A Gazdaság és Jog 2010. novemberi számában közli Gál Judit Újdonságok az egyéni cégek szabályozásában című írását. A szerző a 2010. január 1-jén életbe lépett, és 2010. július 1-jétől már kizárólagos érvényűvé vált, az egyéni vállalkozóról és az egyéni cégről szóló 2009. évi CXV. törvény (Evt.) szabályait ismerteti, kiemelve az eltéréseket az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény szabályaitól. A leglényegesebb változás a régi szabályozáshoz képest, hogy míg a régi törvény - bírói jogértelmezés útján nyert - felfogása szerint az egyéni cég az egyéni vállalkozó jogalanyiságától eltérő jogalanyisággal nem rendelkezett, perbeli jogképességgel nem bírt (félként a perben az egyéni vállalkozó természetes személy szerepelt), addig az új szabályozás szerint - nyomon követve az uniós irányelveket e téren is - az egyéni cég a tulajdonosától elkülönült, önálló jogalanyisággal rendelkező vállalkozássá lépett elő. Közjegyzői szemmel több szempont miatt is fel kell figyelnünk erre a jogszabályra, ezért érdemes közelebbről megismerkedni vele e cikk segítségével.
Az Evt. szerkezetileg két részre osztható; első fejezete az egyéni vállalkozóról szól, második pedig az egyéni cégről. Mivel egyéni céget csak egyéni vállalkozó alapíthat, a két jogalany normarendszere amellett, hogy elkülönülten létezik, elválaszthatatlanul kapcsolódik is egymáshoz.
Egyéni céget kizárólag az egyéni vállalkozói nyilvántartásban szereplő természetes személy alapíthat [Evt. 20. § (1)]. A törvény rögzíti, hogy mezőgazdasági őstermelői, magán-állatorvosi, ügyvédi, egyéni szabadalmi ügyvivői, közjegyzői és önálló bírósági végrehajtói tevékenység egyéni vállalkozóként nem folytatható, így ilyen tevékenységet folytató természetes személy nem hozhat létre egyéni céget. Egyéni cég továbbá kizárólag üzletszerű gazdasági tevékenység végzésére alapítható, nonprofit működésre nincs lehetőség. Egy természetes személy csak egy egyéni cég tagja (alapítója) lehet.
Újdonság, hogy Evt. határozottan elválasztja egymástól az egyéni cég és az egyéni vállalkozó jogalanyt, a kettő soha nem eshet egybe. A törvény értelmében ha az egyéni vállalkozás egyéni céggé alakul, az egyéni vállalkozói tevékenységre való jogosultság ex lege megszűnik.
Definíciók szintjén az egyéni vállalkozó az ilyen tevékenységet folytató, regisztrált természetes személy. Az egyéni cég pedig a tulajdonosától elkülönült, önálló jogalanyisággal rendelkező vállalkozás, amelyet az egyéni vállalkozói nyilvántartásban szereplő természetes személy alapíthat meg, és amely a konstitutív hatályú cégnyilvántartásba vétellel keletkezik. Az egyéni cég státusa a közkereseti társasághoz, illetve a betéti társasághoz hasonlít, de csak egyetlen, speciális jellemzővel bíró - egyéni vállalkozói nyilvántartásban szereplés - természetes személy alapíthatja.
Az Evt. 20. §-ának (2) bekezdése határozza meg az egyéni cég jogképességét: cégneve alatt jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, így különösen tulajdont szerezhet, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető[1]. A szerző megjegyzi, hogy a jogképességnek ez a tág meghatározása lényegében csaknem egybeesik a jogi személyekével, gyakorlatilag csak magával a jogi személyiséggel való felruházás hiányzik.
Az Evt. háttérjogszabálya a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény, valamint a Polgári Törvénykönyv. Az egyéni cégre irányadók a cégnyilvántartásról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény szabályai is, többek között a cégeljárási és törvényességi felügyeleti előírások.
Természetesen az egyéni cég működésének és gazdálkodásának alapokmánya nem társasági szerződés, hanem alapító okirat, hiszen egyszemélyes vállalkozás esetében a szerződéskötés fogalmilag kizárt. Az alapító okiratot közjegyzői okiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba kell foglalni, és azt az alapítónak alá kell írnia. A cikkíró kitér az alapító okirat szükségképpeni tartalmi elemeire, amelyek részletes ismertetésétől eltekintünk, az alapító okirattal kapcsolatban még azt emeljük ki, hogy az létrehozható szabadon fogalmazott formában (általános cégeljárás), de a cégtörvény mellékletében foglalt blanketta formájában (egyszerűsített cégeljárás) is; utóbbi esetben sem mellőzhető azonban a közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalás kötelezettsége.
