A vallásszabadság jogát a Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozat hivatalos tekintéllyel ismerte el. A II. Vatikáni Zsinatnak ez az okmánya az államokat és a világi társadalmat tartotta szem előtt. Nekik kell elismerniük és szavatolniuk a vallásszabadságot mind az egyének, mind a vallási közösségek számára. A szabadságnak ez a fogalma a Tanító Hivatal szövegeiben azon a tényen alapul, hogy vallás dolgában is létezik objektív igazság, és éppen ezért valódi érték annak megtalálása, elfogadása és életünknek a felismert igazsághoz igazodó megszervezése. A vallásszabadság másik előfeltétele a szabad és értelemmel megáldott emberi személy méltósága. Így hát az embernek szabadon kell keresnie és megtalálnia a hitre és az Istenre vonatkozó viszonyra vonatkozó igazságot. A Katolikus Egyház törvényhozásában elismeri és védi ezt a szabadságot a társadalomban, amikor - az Egyházi Törvénykönyvben nem csupán a missziós tevékenységről, de az Egyház tanítói feladatáról szólva - hangsúlyozza, hogy "Az embereket a katolikus hit elfogadására saját lelkiismeretük ellenére soha senki nem kényszerítheti" (748. k. 2. §). Az Egyházon belül azonban, mivel az Egyház az azonos hiten alapuló közösség (vö. 205. k.), a vallásszabadság klasszikus értelemben nem lehetséges. Léteznek azonban más szabadságjogok, melyek minden krisztushívőt megilletnek az Egyházon belül.[1]
Az utóbbi időben a nyugati világban felmerült a kölcsönösség eszméje a vallás területén. Erre főleg azért került sor, mert a világ más részein a vallásszabadságot másként magyarázták vagy nem ismerték el teljesen.
A kölcsönösség fogalmát a vallási élet területén mindmáig nem dolgozták ki részletesen. A fogalmi tisztázatlanságok az erről szóló publikációkban is megjelennek. Korábban a kölcsönösség vallási területen egyes országok állami egyházjogának bizonyos szabályaiban jelent meg. Manapság viszont egyesek ezt a kérdést a nemzetközi jog összefüggésében kívánják felvetni.
Az alábbiakban ezt a témát a kánonjog rendszerén belül vizsgáljuk, különösen a különféle katolikus sajátjogú egyházak, illetve a különböző keresztény felekezetek és egyházak, valamint azok tagjai között.
A nemzetközi jogban a kölcsönösség (reciprocitás) azon jogok meghatározásának egyik elve, melyek a külföldi állampolgárokat illeti. Ennek az elvnek az értelmében a külföldi állampolgároknak megadott jogok terjedelme függ azoknak a jogoknak a terjedelmétől, amelyeket az adott ország polgárai élveznek az illető idegen ország területén.[2] A formális (alaki) kölcsönösség azt jelen-
- 397/398 -
ti, hogy az állam a külföldi állampolgároknak azokat a polgári jogokat biztosítja a maga területén, melyekkel az ő polgárai rendelkeznek, feltéve, hogy ezen külföldiek saját állama az előbbi állam polgárainak ugyancsak biztosítja a maga területén azokat a jogokat, melyek az ő saját polgárait illeti. A materiális (anyagi) kölcsönösség viszont azt jelenti, hogy egy állam a területén tartózkodó külföldieknek megad bizonyos jogokat feltéve, hogy azok saját országa a maga területén ugyancsak biztosítja ezeket a jogokat az előbbi állam polgárainak. A kölcsönösség kétféle megközelítése közötti különbség nyilvánvaló. Egyes keleti országok bizonyára érvényesítik a formális kölcsönösséget, nem kevés nyugati keresztény viszont arra törekszik, hogy a materiális kölcsönösség is elismerést nyerjen. Megjegyzendő továbbá, hogy léteznek irányelvek és kritériumok azoknak a helyzeteknek a megoldására, amelyekben sem a formai, sem a materiális kölcsönösség nem alkalmazható teljesen és kielégítően. Különösen arról van szó, hogy néhány állam e két elvvel kapcsolatban azt az ellenvetést teszi, hogy a kölcsönösség biztosítása nem eredményezheti azt, hogy területükön a külföldiek több joggal rendelkezzenek, mint a saját állampolgáraik. Egyes elméletek szerint azonban a nemzetközi standard[3] megkívánja, hogy az államok a külföldiek számára biztosítsák bizonyos - a civilizált világban általánosan elismert - jogoknak a minimumát, akkor is, ha ezeket a saját állampolgáraiktól megtagadják.
Eddig az államok és a külföldi állampolgárok közötti viszonylatban beszéltünk a kölcsönösségről. Létezik azonban a nemzetközi jogban ennek az elvnek egy másik jelentése is. A különböző államok közötti kapcsolatokban a kölcsönösség azt fejezi ki, hogy egy állam biztosítja a másik államnak mindazokat a jogokat, amelyek gyakorlását az ő számára garantálja az illető állam. Tipikus példája az ilyen kölcsönösségnek a nemzetközi jogsegély, különösen büntető ügyekben. Ez a nemzetközi jogsegély a különböző államok közötti megállapodásokon, az egyes államok saját jogszabályaink, néha kormányszintű nyilatkozatokon, a gyakorlat által bevezetett viszonosságon vagy a nemzetközi jog általános elvein alapszik.[4] A nemzetközi jogsegély fogalmát használták sokkal tágabb értelemben is annak a segítségnek a megjelölésére, amelyet az államok azoknak a külföldieknek nyújtanak, akik területén jogaikat kívánják érvényesíteni.[5] Ez utóbbi szempont azonban már a külföldi állampolgárok fentebb említett jogainak kategóriájára vonatkozik.
