"Ha az engedményezést egy futballpasszhoz hasonlíthatjuk,
akkor a tartozásátvállalás sokkal inkább egy fülbemászó dallam
vagy egy fertőző betegség terjedéséhez hasonlít:
átadni és megszabadulni tőle nem ugyanaz."1
A tartozásátvállalás jelentős karriert futott be története során. Noha a joggyakorlat egészen a XIX. századig akadályokat fektetett az intézmény elterjedésének útjába, az adósnak az az igénye, hogy a kötelem adósi pozíciójából szabadulhasson, változatlanul fennmaradt.
A modern hitelélet számos olyan helyzetet prezentált, amelynek megoldásához elkerülhetetlenné vált a tartozás "átruházása". Tipikus példa erre a hitelátruházás, amelynek során a hitelt nyújtó bank át kívánja ruházni a hitelfelvevőnek nyújtott hitelét (az abból fakadó követeléseit és az annak alapján őt terhelő kötelezettségeket egyaránt) egy másik banknak. Az ügyletet rendszerint bonyolultabbá teszi, hogy a bank egyszerre nem egy hitelét, hanem teljes hitelállományát vagy annak egy részét kívánja átruházni. Ilyen esetekben a klasszikus megoldások (értesítés, hozzájárulás stb.) jelentősen megnehezítenék, adott esetben akár meg is hiúsítanák az ügyletet.
A bírói gyakorlat azonban tipikusan nem a hitelátruházással kapcsolatban felmerült problémákat vizsgálja, mivel ezek túlnyomó többségben nem kerülnek bíróság elé. A hazai esetjog alapján a tartozásátvállalás a hétköznapi tranzakciókban is gyakran előfordul. 1977 óta közel 70 publikált döntés született, amely közvetve vagy közvetlenül a tartozásátvállalással foglalkozott. Ezek az esetek közvetve vagy közvetlenül a tartozásátvállalás dogmatikai kérdésit - így elsősorban a három fél szerepét és a tartozásátvállalás joghatásait - vizsgálták.
Álláspontunk szerint
1. hibás az engedményezés és a tartozásátvállalás analóg kelezése, mivel engedményezés esetén - a vagyon aktívumai lévén érintettek - a dologátruházás analógiaként alkalmazható, míg tartozásátvállalás esetén - mivel passzívum cserél "gazdát" -az átruházás fogalmilag kizárt;
2. a tartozásátvállalás nem valósulhat meg kétoldalú szerződéssel, mivel a jogügylethez a tartozásátvállalás mindhárom szereplője szükséges;
3. a tartozásátvállaláshoz nem elégséges a hitelező hozzájárulása, mivel a felek célja - a régi adósnak a kötelemből való szabadulása és az új adós személyében a kötelem folytatása - nem valósítható meg háromoldalú szerződés nélkül; és
4. a tartozásátvállalás kizárólag háromoldalú szerződésként konstruálható meg; az a háromoldalú szerződés, amellyel a felek úgy módosítják a szerződést, hogy a tartozás alanya megváltozik, a magyar jogtörténeti előzményekkel összhangban novációnak minősül.
5. hibás a tartozásátvállalást adóscsereként szabályozni, mivel a tartozásátvállalás egyes tartozások és nem a teljes adósi pozíció átruházását szolgálja.
A tartozásátvállalás körében számos olyan kérdést tárgyal a jogirodalom, amelyekre a háború előtti magyar jogban külön terminus technicusok léteztek. Az alábbiakban a konzekvens szóhasználatot elősegítve ezek definícióját adjuk meg.
Tartozásátvállalás (Schuldübernahme) alatt olyan jogügyleteket értünk, amelynek eredményeképp a kötelem adósi pozíciójában alanyváltozás következik be: a régi adós szabadul a kötelemből, és helyette az új adóstól, az átvállalótól követelheti a hitelező a tartozás teljesítését.
Tartozáselvállalás (kumulative Schuldübernahme, Schuldbeitritt) esetén a régi adós szabadulása nélkül, a régi adós mellé egy új adós lép a kötelembe; a hitelező a tartozás esedékességekor mind a régi, mind az új adóstól követelheti a tartozás teljesítését.