Az egyéni cég számára az előtársasági lét tilos, csak bejegyzését követően kezdheti meg cégkénti tevékenységét (konstitutív hatályú bejegyzés). Eddig az időpontig az alapító egyéni vállalkozóként működhet, majd az egyéni vállalkozó a cégbejegyző határozat jogerőre emelkedésének napját megelőző napon a törvény erejénél fogva megszűnik.
A szerző ezt követően az egyéni cég alapításának érvénytelenségére tér ki. Hitelezővédelmi és forgalombiztonsági okokból a cégbejegyzést követően csak korlátozottan lehet erre hivatkozni, ugyanúgy, mint a gazdasági társaságoknál. Az alapító okirat a cégbejegyzést követően nem megtámadható és semmisségre hivatkozással is csak az Evt.-ben meghatározott esetekben lehet pert indítani a bejegyzést követő hat hónapon belül a székhely szerinti megyei bíróságon. A perben a cél az egyéni cég lehetőség szerinti fenntartása, tehát az érvénytelenségi (semmisségi) okok a törvényben úgy vannak meghatározva, hogy azok utólag reparálhatók legyenek (például a közjegyzői okiratba foglalás hiánya pótolható, az alapító okirat tartalmi hiányosságai kiküszöbölhetők).
Az érvénytelenség kérdéseinél érdekesebbnek tűnnek a felelősségi kérdések. Az egyéni cég kötelezettségeiért elsődlegesen maga az egyéni cég tartozik helytállni, a tag felelőssége mögöttes felelősség, amelynek alapján helytállási kötelezettség csak akkor áll be, ha az egyéni cég saját tőkéje nem elegendő a követelés kielégítésére. 2010-ben életbe lépett jelentős változás, hogy az egyéni cég tagjának (tulajdonosának) az egyéni cég miatt fennálló felelőssége már nem szükségképpen korlátlan tagi felelősség (ez az egyik különbség az egyéni vállalkozó szabályozásával is). Az új szabályozás szerint az egyéni cég tagja az alapításkor választhat, korlátlanul vagy korlátozottan kíván-e felelni a cég tartozásaiért, és e választásáról az alapító okiratban nyilatkoznia kell. Ha a tag az egyéni cég tartozásaiért csak korlátozott felelősséget vállal, akkor azt az értéket is meg kell határoznia az alapító okiratban, amelynek mértékéig korlátozott tagi felelőssége fennáll. Ebben az esetben ha az egyéni cég saját vagyona a tartozást nem fedezi, előtérbe kerül a tag addig mögöttes felelőssége és az alapító okiratban meghatározott korlátozott felelősségvállaláshoz kapcsolódó pótbefizetés erejéig saját vagyonával is felel. Hogy a felelősségi viszonyok egyértelműek legyenek - elsődlegesen a hitelezők számára -, az egyéni cég cégnevében is utalni kell a tag által választott felelősségi formára. A törvény bevezeti az "ec" és a "kfc" rövidítéseket, egyik esetben az egyéni cég elnevezést, a másik esetben korlátolt felelősségű egyéni cég elnevezést takarva e rövidítésekkel; vagy ezeket a rövidítéseket, vagy a konkrét elnevezéseket szerepeltetni kell a cégnévben. A törvény lehetőséget biztosít a működés során történő felelősségi forma-változtatásra.
Az egyéni cég és a tagja elkülönült jogalanyiságából ered, hogy a tag korlátlanul felel az egyéni céggel szemben azokért a károkért, amelyek a cégbejegyeztetés során bejelentett adat, jog vagy tény valótlanságából, bejelentési kötelezettség késedelméből, elmulasztásából erednek.
A hitelezővédelmet szolgálja az az előírás, amely az ec. és tagja számára a korlátlan felelősségek halmozásának elkerülése céljából tiltja, hogy gazdasági társaságban korlátlan tagi felelősséget vállaljon.
Az egyéni cég vagyoni betétje forgalomképes, de csak korlátozottan: kizárólag egyéni vállalkozóra ruházható át. További megkötés az egyéni cégeknél, hogy engedélyköteles vagy képesítéshez kötött tevékenységet csak a szükséges engedély birtokában, illetve akkor végezhet, ha az adott képesítési követelményeknek tagja, vagy az egyéni cég által határozatlan időre foglalkoztatott, személyesen közreműködő személy megfelel.
