1. Farkas Lajos 1841. november 14-én született Doboka vármegyében, a Szamos-parti Bonchidán.[1] a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodó, s azokért áldozatokat is hozó családból származott. Édesapja az 1848-as forradalmat követő szabadságharcban esett el, s így Farkas Lajos hét testvérével együtt korán árvaságra jutott. a család nehéz anyagi helyzete miatt több évi késedelemmel kezdhette csak meg tanulmányait. a kolozsvári római katolikus elemi iskola elvégzése után a piaristák ugyancsak kolozsvári líceumában tanult, ahol 1864 júniusában kitűnő minősítésű érettségi bizonyítványt szerzett.
Jogi tanulmányait a pesti Királyi Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán kezdte meg. Gyenge egészsége miatt azonban kénytelen volt a születési helyéhez jóval közelebb eső nagyszebeni jogakadémiára átiratkozni. Harmadéves korától kezdve a nagyszebeni kincstári ügyészség fogalmazási székén dolgozott, mellette szinte emberfeletti erőfeszítéseket tett a doktori cím (ahogy akkor nevezték: jogtudorság) előírt idő előtti megszerzése érdekében a budapesti egyetemen. Farkas Lajost azonban csak 1871. június 6-án avatják Budapesten jogtudorrá. a jogtudori cím viszonylag késői megszerzésének oka a családi körülményekből adódó túlfeszített munka.
2. Életében sorsdöntő fordulatot jelentett Kainz Josef Pfaff nagyszebeni professzor Innsbruckba történő távozása. a tehetséges ifjúra állandóan figyelemmel lévő nagyszebeni jogakadémia tanári kara Farkas Lajost hívta meg 1869-ben a betöltetlenül maradt római jogi tanszékre. Farkas Lajos, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter felhatalmazása alapján kapott megbízást az ideiglenes, majd véglegesített helyettes jogtanári teendők ellátására. a nagyszebeni jogakadémián három évet töltött el.
- 9/10 -
1872-ben nyert királyi jóváhagyással kinevezést az abban az évben alapított Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetemre, mely 25 évvel később uralkodói jóváhagyással vette fel a Ferencz József Tudományegyetem nevet.[2] 1872-ben a római jogi tanszék nyilvános rendkívüli, majd 1873-tól nyilvános rendes professzora lett, egészen 1915-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig.
Farkas Lajos döntő szerepet játszott Kolozsvár Erdélyben betöltött kulturális elsősége megőrzésében és ápolásában. Széleskörű tudományos munkássága is ezt a célt szolgálta.
3. Farkas Lajos számos egyházi és jótékonysági megbízást vállalt. Közéleti aktivitását jelzi, hogy a kolozsvári római katolikus egyházközösségnek és a Szent Erzsébet egyháznak tíz éven át főgondnoka, az erdélyi római katolikus státusz igazgatóságának tagja és tiszteletbeli előadója, az Erdélyi Pártfogó Egyesületnek és a Tüdőgondozó Intézetnek elnöke, az Erdélyi Magyar Egyesület jog- és társadalomtudományi szakosztályának megszervezője és vezetője, továbbá központi választmányának tagja volt. Puritán életfelfogásából adódóan egyetemi katedráját a lelkészi pulpitussal és a bírói székkel tartotta egyenértékűnek, és idegenkedett a sine cura jellegű hivatali megbízásoktól. Farkas Lajos társadalmi és egyházi lekötöttségén túl az egyetemi életben való aktív, szervező részvételre is tudott időt fordítani. A kolozsvári egyetem jog- és államtudományi karának több ízben dékánja (1877/1878, 1887/1888, 1900/1901 és 1910/1911) és prodékánja volt. Az 1896/1897. évi tanévben az egyetem rektori tisztségét töltötte be.
Ebben a minőségben kapta első megtisztelő királyi elismerését a millenáris esztendő alkalmából. 1897-ben ugyanis a magyar kormány miniszteri tanácsosa lett. Később I. osztályú polgári hadi érdemkereszttel és a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntették ki.
A Magyar Tudományos Akadémia Farkas Lajost 1893. május 12-én választotta levelező tagjává.
4. Farkas Lajost 1902-ben harmincéves professzori működése alkalmából tanítványai és a Kar nagyszabású ünnepség keretében köszöntötték fel, ahol a résztvevők egyhangúlag Pannónia utolsó nagy római jogászához, Valerius Dalmatiushoz hasonlították egyéniségét. Hasonló módon üdvözölték tanári működése 45. évi jubileuma alkalmából is 1914-ben. Kollégái ebből az alkalomból emlékkönyvet adtak ki tiszteletére.[3]
- 10/11 -
Élete utolsó éveiben azonban sorozatos megpróbáltatások érik. 1915-ben elveszíti feleségét, hűséges társát, Senz Annát, a néhai híres nagyszebeni professzor leányát. Még ebben az évben, 1915. május 31-én vonult nyugalomba. Súlyos megrázkódtatást jelentett számára az I. világháborút követően Erdélynek - kisebb hazájának - az anyaországtól való elszakadása. Mindazonáltal még a legnehezebb pillanatokban sem hagyott fel tudományos tevékenységével. Utolsó munkáján - az egyébként befejezetlenül maradt "A részvét" c. nagyszabásúnak indult tanulmányán - egészen 1921. június 24-én bekövetkezett haláláig dolgozott. Farkas Lajost 1921. június 27-én temették el a házsongárdi temetőben. Életéről és munkásságáról a Magyar Tudományos Akadémia 1928. január 23-án tartott teljes ülésén Kolosváry Bálint emlékezett meg[4].
5. Farkas Lajost mint oktatót kiforrott, eredeti stílus jellemezte. Ahogy azt egyik, később híressé vált kolozsvári tanítványa, Nagy Vince írta: "Szeretem a római jogot, a későbbi európai magánjogrendszerek alapját. Érdeklődéssel hallgatom annak tudós professzorát, Farkas Lajost, zamatos székelyes kiejtésével. Könyvének latin és tömör magyar definíciói úgy bevésődnek elmémbe, hogy még ma is hibátlanul tudom idézni egyiket-másikat."[5]
Előadásaiban az egyértelműség és tömörség pedagógiai követelményének maradéktalan érvényesítésére törekedett. Egyénisége többek egybehangzó nézete szerint tökéletesen testesítette meg az "ars boni et aequi" és a "honeste vivere, neminem laedere, suum cuiqne tribuere" Celsus és Ulpianus megfogalmazta örök eszményeit.
6. Farkas Lajos fő munkája, a több kiadást is megért, kétkötetes Római jog történelme. Alapintézmények az első alakulás szerint (1892-1895). Tudományos munkássága legértékesebb darabját szinte egész életén át írta, ezért kritikusai, felületes ismerői nem egyszer "homo unius libri"-nek nevezték.