A felekezeti államok történelmi korának végén és azt követően különböző európai országokban felmerült a különféle vallási közösségek jogállása állami szabályozásának problémája. A törekvés az volt, hogy erre az egyenlőség valamilyen elve alapján kerüljön sor. Amíg azonban az egyes személyek méltósága egyértelműen egyenlő, a különböző társadalmakban és a különböző népek körében a vallási közösségeknek és az egyházaknak eltérő története társadalmi és kulturális jelentősége van, főként pedig jelentősen különbözik belső szerkezetük és önértékelésük. Magyarországon például az 1868. évi LIII. törvény a bevett keresztény felekezetek közötti viszonosságról beszél. Ebben a törvényben a viszonosság főként azt jelentette, hogy az állam elismerte az átlépést egyik vallási közösségből a másikba és viszont, vagyis hogy egy katolikus számára is biztosította a jogot, hogy elhagyja a katolikus Egyházat és egy Magyarországon bevett protestáns vagy ortodox közösségbe lépjen át.[6] Ezt a fajta kölcsönösséget Magyarországon később kiterjesztették a zsidóságra és az ún. "elismert" felekezetekre is.[7] Egy bizonyos kölcsönösséget akart érvényesíteni az állam a vegyes házasságokból született gyermekek vallási hovatartozására nézve is, mivel elrendelte, hogy a gyermekek automatikusan a velük azonos nemű szülő egyházához vagy vallási közösségéhez tartozzanak.[8] A magyar jogban ez az elv a jozefinizmus korából eredt, de 1894-ben enyhítették, mivel az általános szabály fenntartásával megengedték, hogy a házasfelek megállapodjanak egymással és minden gyermekük számára egységesen valamelyikük vallását válasszák.[9] Jelenleg természetesen mindez hatályon kívül van, hiszen a mai magyar jog tiltja az állampolgárok vallási hovatartozásának állami nyilvántartását, így ezzel a kérdéssel a törvényhozó már nem foglalkozik. A kölcsönösség értelme tehát az állami egyházjogban különbözik attól, amit a nemzetközi jog ismer, mert azok a jogok, amelyekről itt szó van a különböző egyházak és vallási közösségek tagjait nem saját egyházuk jogrendjében illetik meg, hanem az állam jogrendjében, függetlenül attól, hogy ezt az illető egyházak elismerik-e vagy sem. A kánonjog például nem ismeri el a katolikus fél számára jogként, hogy lemondjon saját gyermekeinek katolikus kereszteléséről vagy neveléséről. Sőt a katolikus fél köteles volt a XIX. század végén és köteles ma is minden gyermekét a Katolikus Egyházban kereszteltetni és nevelni.[10] En-
- 398/399 -
nek a kötelezettségvállalásnak a garanciáitól akkor sem lehetett eltekinteni, amikor a világi törvények még kifejezetten tiltották, hogy a gyermek a másik nemű szülő vallását kövesse.[11] A viszonosság tehát az állami egyházjogban az egyes vallási közösségek tagjainak jogállására vonatkozott más vallási közösségek viszonylatában, ám nem az adott egyházak, hanem az állam jogrendjében.
a) Kölcsönösségi vonatkozások a sajátjogú katolikus egyházak között
Nem tekinthetők kölcsönösségnek a kánoni jogrenden belül azok az elvek, amelyek az Egyház tagjainak jogaira vonatkoznak valamely más, nem egyházi jogrendben. Léteznek viszont a Katolikus Egyházon belül olyan kapcsolatok, amelyek a nemzetközi (magán)jogi viszonylatokhoz hasonlítanak. Ezek főként az egyes katolikus sajátjogú egyházak között,[12] vagy ezek tagjai között állnak fenn.
A kölcsönösség lehetséges. De már nem csupán a kánoni jogrend keretén belül helyezkedik el, amikor katolikusok és más keresztények közötti vagy a Katolikus Egyház és más egyházak vagy keresztény közösségek közötti viszonyokról van szó.
De melyek ennek az elvnek az alkalmazási területei az Egyházban vagy az Egyház vonatkozásában? Nem tarthatjuk csak a kölcsönösség elvét szem előtt, akkor, amikor az összes krisztushívő közös kötelességeiről és jogairól van szó (vö. 204-223. k.; CCEO 7-26. k. stb.). Ezek elismerése sokkal mélyebb alapokon áll, például az emberi személy méltóságának és a keresztség szentségének az alapján ezeknek minden következményével együtt.