További különleges szabály, hogy a tag halála esetén özvegye, hiányában vagy egyetértésével örököse az egyéni cég tagjává válhat, ha az Evt.-nek az egyéni cég tagjával szemben támasztott feltételeinek megfelel és taggá válása iránti szándékát az ok bekövetkeztétől számított harminc napon belül a cégbíróságnak bejelenti. Ilyenkor átmeneti időre előfordulhat, hogy egynél több tagja van az egyéni cégnek: legfeljebb három hónapig valamennyi örökös taggá válhat, ha ezen szándékukat a cégbíróságnak bejelentik, és egyúttal meghatározzák, hogy ki látja el az egyéni cégben a vezető tisztségviselői, illetve képviselői feladatokat.
Az egyéni cég jogutódlással és jogutód nélkül is megszűnhet. Az új jogszabály a Gt. szabályainak megfelelő alkalmazásával lehetővé teszi a bármely gazdasági társasággá való átalakulást. A közjegyzőknek a végrehajtási eljárásokban mint végrehajtást elrendelő bírósági hatáskörrel felruházott jogalkalmazóknak fontos információ, hogy az egyéni cégekre alkalmazni kell a felszámolás, végelszámolás és a csődeljárás szabályait.
Az egyéni cégek legkésőbb 2010. július 1-jéig kötelesek voltak létesítő okiratukat az Evt. szabályainak megfelelően módosítani, és az ezzel kapcsolatos változásbejegyzési kérelmet a cégbírósághoz benyújtani.
Ugyancsak a Gazdaság és Jog 2010. novemberi számában olvasható Leszkoven László elemzése a készfizető kezesség jogi jellegéről egy jogegységi határozat kapcsán. A Legfelsőbb Bíróság 1/2010. PJE számú döntése többek között kimondta, hogy "a jogosult által a készfizető kezes ellen a főkötelezettel szemben bekövetkező jogvesztést megelőzően indított perben a készfizető kezes a készfizető kezesség jogi jellegével ellentétes kifogásokra nem hivatkozhat. Így nem hivatkozhat a főkötelezettel szemben annak folytán bekövetkezett jogvesztésre, hogy a jogosult a követelését a kötelezettel szemben indult felszámolási eljárásban határidőn belül nem érvényesítette. A felszámolási eljárásban bekövetkező jogvesztés az ellene ezt megelőzően megindított perben a készfizető kezest a teljesítés alól nem mentesíti, mert a jogvesztést a saját szerződésszerű magatartásával (a jogosult követelésének teljesítésével) elháríthatta volna" A szerző ezeket a legfelsőbb bírósági megállapításokat vitatja cikkében, és a tőle megszokott magas színvonalú, jogelméleti idézetekkel sűrűn tarkított és alátámasztott levezetéssel győz meg minket arról, hogy a fenti idézettel szemben a Ptk. szabályozását összességében tekintve azzal épp ellentétes a valós jogi helyzet.
Mint kiindulópontjában Leszkoven megállapítja, a kezesi helytállási kötelezettség szubszidiárius jellege a jogi irodalom által méltatlanul kevésbé hangsúlyozott tulajdonság, holott lényeges körülmény, hogy a biztosított követelés nem a kezes saját tartozása, hanem egy számára idegen kötelezettség. A kezes más kötelezettségéért arra az esetre vállal másodlagos fizetési kötelezettséget, ha az adós nem teljesít. Ebből közvetve kiolvasható - különösen az egyszerű kezes sortartási kifogása esetén -, hogy a jogosult a követelése érvényesítése során bizonyos "rendet köteles tartani". Készfizető kezesség esetén a jogi szabályozás ugyan "előrébb tolja" a készfizető kezest a helytállásban, de nem helyezi az adóssal egészen egy sorba. A készfizető kezes az adóshoz ugyan hasonló pozícióba kerül, mégsem válik egyetemleges adóstárssá; még akkor sem - állapítja meg a szerző - ha tudjuk, hogy a készfizető kezesi helytállási kötelezettségnek a polgári jogi egyetemlegességgel való egybemosása az elméletben és a gyakorlatban egyaránt elterjedt hiba. Ezt követően Leszkoven számba veszi a készfizető kezesség és az adóstársi viszony közötti különbségeket, amelyek lényege az alábbiakban ragadható meg.