- 11/12 -
A munka népszerűségének elfogulatlan fokmérője, a kiadások nagy száma is felkészültségét, európai színvonalon álló szakmai tudását igazolja. A mű második kiadása 1900-ban, a harmadik 1903-ban, a negyedik pedig 1905-ben jelenik meg. A II. kötet első felének harmadik és egyben utolsó kiadása 1904-ből származik. A mű első kötete az alapintézményeket, továbbá a dologi, kötelmi és személyi jogot, míg a második kötet az öröklési jogot tartalmazza.
Szemléletében Farkas Lajos a Gustav Hugo (1764-1844) alapította és Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) nevével fémjelzett Történeti Jogi Iskola (Historische Rechtsschule) követője.[6] E koncepció szerint a római jog igazi elismertségét az európai jogtudományban csak a történelmi szemlélet és a korszerű tudományos módszer együttes alkalmazása révén érheti el. Farkas Lajos a római jog "szelleme" (Ideenwelt des römischen Rechts) tökéletesebb megismerése érdekében igyekezett minél jobban beleélni magát a római jogtudósok gondolkodásmódjába. Farkas Lajos módszertani hibának tartotta a római jog archaikus elemeinek túlhangsúlyozását. Erre tekintettel alapnézőpontja az volt, hogy "...a régi római jogászok, bár mindig koruk általános műveltségének színvonalán állottak, a maguk jogának sem kezdetét, sem elvi értékét összehasonlító magyarázgatásokkal nem zavarták; intézményeiknek eredetét és életrevaló mivoltát mindig magukból az intézményekből és saját magukon keresztül szemlélték. Náluk a recepcióban az idegen eredet éppen úgy elenyészik, mint akárcsak a novatióban a régi obligatio. ... Az ilyen antiquarius elemek ugyan figyelmen kívül nem hagyhatók, de nem szabad az sem, hogy nyomaikkal az egész kép conceptióját és színteli hatását mintegy megzavarják."[7] Többek között ez a magyarázata annak, amiért A római jog történelme negyedik kiadásában, dacára az időközben megélénkülő papyrológiai kutatásoknak, az assyriai és egyiptomi leletek alapján megindult tudományos munka eredményeiről Farkas Lajos részletesebben számot már nem ad. Csupán nevesítetlenül utal rájuk, a saját munkája történeti módszere - az intézmények egészében való összefüggéseinek előtérbe állításával - beigazolását látja bennük, hangsúlyozva, hogy azok az általános történeti felfogását Róma jogának elsődleges alakulására nézve megerősítették. Az archaikus jogra vonatkozó koncepciója szerint a) az itáliai államközösségek "kulturmilieu"-je beivódott a gyarmatosító rómaiak mentalitásába, így az általuk meghódított népekre erőszakosan rákényszerítették a kapott örökséget, mely felsőbbrendű érzésüket, tetterejüket adta; b) a római szerzők által hangsúlyozott Romána proprietas az ősi hagyományok állandó megreformálása révén alakult időről-időre, ennek megfelelően nem szüksé-
- 12/13 -
ges a későbbi korok tudós reflexiójaként feltüntetni az ősi intézmények fejlődésében megnyilvánuló tervszerűséget, hiszen az szemben állna a római konzervativizmussal is; c) a római jog csak a hosszabb távon is életképes jogintézményeket kölcsönözte idegen jogokból hosszú fejlődése során.
Farkas Lajos kritikusai szerint nem tudott túljutni a második kötet első felén, példátlanul nehéz metodikája a széles forrásbázis ellenére ellentmondásokat szül, és a munka második felében már az utóbbit - a forrásbázist - mellőző, megalapozatlan hipotézisek is helyet kapnak. Ebből adódik az, hogy a mű olvasójától nagyon sokat kíván, s értékeit könnyen és fáradság nélkül nem teszi elsajátíthatóvá. Mindezek ellenére a mű egészében véve megfelel kora tudományos követelményeinek, s jól ötvözi a kézikönyv- és tankönyvjelleget.
7. Farkas Lajos kisebb terjedelmű tudományos munkái a római jog történetének feltárásával kapcsolatos tudományos életművének fontos kiegészítéseit alkotják. Időrendben először: A "hereditas iacens" jogi természete c. értekezése érdemel említést, amely az 1866-ban alapított tekintélyes folyóirat, a Jogtudományi Közlöny 1872. évi kötetében jelent meg. A jogintézmény történetének és fejlődésének általános felvázolása után Farkas Lajos kitér a római jogászok ide vonatkozó ellentétes nézeteire, majd az újabb írók (Savigny, Puchta, Brinz, Jhering, Scheurl, Schirmer, Veming, Keller) felfogásait ismerteti kritikai szemszögből, végül kifejti saját álláspontját: "... a hagyaték a successio céljára tekintettel és anélkül tartozik jogi és gazdasági egészként egy egységben össze, hogy az interim tartama alatt meghatározott alanya lenne. Jogok azalatt is állhatnak fenn, amíg az, akire átszállandók lesznek, megállapítva még nincs. Az uratlanság nem jelent jognélküliséget, s főleg a hagyaték personificatiójára, jogi személyiség fictiv alkotására szükség nem merül fel". Farkas Lajos felfogása tehát a Brinz nevéhez fűződő célvagyon-elmélethez áll közel.
Az Adalék a római rabszolgaság ismeretéhez c. munkája az Erdélyi Múzeum Egylet kiadványsorozatának 1880. évi első számában jelent meg. Farkas Lajos e jogintézmény alapjainak gyökereit a magánjogba helyezi; hangsúlyozza, hogy nem a "közjogos" ius gentium a rabszolgaság kiindulópontja, hiszen az nem ismerte a tulajdonszerzés egyik legfontosabb forrását, az occupatiót.[8]
A római jog céljának és helyének kérdését illetőleg mai tanulmányi rendszerünkben c. értekezése a Jogtudományi Közlöny 1881. évi kötetében látott napvilágot. Ez a tanulmánya ma is aktuális, és tovább gondolkozásra késztet.
Nem sokkal ezután született a Tanulmányok a magánjog dogmatikájából. A jogügylet c. munkája, amely a Jogtudományi Közlöny 1883. és 1884. évi köteteiben jelent meg. Farkas Lajos Savigny felfogásának elemzésével kezdi fejtegetéseit, részletesen bírálja azokat a különböző nézeteket, amelyek az akarat
- 13/14 -
és az akaratnyilvánítás mint ügyleti tényálladéki elemek tekintetében felmerültek (akarati elmélet [Willenstheorie] és nyilatkozati elmélet [Erklarungstheorie]). Ő maga a nyilatkozati elmélettel szemben foglal állást és éles kritika alá veszi Windscheid teóriáját. Különösen értékes a munka második része, amely az elmélet történetére vonatkozó francia, angol és belga tudományos eredményeket is tüzetesen ismerteti.
A római család és családfői halalom jogi jelentősége c. munkája az Erdélyi Múzeum Egylet kiadványsorozatának 1886. évi harmadik kötetében található. Farkas szerint a családi hatalomban foglalt jogintézmények a közhatalom alátámasztását kell, hogy szolgálják.
