonatkozó választást és megállapodást összeköti az öröklésre alkalmazandó jog meghatározásával. Az 5. cikk (1) bekezdése szerint amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak a 22. cikk szerint valamely tagállam jogát választotta, az érintett felek megállapodhatnak arról, hogy ezen tagállam bírósága vagy bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkezzenek az öröklési ügyekben történő határozathozatalra. Megállapodás alapján, igazodva az alkalmazandó anyagi jogot kibocsátó állam jogához így kizárólagos joghatóság jön létre - a 22. cikk szerinti állampolgársági állam bíróságai vonatkozásában. El kell ismerni, nem automatikus a kizárólagosság alapítása, a megállapodáson túl eleget kell tenni a rendelet alaki kritériumainak is. Ezek alapján a joghatóságra vonatkozó megállapodást írásba kell foglalni, keltezni kell, és azt az érintett feleknek alá kell írniuk.
Amíg a joghatóság szabályai "kényes egyensúlyban vannak a lex fori és a lex cause között" [20] addig a 6. cikk egy "forum non conviniens" klauzulát vezet be. E szabály lehetővé teszi ugyanis a joghatóság hiányának megállapítását jogválasztás esetén, amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak valamely tagállam jogát választotta, és a bíróság az általános vagy a kiegészítő joghatóság alapján jár el.
A jogválasztás joghatóságra gyakorolt hatása e szabályok függvényében értelmezhető. A jogválasztás esetén ugyanis azon tagállam bíróságai, amelynek jogát az örökhagyó (a 22. cikk szerint) kiválasztotta, joghatósággal rendelkeznek az öröklés tárgyában történő határozathozatalra. Ennek feltétele lehet, hogy valamely korábban eljáró bíróság ugyanazon ügyben a forum non conveniens klauzula alapján megállapítsa joghatóságának hiányát, továbbá az eljárásban részt vevő felek vagy megállapodtak arról, hogy a jogválasztással összhangban a tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, vagy az eljárásban részt vevő felek kifejezetten elfogadták az eljáró bíróság joghatóságát.
Visszatérve kiindulópontunkhoz, a jogválasztás a rendelet szabályai, feltételei és intézményei keretében az eljáró (rendelet szerinti értelemben vett) bíróság joghatóságát is meghatározza.
A joghatósági rendszer biztosítja az öröklés és a hagyatéki eljárás lefolytatását akkor is, ha az örökhagyó a halála időpontjában nem az EU valamelyik tagállamában, hanem egy "harmadik országban" tartózkodik, de az öröklés alá eső vagyona egy tagállam területén található (10. cikk, kiegészítő joghatóság.) Ismeri a rendelet a "forum necessitatis" intézményét, amely nemzetközi joghatósággal érintett ügyekben - kivételes esetben, tagállami joghatóságok hiányában - biztosítja a tagállamok joghatóságát egy olyan harmadik állammal szemben, ahol az eljárás megindítása vagy lefolytatása ésszerűtlen vagy lehetetlen lenne. A rendelkezés a Preambulum 31. pontjával és a rendelet jogbiztonsági törekvéseivel összhangban vezette be a szükségszerű joghatósági fórumot.
Rövid tanulmányunkban nem foglalkozhatunk számos lényeges, fontos, és európai öröklési jog valamint hagyatéki eljárás szempontjából nélkülözhetetlen kérdéssel. Tekintve azonban a joghatósági fórumrendszert, nem mehetünk el szótlanul a rendelet területi alkalmazhatóságának problémái mellett.
Bemutattuk, a rendelet célja egy egységes európai, harmonizált öröklési jog kialakítása volt. A célok és a valóság azonban nem esnek egybe, nincs ez másként az öröklési rendelet esetében sem. A Preambulum 82. és 83. pontja szerint az Egyesült Királyság és Írország esetében a rendelet csak akkor kötelező e két országra nézve, ha bejelentik elfogadási szándékukat, Dánia pedig nem vett részt a rendelet elfogadásában ezért az rá nézve nem kötelező és nem alkalmazandó. A polgári és kereskedelmi ügyekben megvalósuló igazságügyi együttműködés eredményeként létrejött számos rendelet tartalmazza e kitételt, ebben - mondhatnánk - nincs semmilyen újdonság.