1. Ha az egyetemleges kötelezettek egyikével szemben a jogosult már nem érvényesíthet igényt, ez a többiek helytállását nem befolyásolja, hiszen ebben az esetben minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, a tartozás minden kötelezettnek sajátja. A kötelezettség tehát addig meg nem szűnik, amíg bármelyik kötelezett helytállásra szorítható. Ezzel szemben a kezesség esetében nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely a járulékosságot áttörve a kezest a főkötelezettség megszűnése esetén is fizetésre kötelezné.
2. A második különbség abban ragadható meg, hogy kötelezetti egyetemlegesség esetén a jogosultat nem terheli kötelezettség arra nézve, hogy egyik kötelezett érdekét a másikkal szemben figyelembe vegye. Az adósok helytállási kötelezettsége belső jogviszonyukra tekintet nélkül a jogosulttal szemben egyforma. A készfizető kezesség esetében ezzel szemben a jogszabály "vigyázza" az idegen kötelezettségért másodlagosan helytálló kezes érdekeit: mentesül a kezes, ha a követelés a jogosult hibájából behajthatatlanná vált [Ptk. 276. § (2)].
3. Végül a harmadikként kiemelhető lényegi eltérés az, hogy ha az egyetemleges kötelezettek egyike a tartozást kiegyenlíti, a jogosulttal szemben valamennyiük kötelezettsége megszűnik. A törvény ezért megtérítési igényt keletkeztet a belső jogviszonyban, de ez a hitelezőt semennyiben nem érinti. A kezesi fizetéssel ugyanakkor az adós kötelezettsége nem szűnik meg, hanem a jogosulti követelés a fizető kezesre törvényi engedmény folytán átszáll, s - a cikk fő mondanivalója szerint - e törvényi engedményi jog kiüresedése ellen a hitelezőt tevőleges kötelezettség terheli. A hitelező nem nézheti tétlenül, hogy a kötelezettség megszűnik; passzív maradhat ugyan, de ebben az esetben számolnia kell a kezes mentesülésével.
A hitelező követelését kielégítő kezesre törvényi engedmény - cessio legis - folytán átszáll a biztosított követelés. A jogszabály nem egyszerűen megtérítési igényt ("visszkeresetet") biztosít a kezesnek, hanem magát a követelést szállítja át. Ebből az következik, hogy a kezest már a kezességi kötelezettségvállalással egyidőben várományi jog illeti meg a jogosultat a kötelezettel szemben megillető követelésre nézve. A kezesnek, ahogy Leszkoven hangsúlyozza, a jog által elismert érdeke fűződik ahhoz, hogy amíg fizetésre kényszeríthető, addig a biztosítékot jelentő törvényi engedményi jog biztosítékaival együtt fennmaradjon.
A hitelezőt tehát a kezességi jogviszonyban gondossági kötelezettség terheli, és e kötelezettség a tételes jog alapelvi rendelkezéseiből, a jóhiszeműség és tisztesség követelményéből, továbbá az együttműködési kötelezettség előírásából következik. Jogellenes magatartásnak minősül, ha a jogosult e várományi helyzetet csorbítja. Leszkoven odáig megy érvelésében, hogy a hitelező ezen kötelezettségét a kezes és a közte fennálló szerződéses jogviszonyban olyan szolgáltatásnak tekinti, amellyel a hitelező tartozik a kezesnek. A készfizető kezes és a jogosult tehát kölcsönös szolgáltatással tartoznak egymásnak, és e szolgáltatások egyidejűleg esedékesek. Az egyidejű teljesítési kötelezettség estében viszont a Ptk. értelmében egyik fél sem köteles a saját szolgáltatását teljesíteni addig, amíg a másik a szolgáltatást fel nem ajánlja. A szerző szerint tehát ha a jogosult nem tartja meg épségben a követelést, sőt, egyenesen veszni hagyja, nem formálhat igényt a kezes teljesítésére.
A Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatában szereplő esetben a hitelezőnek kellett volna a kezes törvényen alapuló engedményi jogát megóvandó a felszámolási eljárásba bejelentkeznie, akkor is, ha konkrét cselekményeket nem fog erőltetni, hiszen a dolgok természetes rendje kezesség esetén is az, hogy az adós rendezze a tartozását. A kezes tehát szabadulhat a kötelezettsége alól, ha a felszámolási eljárásba való be nem jelentkezés jogvesztéssel jár. Nem az tehát a kezes kötelezettsége, hogy minden létező vizsgálódást, perbeli lehetséges érdemi védekezést hátrahagyva "ész nélkül" azonnal fizessen annak érdekében, hogy a követelést magához váltva beléphessen a felszámolásba.