Alkalmazható viszont valamilyen fajta kölcsönösség azokban a helyzetekben, amikor az egyenlőség és egyenlő méltóság állnak előtérben. Például: "Mindkét házasfélnek egyenlő kötelezettségei és jogai vannak mindahhoz, ami a házastársi életközösséggel együtt jár" (1135. k.; vö. CCEO 777. k.). Mindkét szülőnek joga és kötelessége, "hogy erejükhöz mérten gondoskodjanak gyermekeik fizikai, szociális, kulturális, erkölcsi és vallási neveléséről" (1136. k.; vö. CCEO 6627. k. 1. § és CCEO 783. k. 1. §, 1°). Amikor a házasfelek két különböző rítushoz, vagyis két katolikus sajátjogú egyházhoz tartoznak, az Egyház elismeri számukra a lehetőséget, hogy átvegyék a másik házastárs rítusát, vagyis átlépjenek annak "sajátjogú egyházába" (112. k. 1. § 2). A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe ezt a lehetőséget csak a feleség számára adja meg (CCEO 33. k.). Ebben az esetben az egyenlőtlenség nem annyira a latin Egyház és a keleti katolikus egyházak között áll fenn, mint inkább a férj és a feleség jogállása között a keleti egyházakon belül. Minden esetre úgy tűnhetne, hogy ez a különbség a keleti egyházaknak kedvez, mivel a Keleti Kódex elvileg a keleti katolikusokat kötelezi (CCEO 1. k.), és így csak a nőnek engedi meg, hogy másik rítusra térjen, a latin Kódex viszont, mely a latin híveket kötelezi (1. k.), a férfinak is megengedi a rítusváltoztatást, vagyis az átlépést másik sajátjogú katolikus egyházba.
Más a helyzet a gyermekek rítusát illetően. A latin Kódex megadja a lehetőséget a különböző rítusú katolikus házastársaknak, hogy közös megegyezéssel döntsenek, hogy kettejük sui iuris (sajátjogú) egyházai közül egyes gyermekeik melyikhez tartozzanak. A szülők közötti megegyezés híján minden fiú- és leánygyermekük az apa rítusát követi (1111. k. 1. §). Egyes keleti katolikus közösségek ellenkezése dacára, a legfőbb egyházi törvényhozó ugyanazt az elvet alkalmazta a keleti katolikusok számára is, vagyis megnyitotta a lehetőséget, hogy a szülők közös megegyezéssel az anya rítusát részesítsék előnyben (CCEO 29. k. 1. §). Az egyetlen különbség inkább stílusbelinek tűnik: a latin Kódex első helyen, mintegy elsődleges lehetőségként említi a szülők közötti megegyezést, a Keleti Kódex viszont először a gyermekeknek az apa sajátjogú egyházához való tartozásáról beszél és csak azután szól, szinte kivétel gyanánt, a szülők közötti ettől eltérő megegyezés lehetőségéről.
Hasonlóképpen a kölcsönösség elemét fedezhetjük fel a külön engedéllyel történő rítusváltoztatás szabályozásában. A latin Kódex 112. kánonja 1. §-a 1. számában az ilyen változáshoz - a házastárs rítusára való áttérés kivételével - az Apostoli Szentszék engedélyét kívánja meg. A Keleti Kódex 32. kánonjának 2. §-a viszont kijelenti, hogy az Apostoli Szentszéknek ezt a hozzájárulását vélelmezni kell akkor, ha egy hívő olyan sajátjogú egyházba akar átlépni, amelynek az adott területen szintén saját püspöksége van, feltéve ha a két megyéspüspök írásos hozzájárulását adja az átlépéshez. Az Apostoli Szentszéknek ez a vélelmezett engedélye egyenlőtlenséget látszott okozni a latin Egyház és a keleti katolikus egyházak között a rítusváltoztatás terén. Ezért az 1992. november 26-án pápai kihallgatásról kiadott leírat ugyanezt a vélelmet a latin Egyházban is bevezette.[13] Egyes szerzők azonban megjegyzik, hogy ezt a leiratot nem lehet alkalmazni a latin Egyházba való átlépésre.[14] Mivel az Egyházi Törvénykönyv főként a latin rítusú katoliku-
- 399/400 -
sokat kötelezi és nekik tulajdonít jogokat - mivel a respicit szó az 1. kánonban a jogszabály minden hatására vonatkozik, vagyis a kötelezésre éppúgy mint a jogok megadására -, ezért a 112. kánonban előírt engedély vélelmezése a fenti leírat szerint azokra a latinokra vonatkozik, akik egy másik sajátjogú katolikus egyházba kívánnak átlépni. A Keleti Kódex 32. kánonjának 2. §-a azokra a keleti hívekre látszik vonatkozni, akik át akarnak lépni egy másik sajátjogú egyházba. Nem meggyőző tehát ennek a keleti kánonnak az a magyarázata, mely kizárja annak lehetőségét, hogy egy keleti katolikus hívő a latin Egyházba lépjen át ilyen módon. Állításunk alapja a CCEO 1499. kánonjában foglalt általános magyarázati alapelv, amely szerint: "A törvényeket a szavaknak a szövegben és szövegösszefüggésben szemlélt sajátos jelentése szerint kell értelmezni; ha ez kétes és homályos marad, tekintetbe kell venni a párhuzamos helyeket, ha ilyenek vannak, a törvény célját és körülményeit, valamint a törvényhozó