A felperes a perbeli napon, a hajnali órákban a tulajdonában álló és a házastársa által vezetett személygépkocsival haladt az autópályán. Az egyik elágazás után baloldalról, a két útpályát elválasztó korlát felől egy szarvas ugrott a gépkocsi elé. Az állat a gépjármű szélvédőjének ütközött, azon átesett, majd az autó végén leesve elpusztult.
A baleset időpontjában derült, száraz idő volt, a gépjármű tompított világítással, megengedett sebességgel közlekedett. Az illetékes rendőrkapitányság megállapította, hogy közlekedési szabálysértés nem történt.
A baleset következtében a gépjármű megsérült és a kijavításáig használhatatlanná vált.
A felperes keresetében a gépjármű kijavítására fordított 674.585 forint, valamint 25 napra másik személygépkocsi bérletével felmerült 75.000 forint, összesen 749.585 forint és ezen összeg kamatának a megfizetésére kérte az alperesek kötelezését arra hivatkozással, hogy a szarvas az I. r. alperes vadászterületéről váltott ki, a II. r. alperes pedig nem tett eleget kármegelőzési kötelezettségének.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes álláspontja szerint felróható magatartást nem tanúsított és a szarvas megjelenése az autópályán nem minősül az I. r. alperes működése körében bekövetkezett rendellenességnek. A vad közúton való megjelenése természetes életmódjából fakad és e tekintetben nem lehet különbséget tenni autópálya és nem autópálya között. Ezért a felperesnek saját kárát viselnie kell.
A II. r. alperes állítása szerint a közutak kezelésének szabályozásáról szóló rendelet előírásaiban foglaltaknak eleget tett. Jogellenes magatartást nem tanúsított, ezért a felperessel szemben felelőssége nem áll fenn.
A bíróság jogerős ítéletével a keresetet elutasította és a felperest kötelezte az alperesek perköltségeinek és az állam által előlegezett illetéknek a megtérítésére.
Jogerős ítéletében a bíróság megállapította, hogy a kárt a felperes és az I. r. alperes fokozott veszéllyel járó tevékenységével közösen okozta. Egymásközti viszonyukban tehát a felelősség általános szabályait kell alkalmazni. Az I. r. alperes felróható magatartása pedig a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) végrehajtásáról szóló 30/1997. (IV. 30.) FM rendelet (Vhr.) 58. §-a alapján nem állapítható meg. A jogalkotó azzal, hogy itt csupán a közutat jelöli meg akkor, amikor a vadászatra jogosult felelősségét megalapozó magatartások lehetséges körét felsorolja, azt a szándékát fejezi ki, hogy a vadászatra jogosult ugyanazoktól a magatartásoktól köteles tartózkodni minden típusú út esetén. A természet, amelyet utak szelnek át, a vad természetes élőhelye, ezért önmagában az a tény, hogy a vad a közúton felbukkan, nem minősül a vadászatra jogosult működési körében felmerült rendellenességnek. Egyébként a jogalkotó az elháríthatatlan ok és a rendellenesség fogalmát megkülönbözteti egymástól, az előbbinek a felelősség alóli mentesülés esetén van jelentősége, míg a rendellenességet a veszélyes üzemek találkozása esetén kell vizsgálni. Az elháríthatatlan ok tehát a veszélyes üzem felelősségét kimentő és nem a felelősségét telepítő körülmény, ezért az I. r. alperes működése körében felmerült elháríthatatlan okra alapítva az I. r. alperes felelőssége nem állapítható meg.
A jogerős ítélet a II. r. alperes felelősségét sem látta megállapíthatónak, mert önmagában a vad közúton való felbukkanása nem sérti az 1988. évi I. törvény 35. § rendelkezését. A felperes elmulasztotta a jogellenesnek minősülő magatartás konkrét megjelölését és bizonyítását.
