Történelmi tény, hogy az egypártrendszerben az "uram-bátyám" jellegű feladatfinanszírozás dívott, vagyis az a helyhatóság jutott több központi forráshoz, amelyik kedvezőbb "tárgyalási pozícióban" volt, mint "mások". 2013. január 1-jén az önkormányzatok ismételten visszatérnek a feladatfinanszírozáshoz.
Egyes pesszimista önkormányzati tisztségviselők egyre gyakrabban hangoztatják, hogy a 2013. év az önkormányzati rendszer leépítésének és az államosításnak az első éve lesz. Ezt arra a tévhitre alapozzák, hogy 2013-tól az önkormányzati feladatellátás struktúrájával egyidejűleg gyökeresen megváltozik a finanszírozási rendszer is. Ők úgy vélik, hogy a normatíván alapuló - huszonhárom évig "kiválóan" funkcionáló - rendszert felváltó feladatfinanszírozás veszélybe sodorja majd a még "jól" működő önkormányzatokat is.
A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (Mötv.) a korábbinál jóval differenciáltabb feladattelepítést tartalmaz a települési önkormányzatok számára, hiszen a feladatok jelentős részét az állam közvetlenül biztosítja 2013-tól; míg a települési önkormányzatok a jövőben már kizárólag csak a valós helyi feladat-szervezési döntéseket igénylő közszolgáltatásokat biztosítják a lakosság számára (Mötv. 10-18. §). A feladatok átrendeződésével, újrastrukturálásával párhuzamosan a finanszírozási rendszer is átalakult: 2013. január 1-jétől feladatfinanszírozás került bevezetésre. Az új rendszer elsődleges célja, hogy a feladatellátás fedezete teljes mértékben álljon rendelkezésre, így működési hiány a jövőben ne keletkezhessen.
Mielőtt azonban összehasonlítanám a két finanszírozási rendszert, röviden felvázolom az újévi szabályozás legfontosabb elemeit. Az Mötv. 2013. január 1-jén hatályba lépett 117-118. §-ai rendelkeznek a helyi önkormányzatok feladatfinanszírozási rendszeréről. Eszerint a helyi önkormányzatok által kötelezően ellátandó, törvényben meghatározott feladatok ellátása működési kiadásainak fedezetét az Országgyűlés a feladatfinanszírozás rendszerén keresztül, feladatalapú - közszolgáltatási szintnek megfelelő - támogatással biztosítja. A támogatás biztosításakor figyelembe veszik a takarékos gazdálkodást, az önkormányzat jogszabályon alapuló, elvárható saját bevételét, valamint az önkormányzat tényleges saját bevételét. A feladatalapú támogatást az önkormányzat kizárólag a kötelezően ellátandó feladatainak kiadásaira fordíthatja. Az ettől eltérő felhasználás esetén az önkormányzat köteles a támogatás összegét kamatokkal terhelve a központi költségvetés részére visszafizetni.
A fentiek alapján az új finanszírozási rendszer szakít az elmúlt több mint két évtized jellemzően normatív támogatási rendszerével. Természetesen ebben jelentős a szerepe az ágazati feladatok meghatározásának, a kötelező önkormányzati feladatok és helyi közügyek szétválasztásának. A Kormány természetesen most is meg kívánja teremteni az egyenlő esély lehetőségét, amit - a korábbi jövedelemkülönbség-mérséklést felváltó - általános jellegű támogatás fog biztosítani. Ennek az a lényege, hogy az önkormányzat az Mötv.-ben meghatározott, célzott támogatással nem támogatott feladataihoz kapcsolódó, elismerhető kiadást csökkenti a helyi bevétellel, majd a fennmaradó különbözethez nyújt a központi költségvetés támogatást.
