Az államhoz való viszony kérdése szinte a kezdetektől fogva megosztotta a tudatos eszmerendszerré vált politikai konzervativizmus híveit Európában. Amerikában viszont - a liberális elvek erős hatásával összefüggésben - a konzervatív gondolkodás "fősodra" hagyományosan erős fenntartásokat táplált az állam szerepvállalásával kapcsolatban. A leegyszerűsítő állításokat azonban kerülnünk kell, ugyanis ezzel együtt is tény, hogy igen jelentős különbségeket találunk e tekintetben az amerikai gondolkodók körében is. Így tehát még az Újvilág mércéjével mérve is rendkívülinek tekinthető az állam-ellenességnek az a foka, amely a két világháború közötti időszak egyik jelentős teoretikusánál, a hazánkban kevéssé ismert, de Amerikában igen nagy hatású Albert Jay Nock munkásságában jelentkezett. Az ő állam-ellenessége több tekintetben még a XX. század hetvenes éveiben kibontakozott neokonzervatív hullám anti-etatizmusán is túltett... Az állam XXI. századi feladatairól gondolkodva talán nem haszontalan megismerkedni az érvelésével - még azoknak is, akik, e sorok szerzőjéhez hasonlóan, az állam megőrzését a globalizáció körülményei közepette is nélkülözhetetlennek tartják.
- 449/450 -
Köztudomású, hogy az 1929-1933-as nagy világgazdasági válságra F. D. Roosevelt kormányzata újszerűen, az Egyesült Államok politikai hagyományaitól teljesen eltérően reagált, amikor a "New Deal" program keretében, Keynes ajánlásainak a szellemében a szövetségi állam kifejezetten aktív szerepet vállalt a krízis következményeinek a leküzdésében. A "libertárius", vagyis beavatkozás-ellenes konzervatívokat ez mély felháborodással töltötte el - és egyikük sem tiltakozott hevesebben az állami szerepvállalás drasztikus kiterjesztése ellen, mint éppen Albert Jay Nock.
Nock 1870-ben született Pennsylvania államban, de New York Brooklyn negyedében nőtt fel, és - ígéretes sport-pályafutás után - végül, apja példájára és unszolására maga is az episzkopális egyház lelkésze lett.[1] Negyvenéves korában azonban szakított az egyházi szolgálattal; az újságírást és a társadalomkutatást választotta. Barátja és politikai szövetségese volt az ugyancsak nagy befolyású H. L. Menckennek; kettejüket a két világháború közötti éra "libertarius tandemjeként" is jellemezték. 1920-ban elindította a Freeman című lapot, az évtized második felétől pedig Mencken American Mercury-jában, valamint az Atlantic Monthly-ban és a Commentary-ban publikált rendszeresen. Írásai nagy hatással voltak számos jeles kortársára, köztük W. F. Buckley-ra, a tekintélyes National Review alapítójára és szerkesztőjére, valamint a közgazdász F. Chodorowra és M. Rothbard-ra.[2] 1945 augusztusában érte a halál - munkásságának egyik tisztelője és kutatója, Walter Grinder úgy fogalmazott, hogy életpályája "tökéletesen helyezkedett el a történelemben ahhoz, hogy tanúja és elemzője lehessen egy Leviatán metamorfózisának".[3]