A jogerős ítélet ellen - annak megváltoztatása és az alperesek kereset szerinti egyetemleges marasztalása érdekében - a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben kifejtette, hogy a gyorsforgalmi utak igénybevétele során a gépjárművezetőnek nem kell számolnia gyalogos, lassú jármű vagy vad felbukkanásával. Feltételezhető ugyanis, hogy az ilyen utakat olyan vadvédelmi berendezésekkel látják el, amelyek a vad útra kerülését megakadályozzák. Ezeken az utakon a közlekedő gépjárművek nagyobb sebessége folytán objektíve elkerülhetetlenné válik a gépjármű elé ugró vaddal való ütközés. Emiatt a gyorsforgalmi úton a vad hirtelen felbukkanása a vadászatra jogosult fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett elháríthatatlan oknak minősül. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak az e tárgyban közzétett döntéseire és arra, hogy a Vhr. 58. §-a példálózó felsorolást tartalmaz, emiatt bizonyítani lehet más felróhatósághoz vezető magatartást is.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta, az alábbiak szerint.
Jogerős ítéletében a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak a helyes egybevetésével állapította meg. Az így megállapított tényállásból helytálló jogi következtetést vont le akkor, amikor a II. r. alperessel szemben a keresetet elutasította.
A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (Ktv.) 35. §-a szerint az út kezelője a kezelői kötelezettségének megszegésével okozott kárt a polgári jog általános szabályai szerint köteles megtéríteni. Felelőssége tehát a Ptk. 339. § (1) bekezdésében megfogalmazott vétkességi felelősség. A per során a felperes nem bizonyította, hogy a II. r. alperes felróható magatartást tanúsított volna. A II. r. alperes a felperes által nem cáfolt előadása szerint a perbeli útszakaszon naponta négy alkalommal tartott útellenőrzést. Ennek során a vadvédő kerítés hibájára vonatkozó megállapítás nem történt, ilyen rendellenességet az útellenőr nem rögzített. Önmagában az a tény, hogy a kerítés nem képes teljes mértékben visszatartani az autópályáról a vadakat, az autópálya üzembentartójának a felelősségét nem alapozza meg. Ehhez vétkességének bizonyítása is szükséges lenne.
Tévedett azonban a bíróság jogerős ítéletében akkor, amikor a keresetet az I. r. alperessel szemben is elutasította.
Az nem vitás, hogy a kár a felperes és az I. r. alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége következtében keletkezett. Egymásközti viszonyukban tehát a felelősség általános szabályait kell alkalmazni.
A per során olyan adat nem merült fel, melyből arra lehetne következtetni, hogy a kár bekövetkezte a felperes vétkes magatartásával áll okozati összefüggésben. A káresemény során az I. r. alperes sem tanúsított felróható magatartást.
A felperes és az I. r. alperes felróhatóságának hiányában a Ptk. 346. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint azt kellett vizsgálni, hogy a kár egyikük fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető-e vissza.
Jogerős ítéletében a bíróság helytelenül hivatkozott arra, hogy a rendellenesség és az elháríthatatlan ok különböző fogalmak. A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése a veszélyes üzemi felelősség alóli kimentő oknak tekinti az ún. "külső", a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső okot. Léteznek azonban olyan elháríthatatlan okok is, melyek a fokozott veszéllyel járó tevékenység körében keletkeznek. A fokozott veszéllyel járó tevékenységen belül keletkező elháríthatatlan ok pedig éppen a Ptk. 346. §-ának (2) bekezdésében szabályozott rendellenesség.
A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott, a veszélyes üzemi felelősség alól kimentő külső elháríthatatlan ok tehát nem azonos a 346. §-ának (2) bekezdése szerinti belső elháríthatatlan okkal, a rendellenességgel. Az egyik ugyanis a veszélyes üzemi tevékenység körén kívül, az utóbbi pedig ezen belül merül fel, azonban mindkettő elháríthatatlan.
