Negyvennyolc után ötven évvel nem március 15, hanem az áprilisi törvények szentesítésének napja a hivatalos ünnep. A Pécsi Napló 1898 március 15-én mégis ezt írja: "A honfiúi erények és a népszabadság diadalának félévszázados emlékét ünnepeljük ma. Egy elmaradt nemzet elavult intézményeit a haladó idők szellemében újítja meg ötven évvel előbb és idővel újjászületik általuk. A megújhodás ünneplésével a kegyelet adóját rójuk le azon korszak iránt, amely a népszabadság, a honfiúi és polgári erények diadalát hozta meg számunkra és a nemzeti korszak új alapkövét rakta le... Már egy ízben azt István bölcsessége látta be, hogy fennmaradásunkhoz kell, hogy a többi európai nemzetekhez alkalmazkodjunk. Most ismét abba a helyzetbe jutottunk, hogy vagy elbukunk, vagy sajátunkká tesszük mindama szellemi erkölcsi és anyagi vívmányokat, amik más nemzeteket életképessé, sőt naggyá neveltek... Bár később leviharzott események sajgó sebeket ütöttek a nemzet testén, vigaszunk lehet az, hogy a haza tovább virulhat és nemes tettekre kész, dicső s bölcs királyunk jogara alatt."
A turini remete négy éve halott. Fia, Kossuth Ferenc a képviselőházban azért harcol, hogy ne április 11, hanem március 15 legyen nemzeti ünnep. Amiről nem szól a krónika: ott voltak-e az ünnepségen a még élő tanúk. Egykori diákok - a forradalom és a hajdani honvédek - a szabadságharc részesei, immár "a dicső és bölcs király" alattvalói.
Negyvennyolc után ma ötvenhathoz is egy forradalom és szabadságharc emlékét társítja a nemzeti köztudat. Lehet, hogy október 23-ának retorikája emlékeztetni fog arra, ahogy a pécsi sajtó március 15-ének ötvenedik évfordulóját méltatta. A még élő kortársak - nagy idők tanúi - pedig emlékezni fognak. Ötven év szűrőjén fennakadt emlékek kelnek életre. A történések halványuló körvonalai elevenednek meg, a mai magyar valóság fényében olykor bántó éllel.
"Geschichte ist was geschehen ist" - történelem az, ami történt. Ötvenhatról Ranke tételét követve talán a százéves évforduló táján lehet majd írni. Aki a forradalom sodrását átélte, csak törekedhet tárgyilagosságra. A visszaemlékezés eleve szubjektív annál fogva, hogy mire és hogyan emlékezünk. Mindezt előre bocsátva teszek eleget annak a megtisztelő felkérésnek, hogy írjak arról, hogyan éltem meg ötvenhatot és mindazt, ami utána következett.
Hatvan évvel ezelőtt, 1946-ban jártam itt először. Harmadéves jogász voltam, a rövid életű MEFESZ kongresszusán debreceni küldöttként vettem részt. A város a háború dúlta Debrecen után a béke szigetének tűnt. Egy város, ahol nincsenek romok, bedeszkázott ablakok, elhagyott házak. Emlékszem a Mecseknek a várost koszorúzó zöldjére, ahol még a természet volt az úr. A városképre, amelyet toronyház még nem torzított. A ciszter gimnáziumra, ahol vendég voltam. Kühn Szaniszló igazgató úr szeretetreméltó egyéniségére. Esti beszélgetéseinkre a háborút túlélt ifjúság jövőjéről. Naiv módon hittük, hogy ezt a jövőt mi formáljuk, sorsunk a nemzet sorsával együtt az ifjúság kezében van. A kongresszus hangulatát a pártellentétek kiütközése mellett is ez határozta meg.
Alig hittem volna, hogy tíz év múlva ennek a DISZ-be olvasztott szervezetnek az újjáalakítása az egyetemi ifjúság forradalmi követelése lesz.
Október huszonhárom előzményei közt fontos szerepet játszott egy moszkvai esemény: a huszadik kongresszus. Hruscsov titkos, de kiszivárogtatott beszéde a sztálinizmus bűneiről február végén már nálunk is közkézen forgott. Rákosi csak május 18-án jelentette ki, hogy azokban a súlyos törvénysértésekben, amelyek nálunk előfordultak, ő maga is hibás.
Ekkor a DISZ Petőfi Köre már működik. Első nyilvános rendezvénye az egykori MEFESZ tagok találkozója. Tánczos Gábor titkár egyik helyettese, a Recsket megjárt Jónás Pál, aki az 1946. évi pécsi MEFESZ kongresszus vezéralakja volt. Megpezsdül a szellemi élet. A Petőfi Kör egymás után rendezi az élénk figyelemmel kísért közgazdász-, történész-, filozófus- és sajtóvitát, valamint a kert-Magyarországról, gazdasági vezetésről, a műszaki értelmiség helyzetéről szóló vitákat.
Ide sorolhatom az egyetemi békemozgalmak budapesti konferenciáját, ahova a pécsi "béke-bizottság" delegált. Fő előadó Lukács György volt. Ez akkortájt történt, amikor a Petőfi Kör filozófusvitájában az ő ideológiai rehabilitációját és a modern filozófiai irányzatok megismertetését követelték. Lukács nekünk Kónya Albert oktatási miniszter jelenlétében nem kevesebbet mondott, mint hogy az egyetemi békemozgalmak azzal szolgálhatják a békét, ha segítenek az egyetemi oktatás színvonalát ismét európai szintre emelni. Mi itt mondhatjuk, hogy "vegyen cipőt cipőboltban", mert minden cipőbolt ugyanazt adja. A nagy nemzetközi cipőboltban azonban csak
- 30/31 -
akkor érvényesülhetünk, ha az árúnk világviszonylatban is megállja a helyét. Végre vegyük tudomásul, hogy a béke ügye nem szólamokat, hanem tetteteket igényel. Valamennyien éreztük, hogy itt alapvető változások formálódnak.
Az egyetemi élet sem volt mentes az általános politikai légkör hatásaitól. Az 1955-56. tanév záró ülésének jegyzőkönyvét kortörténeti dokumentumnak tekintem és máig őrzöm. A vita az ún. káderfejlesztés mellett az ideológiai-filozófiai konferencia eredményei és az ateista nevelés kérdései körül forgott. A jegyzőkönyv korábban nehezen elképzelhető álláspontokat rögzít. Elgondolkoztató az is, hogy ezeket kik képviselték. Losonczy professzor nehezményezte a dékáni jelentés megállapítását, hogy ő a marxista és idealista filozófia határkérdéseivel foglalkozott volna. A marxizmus szerint az anyag, az idealizmus szerint az "általa feltételezett szellem" az első. Határeset, kompromisszum nincs! Takács László, a marxista tanszék vezetője ellentmondott: igenis helyes a "határkérdés" kifejezés, mert "a hiba eddig éppen az volt, hogy a materializmust minden filozófiai rendszertől függetlenül igyekeztünk értelmezni".