Az öröklési rendelet 20. cikke azonban azt mondja ki, hogy "az e rendelet által meghatározott jogot arra való tekintet nélkül kell alkalmazni, hogy az egy tagállam joga-e vagy sem."
A részletesebb szakirodalmi példák rávilágítanak az alkalmazási szabályok ellentmondásosságára. Tekintettel arra, hogy az Egyesült Királyság - holott a legtöbb kifogás innen érkezett a Bizottsághoz - e tanulmány írásakor még nem jelentette be részvételét, a rendelet nem vonatkozik rá. Azonban egy Németországban, vagy Hollandiában élő, állampolgárságában Nagy-Britanniához kötődő polgár végintézkedésében minden további nélkül kikötheti halála esetére az angol jog alkalmazását. Ekkor a 20. cikk alapján a rendeletet alkalmazni kell Nagy-Britanniában is.
Fordítva már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Egy Londonban élő magyar állampolgárra ugyanis a rendelet általános joghatósági szabálya - Nagy-Britannia bejelentett részvételének hiányában - nem vonatkozik. Így az ő öröklési ügyét eleve a magyar jog szabályozza, miután jogválasztási kikötésre sincs lehetősége.
A rendelet azonban a bemutatott problémákon túlmenő számos, a nemzetközi jogi életben kialakuló potenciális konfliktust teremtett. A 75. cikk alapján a rendelet nem érinti az olyan nemzetközi egyezmények alkalmazását, amelyeknek a rendelet elfogadásának időpontjában egy vagy több tagállam a részese, és amelyek a rendelet hatálya alá tartozó kérdésekre vonatkoznak. E rövid utalás azonban nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mi történik a nemzetközi egyezmény és a rendelet szabályainak összeütközésekor.
A folytatólagos megfogalmazás kiemeli az 1961. október 5. napján kelt Hágai Egyezményt. Az aláíró álla-
- 5/6 -
moknak lehetőséget biztosít, hogy a rendelet 27. cikke (az írásban tett végintézkedések alaki érvényessége) helyett továbbra is az egyezmény rendelkezéseit alkalmazzák az alaki érvényesség vonatkozásában. A rendelet azonban csak a multilaterális egyezményeknek biztosított ilyen kivételes státuszt, mert kimondja, az öröklési rendelet - mint a tagállamok közötti rendelet - elsőbbséget élvez a kizárólag két vagy több tagállam között megkötött egyezményekkel szemben.
A rendelet ugyancsak nem érinti a skandináv államoknak (Dánia, Finnország, Izland, Norvégia és Svédország) az öröklésre, a végrendeletekre és a hagyatékok kezelésére vonatkozó nemzetközi magánjogi előírásokat tartalmazó szerződése azon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek a hagyaték kezelésére vonatkoznak, a szerződő államok hatóságai által biztosított segítségnyújtás tárgykörét szabályozzák, valamint az öröklési ügyekben hozott határozatok elismerését és végrehajtását szolgáló egyszerűbb és gyorsabb eljárásokat vezetnek be. A regionális szerződés aláírói közül Norvégia, Izland nem EU tag, Dániára nem vonatkozik a rendelet, Finnország és Svédország tartozik szorosan az uniós jogi térséghez.
Az alkalmazás kérdéseihez tartozik, de tekintettel tanulmányunk terjedelmére, részletesen nem kerül bemutatásra a rendelet 34. cikkének és 36-38. cikkének normarendszere. Egyfelől a nemzetközi magánjogban szokásos vissza és továbbutalás (renvoi) korlátozott tilalma, másfelől az egynél több öröklési jogrendszert tartalmazó államok belső kollíziós szabályainak rendezése szűkítik be a rendelet alkalmazhatóságát.