Nock rokonszenvezett az anarchista filozófiával, a "klasszikus" anarchisták egalitárius-demokratikus nézeteit azonban sohasem osztotta; intellektuális elitizmusa miatt a "tory anarchista" jelzőt használták vele kapcsolatban. Fiatalkorában még hajlamos volt optimistán gondolkodni az emberek józanságáról, az évek múlásával azonban egyre kevésbé tudott bízni az emberi természetben - s ezzel egy kulcskérdésben közel került a
- 450/451 -
konzervatív felfogáshoz, amely, mint ismeretes, erősen szkeptikus az emberek természetes jóságával és racionalitásával szemben.[4] E tekintetben két európai gondolkodó világszemlélete volt rá különösen mély hatással: a Nyugat alkonyát megjósoló Oswald Spengler pesszimizmusa, és a neves spanyol filozófus, Ortega y Gasset híres tézise a "tömegember" felemelkedéséről. 1932-ben Nock könyvet írt az amerikai oktatás hibáiról "Az oktatás elmélete az Egyesült Államokban" (The Theory of Education in the United States) címmel, s ebben azt vetette az amerikai egyetemek szemére, hogy műveltség nélküli szakbarbárokat képeznek. Nem tételezte fel, hogy a XX. századi emberek képesek lennének magukat kormányozni, de ebből nem azt a következtetést vonta le, amelyet sok európai gondolkodó, nevezetesen, hogy akkor mégis szükséges az állam: ehelyett a minimális állam libertárius felfogását választotta.[5] S ebben oly radikálisnak mutatkozott, hogy bátran a "minarchizmus," vagyis a "minimális államiság" ("minimal statism") hívének és egyik fő képviselőjének nevezhetjük, olyannak, aki még az "anarcho-kapitalista" szemlélettel is rokonszenvezett.[6] Meggyőződését a jó néhány kiadást megélt "Ellenségünk, az állam" (Our Enemy, the State) című művében foglalta össze 1935-ben; erről az amerikai konzervatív gondolkodás történetét áttekintő Mucigrosso joggal állapította meg, hogy a libertárius irodalom egyik "alapmunkája".[7]
Nockot egész életében foglalkoztatta az a kérdés, hogy a társadalmi folyamatokban milyen szerepet játszanak az ember alkotta intézmények, különös tekintettel arra, hogy ezek mennyire konstruktív vagy épp destruktív hatásúak. Vizsgálódásai során arra a következtetésre jutott, hogy
- 451/452 -
van egy olyan intézmény, amely jellegében alapvetően eltér a többitől - s ebben fedezte fel a társadalmi harmónia és béke legfőbb akadályát. Ez az intézmény az állam.
De miért is vált az első számú "ellenséggé" Nock szemében az állam? Az amerikai gondolkodó kiindulópontja Franz Oppenheimernek, a szakmai pályafutását Németországban kibontakoztató, majd az USA-ba emigráló neves szociológusnak azon tézise volt, amely szerint állam sohasem születik valamiféle "társadalmi szerződés" eredményeképp, hanem mindig erőszakos cselekmény, hódítás révén keletkezik. Az állam ugyanis olyan intézmény, írja Oppenheimer[8] "Az állam" című művében, "amelyet egy legyőzött csoportra egy győztes csoport kényszerít rá, azzal a szándékkal, hogy az uralmát jól kiépített rendszerré tegye." A német szerző azt is kifejtette, hogy az élethez szükséges anyagi javakat kizárólag két módon lehet megteremteni: vagy saját munkával, termeléssel, vagy mások javainak az elragadásával, azaz rablással - s az állam ez utóbbi módszert alkalmazza.[9] E premisszákra építette Nock az állam történetéről és főleg a természetéről adott elemzést az "Ellenségünk, az állam"-ban.