szándékát". Az összefüggés és a párhuzamos törvények viszont azt kívánják, hogy a CCEO 32. kánonja 2. §-ában említett sajátjogú egyházas kifejezésen a latin Egyházat is értsük. Ugyanannak a kánonnak az 1. §-ában ugyanis olyan elvet találunk, amely nyilvánvalóan alkalmazandó a latin Egyházba való átlépésre is, sőt ennek az 1. §-nak a forrásai között, melyeket az illetékes Pápai Tanács által publikált kiadás megjelöl,[15] olyan szövegek találhatók, melyek a latin Egyházba való átlépésre is vonatkoznak. Egyébként az Ecclesia sui iuris kifejezés a Keleti Kódex számos kánonjában a latin Egyházat is jelenti (vö. pl. CCEO 33. k., 34. k., stb.). Tehát a latin Kódex felhatalmazza a latinokat, hogy átlépjenek a Szentszék vélelmezett engedélyével valamely sajátjogú keleti katolikus egyházba a fent jelezett esetekben, a Keleti Kódex viszont ezt a jogot a keleti katolikus hívőknek adja meg, akik ennek alapján a latin Egyházba is átléphetnek. Ezt erősíti meg a széles körben elterjedt gyakorlat is azokon a területeken, ahol jelentős számban élnek együtt különböző rítusú katolikusok. A keleti katolikus hívek az Apostoli Szentszék vélelmezett engedélyével ugyanolyan feltételekkel léphetnek át a latin Egyházba, amilyennel a latin hívők a keleti katolikus egyházakba.[16]
Ami a latin egyházmegyék másik sajátjogú egyházhoz tartozó olyan saját híveinek lelki gondozását illeti, akiknek rítusszerinti egyháza az adott területen nem rendelkezik saját hierarchiával, a latin Kódex úgy rendelkezik, hogy a püspökök - ha lehetséges - alapítsanak rítusszerinti személyi plébániákat (518. k.). A Keleti Kódexben hasonló elv található (CCEO 820. k. 1. §).
Ami a személyi részegyházak alapítását, vagyis az olyan területen alapított részegyházak létesítését illeti, ahol már másik katolikus egyházmegye létezik, az alapítás indokaként a latin Kódex első helyen a hívők rítusát említi (372. k. 2. §). Ennek a szabálynak nincs megfelelője a Keleti Kódexben. Amíg a latin Egyházban egyedül a legfőbb egyházi hatóság joga részegyházakat létesíteni (373. k.), a keleti egyházjog szerint a pátriárkai sajátjogú egyházakban pátriárkai egyházának területén elül az egyházmegyéket a pátriárka alapítja a pátriárkai egyház püspöki szinódusának beleegyezésével és az Apostoli Szentszék megkérdezése után (CCEO 177. k. 2. §; uo. 85. k. 1. §). Egyéb esetekben viszont csak az Apostoli Szentszék alapíthat, szüntethet meg vagy változtathat meg egyházmegyéket (CCEO 177. k. 2. §). A pátriárkátus területén kívül tehát az egyházmegyék alapítása az Apostoli Szentszékre tartozik. A hatályos egyházjog szerint a pátriárkai területen kívül tartózkodó hívek vonatkozásában a pátriárka vizitátor útján információkat gyűjthet. Ilyen vizitátort csak az Apostoli Szentszék hozzájárulásával küldhet ki. A vizitátornak jelentkezni kell ezen hívek saját helyi püspökénél (aki nem ritkán más rítusú) és be kell mutatnia kinevező levelét. Ezután kezdheti meg feladatának ellátását. Ennek eredményéről jelentés küld a pátriárkának, aki az ügynek a pátriárkai egyház püspöki szinódusán való megvitatása után javasolhatja a Szentszéknek saját egyházmegye vagy exarchátus létesítését is. A keleti katolikus pátriárka és a jeruzsálemi latin pátriárka a pápának címzett, 2001. október 6-án kelt levelükben többek között azt javasolták, hogy a pátriárkák és egyházaik szinódusai mindenütt létesíthessenek egyházmegyéket szerte a világon.[17] Ennek a javaslatnak az alátámasztására azzal érveltek, hogy "egy meghatározott sajátjogú egyházhoz tartozó hívő állapota követi a személyt akkor is, amikor a területen kívül tartózkodik: a hatóság és a hatalomnak alárendelt alany közti jogi viszony ugyanis személyes. Azt állíthatjuk tehát, hogy a hatóság és a hívők közötti kapcsolat nem a terület által működik, hanem személyes kapcsolat".[18] Hozzá kell azonban ehhez fűznünk, hogy a szóban forgó, szórványban élő személyek, ha az adott területen nincs saját hierarchiájuk, saját hívei a lakóhelyük szerinti helyi püspöknek akkor is, ha az más sajátjogú egyházhoz tartozik. Lehetséges például, hogy a latin Egyház ottani egyházmegyéjének valódi tagjai,
- 400/401 -
ugyanakkor pedig tagjai a maguk sajátjogú keleti katolikus egyházának is, mint mondjuk az örménykatolikusok Budapesten. Tehát a különböző jogrendekre vonatkozó szituációk, sőt a különböző sajátjogú egyházakhoz tartozó hatóságok működése ugyanazon személyek vonatkozásában olyan valóságok, amelyek jelen vannak a Katolikus Egyházon belül is.