Az ateista propaganda kérdése a dékáni jelentés fogalmazásával kapcsolatban merült fel. Eszerint ugyanis sikerült elérni, hogy aki vallásos, titkon, bújva, szégyenkezve megy templomba. Halász Pál ezzel szemben a "szocialista törvényességre utal, sőt a nemzeti egység megteremtésére, ami kizárja, hogy a templomba járó ember bármilyen hátrányt szenvedjen. A vallásos ideológiával pozitív értékeket kell szembeállítani". Kocsis Mihály következtetése: "a vallásgyakorlat valóban szabad, és az Alkotmányt ezen a téren sem sérthetjük meg. De szocializmust építünk, és különbséget kell tennünk azok között, akik materialista meggyőződésűek, és akik a vallásos ideológia befolyása alatt állnak. A vallásosság a szocialista meggyőződéssel nem fér össze".
Október hatodika végül döntő szerepet játszott a huszonharmadikát megelőző folyamatban. Nehéz volna ma érzékeltetni a döbbenetet, amit az 1949-ben kivégzett Rajk, Pálffy, Szőnyi és Szalay újratemetése váltott ki. Ez a nap egyébként is a nemzeti gyász napja. Reggel útban az Egyetem felé a színház előtt nagy hirdetőtáblát pillantottam meg, ami a DISZ aznap esti vidám szüreti báljára invitált. Az úgynevezett gyakorló órán emlékeztettem hallgatóimat diák-őseik hazafias magatartására. Ők ugyanis Kossuth halála napján a színházba igyekvőket így figyelmeztették: "Uraságod úgy látszik idegen, és nem tudja, hogy a nemzetnek ma gyásza van!". Aki október 6-án vígad, úgy látszik ma is idegen.
A Szabad Nép másnap számolt be a temetési szertartásról, ahol Apró Antal esküdött, hogy törvénysértések többé nem fordulnak elő és Münnich Ferenc a személyi kultusz mocsarában termett történelemhamisításról, talpnyalásról, karrierizmusról, a hagyományok megvetéséről és törvénytiprásról beszélt. Azt hiszem, ekkor telt be a pohár...
A szegedi egyetemi ifjúság október 16-án létrehozta a DISZ-től független MEFESZ-t, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét. Követeléseik közt szerepelt a kötelező orosz nyelvoktatás eltörlése. Kónya Albert oktatási miniszter ennek haladéktalanul eleget is tett. A 20-án tartott újabb diákgyűlések a Műszaki Egyetemen és Szegeden már politikai követeléseket is fogadtak el, köztük az idegen csapatok kivonását.
Minderről mit sem tudtam, amikor 22-én, hétfőn a MTA Jogi Állandó Bizottságának ülésére Budapestre utaztam. A repülőtérre indulás előtt bementem az Egyetemre. Íróasztalomon egy stencilezett írást találtam, ami pontokba foglalt követeléseket tartalmazott. Egyik így hangzott: az idegen csapatok hagyják el az országot! Most tudtam meg, hogy délután gyűlés lesz, ahol ezeket a pontokat fogják megvitatni. Megrémültem. Azt hittem, a szovjet csapatok kivonását nyilvánosan követelni egyet jelent az azonnali karhatalmi beavatkozással, a gyűlés erőszakos feloszlatásával, ami tragikus következménnyel járhat. Már nem volt időm, hogy erről bárkivel is beszéljek. A Zsolnay-kútnál álló repülőtéri autóbusz mellől az arra járó Rusvay László hallgatónkat kértem, közölje a rendezőkkel aggályaimat. Hogy megtette-e, nem tudom. Budapesten, miközben a Közgazdasági Egyetemen feszült légkörben üléseztünk, túloldalon, a Műegyetemen tartott diákgyűlés ennek a pontnak az elfogadásával együtt elhatározta a másnapi tüntető felvonulást. Be kellett látnom, hogy jószándékú kísérletem eleve tárgytalan volt.
Rusvayval többé nem találkoztam. Úgy hírlett, november 4-e után disszidált, de sorsáról senki sem tudott. A Magyar-Német Jogászegyesület tutzingi találkozóján 2001-ben a német résztvevők listáján szerepelt egy "Ministerialrat i.R.L. Rusvay". A banketten mellette ültem - bemutatkoztunk egymásnak. "Különös névazonosság - mondottam Pécsett volt egy kitűnő hallgatónk, akiről ötvenhat óta semmit sem tudunk. Talán van ilyen nevű rokona Magyarországon?" - "Ich bin dieser Rusvay! November végén úgy hagytam el az országot, hogy a rendőrségről egy jóakaróm figyelmeztetett, tűnjek el". Még egyszer találkoztam vele az egyesület következő konferenciáján Egerben. Sajnos már ő sem él.
Október 23-án újra bementem a Közgazdasági
- 31/32 -
Egyetemre. A díszudvaron diákgyűlést tartottak. Lelkes éljenzés követte Vajda professzor szavait: "Mi pedig csatlakozunk a tüntetéshez, hogy harcoljunk a magyar szocializmusért"! Ekkor még a 13 órakor elrendelt gyülekezési és felvonulási tilalom volt érvényben. A belügyminiszter a tilalmat 14 óra után rádión keresztül feloldotta.
A repülőtéri autóbusz nehezen tudott átvergődni a Kálvin téren. Beláthatatlan sorokban, rendezetten, kart karba öltve vonultak fiatalok, katonák, tisztek egyenruhában, nemzeti zászlókkal. Az utolsó géppel érkeztem haza ezen a napon, amelyről nem sejthettem, hogy egy újabb magyar forradalom és szabadságharc kezdete, egyszer még nemzeti ünnep lehet.
Itthon értesültem a 22-én lezajlott, késő éjszakai órákba nyúló gyűlés eseményeiről. A Pécsi Egyetem - mint az MDP Egyetemi és Főiskolai Bizottsága és a MEFESZ lapjának rendkívüli kiadása közölte a 21 pontos határozatot. A 9. pont tartalmazta az idegen csapatok kivonásának követelését. Félelmem tehát alaptalan volt, ez is következmények nélkül hangozhatott el. A felsőoktatást érintő követelések közt szerepelt többek közt az egyetemi autonómia visszaállítása, a vizsgarendszer reformja, külföldi tanulmányutak lehetővé tétele, a jogászok doktori címe. Az évenkénti dékánválasztás a Jogi Karon összefüggött azzal, hogy Kocsis Mihály dékán is azok között szerepelt, akiknek azonnali eltávolítását a határozat 5. pontjában követelték.
A rendkívüli kiadás közölte a MEFESZ közleményét arról, hogy a marxizmus tanszék dolgozóinak nagy része is "az ifjúság követelései mellett áll, és részt vesz az ifjúság harcaiban". A felsorolt tizenegy közt láttam Takács László tanszékvezető és Román Lászlóné nevét. Öt igaz embersége elismeréseként én neveztem a "pártonkívüliek párttitkárának". Az ugyancsak felsorolt Rábai Imréné "Kivel megyünk együtt és kivel nem" címmel elhatárolja magukat azoktól, akik a kapitalizmus restaurációjának gondolatát forgatják fejükben. Ötven év távlatából visszatekintve állíthatom, hogy erre ott és akkor senki sem gondolt. Abban, hogy mit nem akarunk, egyek voltunk. Úgy láttam, hogy többnyire valamely "harmadik út" lehetősége járt azok fejében, akik egyáltalán gondoltak a jövőre.