Ahogy fentebb már említettük, Nock egyáltalán nem bízott abban, hogy az emberek mindig helyesen választanak az előttük álló alternatívák közül, viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a szabad választás lehetőségét mindenképpen biztosítani kell. Elméletének a sarokköve az az állítás, hogy az állam lényegénél fogva meghiúsítja a szabad választás lehetőségét, s így akadályozza a jó és erkölcsös élet feltételeinek a megteremtését. A történelem tanulmányozása arra a következtetésre vezette el őt, hogy a hatalom mindig két tényező, a társadalom és az állam között oszlik meg. Hogy miként, milyen arányban - ennél fontosabb kérdés nincs szerinte a civilizációk kutatója számára.[10] A társadalmi hatalommal (social power) az állami hatalom (state power) áll szemben. Sajnos kevesen ismerik fel, állapítja meg, hogy az államnak valójában mindig csak annyi hatalma van, amennyit a társadalom átenged neki, plusz az, amit aztán e felhatalmazás alapján fokozatosan megszerez magának. Az állam hatalma sohasem erő-
- 452/453 -
södhet meg anélkül, hogy ugyanolyan arányban ne csökkenjen a társadalomé.[11] Ez tehát az ő megközelítésében egy zéró-összegű küzdelem. S a társadalomnak az állammal való vetélkedésében mindig előnytelenebb a helyzete, mert az utóbbinak módjában áll a verseny feltételeit egyoldalúan a saját érdekei szerint szabályozni.
De vajon hogyan működhet egy politikai közösség, hogyan lehet garantálni az állampolgári jogokat valamiféle állam nélkül? E kérdéssel Nocknak is szembe kellett néznie, s erre meg is kísérel választ adni - ami azonban, rögtön jelezzük, e sorok szerzője szerint egyáltalán nem meggyőző. Érvelését a kormányzat (government) és az állam (state) megkülönböztetésére építi - ismeretes, hogy az angolszász politikai gondolkodásban, a némettel és a franciával ellentétben, e kettőt ritkán választják el. Megállapítja, hogy a civilizáció történetében a politikai szerveződéseknek ezt a két alapvető típusát különböztethetjük meg. S egyikükről sem állítható, hogy a másiknak valamilyen módosult vagy eltorzult változata lenne: gyökeresen eltérő képződményekről van szó.
Thomas Jefferson, idézi fel Nock, az indián törzsek életét megfigyelve azt a tapasztalatát rögzítette, hogy a virginiai indiánoknak "nincs kormányzatuk", de mégis biztosítani tudják az együttműködést és a tagokat hagyományosan megillető jogokat. A híres angol szociológus, Herbert Spencer is utalt különböző afrikai törzsekre, amelyeknek nem volt "határozott' ("definite") kormányzatuk, egyszerű politikai szervezetük azonban hatékonyan betöltötte a szükséges szabályozó funkciókat. Nock nyilvánvalónak találja, hogy amikor Jefferson, Spencer - vagy mások - "kormányzat nélküli" közösségekről beszélnek, nem pontos a nyelvhasználatuk, ugyanis amivel azok valóban nem rendelkeznek, az az állam, nem pedig a kormányzat. Arisztotelész is tévedett, amikor azt gondolta, hogy az állam az olyan természetes közösségekből nő ki, mint a család. Az állam mindig erőszakkal és hódítással születik - s e vonatkozásban teljes egyetértéssel idézi Oppenheimert, arra is utalva, hogy a győztesek uralmának végső soron nincs más célja, mint az alávetettek gazdasági kiszipolyozása.[12] Ebből pedig az is következik, hogy állam csak akkor nem jön létre, ha a belőle fakadó gazdasági haszon csekély, vagy csak nagyon nagy nehézségekkel lehetne elérni. Kormányzat mindig van, állam azonban nincs mindig! (Tegyük hozzá: e disztinkcióval, a kormányzat nélkülöz-
- 453/454 -
hetetlenségének az elismerésével Nock valójában a minimális államot elfogadó "minarchista" álláspontot teszi magáévá - nem nevezhetjük tehát őt igazi "anarcho-kapitalistának", legalábbis a terminus szűk értelmében.)