Ami pedig a hatóság és a hatalomnak alárendelt alany közötti viszony személyes jellegét illeti néhány megjegyzést kell tennünk. A sajátjogú egyházhoz való tartozás valóban személyes tény. A részegyházhoz való tartozás viszont, vagyis az egyházmegyéhez vagy eparchiához való tartozás, amely teológiailag alapvető tény - mivel a részegyházakra, az egyházmegyékre érvényes az a meghatározás, hogy Isten népének részei (369. k.; CCEO 177. k. 1. §), "amelyekben és amelyekből az egy és egyetlen Katolikus Egyház áll" (Lumen gentium 23a)[19] - nem csupán személyi jellegű. A részegyházak ugyanis az apostoli idők óta területi jellegűek. A hatályos jogban is "szabálynak kell tekinteni, hogy Isten népének egyházmegyét vagy más részegyházat alkotó része területileg legyen körülhatárolva, és így magában foglaljon minden krisztushívőt, aki az adott területen lakik" (372. k. 1. §). Ez a szabály azonban nem található meg a Keleti Kódexben. A területi elv azonban mégiscsak elsőbbséget élvez a keleti egyházakban is. A terület marad a saját egyházi közösség körülhatárolásának alapelve. Ez az irányelve a hívek csoportosulásának is saját pásztoraik körül.[20] Ezért a különböző sajátjogú egyházak életében, amelyek több részegyházból, azaz egyházmegyéből vagy eparchiából állnak, a kölcsönösség aktuális irányelv marad azoknak a helyzeteknek a megoldására, melyek abból adódnak, hogy bizonyos hívek olyan területen élnek, ahol a helyi egyházi hatóság az ő rítusuktól eltérő másik sajátjogú egyházhoz tartozik.
A kormányzati hatalom gyakorlásának nagy irányelvein kívül léteznek személyközi helyzetek is, amelyekben két különböző sajátjogú egyház jogrendjét kell szem előtt tartani. Ilyenek különösen a szentségek kiszolgáltatásakor adódó olyan helyzetek, amelyekben a kiszolgáltató és a szentség felvevője különböző sajátjogú egyházhoz tartoznak. Gondoljunk csak a keresztségre és a bérmálásra, azok kiszolgáltatásának megengedettségére, mikor azok kiszolgáltatója keleti katolikus pap, a hívő vagy a keresztelendő pedig a latin Egyház tagja, illetve azzá válik, vagy megfordítva.[21] Nem kevésbé érdekes az az eset, amikor a bűnbánat szentségének kiszolgáltatása során a gyóntató és a gyónó különböző rítus szerinti katolikus egyházhoz tartozik.[22] Ez utóbbi esetekben a középpontban különböző jogrendeknek alárendelt alanyok közötti kapcsolatok állnak nem pedig közvetlenül e jogrendek saját hatóságaik közötti kapcsolatok. Megközelítőlegesen tehát azt mondhatjuk, hogy ez utóbbi esetekben a magánjogi elem látszik túlsúlyban lenni a közjogihoz képest.
b) Kölcsönösségi helyzetek különböző keresztény felekezetek között
Ha a sajátjogú katolikus egyházakra érvényes az egyenlő jogi és teológiai méltóság elve (Orientalium Ecclesiarum 3),[23] mindez nem vonatkoztatható minden fenntartás nélkül az összes keresztény közösségekre, amelyek a Katolikus Egyházzal nincsenek teljes közösségben.[24] A Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat például a nem keresztény vallásokról kimondja, hogy "a paritás, amely a dialógus előfeltétele, a felek egyenlő személyi méltóságára vonatkozik, nem a tanbeli tartalmakra, és még kevésbé Jézus Krisztus összehasonlítására, aki maga az emberré lett Isten, más vallások alapítóival".[25] A nem katolikus keresztény közösségekkel való kölcsönösségi kapcsolatok inkább lehetőségeknek tűnnek, amelyek számára a kánonjog a jogi keretet biztosítja. A kölcsönösségnek ezek a formái konszenzusos szerkezettel, illetve megegyezés- vagy szerződés jelleggel rendelkeznek. Lehetségesek például bizonyos közös ökumenikus imádságok vagy más liturgikus megnyilvánulások. A liturgikus cselekmények nem
- 401/402 -
magántermészetűek, hanem magának az Egyháznak az ünneplését jelentik, amely "az egység szentsége" (837. k. 1. §; vö. Sacrosanctum Concilium 26). Bizonyos szentségek nem katolikus kereszténynek való kiszolgáltatása kivételes eseteire, illetve katolikus hívő egyes szentséget nem katolikus kiszolgáltatótól való felvételének kivételes helyzeteire az Egyházi Törvénykönyv 844. kánonja világos kritériumokat tartalmaz, a részletek kiegészítő szabályozására nézve pedig előírja, hogy ezekre az esetekre "a megyéspüspök vagy a Püspöki Konferencia csak akkor adjon ki általános szabályokat, ha az érdekelt nem katolikus Egyháznak vagy közösségnek legalább a helyi illetékes hatóságát megkérdezte" (844. k. 5. §; vö. CCEO 671. k. 5. §). Ezek a megbeszélések akár helyi megállapodásokhoz is vezethetnek.