A Dunántúli Napló október 24-i száma közölte a megyei párt végrehajtó bizottság állásfoglalását a határozathoz. Március 15 nem lehet "legnagyobb nemzeti ünnep" - írja többek között a terjedelmes memorandum. "A magyar nép számára 1945 április 4-e többet adott, mint 1848 március 15-e. 1945-ben a szocializmus építésének hajnala nyílott meg előttünk, 1848-ban pedig csak a polgári demokráciáé. Melyik több?...1945 április 4-e többet jelent számunkra, mint 1848 március 15." - Sapienti sat...
Akár Szegeden vagy Budapesten, az egyetemi ifjúság kiáltványa Pécsett is nagy visszhangot váltott ki. A MEFESZ kapcsolatba lépett több üzem dolgozóival, akik ezt maguk kezdeményezték. Az Ideiglenes Bizottság megbízásából Rábai Imréné az uránbánya, Englerth Károly és Kocsis László a porcelángyár és a kesztyűgyár munkásgyűlésén október 23-án ismertette a diákgyűlés határozatát. Fizetségük később állásvesztés, illetve az ország valamennyi egyeteméről és főiskolájáról kizárás volt.
A következő napok emlékeit most ötven év után időrendbe rakni egykori újságok sárguló lapjai segítettek. Nem tudom, létezett-e formális "forradalmi bizottság" vagy "munkástanács". A Karon többnyire együtt voltunk, aggódva vártuk a híreket. Hallgattuk a rádiót. Közlemények közt vidám operett-dallamok, majd Beethoven. Egmont nyitány újra és újra.
Szerdán 24-én többször is bemondják: "fasiszta reakciós elemek támadást intéztek közintézmények ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. Tilos minden csoportosulás, felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rend megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel". Kádár János rádióbeszédéből tudjuk meg: "a harcot elsősorban néphadseregünk leghűbb egységei, belső karhatalmunk, rendőrségünk hősi bátorságot tanúsító fiai, volt partizánok vívják a fegyveres támadókkal szemben, a testvéri és szövetséges szovjet katonák támogatásával". Tehát a szovjetek is!
Ezen a napon a Pécsi Egyetem rendkívüli kiadásában szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztessen: "Diáktársak! Forró a fejünk, mindenütt zűrzavar, egyesek azt ellenünk, beugratásunkra akarják felhasználni. Ne üljünk fel nekik, a fegyelem a forradalom harcaira is vonatkozik... Parlament vagyunk, nem csőcselék". Ama "tizenkét nap" alatt nem is történt semmilyen kilengés. Senkinek haja szála sem görbült.
Megható emlékem: Tanszékünk a második emeleten volt. Ugyanitt mellettünk a Polgári Jogi Tanszék. Keserves sírást hallok a folyosóról. Kinézek. Idős néni zokogva öleli magához Páll József kollégánkat. "Képzeld, édesanyám Mecsekaljáról jött be, mert ott azt híresztelik, hogy a hallgatók kidobtak az ablakon!" "Néni kérem, nyugodjon meg - mondom - ilyesmit a mi gyerekeink nem tesznek. De miért is tennék, hiszen Jóskát mindannyian szeretjük."
A rendre, bármilyen kilengés elkerülésére törekvés vezetett később arra a gondolatra, hogy a Piusz-kollégiumban lakó, nemzetőrségként felszerelt hallgatókhoz egy tanár-parancsnokot delegáljunk. Erre Degré Alajost látta mindenki alkalmasnak. Katonaviselt, a hallgatók sorsát atyai módon szívén viselő, rendkívül népszerű tanár volt. Lojzi - nehezemre esik őt Alajosnak nevezni - a felkérésre adott válaszára
- 32/33 -
ma is emlékszem: "Igazatok van, célszerű a gyerekeket kézben tartani. Ha engem találtok erre alkalmasnak, vállalom. De engedjétek meg, hogy előbb kimenjek Hosszúheténybe a bakancsomért". Ezután a hallgatókkal együtt lakott. November 4-e is ott érte. Jutalma kerékbe tört pálya, alacsonyabb munkakörbe helyezés címén levéltárba száműzés.
Október 25-én, csütörtökön délben a rádió bemondja: "Győzött a magyar nép demokratikus akarata. Gerő Ernőt felmentették, Kádár János és Nagy Imre beszédet mond. Magyarok! Lobogózzátok fel házaitokat!"
A Dunántúli Napló külön kiadásában tudósít: "Pillanatok alatt ünnepi köntösbe öltözött a város. Az emberek összeölelkeztek a nyílt utcán, s percek alatt kokárdák, nemzetiszín szalagok kerültek elő a zsebekből, szekrényfiókokból, üzletek polcairól. Felemelő, soha el nem felejthető pillanatok voltak ezek. A nemzeti önérzet feléledése, a magyar nemzet felszabadult sóhaja".
Az újság nem túlzott. Valóban így is volt. A 48-as térről indultunk. Oktatók és hallgatóink egy gyorsan előkerült nemzeti zászló mögött, a Király utcán kerülve a Kossuth szoborhoz. Emlékszem a villamos peronján síró kalauznőre, aki zsebkendőjével hol szemét törölte, hol integetett. Az üzlete előtt ujjongó borbélyra és szappanhabos arcú vendégére. A Kossuth szobor körül szorongó, beszédekre, szavalatokra hallgató tömeg lelkes hangulatára. Mindez a győzelem hiú reményében. Szinte egy időben azzal, hogy Pesten a Kossuth téren összegyűlt fegyvertelen tömegben rendet vágtak a gyilkos géppuskasorozatok. Amiről mit sem tudtunk. Mint ahogy másnap arról sem, mi történt Magyaróváron.
A Dunántúli Napló főcíme: "Éljen a független, demokratikus Magyarország"! Ugyanitt az MDP Központi Vezetőségének felhívása: a kommunisták, magyar dolgozók, munkások, fegyveres erők, volt partizánok azokat, akik fegyvert határidőre nem teszik le, "kíméletlenül semmisítsék meg!" Megdöbbenéssel halljuk a rádió közleményét: Budapest lakossága egész nap ne menjen ki az utcára. Erre az intézkedésre azért van szükség, mert kora reggeltől megindul a fegyveres ellenforradalmi csapatok felszámolása.
Másnap a Központi Vezetőség "nyilatkozata a magyar néphez" közli, hogy a kormány a harcban való részvételért amnesztiát ad a fegyveres harc minden résztvevőjének. Ennek feltétele a fegyverek azonnali leadása.
Október 28-án vasárnap Janza altábornagy, honvédelmi miniszter végül elrendeli az általános azonnali tűzszünetet. Örömmel hallgatjuk Nagy Imre délutáni rádióbeszédében: a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna...a magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről...senkinek semmiféle bántódása nem eshet amiatt, hogy a fegyveres harcokban részt vett.
Délelőtt megalakult a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa. A Baranya Megyei Fegyveres Karhatalmi Erők parancsnokává és a Megyei Katonatanács vezetőjévé a bennünket képviselő Szotáczky Mihály javaslatára Csikor Kálmán alezredest, a Katonai Tanszék vezetőjét választották. Nem utolsósorban azért, mert mint a Kar oktatója az egyetemi ifjúság bizalmát élvezte. Ugyanezért került a Katonatanácsba Molnár százados, a Katonai Tanszék oktatója.
