Csernicskó István nem jogász, hanem nyelvész, a szociolingvisztika művelője, aki azonban most olyan könyvet írt, amely jogi, illetve jogtudományi szempontból is figyelmet érdemel. A szerző arra vállalkozott, hogy "a szociolingvisztika (társasnyelvészet) elméleti keretébe helyezve" összefoglalja "mindazon eseményeket, történéseket és törekvéseket", amelyek a ma Kárpátaljának nevezett területen, a szerző szülőföldjén relevánsak voltak "az elmúlt csaknem másfél évszázadban, s amelyek máig hatóan befolyásolják Kárpátalja nyelvi, nyelvi jogi helyzetét". Az Előszóban Csernicskó jelzi: ahhoz, hogy a könyv egyáltalán elkészülhessen, bizonyos kompromisszumokat kellett kötnie.
Először is el kellett döntenie, hogy meddig nyúljon vissza az időben; annál is inkább, mert vizsgálódásai eredetileg Kárpátalja mai nyelvi helyzetére, a kárpátaljai magyarok mai nyelvi jogainak kérdéskörére, az ukrajnai nyelvpolitika mai eseményeire összpontosultak, s csak mintegy menet közben derült ki, hogy mindezek aligha értelmezhetők az előzmények nélkül. A szerző végül úgy döntött, hogy az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésig gombolyítja vissza a fonalat. Ez helyesnek is látszik, mert bár az ezt megelőző időszaknak is megvan a maga jelentősége, e kiegyezés nyomán születik meg az a két törvény - az 1868. évi XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatásról, valamint az 1868. évi XLIV. tc. a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában -, amely törvények nyelvjogi szempontból meghatározó jelentőségűek az első világháború végéig a ma Kárpátaljának nevezett térségben is.
A második kompromisszum, amelyet a szerző kötött, földrajzi természetű volt. A fő problémát e tekintetben az okozta, hogy a ma Kárpátaljának nevezett terület ugyan azonos azzal a területtel, amelyet "Ukrajna a Szovjetuniótól örökölt 1991-ben, de nem teljesen azonos az 1939-1944 közötti Kárpátalja területével, s nem felelnek meg egy az egyben határai az 1939. évi Kárpáti Ukrajna, a Csehszlovák Köztársaságban létezett Podkarpatszka Rusz határaival, vagy éppen az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék területével sem". A szerző ebben az ügyben azt a megoldást választotta, hogy minden történelmi korszak, illetve államalakulat esetében arra a területre összpontosítja figyelmét, amely "nagyjából megfeleltethető a mai Kárpátaljának". A földrajzi probléma azonban ennél összetettebb volt. Kiderült ugyanis, hogy bár a szóban forgó terület -"bármely állam kötelékébe tartozott is" -, mindig "az adott országnak a centrumtól távol eső, periférikus régiója volt", azért "az itteni nyelvpolitikai események nem szakíthatók ki az adott állam releváns nyelvpolitikai törekvéseinek kontextusából". Erre tekintettel a szerző úgy döntött - megítélésem szerint helyesen -, hogy a mai Kárpátalja területére vonatkozó nyelvpolitika bemutatása során minden korszak esetében kiterjeszkedik azon államalakulat egészének nyelvi helyzetére, nyelvpolitikai céljaira és törekvéseire is, amely államalakulathoz a terület éppen tartozik.
A harmadik nehézség, amellyel a szerző szembesült az volt, hogy könyve "sem nem történeti, sem nem klasszikusan nyelvészeti" mű, s ez azt a veszélyt rejti magában, hogy "a történészek és a céhbeli nyelvészek egyaránt hiányérzettel olvassák majd". A recenzens, aki sem nem történész, sem nem nyelvész, nem tudja szakmailag megítélni, hogy megalapozott volt-e a szerzőnek ez az aggodalma, azt azonban jogász és filozófus szemmel is átlátja, hogy a fent említett kompromisszumok után nehéz lett volna tisztán nyelvészeti vagy tisztán történeti munkát írnia, más szóval, hogy a mű e diszciplinárisan köztes jellegét - mintegy harmadik kompromisszumként - a szerzőnek szintén kellett vállalnia. Az igazi kérdés persze e recenzió szemszögéből nem is az, hogy hiányérzetet kelthet-e a könyv a történészek és a nyelvészek körében, hanem inkább az, hogy miért fontos a jogászok, illetve a jogtudomány művelői számára. Ez a kérdés azonban már átvezet bennünket a könyv tartalmához.