A római jog a XIX. század végén c, az egyetem 1900/1901. évi záróünnepségén tartott előadásában - tegyük hozzá: túlzott - kritikával illeti az 1900. január 1-jén hatályba léptetett német Bürgerliches Gesetzbuchot, mivel az a római jogra, akárcsak a "Gemeines Recht" tartalmi anyagára és a jogászképzés addigi rendszerére válságot jelentő "súlyos csapást" mért.
A polgári jog kodifikációja nézete szerint megdöntötte az 1495-ben recipiált római jog uralmát, azt az iskola jogának szintjére szorította vissza, s így a "Gemeines Privatrecht" helyett az egyetemi tantervbe a "System der römischen Rechtsgeschichte"-t állította be.[9]
A munka ikerpárjának tekinthető a magyar jogfejlődésben a BGB által előidézett változáshoz hasonló előretörést jelentő 1911. évi I. te, a Plósz Sándorféle polgári perrendtartás értékelése: Az új polgári perrendtartás és a római jog, amely 1912-ben jelent meg Kolozsváron Ajkai K. Albert könyvnyomdájában. E tanulmánya először előadás formájában kapott nyilvánosságot az Erdélyi Múzeum Egylet Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának 1911. október 11-én tartott ülésén. Munkájának témája az volt, hogy az 1911. évi perrendtartásnak mennyit sikerült megőriznie az ősi római per intézményeiből, melynek elemzésére egyébként maga a törvényalkotó Plósz Sándor kérte fel egykori tanárát. Az értekezés a Plósz-féle törvénymű egyik ritkaságszámba menő szakmai értékelésének tekinthető.
Az 1896/1897. évi tanév megnyitó ünnepségén hangzott el rektori székfoglaló tanulmánya: A becsület általános jelentősége a mai és római jogrendben, melyben kiemeli: a legújabb bölcseleti irány és a hozzá társul szegődött szociológia helyesen mutat rá a mai jogrend visszaesésére, mert kereteiben az ember társadalmi és állametikai egyénisége nemhogy teljesebbé vált volna, de egyenesen megfogyatkozott; ugyanis az emberi önzés - amelynek az új jog a kiformálása során helyet adott - a becsület legnagyobb ellensége. Callistratus frag-
- 14/15 -
meritumát hozza fel példaként, amely a becsület eszméjének intézményi jelentőséget tulajdonít: "Existimatio est dignitatis inlaesae status, legibus ac moribus comprobatus, qui ex delicto nostro auctoritate legum aut minuitur aut consumitur". [A megbecsülés a személyi méltóság törvények és szokások által jóváhagyott, sérelmet nem szenvedett állapota, amely az általunk elkövetett jogsértés folytán a törvények erejénél fogva csökken vagy szűnik meg.] Dig. 50, 13, 5, 1 (Callistratus, libro primo de cognitionibus).
8. Utolsó jelentős, hosszabb terjedelmű munkája az 1913-ban nyomtatásban is megjelent akadémiai székfoglaló értekezése: A római obligatio fogalmilag véve a közép- és újkori jogi elméletben.[10] Betegsége miatt a Magyar Tudományos Akadémia levelező taggá történő megválasztása kapcsán írt székfoglaló értekezését azonban személyesen nem tudta felolvasni. Ezért a székfoglaló értekezés felolvasására, amelyre 1912. december 9-én került sor, egyik legkedvesebb barátját, volt kolozsvári kollégáját, Plósz Sándort kérte meg11.
Az európai továbbélés keretében Farkas Lajos fejtegetéseit a glosszátorokkal kezdi, akik a római jog kettős obligatio-definícióját vették át: a kötelem pozitív és negatív meghatározását. Az iskolaalapító Irnerius az obligatiót "non corporalis sed iuris''-ként értelmezi, míg Accursius glosszájában az obligatio " iuris vinculum: id est ius vinciens, et sic est res incorporalis: ut enim boves iunibus visualiter ligantur, sic homines verbis ligantur intellectualiter". Álláspontjuk szerint az obligatio lényege lekötöttségében, az egyéni akaratot kényszerítő módon korlátozó "civile vinculum" jellegében van. Az obligatióban lévő jogi erőből lesz az actio, mely nem más, mint a jognak köztekintélyü bírói úton való alkalmazása. Placentinus az actiót nem közvetlenül az obligatióból, hanem annak okából (causa) eredezteti, ill. azzal azonosítja (causa sit actio). Azon tétele, - amelyet a korábbi nézetet elutasítva Accursius is átvesz - értelmében: "obligatio est causa et mater actionis". Később elterjedt a megkü-
- 15/16 -
lönböztetés a tágabb és a szűkebb értelemben vett civilis és naturalis obligatio között. Irnerius szerint az obligatio mint ligamen azt jelenti, hogy a tevésre illetve a nemtevésre vonatkozó szabad tehetség már nincs meg; vagyis az akarat szabadságát korlátozza a jog, amikor az illetőt egyenesen és meghagyólag a kérdésben lévő tény teljesítésére kényszeríti ("haec iuris praeceptio seu obstrictio liberam voluntatem dandi vei non dandi aufert, cum iatn praecise ad dandum veifaciendum cogit").
A kommentátorok, Bartolus és Baldus véleménye szerint a kötelezés nem maga a kötés, hanem az, ami a kötésből ered. De nem pusztán a kötés tényéből, hanem a jog kötelező erejével társulva. A legalis defmitio az obligatión általában, vagy csak egy adott formájában, a civilis obligatio vonatkozásában értelmezi. Sajátos megoldást kínált Aldobrandus, Cuiacius példaképe, aki a civilis és a naturális obligatiót egybefoglalva a definitiót mindkét kérdéskörre kiterjesztette.
A humanisták közül Cuiacius az obligatióval kétféle értelemben foglalkozik: egyszer mint alapfogalommal, s ezután a fogalom egyes elemeivel alkalmilag, ha a forrástételt csak ezek helyes értelemben való alkalmazásával lehet kellő módon megvilágítani. A vinculum értelmezésénél a kifejezés átvitt, képletes értelmét hangsúlyozza; a vinculum nála egyértelmű szó az obligatióval: "omnes obligations sunt vincula". Véleménye szerint az obligatio azonos értelmű a necessitasszal: "necessitas verbo significatur obligatio...". A vinculumban az állapot mivoltát célja és hatálya szerint kifejezve szemlélte, míg az obligatio megfelelőjeként a iuris necessitas kifejezést használja. Megerősíti a régi "nyomon haladva a lekötés jogbeli dolog jellegét szemben a "tényies" oldallal: "obligatio res iuris est... nonfacti". Értékelése szerint az obligatio és az actio viszonyát vizsgálva: "ex obligatione nascitur actio", a régiek szólásmódjának ("obligatio est mater actionis") megfelelően. A causa obligationis-tantétel kapcsán Accursius megjegyzését - miszerint Theophilus a causât az obligatióval kapcsolja össze - elfogadja, egyúttal megkülönbözteti az obligatiót a contractustól, hangsúlyozva, hogy a causa alatt csak az utóbbit lehet érteni: "verius est causam esse contractum, contractumparentem obligationis... ex omni igitur causa, id est, ex omni contractu". Megkülönbözteti az obligatio personalist az obligatio reálistól, mert míg az előbbinél személyünkben vagyunk lekötve, az utóbbinál csak a személyi kötés erősítése a cél: "ad firmandam crediti substituendi et solvendifidem". Ezenfelül a "secundum" határozót megszorítóig értelmezve különválasztja a naturalis obligatiót, amelynek erejét (vinculum) csak az aequitas biztosítja: "naturalis obligatio necessitaient non ponit".