A rövid életű Nemzeti Tanács működésében több hallgatónk tevékeny részt vett. Így Englerth Károly, aki emlékezetem szerint november 4-ig folyamatosan a városházán dolgozott, és Belinszky Barnabás, aki a Tanácsot a rendőrségnél képviselte - ha a rendőrség által igényelt kapcsolattartást így lehet nevezni.
Ezen a napon jött Pécsre Hajdú Gyula -repülőgépen. Érkezéséről a Dunántúli Napló különkiadásában számolt be: "a Zengő csúcsától nem messze megjelenik egy kicsi, de folyton növekvő pont...hát így még nem vártunk gépet, mint most. Szalántáról is látni lehet, hogy fehér pontocskákat hagy maga után". A röpcédulákat magam is láttam. Azt azonban, hogy Hajdú Gyula professzor, a cikk szerint a baranyai munkások kedveltje érkezik, senki sem tudta. Különös véletlen folytán rövidesen találkoztunk. A napló cikke ezt így örökítette meg: "a megyei pártbizottság épülete előtt állunk meg. Éppen arra megy dr. Gál Gyula elvtárs, egyetemi tanársegéd. Hajdú elvtárs barátságosan kezet fog vele, és az egyetemisták hangulatáról érdeklődik. Dr. Gál Gyula elmondja: az egyetemi ifjúság a nép hatalmáért, a magyar nemzet függetlenségéért küzd, s ebben a követelésben valamennyien egyek vagyunk". Ez a néhány szó - máig is hiszem - valós képet adott az Egyetemünkön uralkodó hangulatról. Érdekes módon ezt később nem rótták terhemre. Talán azért, mert akkor Hajdú professzor is egyetértett velem.
Október 28 eseménye az is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa angol-amerikai-francia javaslatra összeült a magyarországi helyzet megvitatására. Magyarország - pontosabban Kós Péter az ország állandó képviselője az ENSZ-nél határozottan tiltakozott az ellen, hogy a BT a kérdést napirendre tűzze. A Magyarországon történt legutóbbi események a Magyar Népköztársaság belügyét képezik. Az Alapokmány 2. cikke pedig kizárja az ENSZ beavatkozását olyan kérdésekbe, amelyek egy tagállam kizárólagos joghatósága körébe tartoznak. Szoboljev a Szovjetunió képviselője tovább ment: Magyarországon csekély számú ellenforradalmár, fasiszta felkelés folyik, ame-
- 33/34 -
lyet a magyar kormánynak éppen a békeszerződésre tekintettel el kell fojtania.A BT "sine die" elhalasztotta a kérdés megtárgyalását.
A Szerkesztőség kérésére cikket írtam a Biztonsági Tanács hatásköréről. Ezt ugyanabban a különkiadásban, amely Hajdú Gyula érkezéséről beszámolt, szerzőségem feltüntetése nélkül közölte. A címben feltett kérdésre: "Mit tehet a Biztonsági Tanács?" minden olvasó számára világos lehetett a válasz: a Szovjetunió "vétójoga" miatt semmit.
Hajdú professzor október 29-én nálunk, az egyetemi diákgyűlésen mondott beszédet. Ennek részleteit a Dunántúli Napló beszámolója örökítette meg. Ilyesmit hallottunk tőle: szűnjön meg a bizalmatlanság, szűnjön meg a hazugság rendszere...ma a magyar nép, a magyar nemzet egészének követelése, hogy ez az ország, a mi Magyarországunk tökéletesen független állam legyen...akik a népre támaszkodni nem tudtak, támaszkodtak a szovjet erőre...hogy az előző kormány Budapestre hívta a szovjet csapatokat rendcsinálás okából, súlyos bűn". Természetesen szóba kerültek a Biztonsági Tanácsban történtek. A sok hozzászóló közt én is elítéltem Kós Péter fellépését, és rámutattam a Szoboljev által képviselt szovjet álláspont képtelenségére.
A sors által számunkra 12 napban kimért virtuális szabadság vége felé közeledett. Rossz előérzettel bár, a konszolidáció látszat-jeleibe kapaszkodtunk. Ide tartozott az a mozgalom is, amelyben a vidék élelmiszer adományokat küldött a pestieknek. Emlékszem arra, hogy ezekben a napokban egy állami gazdaság agronómusa jelentkezett a dékáni hivatalban. Lent áll egy teherautó élelmiszer útban Pest felé, de innen tőlünk kérnek kísérőt a gépkocsivezető mellé - ha lehet, fegyveresen. Megkapta. Többen vállalkoztak volna a veszélyes útra. Végül is Belinszky Barnabás lett a kocsikísérő. Emlékezetem szerint egy más alkalommal Kocsis László tette ugyanezt.
A Budapesten maradt oktatókról semmit sem tudtunk. Azt sem, hogy Szamel professzor október 30-án aláírta az ELTE nyilatkozatát "a Pécsi Állam-és Jogtudományi Kar részéről". Az aláírók - köztük Világhy Miklós rektor, Beér János és Névai László professzorok üdvözölték "a felfegyverzett egyetemi ifjúságot, az októberi napok hőseit" s bennük a nemzeti demokratikus forradalom célkitűzéseinek, nemzeti függetlenségünknek egyik legfontosabb biztosítékát. A nyilatkozat szerint mindannyian kezdettől fogva egyetértettek az egyetemi ifjúság követeléseivel, azokat magukévá tették és mozgalmukban minden erejükkel részt vettek.
A Dunántúli Napló - most már Szabad Dunántúl - október 31-én "A szovjet csapatok elhagyják Magyarországot" szalagcímmel közölte Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke bejelentését: "Magyar testvéreim! Tudatom veletek, hogy a kormány kezdeményezésére a szovjet hadsereg csapatainak kivonulása megkezdődött". Ma ötven év múltán bevallom, hogy a realitásokkal szemben vágyainktól vezettetve ezt el is hittük. Mentségünkre szolgáljon, hogy ugyanakkor a szovjet kormány nyilatkozatát is így értelmezhettük: kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.
Mik voltak a realitások? Pécsett híre terjedt, hogy Dombóvár térségében szovjet páncélos alakulat jelent meg. A Dunántúli Naplóban olvashattuk Hajdú Gyula megnyugtató felhívását: a szovjet csapatok nem jönnek Pécsre. Igaz, hogy Dombóvárra szovjet páncélosok érkeztek, de ezek Budapestet hagyták el, és útban vannak állomáshelyeikre. "Megnyugtathatjuk Pécs lakóit, hogy az elterjedt hírek szerinti megszállástól nem kell tartani." Ezt szerintem Hajdú professzor is elhitte, vagy szerette volna elhinni.
Hírek jöttek arról, hogy a légierő repülőtereit, a taszári támaszpontot is szovjet páncélosok vették körül. Igaz, a szovjet nagykövetség szerint azért, hogy a magyarországi csapatok hozzátartozóinak és sebesültjeinek légi úton evakuálását biztosítsák.
November 1-je drámai eseményei november 4-e közvetlen előzményeinek bizonyultak. A Minisztertanács 16 órakor egyhangúlag elhatározta, hogy Magyarország felmondja a Varsói Szerződést és semlegességét deklarálja. Nagy Imre 17 órakor ezt Andropov nagykövettel közölte. Rádió-nyilatkozatát 20 óra előtt hallhattuk: "Magyarország népe! A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét."