Az öröklési rendelet V. fejezetében szabályozott európai öröklési bizonyítvány megvalósítása már a hágai programban felmerült, a rendelet előkészítő munkálatai során senki nem vitatta szükségességét. A Zöld Könyv szerint az örökösi minőség nemzeti - tagállami jogrendszerektől eltérő okirattal történő bizonyítása miatt kell létrehozni egy "az egész Közösségben azonos hatályú" bizonyítványt.[21]
Az EGSZB Zöld Könyvre kifejtett véleménye kifejezetten támogatta a bizonyítvány létrehozását, felhívta azonban a Bizottság figyelmét a szükséges adminisztratív infrastruktúra kialakítására. Felkérte a Bizottságot, hogy a vonatkozó nemzetközi egyezményeket figyelembe véve dolgozza ki az örökösökre vonatkozó "európai jegyzék" bevezetésének lehetőségét.[22]
A CCBE már idézett állásfoglalása szerinti bizonyítvány az örökös jogállását bizonyítja, a kiállítására pedig a "lex successionis" elvének megfelelően azt a tagállamot javasolja, amelynek jogát alkalmazni kell az öröklésre.[23]
Az Európai Parlament a bemutatott véleményeken túlmenően az öröklési bizonyítványt mind az alkalmazandó jogot, az örökség kedvezményezettjét, a hagyatéki ügyek intézésével megbízott személy hatáskörét, a hatóság által kiadott vagyonrész meghatározását tartalmazó bizonyítványt, minden tagállamra kötelező okiratként javasolta létrehozni. A bizonyítványt továbbá olyan jogvédelmi eszköznek tekintette, amely biztosítja a hagyatékkal rendelkező személlyel visszterhes szerződést kötő jóhiszemű harmadik személy és a jóhiszeműen szerzett javak védelmét, kivéve a harmadik személy rosszhiszeműségének esetét.[24]
Az öröklési rendelet végső szövegváltozata kevesebbet és többet tartalmaz, mint ami az előmunkálatok során felmerül. A legfontosabb eltérés az, hogy rendelet végül az európai öröklési bizonyítvány használatát nem írta elő kötelező jelleggel [62. cikk (2) bekezdés]. Ulrich Simon és Markus Buschbaum az eredeti Bizottsági javaslat felpuhításának okát abban látják, hogy a tagállami ellenállás, ami a tagállamok saját belső jogrendje szerint kiállított öröklés bizonyítványok, hagyatékátadó végzések fennmaradására épült, végül kompromisszumos megoldást hozott.[25] Az öröklési rendelet - szerintük - ugyanis a kollíziós jog teljes harmonizációját elvetve így végül a nemzetközi polgári eljárásjog egységes szabályozására törekedett.
Az öröklési bizonyítvány azonban azért sem alkalmas az európai jogi térben teljes - azaz az ingatlan-nyilvántartásban konstitutív - joghatás kiváltására, mert az ilyen bejegyzésekre az öröklési rendelet hatálya egyfelől nem terjed ki 1. cikk (2) bekezdés c) pont, másfelől pedig a rendelet fenntartja és részletesen szabályozza a tagállami bíróságok örökléssel kapcsolatos határozatainak elismerését és végrehajtását (IV. fejezet.). Azaz végül ezeket a tagállami okiratokat tekinti a tényleges joghatás kiváltására alkalmas, elsődleges okiratoknak. Álláspontunk szerint a két rendszer - a tagállami okiratok és az európai öröklési bizonyítvány - nemcsak összeegyeztethetetlen, hanem az együttes, azonos joghatást kiváltó alkalmazása éppen a jogharmonizáció egyik célját, a jogbiztonságot rontaná le. Megoldásként maradt az európai öröklési bizonyítvány fakultatív alkalmazásának lehetősége. A tagállami közokiratok és az európai öröklési bizonyítvány egymáshoz kapcsolódó hatását azonban a jogirodalom ma még megjósolni sem meri.[26]
Az öröklési rendelet kifejezetten utal az általunk felvázolt helyzetre. Kimondja ugyanis, a "bizonyítvány nem lép a tagállamokban hasonló célokra használt belföldi okiratok helyébe." Cserébe biztosítja, hogy a másik tagállamban történő felhasználás céljából kiállított bizonyítvány abban a tagállamban is rendelkezik a rendelet szerinti joghatásokkal, amelynek hatóságai azt kiállították.