- 16/17 -
Donellus (1527-1591) az obligatióra vonatkozó tanítását azzal vezeti be, miszerint az egyéni jogosultság a javak és a személyek tekintetében adott: mi az, ami a miénk, és mi az, amivel mások nekünk tartoznak. Az utóbbinál hangsúlyozza, hogy ez csak az obligatio megismeréséből állapítható meg. Helyesli a vinculumként történő értelmezést, mert az ugyan translatio, de nem üres fictio, melyben több foglaltatik, mint egy a valóságban is megtörténő lekötésben. A vinculum eredményéhez a necessitashoz ok-okozati formában viszonyul. A necessitas, mivel együttjár minden obligatióval, magában hordozza az obligatio fogalmi sajátosságát: "recte obligationem necessitatem in se habere et quae non habet obligationem non esse". Farkas Lajos álláspontja szerint a necessitas nem azonos az obligatióval, úgyszintén a causa és az obligatio is "két külön dolog", mely egymással csak okozati viszonyban képzelhető el. A causa a factum obligationis, azaz amiből a kötelem ered.
Johannes Schneidewinus (1519-1568) wittenbergi egyetemi tanár, Cuiacius és Donellus nagytekintélyű kortársa az Institutiókhoz írt terjedelmes kommentárjában is sokat merít a glosszátorok tanításaiból, elsősorban Bartolus magyarázataiból. Meglátása szerint az obligatio jogbeli (res incorporalis) és ezért a szerződési ténytől is külön kell választani; s hatálya, az actio is tisztán jogi eredmény.
A természetjogi iskola először emeli ki az obligatio etikai jellegét, ezzel azonban az adott terrénumot is illetően a szakszerű jogtudomány lassanként a filozófia körébe jut.
Samuel Pufendorf (1632-1694) szerint az embereknek vannak külön kapott tulajdonságai (attributa), melyeket erkölcsi lénybeliségeknek (entia morállá) nevezünk, és melyek meghatározzák az illető gondolkodását, életmódjának harmóniáját (De iure naturae et gentium libri octo. Recensuit et animadversio-nibus illustravit Gottofridus Mascovius, 1744). E tulajdonságok származhatnak a dolgok lényegéből (substantia), vagy lehetnek olyanok, melyeket az értelem ereje különböztetés és következtetés útján nyert ki és tulajdonít valaminek. Eszerint bizonyos dolgok Istentől, míg mások az emberi felismerésből származnak. A modus, a quantitas és a qualitas kategóriáit alkalmazva az obligatio-íogalom determinálására megállapítja, hogy az erkölcs lényegéből fakad a tevés ill. nemtevés opcionalitása; így bár az obligatio az emberre nézve necessitas, ez nem szünteti meg az akaratlagosságot. Helytelen az obligatiói közvetlenül a törvényből eredeztetni, ez ugyanis szemben állna az akaratlagosság teóriájával, és megkérdőjelezné a legfelsőbb moralitás gondolatát. A morális értelemben felfogott obligatio pedig magában foglalja az "elhajlástól" való félelmet, a belső moralitás élményét is. A kényszertől (coactio) is különbözik ebben az értelemben, mivel a félelmen kívül a szabályellenes cselekedet jogos büntetésének elismerését is magával vonja.
- 17/18 -
Christian Thomasius (1655-1728) elismerve Pufendorf alaptételeit, azokat a következőkkel egészíti ki a Fundamenta iuris naturae et gentium ex sensu communi deducta, in quibus ubique secernuntur principia honesti, iusti ac decori... (1718[4]) c. munkájában: az alapintézmények definiálásánál irányadóka honestum, iustum, decorum etikai vetületei, ami magával vonja az ember belső és külső magatartásának megítélését; a jog a iustum szolgálatában áll, és elsődlegesen külső jelleg; az obligatio megfelelő jog nélkül (önmagában) is fennállhat, ámbár főszabályként a "ius et obligationem esse correlata" elve érvényesül.
Christian Wolff (1679-1754) munkássága nagy befolyással volt a XVIII. század jogbölcseletére. Az obligatio nála a gyakorlati bölcselet alapprincípiuma, amely nemcsak az erkölcsös cselekvés irányelvének kifejezője, hanem lényegbeli és természeti alaptulajdonságának magyarázója is. Az obligatio ugyanis az ember lényege, mely természetéből ered; ezért általános és veleszületett, tőle (az embertől) elválaszthatatlan tulajdonság. Az obligatio a jog előtt áll, a jog csak az obligatióból származtatható. A kötelem erkölcsi szükségszerűség, amely valakit, valamit tenni kényszerít vagy tűrni kötelez; s mint ilyen ezután megváltoztathatatlan is. Az emberi szabadság nem egyenlő a szabadossággal, amit már az obligatio definíciója is eleve kifejez. Wolff tétele a leibnizi filozófia jogba való implantatiója, beültetése következtében lassanként communis opinióvá válik, amely hosszú ideig az: "obligatio est connexio motivorum cum actionibus " tantételben állandósult.
Arnold Vinnius (1588-1657) az In quatuor libros Institutionum Imperialium Commentarius, academicus et forensis c. munkájában két tévedést kíván eloszlatni az obligatio fogalmával kapcsolatban. Az egyik az obligatióí az actióval azonosítja, és elkülöníti a személyektől, valamint a javaktól. A másik tévedés is tarthatatlan, az ugyanis az obligatiót a személyi jogok közé sorolja, holott az usus illetve az ususfructus sokkal inkább idetartozó lenne. Az utóbbi esetében az obligatio nem a személyt magát, hanem az adóst érinti (támadja), így adósnak azért nevezünk valakit, mert adni, tenni, tűrni köteles valamit a dologra való tekintetből. Az obligatiónak tehát nem az a végcélja, hogy a személy legyen lekötve, hanem hogy az obligatióba foglalt dolgot követelhessük.