E megközelítésben a kormányzat olyan intézménynek minősül, amely természeténél fogva társadalmi jellegű, azaz a természetes jogok biztosítását szolgálja. Az állam viszont keletkezésében és célját tekintve egyaránt társadalom-ellenes, arra a gondolatra épül ugyanis, hogy az egyénnek nincsenek természetes jogai, csak olyanok, amelyeket az állam kegyesen engedélyez neki. Ezzel összefüggésben fogalmazódik meg: igazságot csak egy kormányzat tud szolgáltatni, az állam csak jogot szolgáltat - méghozzá olyat, amely a saját céljait szolgálja.[13] S innen már csak egy lépés annak megállapítása: míg a kormányzat összhangban áll a természettel, mert nem tevőlegesen, vagyis pozitív értelemben avatkozik bele a dolgokba, hanem csak negatív tekintetben, a rend megőrzése érdekében, az állam a természet törvényeivel is szembe fordul, amikor mindent maga akar eldönteni. Nock kiindulópontja tehát a "negatív" és a "pozitív", vagyis a "valamitől való" és a "valamire való" szabadság azon megkülönböztetésére épül, amelyet a legalaposabban Isaiah Berlin fejtett ki 1958-as előadásában és esszéjében.[14]
A gondolatmenet egészen addig a sarkos megállapításig eljut, miszerint az állam, a történelem bármely szakaszában vizsgáljuk is, "egy hivatásos bűnöző osztály" ("a professional criminal class") irányítása alatt áll.[15] Erre a veszélyre, ha nem is e szavakkal, már Herbert Spencer figyelmeztetett nevezetes művében, "Az ember az állam ellen" (The Man versus the State)-ben. S érdemes utalni arra, hogy a kortárs Ortega y Gasset a "A tömegek lázadása" című híres, 1929-ben publikált könyvében az egyik fejezet címéül is ezt adta: "A legnagyobb veszedelem az állam", hangsúlyozva, hogy "az állami és társadalmi hatalom közötti aránytalanság" a civilizációt fenyegető legnagyobb veszély.[16] A spanyol gondolkodótól veszi át Nock azt a - vitatható - állítást is, miszerint az állam olyan erőssé vált, hogy 1848 óta nem is tudott igazi forradalom kirobbanni - csak puccsokra került sor. Az állam állig felfegyverezte magát, mintha csak megfogadta volna
- 454/455 -
Septimius Severus római császár intelmét: "Fizessétek a katonákat, és semmiért sem kell aggódnotok!"[17]
Sokan rabjai annak az illúziónak, figyelmeztet Nock, hogy ha az állam a társadalmi hatalom minden egyes elemét magába olvasztja, s ezáltal mintegy azonossá válik a társadalommal, akkor a történelemből megismert, jellegében társadalom-ellenes állam el fog tűnni, s csak egy (társadalombarát) kormányzat marad a helyén. A realitások a fényében azonban összeomlik ez a koncepció. Az emberek ugyanis mindig a lehető legkisebb energiával akarják céljaikat megvalósítani - következésképp az erős csoportok ösztönösen nyúlnak a politikai eszközökhöz, az állam által kínált lehetőségekhez. Igaza van ugyanis, írja, Oppenheimernek: az emberek igényei vagy a javak megtermelésével - vagy másoktól kártérítés nélkül történő elvételével elégíthetők ki, s az utóbbi a könnyebb megoldás. A primitív állam hódítással alapozta meg magát, a feudális, majd pedig kereskedő állam csak átvette - és továbbfejlesztette - a kizsákmányolás módszerét. De akármilyen formájú és jellegű is, az állam minden esetben "a politikai eszközök szervezete".[18] Nincs semmi ok tehát annak feltételezésére, hogy egy kollektivista rendszer ezen érdemben változtatna. Nock felidézi, hogy már Spencer is hangsúlyozta: az állam szervezeteiben "elkerülhetetlen a korrupció", vagyis a magánérdekek a köz érdekei fölé kerülnek. Freud is ezért utalt az állam és a magánember etikájának a hatalmas különbségére.