A nevelésre nézve a kölcsönösségnek más esetei is előfordulnak a Katolikus Egyház által, illetve a más egyházak vagy egyházi közösségek által fenntartott iskolákban. A Közép-európai hagyomány szerint - legalábbis katolikusok, reformátusok és evangélikusok között - szokás volt, hogy a katolikus iskola más felekezetű növendékeinek biztosítsák a saját vallásuk szerinti hitoktatást, mégpedig olyan hittanár útján, aki az illető felekezet hatóságától kapta a megbízását. Ugyanígy a protestáns iskolába járó katolikus növendékek katolikus vallásoktatásban részesültek; hitoktatójukat a katolikus püspök bízta meg. Ilyen lehetőségük a zsidó tanulóknak is volt a keresztény iskolákban. 1989 után a felekezeti iskolák újraindulásával ezt a kölcsönös lehetőséget is megindították, bár manapság az állami jogszabályok már általában nem kívánják meg ezt a megoldást, hanem a kérdést az egyházak szabad döntésére bízzák. Magyarországon például néhány eltérő tapasztalat után a Katolikus Egyház, a Magyarországi református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház megállapodást írtak alá, mely kölcsönösen megújítja és szavatolja ezt a lehetőséget.[26]
Egy másik terület, ahol a Katolikus Egyház a kölcsönösség alapján együttműködhet más keresztény közösségekkel, a szent helyek, főként a templomok használata. Ezeken a helyeken csak az van megengedve, ami "az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlását és előmozdítását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem fér össze a hely szentségével. Az ordinárius azonban esetenként megengedheti a hely más jellegű használatát is, ha az nem ellenkezik a hely szentségével" (1210. k.). Ennek a kánoni rendelkezésnek az alapján az ordináriusok megengedhetik más keresztény közösségeknek, hogy bizonyos liturgikus cselekményeiket vagy istentiszteleteiket katolikus templomban tartsák. Budapesten például a nem katolikus koptok és az apostoli örmények, akiknek nincs a városban saját templomuk, a liturgiát egy latin katolikus templomban végzik. Megfordítva, olyan területeken, ahol a katolikusoknak nincsen saját istentiszteleti helyük, használhatják az ott illetékes nem katolikus egyházi hatóság engedélyével más keresztény felekezetek templomát. Schleswig-Holstein német tartomány egyes részein például, ahol a katolikusok csak a nyári vakáció idején vannak jelen (a Balti-tengeri üdülőhelyeken) a katolikus misét evangélikus templomban mondják. Jó példák vannak a börtönökben, kórházakban vagy más intézményekben lévő kápolnák közös vagy kölcsönös használatára is.
Az ilyen engedélyek lehetnek feltétel nélküliek, de lehetnek szerződés jellegűek is. Elképzelhető például, hogy egy katolikus templomot használat céljából egy nyugati országban valamelyik ortodox egyház rendelkezésre bocsátanak azzal a feltétellel, hogy ugyanaz az ortodox egyház engedje meg saját hazájában a keleti katolikusoknak valamely istentiszteleti hely használatát. Az ilyen megegyezések az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet és a jó együttműködés jelei lehetnek.
A kölcsönösség elve működésének néhány jelét röviden áttekintve a következőképpen fogalmazhatjuk meg ezt az elvet a Katolikus Egyház belső viszonylatainak, illetve a más keresztény felekezetekhez fűződő kapcsolatoknak az összefüggésében:
Ha a hangsúlyt a közjogi szempontra helyezzük, a
- 402/403 -
kölcsönösség annak elve, hogy hogyan működjenek a hivatalos szervek egy jogrenden belül vagy más jogrendek vonatkozásában. Jogrenddel pedig - ha nem is teljesen elsődleges, független jogrenddel - minden saját jogú Katolikus Egyház rendelkezik. Így jogrendek közötti kapcsolatok lehetségesek a Katolikus Egyházon belül is,[27] de természetesen lehetségesek a Katolikus Egyház és más keresztény közösségek között is.
Ha a hangsúlyt inkább a magánjogi vonatkozásra helyezzük, a kölcsönösség elve annak egyik kritériuma, hogy meghatározzuk a más jogrendnek alárendelt személyek jogait és kötelességeit egy a sajátjuktól különböző jogrendben kétoldalú kapcsolataik és jogügyleteik vonatkozásában is.
A kölcsönösségnek tehát lehet elméleti és gyakorlati jelentősége az ökumenikus kapcsolatokban, sőt a Katolikus Egyházon belüli viszonylatokban is. Ezeknek a lehetőségeknek a kihasználása nélkül aligha várhatjuk az államoktól, hogy a különböző országokban ők oldjanak meg minden vallások közötti helyzetet.