Georg Adam Struve (1619-1692) munkájában (Syntagma Iurisprudentiae, secundum ordinem Pandectarum concinnatum, quo solida fundamenta traduntur..., I-III, 1738[3]) először találkozhatunk az elődök római jogban gyökerező álláspontját meghaladó új, bölcseleti alapon álló általánosításokkal, kifejezési módokkal. Struve szerint az obligatióban egyfelől az adósra nézve a törvény által létesített szenvedőleges erkölcsi hatalom (potentia passiva moralis), amely a hitelezőnek leköti, másfelől a hitelező oldalán egy cselekvőleges erkölcsi hatalom (potentia activa moralis), amely az adóst lekötve tartja, egyesül, s ezért mindezek dologhozi jognak (ius ad rem) neveztetnek. Az actio kapcsán, a keresetet a jogból származtatja, de míg a jog absolute van az alanynál, addig az actio csak a bírósági eljárás vonatkozásában.
- 18/19 -
Farkas Lajos nézete szerint Müller jénai egyetemi tanár Struve Syntagmájához írt terjedelmes jegyzetében Hobbes és Grotius hatására az obligatio kapcsán figyelembe veszi a politica honestas etikai követelményeit (praecepta), amelyek viszont "non sunt obligationes sed solum institutiones"
Johann Gottlieb Heineccius (1681-1741) a római jog meghatározása ellen bölcseleti oldalról tett kifogást. Elementa iuris civilis secundum ordinem Pandectarum c. művében így fogalmaz: "res morales nicht so genau mit eigenen Worten ausgedrücket worden".
A XIX. század elején a jogi dogmatika - Savigny és a Történeti Jogi Iskola más képviselői munkásságának köszönhetően - új alapfogalmakkal gazdagodik, amelyek (jogviszony, jogügylet, igény, alanyi jog) az obligatiók terén is éreztetik hatásukat. Az iskolaalapító Savigny kötelmekre vonatkozó nézetei a következőképpen összegezhetők: a személyes hatalom az az állapot, amikor a személy a részére kijelölt téren az őt megillető hatalommal akaratával uralkodik (alanyi jogosultság és akarati elmélet), a jogviszonyban uralomra jutó akaratnak hatalmi tárgyai a természetnek térbelileg határolt darabjai és az idegen személyek. Az utóbbi esetben a hatalom nem a személynek egészére, hanem csupán egyes cselekményére vonatkozik, s az uralomnak ilyen viszonyát egy másik személy cselekménye felett jelenti maga az obligatio. Az obligatio telje-sítéscentrikussága kapcsán hangsúlyozza, hogy ebben az esetben nem feltétlenül egy cselekményről van szó, hiszen teljesítésként szolgálhat több, sőt folytatólagos tevékenység is (megbízás, társaság). A kötelezésbeli cselekmény minősítésénél Savigny aláhúzza az elkülönítés szerepét, vagyis az obligatio azon sajátos hatását, amely a korábban véletlen és bizonytalan eseményt szükségessé és bizonyossá változtatja. Ebből következik, hogy kötelezés tárgya csak olyan cselekmény lehet, amely elkülöníthető, idegen akarat alá kerülhet és pénzbeli becslésre alkalmas vagyoni értékkel bír. Ezeket a cselekményeket összefoglaló-lag hol szolgáltatásnak (Leistung), hol teljesítésnek (Erfüllung) nevezi (SAVIGNY: Das Obligationenrecht als Theil des heutigen Römischen Rechts, 1851).
Georg Friedrich Puchta (1798-1846) álláspontja, aki Savigny utódja volt a berlini katedrán, némileg eltérő. Puchta szerint a cselekménynek a személyi szabadságból való kiválása és tárgyi jelleggel való felruházása csakis abban az értelemben képzelhető el, ha azt tisztán az obligatióba bevont vagyonérték helyettesítőjeként vesszük; a hitelező és az adós közötti viszony nem szoros értelemben vett hatalmi, alárendeltségi viszony, mint inkább összeköttetés; a cselekmény feletti hatalom nem rendelkezési jog, hanem az az adott mód, mely által az obligatiobeli szolgáltatás az arra jogosult részéről követelhető.
- 19/20 -
A Történeti Jogi Iskola communis opinióvá váló tételeit az obligatiók kapcsán a legélesebben Alois von Brinz (1820-1887) támadja a Kritische Blütter civilistischen Inhalts (Nr. 3. 3-11. II.) és a Zeitschrift für das Privat- und öffentliche Redit der Gegenwart (I, 1874) c. folyóiratokban közölt tanulmányaiban, valamint kétkötetes Lehrbuch der Pandekten (1857-18712) c. munkájában. Felfogása szerint a cselekmény feletti uralom eszméje sem a római jog nyelvezetébe, sem eszmekörébe nem illeszkedik, ugyanis a Herrschaftnak csak a domínium kifejezés felelne meg, márpedig a források sehol sem nevezik a creditort dominusnak, továbbá a személytől elválasztott cselekmény képzete a római jogból éppenséggel hiányzik. Savigny elméletében a cselekmény dologi, azaz állandó tulajdonságot ölt magára, mert különben a hatalmi vonatkozás elveszne; ezzel szemben Brinznél a cselekmény pusztán átmeneti jellegű, tehát amíg a rá vonatkozó hatalom fennáll, maga nem létezik, hiszen a teljesülés előtt lehet szándékról, elhatározásról, akaratról beszélni, azonban szolgáltatásról semmiképpen sem. Véleménye szerint a kikényszerítő hatalom nincs benne az obligatióban, hanem csak ehhez járul, így nem lehet azt állítani, hogy a hatalom a kötelem fogalmában lényegbeli elem. Brinz elméletének alapgondolata a Haftung szóval reprezentálható. Ha az obligatio alatt nem a kötelező tényt, hanem annak eredményét értjük, nincs más német szó, amely ezt teljesebben kifejezné, mivel a Haftung a cautio eszméjét is magában foglalja. A szolgáltatás hozzátartozik az obligatióhoz (attól elválaszthatatlan), azonban a kötelezéstől elválasztani és az obligatiónak akár tárgyaként, akár céljaként feltüntetni nem volna helyes, hiszen ezzel a dolog egészét bontanánk meg, a részt az egész céljaként tételeznénk. Brinz szerint az obligatiónak a Haftung tartalmát adva a régi vitás kérdés - van-e különbség a personae és a rei obligatio között - könnyen megoldhatóvá válik. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy a Haftung fogalma az obligatiónak csak általános mivoltát tárja föl, amivel szemben a személyi obligatio a velejárható kötelezettség.