Nem viszonyultak másként az állam eszméjéhez az amerikai gyarmatok lakói sem! A brit állam, a lényegéből fakadó haszonszerzési szándéktól vezérelve, egyre többet próbált kizsarolni az észak-amerikai telepesektől, akik így az általuk előállított javakkal egyre kevésbé rendelkezhettek. Az amerikaiakban - pontosabban a gyarmati társadalom azon csoportjaiban, amelyek az érdekérvényesítésre leginkább képesek voltak - ez az áldatlan állapot azt a meggyőződést érlelte meg, hogy saját államra van szüksé-
- 455/456 -
gük. Ehhez természetesen mindenekelőtt a politikai függetlenséget kellett kivívniuk - tévedés lenne azonban azt gondolni, hangsúlyozza Nock, hogy ők másként gondolkodtak az állam szerepéről, mint az anyaország vezetői. "A gyarmati telepesek az államra mindenekelőtt úgy tekintettek, mint egy olyan eszközre, amelynek a révén segíthetnek magukon és megkárosíthatnak másokat, vagyis, elsődlegesen a politikai eszközök szervezetét látták benne."[19] E kérdésben teljes egyetértés mutatkozott a telepesek körében: az a gondolat, hogy kormányzatot, vagyis egy "tisztán társadalmi intézményt" állítsanak fel, föl sem merült![20] Az amerikai panaszok a brit állam számukra roppant előnytelen rendelkezéseire vonatkoztak, s nem magát az intézményt hibáztatták! S a lényeget, az állam természetét az sem érintette, hogy a monarchikus forma helyett köztársaságot követeltek.
Bár a XVIII. századi amerikaiak nem ismertek alternatívát az állammal szemben, egy kivétel mégis akadt: Thomas Jefferson. Sokat elmond Nock szemléletéről, hogy épp a konzervatív föderalisták ellenfelében találja meg azt a személyt, akinek tanácsait érdemes lett volna figyelembe venni. Igaz, arról nincs szó, hogy Jefferson szemléletével mindenben azonosulna; amit kiemel, és középpontba állít, az a "szélsőséges decentralizáció" eszméjének a felkarolása. Csak részigazság, mutat rá, ha annyit mondunk Jeffersonról, hogy a tagállami jogokat védte a szövetségi állammal szemben; ő valójában a tagállami szintnél is kisebb egységeket tartott volna jónak. A "városi körzeteknél" (township, ward) nagyobb egység már diszfunkcionálisnak tűnt Jefferson számára, aki nem kívánt jogosítványokat átruházni egy olyan szintre, amely túl volt az átlagember látókörén. "Mi tette tönkre a szabadságot minden eddigi kormányzatban, amely valaha is létezett a nap alatt?" - tette fel Jefferson a szónoki kérdést egy 1816-os levelében. A válasza egybevág Nock meggyőződésével: a hatalomnak egyetlen testületbe való koncentrálása, "legyen szó Oroszország vagy Franciaország autokratáiról vagy a velencei szenátus arisztokratáiról".[21]
Az amerikai állam szerkezetének a kialakításánál azonban nem Jefferson felfogását, hanem más elveket - Locke-ét és Adam Smith-ét - vették alapul. Így történt, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott "természetes jogokról" megfeledkeztek. Az 1781-ben életbe léptetett Konföderációs Cikkelyek Nock megítélése szerint megfelelő formát kínáltak a függetlenséget kívánó államok együttműködésére; ám a philadelphiai al-
- 456/457 -
kotmányozó konvenció a benne képviselt gazdasági érdekkörök nyomására valóságos államcsínyt hajtott végre, amikor a Cikkelyek eredetileg tervbe vett reformja helyett új alkotmányt fogadott el és ezzel megteremtette a centralizált államot.[22] Az alkotmány így lényegében elárulta a Függetlenségi Nyilatkozat elveit! Nock igen "erősen" fogalmaz: "amennyire egy dátumot egy eseményhez kapcsolhatunk, a yorktowni fegyverletétel azzal járt, hogy a Nyilatkozat doktrínája azonnal és teljes mértékben eltűnt Amerika politikai tudatából."[23]
A XX. századi embernek az államhoz való viszonya Nock szerint a középkori embernek az Egyházhoz fűződő kapcsolatához hasonlítható. Az emberek megszokták a jelenlétét, passzívan elfogadják, s nagyfokú "enerváltságot" tanúsítanak vele szemben. Csak roppant kevesen gondolkodnak el arról, hogy ennek így kell-e lennie. S a dolgok természetéből adódik, hogy az állam egyik intervenciója szinte automatikusan elvezet az újabb és újabb intervencióhoz.[24] A Roosevelt-kormányzat aktív, beavatkozó politikájában pedig a libertárius szerző egyenesen botrányos államcsínyt (coup d'état) látott! Az ő megközelítésében a New Deal valójában egy "ravasz módszer az állam hatalmának további kiterjesztésére". Az történik tehát, vélte, amit James Madison l794-ben úgy határozott meg, mint egy régi trükköt, amelynek a segítségével szükséghelyzetből alkalmat kovácsolnak a kormányzati hatalom bővítésére.