A bizonyítvány mindezek miatt deklaratív funkciókat tölt be. A 63. cikk (1) bekezdése szerint a "bizonyítvány azon örökösök, az öröklésben közvetlen jogokkal rendelkező hagyományosok, és azon végrendeleti végrehajtók vagy hagyatéki gondnokok általi használatra szolgál, akiknek egy másik tagállamban kell hivatkozniuk jogállásukra vagy gyakorolni jogaikat örökösként
- 6/7 -
vagy hagyományosként, és/vagy gyakorolni jogosítványaikat végrendeleti végrehajtóként vagy hagyatéki gondnokként." Kiemeli a rendelet, hogy a bizonyítvány különösen alkalmas a feltüntetett örökös, örökösök illetve hagyományos jogállásának és/vagy jogainak és az őket megillető hagyatéki részesedés, a hagyatéki vagyontárgy vagy vagyontárgyak az örökösök, illetve hagyományosok javára való juttatásának igazolására. De a bizonyítvány igazolhatja az örökösök, hagyományosok, végrendelet végrehajtására vagy a hagyaték kezelésére vonatkozó jogosultságát is.
A bizonyítványt abban tagállamban kell kiállítani, amelynek bíróságai az öröklési ügyekre a rendelet szerinti joghatósággal rendelkeznek. A kiállító hatóság vagy az öröklési ügyekben eljáró a rendelet autonóm fogalma alá tartozó (tágabb értelmű) bíróság vagy más, a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkező hatóság.
A bizonyítvány kiállítása - fogalmazhatnánk - kérelemre induló nemperes eljárás. A rendelet a kérelemre formanyomtatványt javasol, és részletesen meghatározza a kérelemben közlendő adatokat. Mivel a bizonyítvány meghatározott célból kerül kiállításra, ezért a kiállítás célját is közölni kell.
Igazat kell adni Markus Buschbaumnak és Ulrich Simonnak, a rendelet az öröklési bizonyítvány körében részletes eljárási szabályokat tartalmaz. Előírja a hivatalból történő vizsgálat szempontjait, a hiánypótlást, a hitelesség megállapításához szükséges bizonyítékokat, az okiratok eredetiségének pótlását. A kiállító hatóság meghallgatást tarthat, hirdetményeket tehet közzé. A kiállító a bizonyítványt köteles haladéktalanul kiállítani, erre formanyomtatványt használ. A rendelet részletesen meghatározza a bizonyítvány tartalmát.
Tekintve az európai uniós rendeletek és a közösségi jog viszonyát mindenképpen ki kell emelni, a kiállító hatóság eljárása során köteles a rendelet eljárásjogi szabályait alkalmazni, még akkor is, ha a tagállami nemzeti joga a rendelettől eltérően szabályozza az öröklési vagy hagyatéki eljárásban született tanúsítványok kiállításának rendjét. E kérdéskörrel a szakirodalom nem igazában foglalkozott, pedig itt valóban egy egységes európai nemperes eljárás szabályainak megteremtése történt. E körbe soroljuk a bizonyítvány másolatainak kiadása, a kijavítás, kiegészítés, módosítás és visszavonás szabályait, de a jogorvoslati rend normatív előírásait is. Bevezet egy sajátos, a magyar Pp.-től mindenképpen eltérő intézményt, a bizonyítvány joghatásainak felfüggesztését, amely a rendelet alapján alkalmazandó. Így a kérelem ez irányú teljesítése nem tagadható meg azon az alapon, miszerint a magyar eljárásjog ilyen felfüggesztési okot nem ismer. Mindez természetesen elmondható a német ZPO, esetleg más tagállami eljárásjog vonatkozásában is. Még egyszer hangsúlyozzuk, a (tág értelemben vett) bíráságok számára a tagállami eljárásjogok alkalmazási tilalma áll fent, amennyiben az eljárásjogok másként rendelkeznek a rendelet által szabályozott kérdésekről.