A fokozott veszéllyel járó tevékenység körében bekövetkezett belső elháríthatatlan ok, rendellenesség lehet pl. a hirtelen fellépő műszaki hiba, fékhiba, vagy a gépkocsi vezetőjének hirtelen rosszulléte. Ha ilyen esemény bekövetkezik, akkor az az üzembentartó, akinek a veszélyes üzemében a rendellenesség bekövetkezett, felelős azzal szemben, akinél rendellenesség nem állott fenn.
Jelen ügyben tehát abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a vadnak az autópályán történt megjelenése az I. r. alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett belső elháríthatatlan oknak, rendellenességnek minősül-e.
Egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a vadászatra jogosult tevékenysége körében nem minősíthető rendellenességnek az a körülmény, hogy a vad a közúton feltűnik (Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye 2000/1. 198. számú döntés).
A gyorsforgalmi utak és az autópályák azonban a közutaktól annyiban különböznek, hogy ott a KRESZ tiltó rendelkezése folytán gyalogos, illetve lassú jármű feltűnésével nem kell számolni, a közlekedő járművek sebessége az egyéb közutakhoz viszonyítva lényegesen magasabb. Az ilyen utakon a gépjárművezetőknek nem kell számolniuk semmilyen a közlekedést akadályozó körülménnyel, a vadak megjelenésével sem. Ez ugyanis oly mértékben lassítaná le a közlekedést, amely az autópályák és gyorsforgalmi utak létét és értelmét kérdőjelezné meg.
Az nem vitás, hogy az utak is a természet részei és a vadak természetes környezetükben szabadon élnek és mozognak. Az autópályák és gyorsforgalmi utak rendeltetésszerű működésének biztosításához is ugyanolyan társadalmi érdek fűződik, mint a természet védelméhez. E két érdek összhangjának megteremtése érdekében létesítenek az autópályák mellett vadvédő kerítéseket és több helyen a vadak átjutását biztosító átjárókat is. Abban az esetben azonban, ha a vad az autópályán vagy a gyorsforgalmi úton megjelenik és ennek következtében kár keletkezik, azt a vadászatra jogosult saját működése körében bekövetkezett belső elháríthatatlan oknak, rendellenességnek kell minősíteni. Emiatt a felperes káráért az I. r. alperes tartozik felelősséggel a fentiekben már hivatkozott Ptk. 346. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján.
A felperes kárának összegét a gépkocsi javításával és másik gépjármű bérlésével kapcsolatban keletkezett számlák csatolásával bizonyította.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az I. r. alperesre vonatkozó rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes kárainak megtérítésére az I. r. alperest kötelezte. Az I. r. alperes a kárösszeg kamatait a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján köteles megtéríteni.
A jogerős ítéletnek a II. r. alperessel szembeni keresetet elutasító rendelkezését a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. VI. 22. 636/2002. szám)
A felperes a perbeli napon, sötétedés után a tulajdonában álló személygépkocsival közlekedett a város ipari területén kb. 60 km/h sebességgel. Egy jobbra ívelő útkanyarulatban a felperes menetiránya szerinti jobb oldalról, a sziklás partoldalról egy szarvasbika ugrott a jármű elé, mellyel a felperes összeütközött. Az ütközés következtében a vad az út baloldali sávjába esett, ahol egy tehergépkocsi elütötte.
A sziklás partoldal az alperes vadászterületéhez tartozik. Az elpusztult vadat a baleset helyszínéről az alperes szállította el.
A baleset helyszíne a város belterületéhez tartozó iparterület. A forgalmas úton vadveszélyt jelző tábla nem volt kihelyezve, mert ezen az útszakaszon személygépkocsi vaddal nem ütközött.
A felperes keresetében az alperes kötelezését kérte a tulajdonában álló gépkocsi javításával felmerült 998.160 forint kárának és az összeg kamatának a megfizetésére.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint önmagában a vad közúton való megjelenése nem értékelhető a vadásztársaság fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességként. Az alperes pedig olyan magatartást nem tanúsított, amellyel a vad mozgását befolyásolta volna. A baleset helyszíne melletti belterület iparterület, illetve a mellette lévő két-három sor feketefenyő véderdő nem élettere a szarvasnak, de mint váltó vad bármelyik vadászterületről kiválthat. A kár összegét az alperes nem vitatta.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresete szerint marasztalta az alperest és kötelezte 109.908 forint perköltség megfizetésére.