A Bevezetésben a szerző bemutatja, éspedig statisztikai táblázatok segítségével, hogy 1867-től kezdve mely államalakulatokhoz, milyen jogállásban és mettől meddig tartozott a ma Kárpátaljának nevezett terület, s hogy a népszámlálási adatok szerint milyen népek, nemzetiségek milyen arányban népesítették be az 1880. évi népszámlálástól a 2001-ben végzett népszámlálásig terjedő időszakban. Az adatok egyértelműen jelzik a lakosság nyelvileg vegyes összetételét, mely körülmények között rendszerint "létrejön a két- vagy többnyelvűség valamilyen változata", s kialakult ez a két- illetve többnyelvűség Kárpátalján is. A szerző megkülönböztetett figyelmet szentel
- 266/267 -
ennek a többnyelvűségnek. Rendkívül gazdag statisztikai anyagot közöl a kárpátaljaiak nyelvtudásáról, ahol lehet, a dualizmuskori Magyarországig visszamenőleg, s mivel a társasnyelvészeten belül konszenzus van a tekintetben, hogy "nincs általában vett kétnyelvűség, csak konkrét kétnyelvűségi helyzetek vannak", meg is jelöli a későbbi elemzések egyik legfontosabb problémakörét. Már itt felhívja a figyelmet arra a "paradox" helyzetre, hogy ebben a nyelvileg meglehetősen színes régióban milyen "magas a (relatíve) egynyelvűek aránya, többek között a kárpátaljai magyarok körében is".
A könyv második része a leginkább történeti jellegű. Ebben a szerző azokat a nyelvpolitikai célokat és törekvéseket vizsgálja, amelyeket 1867 és 1991 között követtek a mai Kárpátalja területén az egyes államok. A nyelvpolitikát a szerző "az állam vagy más, politikai tevékenységet (is) kifejtő szervezet, intézmény által a nyelvi helyzet befolyásolása céljából kifejtett tudatos tevékenységként" határozza meg. A nyelvi helyzet pedig - ahogy írja - "azoknak a demográfiai (hány beszélője van az egyes nyelveknek), társadalmi (milyen szociális helyzet jellemzi az egyes nyelvek beszélőit), jogi (vannak-e a nyelvhasználatra jogai a beszélőknek), gazdasági (gazdaságilag előnyös-e egy nyelv használata), oktatási (szerepel-e a nyelv az oktatás különböző szintjein) és kulturális (milyen kulturális értékek kapcsolódnak az adott nyelvhez) tényezőknek az összessége, amelyek együttesen meghatározzák az adott társadalomban használatos nyelvek jelenét és jövőjét". "A nyelvpolitika (és a vele szoros kapcsolatban álló nyelvi tervezés) határozza meg például, hogy mely nyelvek szerepeljenek kötelezően vagy választhatóan az alap-, közép- vagy felsőfokú oktatásban", hogy mely nyelv vagy nyelvek legyenek oktatási nyelvek, s hogy "a társadalmi élet mely területein lehet vagy éppen kötelező, esetleg tilos bizonyos nyelvek használata", de a nyelvpolitika határozza meg a nyelvek jogi státuszát (államnyelv, hivatalos nyelv, kisebbségi nyelv) is. A nyelvpolitikát "jelentősen befolyásolják a nyelvi ideológiák", állapítja meg a szerző, majd a társasnyelvészeti irodalomra támaszkodva definiálja a fogalmat, s táblázatokba rendezi a fontosabb ilyen ideológiákat, így az asszimilációt követő nacionalizmust, illetve homogenizmust, az internacionalizmust, a vernakularizációt, illetve a sztenderdizmust, a purizmust, a konzervativizmust és a pluralizmust. Szerző e fogalmi bevezető zárásaként fölveti azt is, hogy szükség van-e egyáltalán nyelvpolitikára, nyelvi tervezésre: bemutatja az erre vonatkozó fontosabb nézeteket, álláspontokat, s a maga részéről hajlik azoknak a filozófiai érveknek az elfogadására, melyek szerint az államok nem lehetnek meg nyelvpolitika nélkül, nyelvpolitikájuk pedig nem lehet semleges.