A hitelező által a kezessel szemben indított perben a kezes - az LB fent idézett álláspontjával ellentétben - jogszerűen élhet valamennyi kifogással, ami a kötelezettet megilletné, ha tehát a perben védekezik, azt jogszerűen teszi, és nem "időt húz".
A cikk végkicsengése, hogy az együttműködési kötelezettség folytán a jogvesztés előidézése jogellenes magatartás, ráadásul a követelés megtartása a hitelezőtől kevesebb áldozatot követel, mint a kezes feltétlen fizetésre kötelezése. A hitelező kötelmi kötelezettsége logikusan megelőzi a készfizető kezes fizetési kötelezettségét.
A Magyar Jog 2010/10. számában dr. Uttó György, a Legfelsőbb Bíróság nagy tekintélyű bírája hosszabb lélegzetű elemző írása jelent meg Közhatalmi felelősség a három Polgári Törvénykönyv tükrében címmel. A címet úgy kell érteni, hogy a szerző témája kapcsán egybeveti a régi (jelenlegi) Ptk., a kihirdetett, de hatályba nem lépett új Ptk. és az ún. "Szakértői Javaslat" (Ptk-tervezet) szabályozását, illetve szabályozási elképzeléseit. A cikk részletes ismertetése meghaladja a Sajtófigyelő tartalmi kereteit, annak egy aspektusát azonban mindenképpen érdemesnek tartjuk kiemelni.
Az államigazgatási (bírósági, ügyészségi) kárfelelősség jogintézményét kezdettől az alkalmazotti kárfelelősség egyik fajtájának tekinti az elmélet és a gyakorlat is.
Az új Ptk. a jelenlegi kódexben foglalt szabályozást átvéve továbbra is "bírósági, ügyészségi jogkörben okozott kárért" való felelősségről rendelkezik, amikor utaló szabályt iktat be a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályozásába. A Ptk.-tervezet megfogalmazása ugyanakkor: "...a megelőző bekezdések rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell akkor is, ha bíróság, ügyészség vagy más szerv okoz közhatalom gyakorlásával kárt". Uttó György véleménye szerint kizárólag a Ptk.-tervezet törvényi szövege az elfogadható, és mint leszögezi: "[t]eljességgel érthetetlen, hogy az új Ptk. miért csak a bíróság és az ügyészség kárfelelősségét látja megállapíthatónak a közigazgatási szerveken kívül. (.) [K]özhatalmi jogkörben eljárva okozhatnak kárt a közjegyzők, az önálló bírósági végrehajtók, a Be. szerint eljáró nyomozó hatóságok, a büntetés-végrehajtás szervei, továbbá számtalan közhatalmi jogosítvánnyal feljogosított köztestület is. A más szerv körébe tartozik a választottbíróság, de az alkotmányosság megítélése szempontjából valamennyi közhatalmat gyakorló szerv 'felett álló' Alkotmánybíróság is. "
További problémaként jelentkezik, hogy a bírósággal szembeni kárigényt is a bíróság bírálja el. Európa más országaiban az ilyen perekben az állam az alperes. Az pedig egyenesen jogszabálysértő, állítja a szerző, amikor az alperes a Legfelsőbb Bíróság, és a felülvizsgálati kérelemről is a Legfelsőbb Bíróság, tehát maga az alperes dönt. Ezáltal sérül az elfogulatlan, pártatlan elbírálás látszata. Mentesülhetne ettől a tehertől az ítélkezés, ha e pereket a bíróságokat fenntartó és működtető Magyar Állam ellen kellene megindítani. Különösebb jogtechnikai megoldások bevezetése nélkül, az állam perbeli képviseletéről -ahogyan az ma is a helyzet a bíróságok perbeli képviseletére nézve - az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) gondoskodhatna.
A magunk nézőpontjából a szerző felvetéséhez hozzátesszük, hogy e logika mentén de lege ferenda indokoltnak tűnik, hogy a közjegyzők közhatalmi jogkörben okozott kárai tekintetében ugyanúgy az állam legyen perelhető, és az OIT lássa el a perbeli jogi képviseletet; különösen a fizetési meghagyások bírósági hatáskörből közjegyzői hatáskörbe kerülése és az azóta a közjegyzői munkamennyiségben tapasztalható nagy fokú arányeltolódás ténye adhatna erre újraszabályozást, de legalábbis újragondolást érdemlő okot. ■
JEGYZETEK
1 ez a tény a fizetési meghagyást kibocsátó közjegyzőség figyelmét is ráirányíthatja az egyéni cégekre
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Székely Erika, közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
