Lectum kiadó, Szeged, 2004. 225 o.
A szegedi Lectum Kiadó gondozásában jelent meg 2004-ben Marcus Tullius Cicero négy védőbeszédének magyar fordítása. A könyvismertetés tárgyát képező kötet a Kr. e. I. században élt - az antikvitás egyik legismertebb és elismertebb rhétorának - négy védőbeszédét öleli fel, így a következő-
- 372/373 -
ket: Lucius Licinius Murena védelmében, Marcus Caelius Rufus védelmében, Quintus Ligarius védelmében, Deiotarus király védelmében.
A négy védőbeszédet Nótári Tamás fordította, továbbá a kötetet bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel is ellátta. A könyv elején Hamza Gábor egyetemi tanár, akadémikus előszava található. Mind a fordítások, mind pedig az előszó és a bevezető tanulmány különös fontossággal bír mind az ókori jogtörténet, mind pedig klasszika-filológia iránt érdeklődők számára. Különösen emeli a kötet jelentőségét az a tény, hogy ezek a beszédek magyar nyelven az elmúlt másfél évszázadban nem kerültek kiadásra.
A négy védőbeszéd közötti logikai láncszem az ókori római büntetőperekben keresendő. Mindegyik beszéd célja az volt, hogy a büntetőeljárás alá vont személy felmentsék, vagyis mai megközelítésben mind a négy védőbeszéd valódi perbeszédnek felel meg. Tekintettel arra, hogy a védőbeszédek nem csak és kizárólagosan jogi kérdésekkel foglalkoztak, ezért ezekből megismerhetőek a korszak politikai és társadalmi viszonyai is. Ezt elősegíti egyébiránt a fordító lelkiismeretes és részletes jegyzetapparátusa is.
Az első védőbeszéd a Lucius Licinius Murena védelméről szól. Ez a perbeszéd alapvetően politikai témaköröket elemez részletesen. A mű alapmotívuma a Kr. e. 63. évben consulnak választott Lucius Licinius Murena ellen választási csalás, azaz ambitus miatt politikai vetélytársa, Marcus Porcius Cato által történt vádemelés volt. A vádlottat Cicero védte a büntetőeljárásban, aminek az sem volt akadálya, hogy ő maga is tevékenyen részt vett a választási vesztegetésről szóló törvény létrehozásában. A bevezetésből megismerhetjük azt az utat, amelyet a törvényi szabályozás a XII táblás törvény után nem sokkal megjelent, 432-es törvénytől a 63-as lex Tulliáig megtett. A perben Marcus Porcius Cato mellett Servius Sulpicius Rufus volt Cicero ellenfele, akit az utóbbihoz baráti kapcsolat is fűzött. E barátságot dokumentálja egyfelől levelezésük, másfelől azon elismerő hang, amelyen Cicero Servius Sulpiciusról elméleti műveiben és beszédeiben szól. Servius Sulpicius jelentőségét már az is jelzi, hogy mint korának legjelentősebb jogtudósa szakított az addigi pontifikális tradíciókkal, s számos új irodalmi formát meghonosítva kommentálta nem csak a civiljogot, hanem a praetori edictumot is. (Ez alól talán csak a pro Murena jelent kivételt, ám Cicero ebben sem a jogtudós személyét, hanem a joganyag elavult elemeit[1] és a jogértelmezés visszásságait támadja.[2])
- 373/374 -