A bizonyítvány önkéntes, deklaratív, azonban nem joghatás nélküli. A 69. cikk alapján a bizonyítvány külön eljárás nélkül valamennyi tagállamban joghatással bír. A joghatás egy vélemnek az egész európai uniós jogi térre kiterjedő felállítása. A rendelet szerint ugyanis "vélelmezni kell, hogy a bizonyítvány hitelesen bizonyítja az öröklésre alkalmazandó jognak vagy a bizonyos tényekre alkalmazandó egyéb jognak megfelelően megállapított tényeket. A bizonyítványban örökösként, hagyományosként, végrendeleti végrehajtóként, illetve hagyatéki gondnokként említett személyről vélelmezni kell, hogy rendelkezik a bizonyítványban említett jogállással, és/vagy a bizonyítványban feltüntetett jogokkal, illetve jogosítványokkal, és hogy e jogokhoz, illetve jogosítványokhoz a bizonyítványban feltüntetetteken túl egyéb feltétel és/vagy korlátozás nem fűződik."
A joghatások körében visszaköszön az Európai Parlament jogvédelmi intézmény megteremtésére irányuló igénye [69. cikk (3) bekezdése], s az öröklési bizonyítvány jogi bázisa lehet a hagyatéki vagyon jóhiszemű átruházásának.[27] Felmerül, s későbbi jogviták tárgya lehet, hogy a rendelet e körben mennyire érinti a nemzeti - tagállami magánjognak a szerződések érvénytelenségére vonatkozó rendelkezéseit.
A rendelet előírja, a bizonyítvány, mint okirat érvényes jogcímet képez a hagyaték tárgyát képező vagyontárgynak valamely tagállam megfelelő nyilvántartásába való bejegyzéséhez. Rögtön ezután kimondja, ez csak az 1. cikk (2) bekezdése k) és l) pontjának sérelme nélkül valósulhat meg, azaz - amint láttuk - a bizonyítvány nem alkalmas az ingatlan-nyilvántartásba való jogosultság bejegyzésére, és nem határozhatja meg a hagyatéki vagyon dologi jogi természetét sem.
Az európai öröklési bizonyítvány éppen a rendeletben biztosított joghatások miatt - írja Markus Buschbaum és Ulrich Simon - a nemzeti jogok által szabályozott öröklésre vonatkozó közokiratok konkurenciája. Ennek oka, hogy a jogvédelem az európai öröklési bizonyítvány esetén éppúgy biztosított, mint a nemzeti (tanulmányukban példaként felhívott német) jog szerint kiállított okiratnál. A nemzetközi jogi térben pedig az európai öröklési bizonyítvány jogvédelme a tagállami okiratok által biztosított jogvédelemnél erősebb.[28] Heinrich Dörner ugyanezt emeli ki, azonban hozzáteszi, a rendelet által bevezetett bizonyítvány a nemzetközi jogi térben egyértelmű szabályok alapján, áttekinthető módon kerül kiállításra, ami a nemzeti - tagállami jogok esetében nem mindig mondható el.[29]
A tagállami jog alapján kell azonban a bizonyítvány kiállításával kapcsolatos jogorvoslati eljárásokat lebonyolítani. A 72. cikk - a mellett, hogy széles körben biztosítja a jogorvoslati jogot - előírja a tagállami jog alkalmazását a jogorvoslati fórum és a jogorvoslati eljárás tekintetében. A jogorvoslatra annak a tagállamnak az igazságügyi hatóságainak van joghatósága, amely tagállamban a bizonyítványt kiállították. Visszautalva a joghatósági rendszerre és a jogválasztásra elmondhatjuk, az
- 7/8 -
alkalmazott jog tárgyában hozott döntés e téren meghatározza az örökléssel és a hagyatékkal kapcsolatosan alkalmazandó jogorvoslati eljárásjogi szabályokat is.