A Szabad Dunántúl Szerkesztősége cikket kért tőlem a semlegesség nemzetközi jogi következményeiről. Ezt meg is írtam, de valószínűleg szerencsémre már nem jelenhetett meg. Kézírásos fogalmazványát ma is őrzöm. Vele mai adottságaink fényében másodszor is naivnak bizonyult gondolataimat.
"A józan mérséklet parancsa különösen érvényes a forradalom külpolitikai célkitűzéseire. Bíztató jelenség, hogy a magyar nép már a barikádokon megtalálta azt a formulát, amelyben ezeket a célokat összefoglalhatja: a semlegesség követelését...félreérthetetlenül állást kell foglalnunk amellett, hogy szuverenitásunk teljes helyreállítása minden állammal fenntartott kapcsolatunkra érvényes. A szovjet csapatok kivonása után soha nem kívánunk oly nemzetközi kötelezettséget vállalni, amely más államok haderőinek adna támaszpontokat területünkön. Szükséges, hogy elhatároljuk magunkat azoktól, akik hazánk felszabadulását egy másik szövetségi rendszerhez csatlakozásunkban látják. A NATO államai, elsősorban a három nagyhatalom annak kijelentésével járulhat hozzá
- 34/35 -
helyzetünk megoldásához, hogy Magyarország semleges státusát elismerni kész. Ez biztosítékot jelentene a Szovjetunió számára, hogy csapatainak kivonása után Magyarország semmilyen vonatkozásban nem támogatná azokat, akik vele szemben agresszív szándékokat táplálnak. A Szovjetunió ilyen biztosítékokra a második világháború tanulságai alapján joggal tarthat igényt. Semlegességünk nemzetközi garantálása kétségkívül ilyen biztosítékot jelentene számára."
Aligha lett volna népszerű cikkemnek az a megállapítása, hogy a határozott időre kötött szerződés felmondása tárgyalásokat, a többi szerződő fél konszenzusát igényelné.
November 4-én, vasárnap kora reggel megkövülten hallgattuk Nagy Imre utolsó rádióüzenetét: "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes demokratikus kormányt."
Az utolsó napokban a tragikus végkifejlet fenyegetésével éltünk, de a brutális valóság mégis a döbbenet erejével hat. Bennünket is megszálltak? Ha igen, ilyen észrevétlenül? Amíg el nem hallgattatják, a rádió sugározza az Írószövetség drámai felhívását a "szabad világhoz": Segítsetek, segítsetek!
Elindulok, vagy inkább kimerészkedek meglátni, mi történt. Egy mellékutca felől nyolc-tíz kiskatona fut a Szigeti országútra. Megállítanak egy teherautót. Fegyvert szegeznek a sofőrre, aki szó nélkül felveszi őket és elszáguldanak a Mecsek felé. A megyei pártbizottság épületének őrei lehettek.
A városháza előtt meglátom az első szovjet harckocsit. Lövegtornya a bejáratra néz. Frissen ragasztott plakát: A szovjet katonai parancsnok parancsa. "A mai naptól megkezdte működését Pécs szovjet katonai parancsnoka. Megparancsolom: 1. A nemzeti bizottságokat oszlassák fel! 2. A lakosság 1956 november 5-én 19 óráig a fegyvert adja le a katonai parancsnokságnak! (ÁVH épület) 3. Az összes üzemekben és hivatalokban 5-én reggel a hivatalos időben kezdjék meg a munkát! stb. Kornyusin őrnagy. Katonai parancsnok, hatósági jogkör gyakorlása - occupatio bellica?
Hétfőn bemegyek az Egyetemre. A 48-as téren három T-54, egyik az ÁVH laktanya, a másik a Mór kollégium kapujának, a harmadik nekünk szegezett lövegcsövekkel. Egy földszinti szobából szinte farkasszemet nézünk vele. Petőfi bronzalakja hátat fordít nekünk. Mindkét keze sok telefondróttal megkötözve. A költő mint egy groteszk villanypózna áll
közöttünk. Nem merem megörökíteni a páratlanul szimbolikus együttest a harckocsival és a megkötözött Petőfivel. A fényképezőgépet fegyvernek nézhetik és szétlőhetnek bennünket. A túlsó tank nehézgéppuskája rövid sorozatot ereszt meg a levegőbe a Tettye felé. Hatás kedvéért. A Mecsek felől távoli lövések zaja. Ott harcolnak. A teherautós kiskatonákra gondolok. Talán ők is?
November 7-én a Dunántúli Naplóból, a szovjet katonai parancsnokság közleményéből tudjuk meg, hogy az "ellenforradalmi elemek tovább folytatják az értelmetlen ellenállást, támadják és tüzelnek a szovjet csapatokra". Tűzre tűzzel válaszolunk! Másnap újabb figyelmeztetés, ezúttal az utolsó: ma reggel nyolc óráig tegyék le a fegyvert. Aki eleget tesz a felszólításnak, szabad utat kap, és hazatérés után semmiféle bántódása nem lesz.
Hírek keringenek arról, hogy Kornyusint egy szemleútján lelőtték. Napok múlva tudhatjuk csak meg, hogy szolgálati érdekből máshová helyezték. Itt lent a városban nem volt ellenállás. Ez felesleges áldozattal járt volna emberéletben és a budapestihez hasonló pusztítással. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy ez közvetve vagy közvetlenül Csikor alezredesnek és az "egyetemi zászlóalj" tekintetében Degré Alajosnak volt köszönhető. Egy meggondolatlan állásfoglalás részükről végzetes következményekkel járt volna.
A megszállást közvetlenül megelőző eseményekről Englerth Károlytól tudtam meg részleteket. Megkísérlem visszaadni a történetet úgy, ahogy tőle hallottam: "Szombat este városházi szobámban voltam, amikor a pécsi rádió megszakította adását, és telefonfigyelmeztetést kaptunk, hogy egy szovjet páncélos ék az A/1-es épületig nyomult előre. Meg kell kísérelnünk a kapcsolatfelvételt, megtudni, hogy mi a szándékuk. Ez este hat óra körül történt. Két Pobjedával mentünk elébük. Csikor alezredessel, két bányásszal, Neuhauserrel a "tefussal". A páncélos oszlop az út két oldalán állt úgy, hogy a tankok egyik lánctalpa már az árokban volt. A parancsnok az út közepén állt, mellette két civil ruhás magyarul beszélő férfivel. Kérdésünkre azt közölték, hogy nincs parancsuk arra, hogy bevonuljanak a városba. Csak két vízszállító tartály-jármű fog bejönni az éjszaka folyamán, hogy az alakulatnál levő nagyszámú polgári személynek, hozzátartozóknak elég vizük legyen. Ezzel visszajöttünk, és azonnal megkezdtük irataink megsemmisítését. Rövid idő múlva a városháza előtt volt - nem a tartálykocsi, hanem az első T-54-es."
Nem emlékszem arra, hogy a három harckocsi
- 35/36 -
meddig "tartotta sakkban" a 48-at teret, és mikor vonult vissza. De emlékszem arra a mende-mondára, hogy a Piusz-kollégium előtt ugyanígy álló T-54 legénységét egy egyetemi alkalmazott "kalauzolta át" a nekik ismeretlen városon. Önként vagy kényszerítve - ki tudja?
