Az Úr 1460. évében vagyunk Magyarföldön egy kis faluban Zala vármegyében. A földeken a jobbágyok húzzák a rabigát. A földesúr irányít a környéken. Kevés ember lakja e területet. Követ érkezett. Talán Kanizsai Miklós, a vármegye ispánja küldte? Vagy maga Mátyás király? Vajon miért nem jut szabadság a falvakban élőknek? A városban miért van nagyobb szabadsága a polgároknak?
540 évvel később... 2000-et írunk. A régi falucska immár község. Kong a templom harangja. Dél van. Fújja a májusfát a korai nyár szele, lobognak rajta a szalagok. Az óvodában éppen ebédre hívja az óvónő a gyerekeket. Az iskolásoknak kicsengettek, megtelik az udvar. Az utcán a kéményseprő megy át, kötelező neki ellenőrizni a házakat. Az asszonyok a kultúrházat díszítik éppen. Holnap bál lesz. Nyüzsög a falu.
Újabb 22 év elteltével a falu csendes. Már nem állítanak májusfát. Bezárták az iskolát. Nincsenek futkosó tanulók. Nem hallatszik már a csengő hangja. A kéményseprő már nem jön többet. Sokan elköltöztek. Kevés ember maradt. Nincsenek már bálok. Már csak jönnek-mennek az emberek. Mi lesz így a kis falvakkal?
Sajnos hasonló képpel nagyon sokan találkozhatnak manapság. A kis lélekszámú települések jövője veszélyben van, hiszen a mai rohanó és egyre fejlődő világban a kistelepülésekről szinte mindenki megfeledkezett, az emberek sokszor csak áthajtanak rajtuk, hogy elérjék az úticéljukat. Számtalanszor megesik, hogy még a helyiek sem látják a kiutat, a fejlesztés lehetőségét.
A probléma gyökere kevéssé jogi természetű. Ez egy alapvetően társadalmi jelenség, azonban vannak olyan jogi eszközök, amelyek segítséget nyújthatnak a kistelepülések fennmaradásához és fejlődéséhez. A lehetséges megoldások sem csak jogi természetűek, de ettől még jogrendszerünk meglepően sok hasznosítható lehetőséget tartogat, melyek egy része klasszikus közjogi módszer, mások a gazdaságélénkítést szolgálják.
A szubszidiaritás elvének érvényesítése nagy segítséget nyújthat ezekben a közösségekben, hiszen helyi érdekeltség hiányában és a magasabb szinten szerveződő közösség segítő közreműködése nélkül nem képzelhető el valós előrelépés. Magyary Zoltán szavaival élve: "Ha azt akarjuk, hogy valami jó legyen, csináljuk meg magunk."[1]
Magyarország legkisebb településén részt vehettem egy önkormányzati ülésen, amely elég családiasnak volt mondható. Iborfián a képviselő-testület három főből áll: egy polgármester, egy alpolgármester és egy képviselő. Maga a település friss adatok szerint kilenc lelket számlál, így nem is nehéz elérni a választásokon a száz százalékos részvételt. Ezen településen a népesség csökkenése az urbanizáció beköszöntével indult el, mindenki a közeli nagyvárosba költözött a munkalehetőség és az egyszerűbb közlekedés miatt. Nagy szerepet játszott az infrastruktúra fejletlensége, mely ezekre a vidékekre nagyon jellemző. Más, hasonló településeken is nagyrészt ugyanazokat a válaszokat kaptam a népesség csökkenésének okára: a munkalehetőség, illetve az infrastruktúra fejletlensége.
Kétségtelen, hogy a helyzet nehéz. Az anyagi források szűkösek, az intézmények kihasználatlanok vagy hiányoznak is, a lakosságot lekötik a napi bajok, sokszor a vízió is hiányzik. Ennek ellenére a helyzet nem kilátástalan.
A kis lélekszámú települések problémaköre sok kérdést vet fel. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy érdemes-e fejleszteni őket. Vonjunk össze kistelepüléseket? Csatoljuk a környező városokhoz? Netán szüntessük meg? Fontos kérdések ezek, melyekre nehéz megtalálni a legjobb választ.