Az európai öröklési bizonyítványról írtakat összefoglalóan Heinrich Döll meglátásával zárjuk. Szerinte az európai öröklési bizonyítvány az európai polgár számára egy olyan "Újvilág", melynek számos elemét még fel kell fedezni.[30]
Rövid tanulmányunkban csak az öröklési rendelet néhány megoldására, belső és történetileg kialakult problémájára tudtuk felhívni a figyelmet. A rendelet azonban minden ellentmondása mellett kétségtelenül új fejezetet nyitott a közösségi jog fejlődésében. Úgy szabályozza a tagállamok öröklési és hagyatéki ügyekben kialakítandó együttműködését, hogy mélyen belenyúl a tagállami szabályozás autonómiáját képviselő anyagi jogi szabályokba.
Az anyagi jogi szabályozás érinti az öröklési jog számos hagyományos jogintézményét. Érinti az öröklési szerződés, a végintézkedések tartalmi és alaki érvényességét, formáját, ezek szabályai megtalálhatóak a rendeletben. A rendelet jogintézményei mint közvetlen és kötelezően alkalmazandó normák, és előírások a rendelet hatályba lépése után a tagállamok (kivéve a kivételeket) jogalkalmazásának részévé válnak.
A rendelet - véleményünk szerint - merész és újító. Merész, mert a közösségi jog kialakulásának első lépéseitől folyó vitában egy nagyon erős, a jogharmonizáción messze túllépő jogegységesítést képvisel. Merészsége vitte el ahhoz az újításhoz, hogy - dacára az idézett szakirodalmi állásfoglalásoknak - az eljárásjogi intézmények kiépítése mellett felvállalta a tárgyi, anyagi jog részleges egységesítését. Igaz szűk körben és a legszükségesebb intézmények területén, de mégis elindult egy egységes európai öröklési jog kialakításának útján. A rendelet kihirdetése után lehet bírálni vagy kifogásolni a rendelet koncepcióját, intézményeit, azonban azokat mindenekelőtt alkalmazni kell. Alkalmazása bizonyára számos új kérdést vet fel, e körben egy-két várható fejleményre már most felhívjuk a figyelmet.
A magyar közjegyzők a rendelet autonóm fogalmának megfelelően bíróságok. Az öröklési ügyek nagy része Magyarországon a közjegyzők előtt zajlik, a magyar nemzeti jog szerint értelmezett bírósági rendszer bekapcsolása nélkül. Kérdés, mi történik akkor, ha a közjegyző eljárása során a rendelet értelmezésének problémájával találkozik?
Amennyiben a magyar nemzeti jog szerinti bíróság a közösségi jog alkalmazása során a közösségi jog értelmezésével találja magát szemben, az Európai Unió Bíróságához fordulhat az előzetes döntéshozatali eljárás keretében. Az öröklési ügyekben eljáró közjegyzőnek erre nincs lehetősége, az EuB eljárása csak akkor kezdeményezhető, ha az adott ügy - vagy jogorvoslati, vagy más peres ügyként - eljut a nemzeti jog által definiált bírósághoz. Feltehetően hosszú és érdekes kutatási kérdés lenne e szempontból összehasonlítani az Uniós tagállamokat, ahol elképzelhetően létezik olyan modell, amelyben az öröklési ügyekben az előzetes döntéshozatali eljárást is kezdeményező bíróságok járnak el, így a jogértelmezés kiváltására e tagállamokban nagyobb lehetőség adódik.
Az elkövetkező évek joggyakorlatát a rendelet szabályainak kötelező alkalmazása egyértelműen befolyásolja. Tanulmányunkban nem foglakoztunk az új Ptk. és a rendelet szabályainak viszonyával. Így például azzal, hogy az új Ptk. 7:23. § - eltérően a hatályos törvénytől - részben elismeri a közös végrendelet intézményét. A törvény szerint két vagy több személynek bármilyen alakban ugyanabba az okiratba foglalt végrendelkezése továbbra is érvénytelen ugyan, azonban a házastársaknak az életközösség fennállása alatt készített, ugyanabba az okiratba foglalt írásbeli végrendelete érvényes, ha a törvény feltételeinek megfelel. Rámutatunk arra, az öröklési rendelet hatálya alá tartozó ügyekben az új szabályozás ellenére a rendelet szabályait kell alkalmazni. A rendelet a "közös végrendelet" autonóm fogalmát viszont úgy definiálta, hogy az két vagy több személy egyetlen okiratba foglalt végrendelete. Mélyebb elemzés nélkül pusztán az eltérésre és arra szeretnénk rámutatni, az értelmezési és intézményi konfliktusok feloldása az elkövetkező évekre vár.