Haladási naplóját saját felettes egyházi hatóságainak kérésére bármikor köteles bemutatni, a fogadó intézmény vezetője azonban csak indokolt esetben kérheti betekintésre (pl. az érettségi elnök kérésére). Amennyiben a tanuló saját felekezete szerinti hitoktatásban részesül, osztályzatát csak saját hitoktatójától kaphatja, mégpedig a fogadó intézmény rendje szerint (pl. szöveges vagy érdemjegyes értékelés). A hit- és erkölcstant annak az Egyháznak a tanterve szerint tanítják, amelyik a hitoktatót megbízza. Szaktanácsadói, szakfelügyeleti látogatást is csak a küldő egyház végezhet, de annak idejéről és eredményéről a fogadó intézmény vezetőjét is értesíteni kell. A fogadó intézmény igazgatótanácsa (vagy annak felettes hatósága) kezdeményezheti - alapos személy, pedagógiai vagy más indokok alapján - a hitoktatót megbízó egyházi jogi személynél a hitoktató munkájának felülvizsgálatát. Az intézménynek azonban nincs joga az érdekelt egyház illetékeseinek hozzájárulása nélkül a más felekezeti hitoktatás tartalmi, tárgyi vagy személyi kérdéseiben intézkedni, illetve azok feltételeit megváltoztatni. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. pl. P. Erdő: Liberté religieuse dans l'Église? (Observations á propos des canons 748, 205 et 209 § 1 CIC), in Apollinaris 68 (1995) 607-618. magyarul rövidebben lásd: Ua., A vallásszabadság egyházjogi szempontból, in UA., Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből, Budapest 2006, 136-142.
[2] Hajdu G.,(szerk.), Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Budapest 1967, 880.
[3] Vö. pl. A. P. Sereni: Diritto internazionale. II Organizzazione internazionale, Milano 1958, 259-274, különösen 260-261.
[4] Vö. Schiffler A., Nemzetközi jogsegély in Márkus D., (szerk.), Magyar jogi lexikon, V., Budapest 1904, 547-584, különösen 547.
[5] Vö. Uo.
[6] 1868: LIII., 1-8 §; vö. Vallásszabadság, in Márkus D. (szerk.), Magyar jogi lexikon, VI., Budapest 1907, 850-853, főként 851.
[7] 1895:XLIII,22. §.
[8] Vö. 1894: XXXII, 2. §.
[9] Vö. 1894: XXXII, 1. §.
[10] 1917-es CIC 1061. k., 1-2. §, forrásaival együtt> vö. főként XIV. BENEDEK, Enc. Magnae nobis, 1748. Vi. 29, 5. §: P. Gaspari-J. Serédi: (edd.), Codicis Iuris Canonci Fontes, II, Romae 1924, 148-149, nr. 387.
[11] IX. Pius, Enc. Quanta cura, 1864. XII. 8, a Syllabus-sal (ASS 3 [1867] 168-176), 42. tétel.
[12] Vö. pl. P. Erdő: Questioni interrituali (interecclesiali) del diritto dei sacramenti (battesimo e cresima), in Periodica 84 (1995) 315-353. Magyarul ugyanerről lásd: Erdő P.: A szentségi jog rítusközi (egyházközi) kérdései. Keresztség, bérmálás, in Ua., Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből, Budapest 2006, 337-357.
[13] AAS 85 (1993) 81.
[14] Vö. pl. A. Defuenmayor: Commento al c. 112, in J.I. Arrieta (dir.), Codice di Diritto Canonico e leggi complementari commentato, 6 Roma 2004,129.
[15] PONTIFICIUM CONSILIUM DE LEGUM TEXTIBUS INTERPRETANDO, Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium, auctoritate Ioannis Pauli pp. II promulgatus,fontium annotatione auctus, Città del Vaticano 1995, 10-11.
[16] Lásd ehhez, de nem a Szentszék és az ENSZ közötti látszólagos analógiához, T.I. Jimenez Urresti, com. ad. c. 32, in J.L. Acebal Lujan -F.R. Aznar Gil-T.I. Jimenez Urresti-J. Manzanares Marijuana Código de canones de las iglesias orientales, Edición bilingüe comentada (BAC 542), Madrid 1994, 37.
[17] Le Lien 1/69 (2004) 30. Vö. L. Lorusso, Estensione della potestà patriarcale e sinodale in diaspora : designazione dei vescovi, erezione di circoscrizioni ecclesiastiche, clero uxorato, in L. Okulik, (a cura di), Nuove terre e nuove chiese. Le comunità di fedeli orientali in diaspora (Istitutio di Diritto Canonico S. Pio X, Studi 7), Venezia 2008, 112.120.
[18] Idézi Lorusso 113.
[19] Vö. S. Cíprianus, Ep. 55, 24.
[20] J.L Arrieta, Fattori territoriali a personali di aggregazione ecclesiale, in P. Erdő - P. Szabó: (a cura di), Territorialità e personalità nel diritto canonico ed ecclesiastico. Il diritto canonico di fronte el terzo millennio. Atti dell XI Congresso Internazionale di Diritto Canonico e del XV Congressolinternazionaledella Società per il Diritto delle Chiese Orientali - Territoriality and personality in canon law and ecclesiastical law. Canon law faces the third millennium. Proceedings of the 11 th International Congress of Canon Law and of the 15th International Congress of the Society of the Law of the Eastern Churches. Budapest, 2-7 Settembre 2001, Budapest 2002,400. Vö. O. Bucci, Personalità del diritto e territorialità della legge nella storia, in Système juridique canonique et rapports entre les ordonnancements juridiques, XIIème Congrès Enternational de droit canoniquie de la consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo, organisé per la Faculté de Droit Canonique de l'Université La Sagesse 20-25 Septembre 2004, Bevrouth 2008, 111-181.