A Marcus Caelius Rufus védelmében elhangzott oratio célkitűzése - a vádemelés időpontjában, Kr. e. 56 áprilisában huszonöt éves - M. Caeliusnak a vélhetőleg a lex Plotia (Plautia) de vi alapján emelt vád alóli felmentése. E törvény a lázadást szító és elvetemült polgárok ellen született, s Cicero rögtön a beszéd elején értetlenségét is fejezi ki, hogy védencét miért az igen súlyos tényállásokat tömörítő törvény alapján fogták perbe. Azontúl, hogy a megvádolt Marcus Caelius Rufus Cicero egykori tanítványa volt, Cicerónak az ügyben való érintettségét a gens Clodia-hoz való, kifejezetten rossz viszonya is jelzi. A vád kezdeményezője Clodius, Cicero esküdt ellensége volt Clodius 58-ban tribunus plebisként egyik legfőbb mozgatója volt azon eseményeknek, amelyek végül Cicero száműzetéséhez vezettek; e viszály állomásait a bevezetés kimerítően bemutatja és elemzi. Clodiust nővére Clodia támogatta, aki feltehetően Catullus költő múzsájával, Lesbiájával azonosítható.[3] (A Veronához közel fekvő lacus Beneacus Sirmio nevű félszigetén született, az úgynevezett "új költők" közé tartozó C. Valerius Catullus legjelentősebbnek tekinthető verseit Clodiához írta, aki Kr. e. 62 és 61 között Q. Metellus Celer, Gallia Cisalpina proconsulának felesége volt. Említést érdemel, hogy Catullus Clodiát a görög Sapphóhoz, Leszbosz rajongójához hasonlította, ezért nevezte verseiben Clodiát Lesbiának.) Cicero a pro Caelióban számtalan esetben él a humor fegyverével, s ennek segítségével mesteri diszpozícióval hitelteleníti és semmisíti meg ellenfeleinek vádjai. A cicerói humor és irónia elméletéről a bevezetésnek a pro Murenához, gyakorlatáról a pro Caelióhoz fűzött részéből kapunk képet.
A pro Ligario Quintus Ligariusnak, Africa provincia egykori legatusának Caesar mint bíró előtt lefolytatott, teljesen hagyományos értelemben büntetőpernek nem nevezhető perében elhangzott védőbeszéd, melyben a védelmet Cicero, valamint Pansa, Caesar egyik legközelebbi embere látta el. Abban, hogy Ligarius felmentésre került - Plutarkhos beszámolója szerint - a cicerói ékesszólás hatalmának igen nagy jelentősége volt. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy az egész per nem csupán egy politikai eszköz volt-e arra, hogy annak végén Caesar felmenthesse a vádlottat, clementiáját, vagyis kegyességét bizonyítandó. Erre lehet bizonyíték az is, hogy a perben a másik védő Caesar bizalmasa volt, aki vélhetőleg abban az esetben, ha Ligarius bűnössége közismert és vitathatatlan lett volna, a
- 374/375 -
védelmet nem vállalta, nem vállalhatta volna el. Kiemelendő, hogy ezen ügy szokványos büntetőpernek nem feltétlenül tekinthető, hiszen az a vádlott Ligarius távollétében játszódott le. Ez - vagyis az in absentia elítélés - nem volt tilalmazott ugyan a római joggyakorlatban, de a vádlottat a per megkezdése előtt a törvény előtti megjelenésre fel kellett szólítani, melyre Ligarius ügyében nem került sor. E nézetet támasztja alá a pro Ligario formája, a deprecatio is, ami nem a törvényszéki védelemnek, hanem a hatalmat gyakorlók önkényes döntései befolyásolásának volt az eszköze. Caesar abban az estben lett volna jogosult magistratusként ítélkezni Ligarius ügyében, ha felvette volna a dictator rei publicae constituendae titulust, amit azonban nem tett meg.