Tudva, hogy tanulmányunk csupán részben elemezhette az öröklési rendelet szabályait, intézményeit, a rendelet jelentősége miatt írásunk még e részlegességet is felvállalta. Reményeink szerint tanulmányunk hozzájárul egy szélesebb ismertetés és elemzés, vagy akár vitasorozat megindulásához. ■
JEGYZETEK
[1] HL. C 12., 2001.1.15. 1. old.
[2] HL. C 53., 2005.3.3. 1. old.
[3] Az Európai Parlament állásfoglalása: http:/eur-lex.europa.eu/Notice.do?val=486271:cs&lang=hu&list=5, a Bizottság véleménye: HL.C. HU 2006.2.3. 28/1. old.
[4] Heinrich Dörner: EuErbVO: Die Verordnung zum Internationalen Erb- und Erbverfahrensrecht ist in Kraft! Im: Zeitschrift für Erbrecht und Vermögensnachfolge (ZEV) 2012. 505.
[5] HL. C. HU. 2011.2.22. 44/148. old.
[6] AG Freiburg, Beschluss vom 03.04.2013 - 3 NG 246/10. BeckRS (Beck-Online Rechtsprechungen) 2013. 08739.
[7] Vö. Az Európai Parlament állásfoglalása G. Pontja.
[8] CCBE. Council of Bars and Law Societies of Europe. Im: CCBE Response to the Green Paper on Succession and Wils The European Commission. 16.09.2005. 2. old.
[9] Erre hívta fel a figyelmet Reinhold Geimer. Előadásában e divergáló és egymástól eltérő tagállami szabályozásra utalva óvott minden leegyszerűsítő és egységességre törekvő megoldástól. Ugyanakkor az öröklési rendeletet - tekintve az uniós öröklési ügyek nagy számát és vagyoni értékét - minden hibájával együtt lényeges előrelépésnek tartotta. Im: Christian Stretz: Die neue Erbrechtsverordnung. Tagung der Forschungstelle für Notarrecht am 14.11.2012. Mitteilungen des Bayerischen Notarvereins, der Notarkasse und der Landesnotarkammer Bayern (MittBayNot) 2013. 115. old.
[10] Carl, Friedrich Nordemeier kifejezetten kollíziós jogról, Rolf Wagner pedig nemzetközi öröklési jogról ír. In: Carl Friedrich Nordmeier: Neues Kollisionsrecht für gemeinscaftliche Testamente, ZEV. 2012.513., illetve Rolf Wagner: Aktuelle Entwicklung in der justiziellen Zusammenarbeit in Zivilsachen. Neue Juristische Wochenschrift. (NJW.) 2013.1653.
[11] Daniel Lehmann: Die EU-Erbrechtsverordnung zur Abwicklung grenzüberschreitender Nachlaesse. Deutsches Steuerrecht. (DStR.) 2012. 2085.
[12] A rendelet magyar szövege nem árulkodik erről. Az 1. cikk (1) bekezdés 1. mondata szerint "ezt a rendeletet az öröklésre kell alkalmazni" A német szöveg szerint: "diese Verordnung ist auf die Rechtsnachfolge von Tode wegen anzuwenden." Szabad fordításban: "a rendeletet a halál esetén bekövetkező jogutódlásra kell alkalmazni." Az angol szöveg szerint. "this regulation shall apply to succession to the estates of deceased persons." Szabad fordításban: "a rendeletet az elhalt személy vagyonának öröklésére kell alkalmazni." A szövegek egyértelművé, de ugyanakkor diffúzzá is teszik a tárgyi hatály meghatározását. A német jogutódlás és az angol vagyon öröklése ugyanis fogalmilag és jogilag is eltér egymástól.