Farkas Lajos utal arra, hogy úgy a francia, mint a német szakirodalomra jelentős hatással levő Robert-Joseph Pothier (1699-1772) az obligatiókról írt munkájának (Traité des obligations I-II, Paris 1805) bevezető részében kiemeli az obligatio tágabb és szűkebb értelemben vett jelentése közötti különbségtétel jelentőségét, ahol az előbbi a kötelességgel (devoir) azonos, amely fajtájára nézve tökéletes (parfait) és tökéletlen (imparfait) egyaránt lehet. Azonban a közönséges jog csak a szűkebb értelemben vett obligation alkalmazza, így a római jogi naturalis obligatiók, amennyiben a fidesböl kiinduló szerződésekből erednek, szintén civilis obligatiók, és nem tévesztendőek össze a tökéletlen obligatiókkal (amelyek másvalakivel szemben még lelkiismeretileg sem köteleznek, teljesítésükért csak Isten előtt felelünk). Pothier hangsúlyozza továbbá, hogy "...celles-ci ne donnent aucun droit à personne contre nous, même dans le for de la conscience". Az obligatio lényegét annak hatályában, a hitelező ke-
- 20/21 -
reseti jogában látja, így a vinculum iuris kitételt csak a civilis obligatióra vonatkoztatja. A hatály eredménye szerint különbséget tesz a dare, facere és praestare kötelezettségek (szolgáltatások) között; azonban a hatály csak abban áll, hogy az adósnak teljesítenie kell mindazt, amire vállalkozott, ül. adni, amit ígért, azaz szó sincs a hitelezőnek az adós személyére is kiterjedő kényszerítő erejéről.
9. Farkas Lajos obligatiókról írt munkájának a hazai jogfejlődés és a római jogtörténet szempontjából is kiemelkedő jelentőségű a hetedik, az obligatio elméleti alapját a magyar jogi forrásokban és szakirodalomban, történeti kibontakozásában vizsgáló rész. A szerző Werbőczy korától egészen Szászy-Schwarz Gusztáv tevékenységéig tekinti át a kötelmekre vonatkozó állásfoglalásokat, munkája végén megfogalmazva saját álláspontját.
Kronológiai sorrendben haladva először a koraközépkori magyar oklevelek kötelmi jogi relációival foglalkozik, melyek nagyrészt az ismert szerződésekre vonatkoznak, s amelyekről Illés József tesz említést az Árpádok korabeli szerződésekről írt A magyar szerződési jog az Árpádok korában c. munkájában. A XVI. század utolsó éveiből (1593) fennmaradt irodalmi emlékünkben, Baranyai Decsi János (Decius Barovius) Syntagma Institutionum Iuris Imperialis ac Ungarici (Claudiopoli 1593) c. művében az elméleti alapot a Ius imperiale Romanum jelenti, amely szerint az obligatio "iuris vinculum, quo necessitate adstringimur alicuius solvendae rei secundum nostrae civitatis inra" (vö. Inst. Iust. 3, 13 pr.). Baranyai Decsi János követi a legalisnak tartott summa divisiót, de egyúttal alkalmazkodik az új tudományhoz, amennyiben a római jogi civilis obligatio és honoraria obligatio szerinti megkülönböztetést a naturalis obligatiókkai bővíti ki.
Szélesebb dogmatikai alapokon elemzi a kérdést Fíuszty István a Iurisprudentia practica seu commentarius novus in ius Hungaricum Compositus (1745) c, a XIX. század elejéig kivételes tekintélynek örvendő munkájában. Huszty felosztása szerint az obligatio: naturalis tantum, civilis tantum és civilis valamint naturalis coniunctim. Annak kapcsán, hogy valamely ügyletből csak naturalis obligatio vagy naturalis és civilis együttesen ered-e, a jogtudós három feltételt fogalmaz meg: ha a polgári törvény a felek egyezkedését tiltja, ott sem naturalis, sem civilis obligatio nincs; ha a polgári törvény a felek tényével szemben közönyös, akkor "sola et nuda obligatio" áll elő; ha a polgári törvény valamely egyezkedést kifejezetten támogat és ezen kívül az aequitas is hozzájárul, akkor az obligatio naturális és civilis. A causa szerint lehet továbbá az obligatio remota vagy proxima. Az első minősülhet civilis actio privatának, ahol a civilis causa a törvény által elfogadott (mint a venditiónál), míg az obligatio privátat a felek egyezkedése adja (mint a delictummaX kapcsolatban kötött egyezségnél). Ezen kívül lehet még az obligatio pura in diem vagy conditionalis.
- 21/22 -
A XVIII. század utolsó évtizedeiben és a XIX. század elején a német jogtudományban történt fordulat hatása hazai jogtudósaink munkáiban is kimutatható. Kövy Sándor kézirat gyanánt ("loco manuscripti") kiadott Elementa Iurisprudentiae Hungaricae (Casoviae 1800) c. munkájának általános bevezetésében a törvényről, a jogról és a jogtudományról még egészen a XVIII. század bölcseleti elmélete szerint értekezik, azonban az obligatio kapcsán már morális kényszerről ír (szakítva a korábbi fizikai kényszerelmélettel), amely szerint a törvény lehet adott, ill. természetes (lex in posteriore pure positiva; lex pure naturalis).
Kelemen Imre Institutiones iuris privati Hungarici (1814) c. művében az obligatiót természeténél fogva a javakra (dolgokra) vonatkoztatja, és hangsúlyozza, hogy nem a dologbani (in re), hanem a dologhozi (ad rem) jog az, ami a keresetnek személy szerinti kötöttségében megnyilvánul.
Az 1850-es évek végével, de különösen az 1870-es évek során kezdődik meg a német civilisztika dogmatikájának nagyobb mérvű behatolása a hazai jogtudományunkba, részint az egyetemi oktatás révén, részint a külföldi (különösen a bécsi) egyetemi iskolázás útján. A híres német pandektisták, valamint elsősorban az osztrák Josef Unger (1828-1913) "örvend" nagy népszerűségnek a hazai jogi írók körében. Sághy Gyula budapesti professzor A kötelmi jog általános elmélete az ausztriai jog szempontjából tekintettel a római jogra és újabb törvényhozásokra (I. füzet, 1877) c, sajnos befejezetlenül maradt munkájában az osztrák kötelmi jog alapelveinek kifejtésével foglalkozik, mivel azt alkalmasnak találja "jelen jogrendszerünk hézagainak pótlására". Savigny tanítását követve a kötelmet a következőképpen definiálja: az obligatio azon vagyoni jogviszony, amelynél fogva valamely személy valamely őt jogosító, a másikat pedig kötelező jogi tény (factum obligatiorium) alapján jogot nyer ezen meghatározott másik személytől bizonyos vagyoni jelentőséggel bíró, vagy legalább arra visszavezethető cselekmény véghezvitelét követelni.
Zlinszky Imre A magyar magánjog mai érvényében különös tekintettel a gyakorlat igényeire c, 1880-ban kiadott könyvében nem foglalkozik ugyan tüzetesebben az obligatio fogalmi kérdésével, azonban felhívja a figyelmet az azzal kapcsolatos tudományos vitára. A kötelmet egyébként olyan jogviszonynak tekinti, amelynél fogva valamely vagyoni jelentőséggel bíró vagy legalább arra visszavezethető cselekmény teljesítését követelni lehet. Szól a kötelezés tárgyáról és tartalmáról is, amire nézve megjegyzi, hogy Sághytól eltérve Windscheid, Puchta és Kunze nézeteit osztja: azaz a tárgy alatt azon szolgáltatást érti, amire a kötelmi jog az adóst kötelezi, míg a kötelmi jog tartalma alatt pedig azt a jogszerű hatalmat, amely a jogosítottat a kötelezett ellenében megilleti, aminek alapján a jogosított a kötelezettől valaminek a teljesítését követelheti.