November végén bátyámat meglátogatni Budapestre utaztam. A kép, ami elém tárult - különösen a legsúlyosabb harcok színhelyein - a Nagykörúton, a Rákóczi úton, az Üllői út-Kilián laktanya környékén - mélységesen megrázott. A kiégett páncélosokat már eltávolították. Maradtak a romok és hevenyészett sírhantok. Temető a Rákóczi téren. Tizenéves fiatalok fényképei a kereszteken. Feliratok: "Drága Pistikénk", "Megbosszulunk!" Apró sírhantok kicsiny fakeresztekkel: harckocsijukban bennégett orosz páncélosok. Bakács téri temető - a sírokon a közeli rendházból származó feszületek. Egy kereszten civil kalap, mint a katona rohamsisakja, felirat: "Düh János 41 éves". Húszéves fiatalember sírja mellett gyászruhás asszony. Kérdés nélkül mondja: "a fiam, ő meg - mutat a másik sírra - a barátja, aki segítségére sietett a pincében, ahova a fiam után jöttek."
A ronggyá olvasott Irodalmi Újságból Tamási Lajos verse jár az eszemben - Piros a vér a pesti utcán - "...te kicsi ország, el ne felejtse aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér".
El nem felejthető, nyomasztó élménnyel terhelten ülök a Déli-pályaudvaron a pécsi vonaton. Tízéves-forma kisfiú sírva búcsúzik a szüleitől. Nagyszülei viszik magukkal Kaposvárra. "Hidd el, jobb lesz most egy kicsit nagyapáékkal. Itt hideg a lakás, kitörtek az ablakok, hisz háború volt." A kisfiú kihúzza magát: "Nem háború volt anyuka, szabadságharc!"
A Népszabadság november 15-i számában tudósít a Budapesti Központi Munkástanács küldöttségének Kádár Jánossal folytatott tárgyalásáról.
"Kádár elvtárs többi között a következőket mondotta: Feladjuk a párt monopolhelyzetét, többpártrendszert, tiszta, becsületes választásokat akarunk. Tudjuk, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, mert nemcsak puskagolyóval, hanem szavazócédulával is ki lehet lőni a munkáshatalmat. Számolunk azzal, hogy esetleg alaposan megverhetnek bennünket a választáson, de vállaljuk a választási harcot, mert a kommunista pártnak meglesz az ereje ahhoz, hogy ismét megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát."
Egy másik kérdésre válaszolva Kádár elvtárs határozottan megerősítette, hogy senkit sem érhet bántódás azért, mert részt vett az elmúlt hetek nagy népi mozgalmában. - Elhittük. Mint sokan a 301-es parcellában nyugvó áldozatok közül. Nem csoda, hogy ez a Népszabadság a könyvtárak "Z" vagy "ZZ" anyagába került sok esztendőre. Akár a november 23-i szám, amelyben ezt olvastuk: "A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe mindazért, amit egy hónappal ezelőtt a tiszta ügyért, a magyar nép felemelkedésére indult mozgalom ifjú harcosai zászlójukra tűztek."
December 8-án már ugyanitt az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozata: "Arra a kérdésre, hogy mi volt Magyarországon október 23-án kezdődött fegyveres felkelés alapvető jellegzetessége: forradalom vagy nemzeti forradalom-e, szembenézve a tényekkel csak azt válaszolhatjuk, nem volt sem egyik, sem a másik, hanem ellenforradalom volt." Majd megjelent az 1956. évi 31. tvr. a "közbiztonsági őrizetről".
Az egyetemi élet lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Kauser professzor interim dékánságával. Közkedvelt egyénisége (ma is szívesebben Lipi bácsinak nevezném) a még mindig zaklatott légkörben megnyugtatólag hatott mindannyiunkra. A pesti professzorokkal együtt - köztük a hetenként leutazó Vitányi Béla tanszékvezetőm mellett - tettem a dolgomat.
Kortársaim bizonyára emlékeznek arra, hogy országszerte elterjedt egy jelszó, a MUK - márciusban újra kezdjük. Nyilvánvaló volt, hogy újabb felkelésnek a gondolata is irreális. Mégis alkalmas volt arra, hogy március 15-e előtt néhány napra őrizetbe vegyék azokat, akikről feltételezhető, hogy egy ilyen mozgalomnak nekik szerep jutna. Tőlünk Szotáczky Mihályt "gyűjtötték be" március idusára. Engem nem ért ilyen megtiszteltetés. Megkaptam ellenben lakásomon kézbesítve a Kar Biz. 9/1956/57 számú, Kauser dékán úr által írt határozatát:
"A Mt. 112.§ 2. pontjában meghatározott fegyelmi vétség elkövetésének gyanúja miatt a fegyelmi eljárást elrendelem. Egyidejűleg az Mt. V. 181.§ (1) bekezdése alapján állásától azonnali hatállyal felfüggesztem azzal, hogy a felfüggesztés tartama alatt munkabérének 50%-a visszatartását rendelem el. A fegyelmi vizsgálat lefolytatása céljából vizsgálóbizottság közreműködését veszem igénybe.
Indokolás: a fegyelmi eljárás megindításának alapja az, hogy az eddig tudomásomra jutott adatok szerint tanszéki helyisége gyűjtőhelye az ellenforradalmi elemeknek, s hogy a szovjet nemzetközi jogtudomány tanítását nem teszi magáévá, azokkal nem ért egyet.
Minthogy ezen magatartás valósága esetén a népi demokrácia állami és társadalmi rendjével szemben áll (sic !) és mert a megvalósulni látszó fegyelmi vétség mind súlyára, mind természetére tekintettel a munkahelytől való távoltartása szükséges, a fegyelmi eljárás elrendelése és
- 36/37 -
az állásától való felfüggesztése indokolt."
Majd a Biz. 9-5/1957 számú újabb határozatot:
"Dr. Degré Alajos tanszékvezető adjunktus és dr. Gál Gyula tanársegéd ellen...fegyelmi eljárást indítottam... Arra való tekintettel, hogy a hivatkozott személyek fegyelmi ügyében a tényállás felderítése céljából vizsgálatot kell tartani és mert az említett fegyelmi ügyek bonyolult és széles körű vizsgálatot igényelnek, vizsgálóbizottságot rendelek ki.
A vizsgálóbizottság elnökéül dr. Rudolf Lóránt tanszékvezető egyetemi tanárt, tagjaiul pedig dr. Kecskés László tanulmányi osztályvezetőt, Baranyai Ferenc tanársegédet, Kárpáti József szakmunkást, Huri Dezső IV. évf. és Pajger Vince III. évf. joghallgatót nevezem ki.
Erről mind a vizsgálóbizottság fent írt tagjait, mind pedig a fegyelmi eljárás alá vontakat ezennel értesítem. A bizottság elnökét felkérem, hogy a bizottság működtetése érdekében szükséges intézkedéseket haladéktalanul tegye meg. A fegyelmi ügyek iratai a dékáni hivatalban a vizsgálóbizottság elnöke útján rendelkezésre állanak." Nekünk nem.