[13] A TANÁCS 4/2009/EK RENDELETE (2008. december 18.) a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről
[14] Dörner, i. m. 2. old.
[15] AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 593/2008/EK RENDELETE (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.) HL. HU. 2008.07.07. L. 177/6. illetve a AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 864/2007/EK RENDELETE (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (""Róma II."") HL. HU. 2007. 07.31. L 199/46.
[16] Ulrich Simon és Markus Buschbaum az öröklési rendelet e szabályáról megállapítja, a szabályozás során alkalmazott "tartózkodási hely" fogalma jogilag nem definiált, a rendelet előterjesztésekor pedig a Bizottság azon az állásponton volt, hogy a szokásos tartózkodási hely alatt azt a helyet kell érteni, ahol az örökhagyó életérdekeltségének (Lebensinteresse) központja volt. I. m.: Ulrich Simon und Markus Buschbaum: Die neue EU-Erbrechtsverordnung. NJW. 2012. 2393. old. Daniel Lehmann idézett írásában számos problematikus szociális csoportot sorol fel. Így azokat, akik munkájuk során két tagállam között ingáznak, és a munkahely szerinti tagállamban szintén fenntartanak lakást, vagy ott is vagyonnal rendelkeznek, a Mallorca-nyugdíjas, aki kiköltözik saját házába Mallorcára, és csak ideiglenesen tartózkodik az állampolgársági hazájában, a másik tagállamban tanuló egyetemi hallgatók, vagy a éppen egy másik tagállami idősek otthonában él. I. m.: Lehmann DStR. 2012. 2086-2087.
[17] A német szöveg a jogválasztásra egyértelműen azon állam jogának az alkalmazását teszi kötelezővé, amelynek az örökhagyó vagy a jogválasztás vagy a halál időpontjában állampolgára. A magyar szövegbe becsempészett "irányadó" kifejezés zavarokat okozhat, ugyanis az irányadó és az alkalmazandó jog fogalma között nincs eqivalencia.
[18] Geimer, i. m. 2. old.
[19] Geimer, uo.
[20] Simon - Buschbaum. NJW. 3. old.
[21] Zöld Könyv. Öröklés és végrendelet. Az Európai Közösségek Bizottsága. Brüsszel, 2005. 03.01. COM (2005). 10. old.
[22] Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye a "Zöld Könyv - Öröklés és végrendelet" tárgyában. HL. HU. 2006. 02.03. C 28/3. old.
[23] Vö. CCBE. állásfoglalása 8. old.
[24] Vö. az Európai Parlament véleménye. 4. old.
[25] Markus Buschbaum - Ulrich Simon: EUErbVO: Das Europäische Nachschlagzeugnis. ZEV 2012. 525. old.
[26] Simon - Buschbaum. NJW. 7. old.
[27] "Amennyiben a bizonyítványban a hagyaték tárgyát képező vagyontárggyal való rendelkezésre jogosultként említett személy az ilyen vagyontárggyal egy másik személy javára rendelkezik, akkor ez utóbbi személy - ha a bizonyítványban igazolt adatok alapján jár el - úgy tekintendő, hogy az adott vagyontárggyal való rendelkezésre jogosult személlyel kötött ügyletet, kivéve, ha tudomása van arról, hogy a bizonyítvány tartalma nem felel meg a valóságnak, illetve, ha nagyfokú gondatlanság miatt nincs tudomása arról, hogy a bizonyítvány tartalma nem felel meg a valóságnak."
[28] Buschbaum - Simon: ZEV. 2012. 525. 8.
[29] Dörner: i. m. 9. old.
[30] Uo. 10. old.
Lábjegyzetek:
[1] * A tanulmány egy nagyobb kutatás részeként készült. A kutatás témája a perbeli jogutódlás. A szerző köszönetet mond a Humboldt Stiftungnak a kutatás támogatásáért és Prof. Ansgar Staudingernek (Universitaet Bielefeld, Fakultataet für Rechtswissenschaft) az értékes konzultációért. A szerző bíró, PKKB, kirendelve a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságra
Visszaugrás