Indokolása szerint a baleset bekövetkeztében sem a felperes, sem az alperes nem tanúsított felróható magatartást. A felperes működése körébe rendellenesség nem volt megállapítható, az alperes működési körében bekövetkezett rendellenességként értékelte azonban a vad különleges viselkedését, azt, hogy magas partfalról ugrott a közútra.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. Indokolása szerint a mintegy két méter magas partfalról a szarvas számára egyéb lejárási lehetőség nem volt, ezért kénytelen volt leugrani az úttestre. Ez pedig természetes mozgásnak, helyváltoztatásnak tekinthető, nem pedig a vad különleges viselkedésének. Az alperes tehát rendellenesség hiányában nem felel, azt az alperesi hivatkozást pedig, hogy a vad nem az alperes vadászterületéről váltott ki, a rendellenesség hiánya miatt nem tartotta szükségesnek vizsgálni.
A jogerős ítélet ellen - annak "megsemmisítése" és az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályában való fenntartása érdekében - a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben kifejtette, hogy a másodfokú bíróság értékelés nélkül hagyta a vadnak a vadászterületen belül található közúton, az általánostól eltérő, hirtelen és váratlan megjelenésének különleges módját. Ez pedig megalapozza az alperes körében felmerült rendellenesség megállapítását.
Hivatkozott arra is, hogy az elhullott vadat az alperes szakemberei szállították el, mely alátámasztja azt a tényt, hogy a szarvasbika az alperes vadgazdálkodási területéhez tartozott. A csatolt dokumentumok is azt igazolják, hogy a vad csak az alperesi vadászterületről válthatott ki, illetve oda tartott vissza.
Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. Hivatkozott arra, hogy olyan körülmény nem merült fel, amely károsan befolyásolta volna a vad életkörülményeit és megalapozta volna az alperes körében a rendellenesség megállapítását. Nem vitatta, hogy a kárt okozó vad vadászatára az alperes jogosult, de hivatkozott arra, hogy a károkozás nem a vadászterületen következett be és a vad nem az alperes vadászterületéről váltott ki. Az ütközés közelében két másik vadásztársaság is működik és a vad nem az alperes vadászterületéről, hanem annak irányába váltott ki. Az alperes felelőssége ezért sem állapítható meg.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság a következő indokok alapján megalapozottnak tartotta.
Az eljárt bíróságok a felperes keresetének elbírálása szempontjából irányadó tényállást helyesen állapították meg, helytelen azonban a másodfokú bíróság által levont jogi következtetés.
A perbeli esetben a kár a felek fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében keletkezett, ezért egymásközti viszonyukban a felelősség általános szabályait kell alkalmazni [Ptk. 346. § (1) bekezdés].
A jogerős ítélet helytállóan állapította meg, hogy a károkozás egyik félnek sem volt felróható. A kár viselése szempontjából tehát annak van jelentősége, hogy a kár valamelyikük fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető-e vissza.
Az nem volt vitás, hogy a felperes veszélyes üzemi tevékenysége körében rendellenesség nem volt. Azt azonban az elsőfokú bíróság állapította meg helytállóan, hogy a baleset az alperes tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza.