A fegyelmi vizsgálat - fentiek szerint két egyetemi hallgató bevonásával - 1957 április 22-én kelt határozattal zárult. Fél évszázad múltán bármennyire csábító feladat volna az eljárás részleteit elemezni, ezeket "ötvenhatos emlékeim" közé nem kívánom sorolni. Még kevésbé jegyzeteim alapján megnevezni azokat, akik többszöri tárgyalások során a fegyelmi eljárás eredeti tárgyaihoz további vádpontokkal kívántak szolgálni.
A határozat nem foglalkozik az "ellenforradalmi elemek gyűjtőhelye" vádponttal. A másodikhoz Kauser professzor stílusára valló okfejtés után megállapítja, hogy dr. Gál Gyula tudományos vagy akár oktatói működésében nem mutatkoznak fegyelmi vétség konstruktív elemei". Fegyelmi vétséget képez viszont egy Kocsis dékán bírói tevékenységével kapcsolatos, magánbeszélgetésben(!) tett kijelentésem. A denunciáns nevét a határozat indokolása megőrizte. Ez tiszteletlenség egy tanársegéd részéről a feljebbvaló professzor, sőt elöljáró dékán irányában. Írásbeli megrovást kaptam. A határozat átvételével egyidejűleg május 15-én írásban állapodtunk meg munkaviszonyom július 10-i hatállyal megszüntetéséről.
Júniusban többször bementem a tanszékre. Mindaddig, amíg Vitányi Béla - munkaviszonyom fennállása ellenére fel nem szólított, hogy a tanszékre beosztott, jelen levő fiatal kollégának kulcsomat adjam át. A kulcsot átadtam. Azóta nem jártam az Egyetemen.
Ezt nem a ma divatos anglománia mondatja velem. Azért idézem, mert semmi sem fejezné ki jobban: történjék velem bármi, ez az én hazám, Magyarország, ami csak egy van.
Novemberben esténként hallottam a bécsi rádió felhívását, hogy a menekült magyar egyetemi oktatók itt és itt jelentkezzenek munkába állításuk érdekben. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy "disszidáljak". De később sem, amikor erre számtalan alkalmam lett volna.
Az Egyetemről kényszerű önkéntességgel távozva - mint olyan sokan ötvenhat után - pályát változtattam. Több külkereskedelmi jogtanácsos elhagyta az országot. Szükség volt magamfajta jogászokra. A Külkereskedelmi Minisztérium így készséggel vett át, és az egyik legnagyobb külkereskedelmi vállalathoz, a Terimpexhez osztott be.
Vezető jogtanácsosi kinevezésemhez azonban egy időközben hatályba lépett rendelkezés folytán a fontos és bizalmas munkakörök betöltéséhez "feddhetetlenségre" volt szükség, ami politikai kritérium volt. Ezt a minősítést megkapni "ötvenhatos múlttal" nem volt egyszerű dolog. A külkereskedelem azonban nem megszabadulni akart tőlem, hanem megtartani. Erkölcsi kötelességem itt megemlékezni arról a támogatásról, amit Bihari Ottó professzor, akkor már dékán ehhez nyújtott. Lépéseiről nekem soha sem beszélt, de illetékesektől tudomást szereztem róluk.
Három évtizeden át rendkívül érdekes, színes jogászi pályát futhattam be. Vállalatomat képviseltem külföldi bíróságok előtt, így idegen jogrendszerekkel kerültem kapcsolatba. Magam is választott-bíráskodtam Párizsban, Zürichben, Bécsben, Budapesten. Közreműködtem külföldi vegyesvállalatok létrehozásában. Mindez igen sok külföldi úttal járt együtt. 1987-ig nem kevesebb, mint 144 szolgálati utam volt Washingtontól Ulan Batorig, Helsinkitől Bejrútig - anélkül, hogy ezért erkölcsi integritásomat fel kell volna adnom.
Pályakorrekcióm azonban nem jelentette tudományos tevékenységem feladását. Ellenkezőleg: külföldi kapcsolataim ehhez páratlan lehetőséget nyújtottak. Amikor Hajdú professzortól 1957 júliusában megkérdeztem, hogy a Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikonhoz írandó címszavakra adott megbízását fenntartja-e, azt válaszolta: "Hiszen te nem vagy proskribálva!" Sajátos, hogy egyes kijelentések hogy tudnak személyek emlékéhez kötődve évtizedekig bennünk megmaradni. Első világűrjogi előadásaimat az ő nemzetközi jogi munkaközösségében tartottam - akkor még "A nemzetközi légijog új problémái" címmel.
A Jogtudományi Közlöny 1960-ban közölte "Légitér és világűr" című tanulmányomat. A cikket az Egyesült Államokban a Szenátus számára készült tanulmány-gyűjtemény angol fordításban közölte.[1] Nemzetközi ismertségem kezdetét ennek köszönhettem. A szocialista országokban elsőként, de általában az elsők közt jelent meg 1964-ben " Világűrjog"
- 37/38 -
című összefoglaló munkám. Az Akadémiai Kiadó ennek átdolgozott változatát egy holland és amerikai kiadóval együtt "Space Law" címmel 1969-ben jelentette meg.[2]
A Világűrjogot kandidátusi disszertációként 1970-ben védtem meg. Kandidátus voltam, a világűrjogtudományban érdemeim felüli nemzetközi megbecsülést élveztem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy külföldi példák után ez az új jogterület Magyarországon is megjelenjen az egyetemi oktatásban. Természetesnek tartottam, hogy ennek érdekében egykori univerzitásomat keressem meg. Annál is inkább, mert 1963 április 6-án Bihari Ottó dékán B.7/1962-63 számú közlését vettem kézhez arról, hogy fegyelmi határozatomat "az eljárásban történt tartalmi és formai hibák miatt" törölte. - Elutasító választ kaptam.
Így az ELTE Nemzetközi Jogi Tanszékén került sor nálunk először az 1972/73. tanévben önálló világűrjogi előadásokra, ahol Haraszti György majd Valki László professzor fórumot biztosított számomra. Erről a Bakuban tartott világűrjogi colloquiumon 1973 októberében módom volt beszámolni.[3]
Mintegy húsz éven át tartottam nemzetközi légi- és világűrjogi előadásokat az ELTE-n mint mb. előadó, majd c. docens. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1999-ben hívott meg, ahol ma is a Nemzetközi Jogi Tanszék docenseként tanítok.
Itteni tevékenységem nagy eredményének tekintem, hogy az Egyetem 2002-ben tanulmánykötetet adott ki felejthetetlen professzorom, Flachbarth Ernő (1896-1955) emlékére. A bevezető tanulmányt, amit róla, a tudósról és professzorról írtam, a Jura folyóirat közölte,[4] amelyben Ádám Antal professzor úr megtisztelő felkérésére több írásom jelent meg.[5] A "Dél-tiroli kérdésről" 1995-ben megjelent munkámat Flachbarth professzor emlékének szenteltem.
A nemzetközi tudományos életben elért eredményeket az "ötvenhat utáni" fél évszázadban nem pusztán személyes sikereknek tekintettem. Bármenynyire tűnik ma már banálisnak, sőt - Uram bocsáss - "magyarkodásnak", annak tudatában fogadtam őket, hogy nevem alatt az áll: Hungary.