- 22/23 -
Zsögöd Benő (Grosschmid Béni) a Fejezetek a kötelmi jog köréből (I-II, 1898-1900) c. müvében különbséget tesz az obligatio szervezeti és ún. mibenléti fogalma között. A kötelem teljessége kapcsán az explicatumok (a kötelmekről közösen intézkedő szabályok) és az "obligatio-gyök" összekapcsolódásának conditio sine qua nonyát hangsúlyozza.
Kolosváry Bálint a Magyar magánjog tankönyve c. müvének harmadik kiadásában (1911) Savigny álláspontját követve a kötelem következő alkotóelemeit sorolja fel: az adós, hitelező, valamint a szolgáltatás mint a kötelem tárgya, és a kötelem tartalmát ezen három elemet összekötő jogi kapocsban, a szolgáltatásra vonatkozó jogi kényszerűségben látja.
Melzl Balambér a kötelmekre vonatkozó tanulmányaiban - melyek közül kiemelkedik Az obligatio személyi természete különös tekintettel a lekötöttség speczifikus jellegére c. munkája - egyrészt történeti, másrészt dogmatikai oldalról vizsgálja az obligatiói. Brinz Haftung-elméletét követve arra az eredményre jut, hogy az obligatiói egyenesen a vagyonjoggal azonosítja ("az obligatio lényege in ultima analysi az idegen vagyon feletti uralomban lelhető fel..."). Bár nézete szerint az obligatiónak is van személyi vonatkozása, ez azonban se nem több, sem pedig nem kevesebb bármely jognál. Végezetül hozzáteszi, hogy ez a vagyoni jog a tulajdonjoghoz viszonyítva egy nem teljes, azaz befejezetlen jog (hiszen keletkezése a legtöbb esetben idegen személy közreműködésére szorul).
Schwarz Gusztáv A jogi személy magyarázata c. dolgozatában (Jogállam, 1906) kiemeli, hogy az adós ebben a minőségben sohasem kötelezett, mivel az adós vagyona az, amely minden esetben "felel". Az obligatio personae kapcsán hangsúlyozza, hogy az manapság csak abban különbözik az obligatio reitől, hogy az utóbbi esetben egyes dolog, míg az előbbiben pedig az egész vagyon "felel".
Farkas Lajos az obligatiónx vonatkozó fejtegetéseket összegezve, az alábbi szempontok alapján fejti ki saját álláspontját: 1. metodikai tekintetben a dogmatika általános hibájának tartja, hogy az a kötelmet csak "előállása" és nem "előállás-keletkezés" alakjában szemléli, holott a kettő szorosan összetartozik; 2. a szemantika kapcsán az obligatio fogalmának eltúlzó absztrahálását támadja (Christian Wolff tézisének megkérdőjelezésével), aminek következtében az obligatio "horribile dictu" már az egész jogrendszer alapjává válik. Mivel a kötelem ezen abszolút elvontságában teljesen mást jelent (célja csak a kötés), mint a személyekkel való hitelbeli kapcsolatában, fogalma a kötöttséggel, a megkötés állapotával bővül. Végezetül a kötelemnek a birtokkal közös sajátossága vonatkozásában hangsúlyozza, hogy az obligatio mindig csak átmeneti célokat szolgál, az állandóság már természetével is ellenkezik, hiszen ki akarna állandóan adós vagy hitelező maradni. Ugyanakkor a hitelviszonyok legújabb
- 23/24 -
fejlődése az obligatio eme sajátosságát alkalmasint elhomályosítja. Megtévesztő módon úgy látszik, mintha a hosszú időre szóló kölcsönök az obligatiót per-petuálnák (a posztklasszikus római jog in perpetuum locatiója is rendelkezett már ehhez hasonló tulajdonságokkal), és a hitel súlypontja az ingatlanra helyeződik át; ebből könnyen adódhat az a következtetés, hogy a vállalt tartozás elveszti személyi vonatkozását (tehát van obligatio személyes adós nélkül is, a személyi lekötöttség az obligatiónak nem fogalmi eleme), holott ezek puszta feltételezése is nyilvánvalóan tudománytalan.
Farkas Lajos monográfiának is beillő akadémiai székfoglaló értekezése több szempontból is hiánypótlónak tekinthető. A mű az obligatiókra vonatkozó magyar jogirodalmi vonatkozások összegzése, továbbá az európai továbbélés rövid summázata a glosszátoroktól egészen a Brinz nevéhez kapcsolódó teóriáig.
10. Farkas Lajos pedagógiai munkássága és igen szerteágazó közéleti tevékenysége alapján nemcsak Kolozsváron, hanem egész Erdélyben általános megbecsülésnek örvendett. A kolozsvári egyetemen, amelynek alapításától kezdve megbecsült tanára volt, kivételes tekintélyű oktatónak és kutatónak számított. Jelentős mértékben járult hozzá az egyetem hazai és nemzetközi elismertségének megalapozásához és növeléséhez. Tudományos munkássága,[12 ]amely a római jog mellett kiterjedt a magyar jogtörténet és magánjog, továbbá az osztrák és német magánjog művelésére is, sok tekintetben ma is iránymutató.
- 24/25 -
Dans la première partie de l'étude l'auteur passe en revue les principales étapes de la carrière universitaire de Lajos Farkas, qui a enseigné le droit romain au niveau européen au cours de la deuxième moitié du XIX[e] siècle et au début du XX[e] siècle comme « droit de modèle, qui pourrait constituer la base du droit codifié » à l'Université de Kolozsvár (aujourd'hui Cluj-Napoca en Roumanie). Il a été fidèle de l'École historique du droit (Historische Reditssclude), représentée par Carl Friedrich von Savigny (1779-1861) et Georg Friedrich Puchta (1798-1846). A cette époque, l'enseignement du droit romain se divisait en deux parties: le cours des Institutes qui contenait l'histoire des institutions du droit romain, et le cours des pandectes. Lajos Farkas a commencé à enseigner le droit romain à l'Académie de droit à Nagyszeben (aujourd'hui Sibiu en Roumanie). Il a écrit son manuel des institutes et des pandectes conformément à l'enseignement habituel du droit romain au XIX[e] siècle en Europe. Son manuel sur l'histoire du droit romain a servi de base à l'enseignement du droit romain à l'Université de Kolozsvár pendant environ quatre décennies. Lajos Farkas, comme un nombre des spécialistes hongrois du droit romain - comme l'autre fidèle de Savigny, Pál Hoffmann (1830-1907), professeur à Budapest - a mis l'accent sur l'histoire du droit. Cependant les autres romanistes hongrois ont présenté le droit romain tenu compte de la science pandectiste moderne, comme Gusztáv Szászy-Schwarz (1858-1920), professeur à Budapest, étant un élève et adepte des idées de Rudolf Jhcring (1818-1892). Mór Kiss (1857-1945), professeur également à Kolozsvár a tenté de rapprocher la matière de la codification justinienne à la pratique judiciaire de son époque. Tamás Vécsey (1839-1912), professeur de l'Université de Budapest se situait entre ces différents courants. Après la Première Guerre mondiale, la dualité des cours portant sur les Institutes et sur les Pandectes ne survivait plus, et l'on n'enseignait que les Institutes du droit romain. La division en deux parties de l'enseignement du droit romain a été donc éliminée. A partir de ce moment, les institutions du droit romain ont été présentées dans le manuel de Géza Marton (1880-1957) d'une manière différente, tenu compte de leur actualités pour le droit contemporain.