A per során maga az alperes hivatkozott arra, hogy az ipari terület, illetve a mellette lévő két-három sor feketefenyő nem élettere a szarvasnak, ott vad nem tartható. Sózó, etető ezen a területen nincs, ott vadászat sem tartható. Ebből következően a település közigazgatási belterületén a szarvas megjelenése, a magas partfalról történt leugrása a közútra az alperes működése körében bekövetkezett rendellenességnek tekinthető. Az a körülmény, hogy a szarvasbika a mintegy két méter magas partfalról a közútra olyan helyen ugrott, ahol nincs átjárási lehetősége, az alperes működése körében bekövetkezett belső elháríthatatlan oknak, rendellenességnek minősül. A szarvas közúton történt megjelenését az alperes valóban nem tudta megakadályozni, mert az a vad természetes mozgásának, helyváltoztatásnak tekinthető. Az azonban az alperes tevékenysége körében fellépő belső elháríthatatlan oknak minősül, mely azonos a Ptk. 346. § (2) bekezdése szerinti rendellenességgel.
A belső elháríthatatlan ok, a rendellenesség az alperes működése körében következett be, ezért a kártérítési felelőssége a Ptk. előzőekben hivatkozott 346. § (2) bekezdésében foglaltak alapján megállapítható [Vtv. 75. § (3) bekezdés].
Az alperes alaptalanul hivatkozott arra is, hogy a felperest terhelte annak bizonyítása, mely szerint az elhullott vadnak az alperes a tulajdonosa. Felülvizsgálati ellenkérelmében az alperes nem vitatta, hogy a kárt okozó vad vadászatára az alperes a jogosult. Ez pedig annak elismerését is jelenti, hogy a vad az alperes tulajdona, mert a Vtv. 9. § (2) és (3) bekezdéseiben foglaltak szerint a vadászterületen elejtett, vagy elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. A vadászterületen kívül elhullott vad tulajdonosa pedig az a jogosult, akinek a vadászterületéről a vad oda került. Az alperes a vad tulajdonjogát nem vitatta, ezért nem volt szükséges annak bizonyítása, hogy a vad az alperes vadászterületéről váltott ki. Egyébként az elsőfokú eljárásban maga az alperes sem vitatta, hogy a szarvasbika a vadászterületéről váltott ki és ezt a tényt támasztja alá az is, hogy az elhullott vadat az alperes szállította el a baleset helyszínéről.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes alappal hivatkozott a Pp. 270. § (2) bekezdése szerinti felülvizsgálati okra, mely szerint a jogerős ítélet az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő. Ezért a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv.VI.21.211/2005. szám)
Vtv. 9. § (2) A vadászterületen elejtett, elfogott vad (ideértve annak trófeáját is), a hullatott agancs, a szárnyas vad tojása, az elhullott vad teteme a jogosult tulajdonába kerül, kivéve, ha a más vadászterületről átváltott sebzett vadat a jogosult hozzájárulásával ejtik el. Ez utóbbi esetben a sebzés helye szerinti jogosult tulajdonába kerül a vad.
(3) A nem vadászterületen elhullott vad teteme, valamint a hullatott agancs annak a jogosultnak tulajdonába kerül, amelyiknek a vadászterületéről a vad oda került. Kétség esetén tulajdonosnak a fellelés helye szerinti legközelebbi vadászterület jogosultját kell tekinteni.
Vtv. 75. § (3) A jogosult a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt.
Ktv. 35. § Az út kezelője a kezelői kötelezettségének megszegésével okozott kárt a polgári jog általános szabályai szerint köteles megtéríteni. A kártérítési követelést a kár keletkezését követően haladéktalanul kell a közút kezelőjéhez bejelenteni.
Vhr. 58. § A vadászatra jogosult felróható magatartásának minősül, ha a vad gépjárművel közúton történő ütközése közvetlenül a vadászat miatt következik be. A vadászatra jogosult felróható magatartásának minősül továbbá, ha a vad gépjárművel közúton történő ütközése amiatt következik be, mert a jogosult a közút száz méteres körzetébe telepített etetővel, sózóval, szóróval, mesterséges itatóval vagy dagonyával a vadat odaszoktatta.*[1] ■
Lábjegyzetek:
[1] * A 30/1997. (IV. 30.) FM rendeletet (Vhr.) a 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet hatályon kívül helyezte, de a határozatban kifejtettek változatlanul irányadók.
Visszaugrás