A pro rege Deiotaro, a Deiotarus király védelmében elmondott oratio szintén politikai ügyben született. Deiotarus király - Q. Ligariushoz hasonlatosan - a polgárháborúban ugyancsak Pompeius oldalán állt. Ugyan voltak politikai egyezkedési kísérletek Caesar és Deiotarus király között, egy Kr.e. 47-re datált főbenjáró bűntett elkövetésével azonban Deiotarus király unokája, Castor, továbbá az általa felbérelt orvos-rabszolga vádat emelt Deiotarus király ellen. A főbenjáró bűntett lényege - a gyanú szerint - az volt, hogy Deiotarus király gyilkosságot tervezett Caesar ellen. Az ügy egyik érdekessége, hogy egy törvényesen megválasztott király (rex iussus) felett kellett ítéletet mondani. Az ügy elbírálásakor Deiotarus király nem tartózkodott Rómában, azaz ebben az esetben is a vádlott távollétében kellett az eljárást lefolytatni. (Továbbá megjegyzendő, hogy az eset addig példa nélküli jogi helyzetet konstruált, hiszen az ezt megelőzőekben rex iussust nem idéztek főbenjáró ügyben római jogszolgáltató fórum elé. Erre Deiotarus esetében annál is kevésbé lett volna lehetőség, hiszen semmiféle foedus iniquum nem vetette alá a királyt a római joghatóságnak.) Az ügy bírájaként ugyancsak Caesar járt el, súlyosan megsértve ezzel a nemo iudex in propria causa elvét, hiszen az ügy eljárásjogi sértettje is Caesar volt. A cicerói ékesszólás jeles teljesítménye, hogy Cicero ezt a voltaképpeni eljárásjogi hibát az eljárás benefíciumaként kívánja felhasználni, amikor kimondja, hogy az a tény, hogy Caesar az ügy bírája, adja garanciáját annak, hogy az ügyben méltánytalanság nem történhet. Fontos kiemelni továbbá, hogy Cicero a védőbeszédben utal a vendégbarátság intézményére, mely Caesar és Deiotarus között fennállott, és ebben is annak az akadályát látja, hogy Deiotarusra nézve marasztaló ítélet szülessen.
Amellett, hogy a kötetben megjelenő beszédek a cicerói szónoklatok kitűnő példáinak tekinthetők, Cicero - elsősorban a Lucius Murena védelmében elmondott beszédben - állást foglal a rhetorica és a iurisprudentia viszonyával kapcsolatban is. Cicero álláspontja szerint a iuris
- 375/376 -
consultus anélkül is sikereket érhet el, hogy birtokában lenne az ars oratoria-nak, míg azonban az eredményes szónoki működésnek conditio sine qua non-ja a jogi ismeretek megléte is. Így az ékesszólás - Cicero olvasatában - a jogtudománynál komplexebb entitás.
Cicero műveinek a kötetben megjelent fordításai és bevezetőtanulmánya méltán számot tarthatnak a romanisták, a jogtörténészek, valamint a klasszika-filológusok érdeklődésére, továbbá a mai kor jogászai számára is hasznosak és hasznosíthatók lehetnek, ami a szöveget fordító és jegyzetekkel ellátó Nótári Tamás egyetemi adjunktus érdeme is. Összefoglalásként a Hamza Gábor által az előszóban megfogalmazottakat idézhetjük: "E kötet legfőbb erénye éppen látásmódjának komplexitásában mutatkozik meg; a szövegek átültetése és kommentálása során azok filológiai precizitást kívánó s a tényállásokat jogászi szemmel kutató vizsgálata jellemzi mind a tudományos igénnyel megírt bevezetést és magyarázatokat, mind pedig a példás műgonddal csiszolt fordítást."[4]■
- 376 -
JEGYZETEK
[1] Ehhez ld. Nótári T.: Jogtudomány és retorika - Cicero, Pro Murena. Jogtudományi Közlöny, 2001/ 11.
[2] Ehhez ld. Nótári T.: Summum ius summa iniuria. Magyar Jog, 2004/7.; Nótári T.: Megjegyzések egy jogértelmezési maxima történeti hátteréhez. Jogtudományi Közlöny, 2004/7-8.
[3] Ehhez ld. Nótári T.: Medea Palatina - megjegyzések Cicero Caelianájához, különös tekintettel Clodia személyére. Aetas, 2000/1-2.
[4] HAMZA G.: Előszó. In: Cicero: Négy védőbeszéd. i. m. 8. o.
Visszaugrás