Nock elemzéséből kirajzolódik, hogy az államnak a társadalom kárára történő terjeszkedése három területen különösen markánsan megmutatkozott az USA-ban. Először is: az állami hatalom centralizációja nagyon előrehaladt. Ennek során "a szövetségi szint gyakorlatilag magához vette a kisebb politikai egységek szuverén jogait és jogosítványait - mindazokat, amelyek erre érdemesek".[25] A hatalom Washingtonban egy egészen szűk kör kezében összpontosult; "perszonális kormányzás" zajlott, amely névlegesen ugyan republikánus maradt, de ténylegesen "monokratikus" jel-
- 457/458 -
leget öltött. A második fejlemény a bürokrácia hihetetlen felduzzadása; e folyamat Nockot a római birodalom kései korszakára emlékeztette, amikor is a helyhatóságok teljes mértékben a központ alá rendelődtek. A harmadik pedig az volt, hogy a szegénység problémáját politikai erőforrássá tették. A világválság okozta egzisztenciális gondokat az állam arra használta fel - meghirdetve azt a hangzatos elvet, miszerint felelősséggel tartozik a polgárainak, - hogy az állam "felbecsülhetetlen értékű politikai tulajdonává" tegye a nélkülözők széles csoportját.[26]
Bekövetkezett tehát Leviatán expanziója, s ez nemcsak azzal a következménnyel járt, hogy a társadalom hatalma egyre jobban elenyészett, hanem azzal is, hogy e hatalom használatának a szándéka is mindinkább meggyengült. Míg korábban szívesen adtak az emberek a koldusoknak, most azt mondják: fordulj az államhoz! Hiszen az állam már elvette tőlünk azt a pénzt, amit neked adtunk volna... Képletesen fogalmazva tehát az állam azt üzeni a társadalomnak: rosszul gyakorlod a hatalmat, ezért inkább elveszem tőled, s majd én kezelem. Keresse tehát a koldus az államnál a pénzt...[27]
Hasonló jelenség játszódik le akkor is, amikor az állam beavatkozik a gazdasági életbe, az árak és a bérek szabályozásába. Ekkor ugyanis gyakorlatilag azt mondja a vállalkozónak, hogy nem bánik megfelelően a társadalmi hatalommal (amely alatt Nock, tegyük hozzá, a szabad piacot érti), ezért inkább megfosztja az önálló cselekvés lehetőségétől - hogy aztán a saját szempontjai szerint járjon el. Divat újabban, írja, mindenért a "durva individualizmust" és a laissez-faire gyakorlatát hibáztatni, holott a bajok másutt keresendők. Baj van a bankrendszerrel? A válasz az, hogy forduljunk az államhoz - amely a saját pénzügyeit sem képes egyensúlyban tartani. Baj van a vasutakkal? Forduljunk az államhoz - amely eddig minden vállalkozásába belebukott. Baj van az áramtermeléssel és elosztással? Forduljunk az államhoz, amely - a monopóliumok osztogatásával - csak káoszt teremtett az árampiacon.