Lajos Farkas était un spécialiste bien connu en Hongrie en première ligne dans le domaine de la recherche relative à l'obligation.
Dans de la formation des juristes à l'Université de Kolozsvár l'enseignement du droit national (ius painiim) a joué un rôle considérable. À cet égard il faut noter que le décret de Louis XIV rend déjà en 1679 obligatoire l'enseignement du droit privé français aux universités de France. Le deutsdies Privâtrecht devient obligatoire en Allemagne d'abord à l'Université de Halle (fondée en 1694) au début du XVlIIe siècle, mais en Angleterre des chaires pour l'enseignement du droit anglais ne sont créées que pendant la deuxième moitié du XVIII[e] siècle. La Hongrie précède dans ce domaine pendant une longue période les universités européennes puisque le ius patiïum constitue une discipline obligatoire à partir de 1667, c.-à.-d. à partir de la fondation de la Faculté de Droit de l'Université de Nagyszombat (aujourd'hui Trnava, en Slovaquie).
- 25/26 -
Lajos Farkas a fondé aussi un Séminaire de droit romain. Dans ce Séminaire il a annoncé au premier semestre l'exégèse des sources suivant la méthode du mos gallicus, alors qu'au deuxième semestre il a offert l'analyse des sources suivant les traditions du mos italiens. Il était conscient du fait que le Séminaire de droit romain pris au sens large, comprend le repetitorium et le practiewn, à la fois.
Dans la dernière partie de son étude l'auteur passe en revue les principaux traits caractéristiques de l'œuvre scientifique très riche de Lajos Farkas. Il parvient à la conclusion que ses ouvrages, surtout ceux sur l'obligation, ont conservé leur importance même pour l'époque contemporaine. L'auteur souligne que Lajos Farkas a connu bien aussi la science juridique allemande et autrichienne. Ses études ont été des études comparatives aussi.■
- 26/27 -
JEGYZETEK
[1] Farkas Lajos életútjára és tudományos munkásságának értékelésére nézve ld. Kolosváry B.: Farkas Lajos emlékezete. A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. MTA, Budapest. 1928.
[2] A kolozsvári egyetem alapításával kapcsolatban az újabb irodalomból Id. Hamza G.: Adalékok a kolozsvári egyetem történetéhez, Magyar Felsőoktatás 2001/12.
[3] Ld. Emlékkönyv Farkas Lajos tanárságának 45. éve alkalmából. Írták tanártársai, Kolozsvár 1914.
[4] Kolosváry Bálint (1875-1954) ekkor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. Levelező taggá 1922. május 11-én, az MTA rendes tagjává 1934. május 11-én, igazgató (igazgatósági) tagjává pedig 1943. május 14-én választották meg. Itt említjük meg, hogy Kolosváry Bálint jogi tanulmányait 1892 és 1896 között a kolozsvári egyetemen végezte és 1897-ben ugyancsak ezen az egyetemen szerzett a jogtudomány köréből doktori oklevelet. A kolozsvári egyetemen 1916-ban lett a magyar magánjog magántanára. 1906-ban az osztrák magánjog nyilvános rendkívüli, 1909-ben pedig az osztrák magánjog nyilvános rendes tanára lett. Az MTA-n tartott megemlékezés időpontjában a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem nyilvános rendes tanára volt.
[5] Nagy V.: Októbertől októberig, Bp 1991, 17. Nagy Vince (1886-1965) Károlyi Mihály miniszterelnöksége alatt a belügyminiszteri tárca birtokosa volt. Politikusként és jogászként - jogi tanulmányait a kolozsvári és a budapesti egyetemen végezte - egyaránt kiemelkedő volt.
[6] A Történeti Jogi Iskolára nézve Id. G. Hamza: Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwicklung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn, Bp 2002, 78-85.
[7] Ld. Előszó a 4. kiadáshoz, in: Farkas L.: Római jog történelme. Alapintézmények az első alakulás szerint, Kolozsvár 1905.
[8] A tulajdoni szerzésmódokra nézve Id. Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói, Bp 2004[9], 317-344.
[9] Az 1495-ben elfogadott Reichskammergerichtsordnung és a római jog recepciójára nézve ld. Földi-Hamza: id. m. 115sk. és Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Bp 2002. 66sk.
[10] A római obligatio fogalmilag véve a közép- és újkori jogi elméletben. Székfoglaló értekezés. Értekezések a társadalmi tudományok köréből [A II. osztály rendeletéből. Szerk.: Pauer I.], XIV, 6, Bp [MTA] 1913,90 p.
[11] Plósz Sándort (1846-1925) a Magyar Tudományos Akadémia 1884. június 5-én levelező taggá, 1894. május 4-én rendes taggá, 1902. május 9-én tiszteletbeli taggá, 1906. március 23-án pedig igazgató (igazgatósági) tagjává választotta. Plósz Sándor az MTA II. Osztályának elnöki tisztségét 1910. április 27. és 1913. április 24. között töltötte be. A felolvasást is ebben a minőségben vállalta. Plósz Sándor 1872 és 1884 között volt a kolozsvári egyetemen a polgári törvénykezés, továbbá a váltó- és kereskedelmi jog nyilvános rendes tanára. Erre az időszakra nyúlik vissza Farkas Lajossal való szoros kollegiális kapcsolata.
[12] Néhány munkája sajnálatos módon nem került kinyomtatásra. Kézirat formájában fennmaradt művei, amelyek a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában vannak, közül kiemelkedik nagy részletességgel kidolgozott büntetőjogi és perjogi előadási kurzusa, valamint nagyszabású tanulmánya a lelki élet jelenségeiről. Ez utóbbi munkájának befejezésében halála gátolta meg.
Lábjegyzetek:
[1] Tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Római jogi tanszék. E-mail: gabor.hamza@ajk.elte.hu
[2] A jelen tanulmány a Farkas Lajosról a közelmúltban publikált tanulmányaim (ld. Magyar Tudomány 50 [2005], 467-472; Jogtörténeti Szemle 2005/2, 78-81) átdolgozott és jelentősen bővített változata.
Visszaugrás