A nemzetközi Világűrjogi Intézetnek (IISL) 1963 óta vagyok tagja. A Nemzetközi Asztronautikai Szövetség (IAF) évenkénti kongresszusain tartott világűrjogi colloquiumokon 18 alkalommal tartottam előadásokat, amelyeket a Proceedings-ban publikáltak. Ugyanígy voltam előadója az INTERKOZMOSZ rendszeresen tartott világűrjogi szemináriumainak. Maradandó élményt jelentett számomra a találkozás olyan személyiségekkel, mint többek között Hermann Oberth, Wernher von Braun, Holdat-járt asztronauták.
Az IISL 1981-ben Rómában választott az igazgatóság tagjává. Kétszeri újraválasztásom után 1996-
ban Pekingben tiszteltek meg a "honorary director" címmel. A nemzetközi Asztronautikai Akadémia 1984-ben Lausanne-ban vett fel a levelező tagok közé, majd 1987-ben Brightonban választottak rendes taggá. Ugyanígy fogadtam az elismerés olyan látható jeleit, mint az IISL elismerő oklevele 1983-ban, vagy az INTERKOZMOSZ Ciolkovszkij emlékérme 1987-ben, amit a Szputnyik-I harminc éves évfordulóján Csillagvárosban vehettem át.
Nagy megtiszteltetést jelentettek számomra azok a kitüntetések, amelyeket a Magyar Asztronautikai Társaság az elmúlt évtizedekben nekem ítélt: a Fonó Albert emlékérem, a METESZ-díj és a Társaság tiszteletbeli tagsága.
Amikor 2005 augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét átvehettem, különös örömömre szolgált az indokolás: "Félévszázados tudományos tevékenységéért, különösen a világűrjog tudomány megalapozása, művelése és oktatása terén elért, nemzetközi elismerést kivívott eredményeiért".
Csak abban voltunk azok, hogy egy számomra ismeretlen grémium úgy döntött, mi legyünk a fekete bárányok. Útjaink elváltak, további sorsunk más és más volt. Kislégi professzorral többé nem találkoztam. Amit róla tudni lehetett, csak megerősítette a személyes kapcsolatunkból merített képet jelleméről, emberségéről, tartásáról, ahogy túllépett a méltatlan megaláztatáson és rendkívül magas kort megérve folytatta tudományos munkásságát. Ma is olyan tisztelettel őrzöm emlékét, ahogy fiatal tanársegédként tekintettem rá.
Degré Alajossal sem találkoztam többé személyesen. Néha levelet váltottunk. Innen tudtam, hogy sok nehézséggel küzd. Levéltári száműzetésben írt dolgozatai azt bizonyították, hogy ő sem adta fel. Olykor méltatlan körülmények közt is töretlenül folytatta jogtörténeti munkásságát.
Az egykori hallgatók szeretete és ragaszkodása megható módon nyilvánult meg abban, hogy a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben tanítványok egy csoportja megkoszorúzta nagyatyja, a negyvennyolcas Degré Alajos sírját, amelyben hamvait jeltelenül helyezték el. Stahl Ferenc kitűnő volt hallgatónk mondott emlékező beszédet. Sajnos már ő sem él.
A síremlék a sírkert író-művész parcellájában évekig így állt. 1990 februárjában Herczegh Géza barátom útján a Karhoz fordultam, vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy a sírt méltó módon megjelöljék. Hálás vagyok azért, hogy a Kar ezzel egyetértett, és kérésemet magáévá tette. 1990 március 15-én Szotáczky
- 38/39 -
Mihály dékán és Benedek Ferenc professzor megkoszorúzta a márvány névtáblával ellátott síremlékét. Szotáczky professzor itt nyújtotta át nekem az értesítést arról, hogy a Kari Tanács 2/1990.II.08. K.T. számú határozatával az egykori, engem "állampolgári és emberi méltóságomban megsértő döntést felülvizsgálta és visszamenő hatállyal megsemmisítette".
Ez az erkölcsi elégtétel, amellyel a Kar mindkettőnknek tartozott, így szimbolikus módon kapcsolódott Degré Alajos sorstársam emlékének szóló tiszteletadással.
"Lojzi" 1984 április 10-én hunyt el. Rehabilitációját nem érhette meg. 2006 június 24-én a Magyar Örökség Díj posztumusz odaítélésekor laudátora lehettem. Az 1995-ben megjelent Degré Emlékkönyvből Kállay professzor szavait idéztem: "rangja rehabilitáció nélkül is az volt: DEGRÉ ALAJOS akkor is, amikor a levéltárban a csomókat kötözte. Ezen a néven ment át a halhatatlanságba, a magyar jogtörténet nagyjai közé".
1996-ban megkíséreltem az ötvenhat után velem együtt megbüntetett és ugyanígy rehabilitált egykori hallgatókat felkutatni és találkozóra meghívni. Ez sajnos lehetetlennek bizonyult. Mégis a forradalom negyvenedik évfordulóján Englerth Károllyal és Kocsis Lászlóval együtt koszorút helyeztünk Degré Alajos és egy ismeretlen áldozat sírjára.
A Pécsi Napló a jogakadémiai ifjúság 1898 március 15-i Vígadó-beli ünnepségéről írt beszámolóját így zárja: "Magasztosan megírt szónoklatok, lelkes szavalatok hangzottak el a teremben. A fényes közönség pedig lelkesedett, tapsolt és éljenzett...A szép ünnepély véget ért...Becsukták a szárnyas ajtókat. Újból ürességtől kong a terem, homály ereszkedik alá,
hűvösség szivárog, lopódzik be az ajtók hasadékán, és hálót kötnek a falakon újból a pókok. Csupán a földön elszórt egy-két tű, eltaposott virág, összegyűrt műsorlap jelzi, hogy valami volt, valaki járt a teremben.
A nagy, magasztos, ritka szép ünnepély lezajlott, elmúlt mintha nem is lett volna. Pedig hát volt. Emléke ott maradt a lelkekben, belevette magát kitörölhetetlenül és bizonyára óvja, ápolja azt a tüzet, amelynek égni, lobogni, lángolni kell minden magyar ember szívében."
Most is szónoklatok fognak elhangzani, lelkes beszédek - talán szavalatok is. Aztán ismét csend lesz. De ötvenhat emléke - mint a rég elporladt pécsi krónikás írja - ott marad a lelkekben, ápolja a tüzet, amelynek a magyar szívekben égni kell.
Ötven év múlva nem lesznek élő tanúk. De talán lesznek, akik minden áldozat emlékére egy szál virágot helyeznek ötvenhat legigazabb emlékműve, a "pesti srác" szobra elé a Korvin-közben. Ahogy én 2006 október 23-án teszem. ■
JEGYZETEK
[1] Legal Problems of Space Exploration - A Symposium. Washington 1961, p. 1141-1157
[2] Space Law. Ed. by Akadémiai Kiadó and A. W. Sijthoff - Leyden Oceana Publication Inc. Dobbs Ferry N.Y.U.S.A.
[3] First University Course on Space Law in Hungary at Budapest University - Proceedings 1973, p. 376
[4] Jura 6. évf. 2000. évi 1-2. sz. 84-91. o.
[5] A világűrjog néhány alapkérdése az ezredfordulón. 7. évf. 2001. 2. sz.; A fejedelem légijoga. 9. évf. 2003. 1. sz.; Állami világűrjogok. 10. évf. 2004. 2. sz.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PPKE JÁK.
Visszaugrás