Teljesítésátvállalás (interne Schüldübernabme, Erfüllungsüber-nabnie, Beifreiungsversprechen) a régi és az új adós megállapodása, amelyben az átvállaló arra vállal kötelezettséget, hogy esedékességkor az adósnak a hitelezővel szemben fennálló tartozását teljesíteni fogja. A teljesítésátvállaláshoz nincs szükség a hitelező hozzájárulására: az kizárólag a régi és az új adós között hatályos, a hitelező és az új adós között nem hoz létre jogviszonyt. Az átvállaló szerződésszegése esetén a régi adós köteles lesz teljesíteni a hitelező követelését, és szerződésszegés címén fordulhat az átvállalóval szembe.
Nováció esetén az eredeti kötelem megszűnik, és annak helyén, a korábbi megszűnésével egyidejűleg új kötelem jön létre. "Novatio alatt értjük egy fennálló kötelemnek megszüntetését azáltal, hogy annak tartalmát a felek új kötelem tárgyává teszik azzal a szándékkal, hogy a régit felváltsa."2
A római jog kezdetben rendkívül bizalmatlan volt a felek azon igényével szemben, hogy a jogviszonyokban megváltozzanak a felek. "A kötelmek módosulása (... ) fogalmi-rendszertani értelemben sem a római jog forrásaiban, sem a továbbélés folyamán, de még a modern tankönyvekben sem kristályosodott ki. (... ) A római jogban a kötelmeket jogügyletek révén sokáig egyáltalán nem lehetett módosítani, hanem csak létrehozni vagy megszüntetni. (... ) Csak a klasszikus korban alakult ki bizonyos kerülő utakon a kötelem hitelezői oldalon való átruházásának lehetősége (cessio) és talán csak a iustinianusi korban ismerték el annak lehetőségét, hogy a kötelem alanyai utólagos megállapodásukkal a kötelmet ne csak megszüntessék, hanem az fenntartva módosíthassák is."4 A kötelmek módosításának eszköze a nováció volt.
"A római jogban a hitelező a régi adóst kibocsáthatta a kötelembői s ugyanakkor az új adós ugyanarra a szolgáltatásra kötelezhette magát. Ez az újítás egyik esete volt (későbbi elnevezéssel: novatio és expromissio). Ezáltal a régi tartozás megszűnt s új tartozás keletkezett új jogalapon. (... ) A tartozásban való utódlás szerződés alapján a római jog szerint később sem volt lehetséges. A római jognak ezt az álláspontját a pandektajogi tudomány akként formulázta, hogy az adós személye a kötelemnek lényeges eleme, s így ennek az elemnek a megváltozása szükségképen a kötelem megszűnését jelenti."5
Míg a XIX. századra az engedményezést túlnyomó többségben elismerték a nemzeti jogok, a tartozásátvállalásnál ez az áttörés nem következett be, a tartozás átvállalása kizárólag nováció útján valósulhatott meg. A nováció azonban nem vezet a tartozásátvállalással azonos eredményre: az az eredeti tartozás megszüntetését és így az új adósnak az eredeti kifogásoktól való elesését vonta maga után. DELBRÜCK munkássága volt az, amely - az engedményezés mintájára - utat tört a tartozásátvállalásnak. Noha DELBRÜCK szerepe valóban kiemelendő, szükséges megjegyezni, hogy ő a tartozásátvállalást az engedményezés analógiájára kívánta megkonstruálni, ami többek között azt jelentette volna, hogy a tartozás a hitelező beleszólása nélkül átruházható. Ezt a negatívumot korrigálandó a tartozásátvállalás valójában egy további adós megjelenését jelentette DELBRÜCK-nél, az eredeti adós kötelemben tartása mellett.
DELBRÜCK elméletét módosította WINDSCHEID azáltal, hogy a tartozásátvállaláshoz, amely nála is a régi és az új adós megállapodása, a hitelező hozzájárulása szükséges.6 WINDSCHEID később arra is rámutatott, hogy a tartozás az új adós és a hitelező közötti szerződésben is átvállalható. A XIX. század közepére megjelent a német jogirodalomban az a nézet, hogy "az adós és az átvállaló közti szerződés az átvállalót csak az adósnak köti le, nem a hitelezőnek",7 az tehát csupán pactum de succedendo-nak minősül (Zahlungs- vagy Erfüllungsübernahme).8
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