A kistelepülések egyik legfontosabb problémája az elnéptelenedés mellett, hogy a társadalom általában csekély jelentőséget tulajdonít nekik, maguk pedig nem elég erősek, hogy hallassák a hangjukat. Ezek a települések a történelem során sosem tudtak a saját erejükkel kitörni, éppen ezért szükség van arra, hogy a fejlődésükre célzott eszközökkel teremtsünk lehetőséget.
A helyi önkormányzatokat más típusú önkormányzatoktól legfőképpen a közjogi státusz és a történelmi múlt különbözteti meg. A helyi önkormányzatokat általá-
- 18/19 -
ban állami szervnek tekintik, viszont hangsúlyozni kell, hogy fogalmilag védve is vannak az állam beavatkozásától.[2]
Az önkormányzat fogalmának meghatározása körében sok kísérlet jött létre, legsikeresebb példája az Önkormányzati Charta keretében született meg: "helyi önkormányzás a helyi önkormányzatoknak azt a jogát és képességét jelenti, hogy jogszabályi keretek között a közügyek lényegi részét saját hatáskörükben szabályozzák és igazgassák a helyi lakosság érdekében."[3]
A fogalom és a mögötte húzódó elvi tartalom fejlődése rögös utat járt be és manapság sem természetes az érvényesülése.
A települések kormányzása a királyi udvartartás igazgatásából alakult és fejlődött ki, az államalapítás idején még inkább védelmi funkciót látott el, majd később a vármegyék kialakulásával egyre inkább az igazgatási funkció került előtérbe. A nemesi vármegye kialakulása Zala vármegyére vezethető vissza, amely vármegye aztán évszázadokon át a nemzeti ellenállás bástyája volt, ahonnan a XIX. század második felében tevődött át az önkormányzatiság központi szintje a településekre.[4] Ezt aztán elsöpörte a Tanácsrendszer, amely lényegét tekintve a területi szintű államigazgatási struktúra sajátos változatát képviseli.[5]
Az európai népi demokráciákban a második világháború után a munkásosztály és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájának tekintett állami berendezkedés magával hozta a szovjet típusú, munkástanácsi jellegű közigazgatás elterjedését.[6]
A rendszerváltás során létrehozott önkormányzati rendszer szerint "az önkormányzáshoz való jog alapjog, amit a polgárok különböző módon szervezett közösségei kollektív emberi jogként gyakorolhatnak."[7] Ebben a felfogásban a polgároknak alapjoga van a helyben ellátható ügyeik közös intézéséhez. Azonban ez a jog nem feltétlenül személyhez kötődik, hanem egy kollektív alapjog, hiszen a személy egyedül nem tudja gyakorolni, csak közösségben[8]. Az Alkotmány gyakorlatilag önálló hatalmi ágként ismerte el az önkormányzatokat, a kollektív alapjogként deklarált önkormányzáshoz való jogból pedig levezethetőek voltak az önkormányzatok alapjogai. Ezeket az Alkotmánybíróság védett hatáskörcsoportnak tekintette.[9]
A rendszerváltást követően megnövekedett az önkormányzatok száma, de ez azt vonta maga után, hogy sokkal széttagoltabb lett a lakosságarány, tehát nagymértékben csökkent az egy településre jutó lélekszám. Megalapozták az egységes feladat- és hatásköröket, továbbá a hatósági jogalkalmazói feladatokat is az önkormányzatokra ruházták. A közszolgáltatások nagy része is az önkormányzatok kezébe került. Ebbe a körbe tartozott például az általános és középiskolai oktatás, a szociális ellátás, az egészségügyi ellátás szervezése. Ebben a rendszerben széles volt az önkormányzatok feladat- és hatásköre (formálisan erős autonómiával egybekötve), viszont ehhez képest nagyon gyenge volt a felügyelet és nagyon sok önkormányzat működött. Az apparátus képzettsége sem volt megfelelő ilyen sok és precizitást igénylő feladat ellátásához. Viszont a lakosokban ez a rendszer a demokrácia érzését erősítette és elégedettebbek is voltak a kistelepülési önkormányzatokkal.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