Nock elismeri, hogy sok más országban - és különösen kiemeli Oroszországot, Olaszországot és Németországot - az állam még tovább jutott a hatalom monopolizálásában és a társadalom alávetésében. Az amerikai helyzetnek azonban szerinte van egy specifikus vonása: míg a fentebb említett országokban az állam a nyílt erőszak eszközeivel "nyomul", Amerikában ez a folyamat szinte észrevétlenül, a felszín alatt zajlik. Összevetését azzal
- 458/459 -
zárja, tükrözve egyúttal azt is, hogy nem ismerte fel a totalitárius és a nem-totalitárius berendezkedések közötti különbséget (amire persze a harmincas évek közepén még kevesen voltak képesek), hogy a részletkülönbségek keveset számítanak: a probléma maga az állam.[28] A XIX. század végén a neves angol konzervatív történész, W. E. Lecky a progresszív jövedelemadót "törvényesített rablásnak" nevezte, amelyet a demokratikus berendezkedés számlájára írt; Nock az állam mindenféle történeti formájában a rablás intézményesített mechanizmusát látta.[29] A közhatalom határainak ennyire radikális beszűkítése még az amerikai államfelfogás konzervatív hagyományaival is nehezen egyeztethető össze - Russell Kirk, a konzervatív gondolkodás talán legtekintélyesebb XX. századi amerikai kutatója úgy is vélte, hogy "az igazi libertárius nem lehet igazi konzervatív".[30]
Civilizációnk jövőjét Nock ahhoz a csónakoséhoz hasonlította, aki a Niagara vízesés felé sodródik. ... Sok nagy civilizáció megsemmisült már a történelemben, s e sors vár a jelenkori nyugati civilizációra is - vonta le a komor következtetést, elismerve, hogy ő maga sem tud semmilyen megoldást ajánlani az állam mindent romba döntő terjeszkedése ellen. Nem kizárt, írja, hogy egyszer, a nagyon távoli jövőben, a XX. századra kialakított berendezkedésünk összeroppanása után, az emberek rájönnek arra, hogy a javak megszerzésének politikai eszközei mégsem fizetődnek ki hosszú távon, s az államot kormányzattal váltják fel. De erre a legjobb esetben is csak a nagyon távoli jövőben kerülhet sor. ... S addig? Valamiféle forradalomnak még csak a gondolata sem merülhet fel józanul. Más megoldás nem marad, mint gondolkodni és írni az államról, hogy jobban megértsük a lényegét. Minden civilizációban akad néhány olyan bölcs ember ("Remnant", "maradék" Nock fogalmazásában), aki képes kiszakítani magát korának fogságából, s tárgyilagosan gondolkodni - az ő számukra érdemes könyvet írni. Még ha tudjuk is, hogy ezzel semmit sem változtatunk a történelem menetén...■
- 459 -
JEGYZETEK
[1] Nock életrajzához és szakmai pályafutásához részletesebben ld: WRESZIN, M.: The Superfluous Anarchist: Albert Jay Nock. Providence, Brown University Press, 1972.
[2] A legnagyobb hatással Frank Chodorowra volt, aki "nockiánus"szemléletben írta meg több művét is, köztük "A társadalom felemelkedése és bukása" címűt is. CHODOROW, F.: The Rise and Fall of Society. Devin-Adair Co., New York, 1959.
[3] GRINDER, W. E.: Introduction. In: NOCK, J. A.: Our Enemy, the State, Introduction by Walter E. Grinder. Free Life Editions, New York, 1973. ix.
[4] Az emberi természettel kapcsolatos pesszimizmusa jól megmutatkozik életrajzi visszatekintésében: NOCK, A. J.: The Memoirs of a Superfluous Man. Harper and Brothers, New York, 1943; újabb kiadás: Lanham (Md): University Press of America, 1983.