Az 1990 augusztusában megszűnt tanácsok gazdálkodását a tanácsokról szóló 1971. évi I. törvény megalkotását követően a gazdálkodási kötöttségek fokozatos enyhítése, hígítása jellemezte. Az egyre liberálisabb szabályozás sem volt képes azonban föloldani azt a konfliktust, amit a működési kiadások bázisalapú tervezése okozott. A konfliktust az okozta, hogy a tanács, mint a költségvetés címzettje abban volt folyamatosan érdekelt, hogy a bázisidőszak kiadásait minél nagyobb összegben tudja "fölfelé" kimutatni, mert a következő évi költségvetés készítésekor az úgynevezett "automatizmusok" erre épültek rá. Erre a szisztémára azonban árnyékként vetült, hogy a kiadási tételek "fölülről" kvázi korlátozottak voltak, hiszen a hierarchizált tanácsrendszerben a Kormány és a területi - megyei és fővárosi - tanácsok, alsóbb szinten pedig a megyei és helyi tanácsok hosszadalmas alkuja keretében alakultak ki egy-egy tanács pénzügyi kondíciói, éves költségvetésének sarokszámai.
A "bázist" - azaz az előző évi kiadásokat - a "központi irányítás" a helyi ellenérdekeltség miatt nem volt képes racionális keretek között tartani, ezért a rendelkezésre álló eszközökkel befolyásolta, kényszerítette - kevesebb, mint több sikerrel - a tanácsokat ésszerűbb gazdálkodásra oly módon, hogy "nem adta oda" az indokolt többletkiadások (pl. áremelések, infláció) fedezetét.
A tanácsi ellátás színvonalának alakulása így a szocializmuson alapuló rendszer törekvéseitől függetlenné vált, amit - különösen a rendszerváltás előtti utolsó néhány évben - a gyorsuló infláció és más hatások (pl. évközi eszközelvonások) tettek még bizonytalanabbá. A bázisalapú, alkumechanizmusra épülő, kiadásorientált rendszerben "előnyt" élveztek az elosztási központok székhelye szerinti nagyvárosok; ezzel szemben hátrányos helyzetből indultak az alacsony bázisú és gyengébb érdekérvényesítő, legalsó szinten funkcionáló községek.
Az 1990. évi költségvetési reform elemeinek kidolgozására alakított munkacsoportok a tanácsi gazdálkodást a bázisalapú, alkumechanizmusra épülő kiadásorientált rendszerről úgynevezett bevétel-orientált, normatív elosztású rendszerre javasolták átalakítani. Ez a munka a készülő önkormányzati törvénnyel szoros összhangban folyt és - megelőzve más elosztási rendszerek reformját - a tanácsi költségvetés döntő elemeit tekintve már az önkormányzati gazdálkodás szabályaira épült.
- 9/10 -
Az "új" gazdálkodási rendszerben az önkormányzatok bevételei - a saját bevételeken túl - az állami hozzájárulásokból (normatív kötött és kötetlen központi hozzájárulások, személyi jövedelemadóból származó részesedés, címzett- és céltámogatások, a helyi önkormányzatok működőképességének megőrzését szolgáló kiegészítő támogatások, központosított előirányzatok) származtak.
Természetesen az önkormányzati törvény előkészítése során is nagy súllyal szerepelt a gazdálkodási önállóság garanciáinak kérdése. A gazdálkodási önállóságot védő, viszonylag erős garanciák épültek be a törvénybe:
- az önkormányzatokat alanyi jogon normatív költségvetési hozzájárulás illeti meg;
- a normatív költségvetési hozzájárulás kötöttség nélkül használható fel;
- a normatív költségvetési hozzájárulás év közben nem csökkenthető;
- önállósága és működőképessége védelme érdekében kiegészítő állami támogatás illeti meg az önhibáján kívül hátrányos pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatokat;
- az önkormányzat maga határozza meg költségvetésének tartalmát;
- kötelező és önként vállalt feladatait egységes költségvetésből finanszírozza;
- kötelező feladatot csak az ellátáshoz szükséges eszközök egyidejű biztosításával kaphat az önkormányzat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