[21] Vö. pl. P. Erdő: Questioni interrituali (interecclesiali) del diritto dei sacramenti (battesimo e cresima), in Periodica 84 (1995) 315-353.; Ua., A szentségi jog rítusközi(egyházközi) kérdései. Keresztség, bérmálás, in Ua., Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből, Budapest 2006, 337-357.
[22] Vö. pl. P. Erdő, Problemi interrituali (interecclesiali) nell'amministrazione del sacramento della penitenza, in Periodica 90 (2001) 437-453; Va., Rítusközi (egyházközi) gyóntatási fegyelem a Katolikus Egyházban, in Ua., Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből, Budapest 2006, 358-367.
[23] Vö. pl. N. Loda, Uguale dignità teologica e giuridica delle chiese sui iuris, in L. Okulik (a cura di), Nuove terre e nuove chiese. Le comunità di fedeli orientali in diaspora (Istitutio di Diritto Canonico S. Pio X, Studi 7), Venezia 2008, 37-79, főként 58-59.
[24] Vö. pl. CONGREGATIO PRO DOCTRINA FIDEI, Declar. Dominus Iesus, 2000. VIII. 6: AAS 92 (2000) 742-765 ("Azok az egyházi közösségek, amelyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget, valamint az eucharisztikus misztérium hiteles és teljes lényegét, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mégis, az ezekhez a közösségekhez tartozó megkereszteltek a keresztség révén beépültek Krisztusba és ezért egy bizonyos, bár nem tökéletes, közösségben vannak az Egyházzal" - nr. 17: AAS 92 [2000] 758-759).
[25] Nr. 22: AAS 92 (2000) 764.
[26] A három történelmi egyház megállapodása a hitoktatásról, 2006. IX. 21. Megjenelt: Magyar Kurir 2006. IX. 21. (http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=12256): "A megállapodás hatálya kiterjed minden magyarországi katolikus, református és evangélikus közoktatási intézményre.
A három Egyház megállapodik abban, hogy saját intézményeiben órarendbe iktatott kötelező tárgyként az intézmény hitoktatásra fordított heti óraszáma szerint, általában heti két órában biztosítja a másik fél hitoktatását igénylő szülők gyermekei számára a hit- és erkölcstantanításának optimális feltételeit, a helyi viszonyoknak (jelentkező növendékek száma, órarendi, tantermi, hittanórák tömbösítése, évfolyamok tanóráinak egy időben történő tanítása stb.) és a másik egyház által rendelkezésre bocsátott személyi feltételeknek (hitoktató, ill. a hitoktatók időbeosztása) megfelelően. Az intézmények nem kötelezhetik a tanulókat más, nem saját felekezetű hittanórák látogatására.
A katolikus hitoktatót (hitoktatókat) a területileg érdekelt iskola véleményének meghallgatása után az illetékes egyházmegye püspöke bízza meg. Az evangélikus/református hitoktatót (hitoktatókat) a közoktatási intézmény illetékes fenntartó egyházi önkormányzati testülete (presbitérium és közgyűlés) és az intézmény vezetője véleményének meghallgatása után az illetékes egyházi testület elnöksége bízza meg. A hitoktató megbízólevelét évkezdéskor bemutatja az intézmény igazgatójának. A fogadó intézmény a tanév elején szintén írásban értesíti a másik egyház illetékes hatóságát a hitoktatás arra a tanévre érvényes rendjéről (hittanos csoportok száma, névsora, a hittanórák helye és ideje). A hitoktató illetményét a fenti adatok alapján saját egyháza folyósítja.
A hitoktató tartsa tiszteletben az intézmény hagyományait, ünnepélyeit, egyházi sajátosságait és házirendjét. Ha a tanévnyitó, tanévzáró, istentisztelet vagy szentmise keretében van, az azon való részvételre kötelezhetők a más vallású gyermekek is. Ezek az iskolai eseménye, ha istentisztelet vagy szentmise keretében zajlanak, lehetőleg ne vasárnap legyenek. Egyébként pedig vasár- és ünnepnapokon minden gyermek a saját egyháza istentiszteletén vagy szentmiséjén vesz részt.
Egyebekben a keresztényi szeretet, egymás megbecsülése és a három Egyház közötti történelmi jó viszony megőrzése legyen az irányadó".
[27] P. Erdő, Questioni interordinamentali tra la Chiesa latina e le Chiese cattoliche orientali, in: Xlléme Congrés Enternational de droit canoniquie de la consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo, organisé per la Faculté de Droit Canonique de l'Université La Sagesse 20-25 Septembre 2004, Beyrouth 2008, 29-36.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az MTA levelező tagja (Budapest).
Visszaugrás