[5] Megközelítése erősen hasonlított a fentebb már megemlített William Graham Sumneréhez, a "laissez-faire" szemlélet neves XIX. század végi képviselőjéhez. Sumer nézeteihez részletesebben ld: EGEDY G.: A laissez-faire konzervativizmus szociológiája: Sumner. Társadalomkutatás, 2009/3. 261-274
[6] A "minachizmus" koncepciója elvi síkon annyiban tér el az "anarcho-kapitalizmusétól", hogy a minimális államot hajlamos elfogadni, míg az utóbbi még ennyit sem. E határvonal persze gyakran elmosódik a két felfogás összefonódásával. Az anarcho-kapitalizmus egyik fő képviselőjévé a fentebb említett Murray Rothbard vált. (Power and Market: Government and the Economy. 1970.) A XX. század második felében a "minimális állam" legismertebb koncepcióját Robert Nozick fejtette ki. NOZICK: Anarchy, State and Utopia. Basic Books, New York, 1974.
[7] MUCIGROSSO, R.: Basic History of American Conservatism. Krieger Publishing Company (Anvil Series), Malabar (Florida), 2001. 77.
[8] OPPENHEIMER, F.: Der Staat. 1908, 1929.
[9] OPPENHEIMER, F.: The State. Free Life Editions, New York, 1975. 11-31.
[10] NOCK: Our Enemy, the State... i. m. 3.
[11] Uo. 3. ("There is never, nor can be, any strengthening of State power without a corresponding and roughly equivalent depletion of social power.")
[12] Uo. 20.
[13] Uo. 84. ("While government is by its nature concerned with the administration of justice, the State is by its nature concerned with the adminstration of law-law, which the State itself manufactures for the service of its own primary ends.")
[14] BERLIN, I.: A szabadság két fogalma. In: Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa, 1990, 334-444.
[15] NOCK: Our Enemy, the State... i. m. 22.
[16] ORTEGA y GASSET, J.: A tömegek lázadása (ford. Puskás L.). Hindy András, é.n., Budapest, 151. (a 13. fejezet címéről van szó), 154-156.
[17] Ortega y Gasset ezzel kapcsolatban így fogalmaz: "Nem történhetik más Európában, mint éppen a forradalmak ellenkezője, az állam elhatalmasodása. És mindaz, ami még azóta forradalomnak tűnhetett fel, nem volt más, mint ilyen álarcos állami túlhatalmasodás." ORTEGA y GASSET: i. m. 157.
[18] NOCK: Our Enemy, the State... i. m. 26-27. ("the organization of the political means").
[19] Uo. 54.
[20] Uo. 55. ("There was no idea of setting up government, the purely socal institution...".)
[21] Jeffersont idézi: NOCK: Our Enemy, the State... i. m. 57.
[22] Uo. 67-70. ("They planned and executed a coup d'État, simply tossing the Articles of Confederation into the waste-basket...").
[23] Uo. 61. ("...the surrender at York marks the sudden and complete disappearance of the Declaration's doctrine from the political consciousness of America).
[24] Uo. 80.
[25] Uo. 6.
[26] Uo. ("invaluable political property").
[27] Uo. 4.
[28] Uo. 11.
[29] Lecky felfogásához ld: EGEDY G.: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század). Századvég, 2005. 117-119.
[30] KIRK, R.: Libertarians: Chirping Sectaries. In: The Heritage Lectures: Proclaiming a Patrimony. The Heritage Foundation, Washington, D. C., 1982. 8., 31-33.
Lábjegyzetek:
[1] Egedy Gergely, Tanszékvezető egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Kar, Társadalomelméleti Tanszék, Budapest, 1118 Ménesi u. 5., E-mail: gergely.egedy@uni-corvinus.hu
Visszaugrás