Ami immár a Kárpátalján érvényesülő nyelvpolitikákat illeti, szerző természetesen a dualizmuskori magyar nyelvpolitika bemutatásával kezdi elemzését. Elöljáróban szót ejt a magyar nyelv hivatalos nyelvvé válásának hosszú folyamatáról, közli az ország lakosságának anyanyelv szerinti megoszlására vonatkozó statisztikai adatokat 1880-tól 1910-ig, majd ismerteti a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában született 1868. évi XLIV. tc. nevezetes preambulumát és néhány rendelkezését. Ezt követően rátér "az Eötvös József nevével fémjelzett 1868. évi XXXVIII. tc." főbb előírásaira, s a többi közt ismerteti azt a rendelkezést, amely szerint "minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike", s kiemeli, hogy a törvény értelmében "a magyar államnyelvet ebben az időszakban az elemi iskolákban tantárgyként sem kellett oktatni". A továbbiakban szerző sorra veszi a közoktatásügyben született későbbi törvényeket, köztük az 1879. évi XVIII. törvénycikket, mely kötelező tantárggyá tette a magyar nyelvet "az összes bárminemű nyilvános népiskolákban", az 1883. évi XXX. törvénycikket, amely "a nemzetiségi középiskolákban tette kötelezővé a magyar nyelv oktatását és bevezette a magyar irodalom mint fontos ideológiai tárgy tanítását is. Szót ejt mindezeken túl az 1891. évi XV. törvénycikkről, amely az óvodákban írta elő, hogy "a nem magyar anyanyelvű gyerekeket meg kell ismertetni a magyar nyelvvel", s valamivel részletesebben tárgyalja a Lex Apponyinak elnevezett és sokat vitatott törvénycsomag rendelkezéseit. Ennek végén leszögezi, hogy a "Lex Apponyi és az 1908. évi 120.000. sz. rendelet voltaképpen kéttannyelvűvé alakította át a magyarországi nemzetiségi iskolákat azzal, hogy előírta az ún. 'hazafias tárgyak' (történelem, földrajz, állampolgári ismeretek) magyar nyelven való oktatását". A vázolt folyamatot szerző magyarosító nyelvpolitikai törekvésekként minősíti, statisztikai adatokkal érzékelteti e politika eredményeit és jelzi, hogy a magyarosítás ellen a nemzetiségek folyamatosan tiltakoztak.
A dualizmus korának tárgyalása során szerző megkülönböztetett figyelmet fordít a kárpátaljai szláv lakosság által beszélt szláv nyelvekre, illetve nyelvi változatokra, és a hozzájuk kapcsolódó különféle - elsősorban ruszin, ruszofil és ukranofil - nyelvi-nemzetiségi, valamint nyelvészeti-irodalmi irányokra, mozgalmakra, továbbá az orosz és az ukrán befolyásra, valamint a magyar nyelvpolitikára. Az e kérdésekre vonatkozó elemzés jóval részletesebb a dualizmuskori magyar nyelvi jogalkotásról szóló résznél, s időben kiterjeszkedik a kiegyezést megelőző időszakra, például Oroszország 1849. évi magyarországi hadjáratára, illetve ennek hatásaira, de esetenként bizonyos 18. századi előzmé-
- 267/268 -
nyekre is. A szóban forgó fejtegetéseket kiegészíti egy Galíciáról és Bukovináról szóló kitekintés is. A könyv e része rendkívül érdekes és tanulságos jogi szempontból, hiszen bemutatja azt a nem magyar nyelvi-nyelvészeti, nemzetiségi és politikai hátteret, amelyet a dualizmuskori Magyarország kárpátaljai nyelvpolitikájának figyelembe kellett vennie.
Az első világháború utáni csehszlovák fennhatóság időszakát szintén részletesen tárgyalja a könyv. Bemutatja a Csehszlovákia elismeréséről és a kisebbségek védelméről 1919 szeptemberében Saint-Germainben kötött szerződés egyes pontjait, s az ezekre épülő csehszlovák nyelvjog főbb vonásait a csehszlovákizmus eszméjéhez kapcsolódó csehszlovák állam- és hivatalos nyelv mibenlététől, valamint a kárpátaljai autonómia kérdésétől a kisebbségi nyelvhasználat különféle formáin és lehetőségein át egészen a ruszin, ruszofil, valamint ukranofil nyelvi-nyelvészeti és nemzetiségi irányzatokig és a csehszlovák hatóságoknak ezzel kapcsolatos politikájáig. Ez utóbbi különbözött a dualizmuskori magyar nyelvpolitikától, mert míg a dualizmuskori magyar nyelvpolitika többnyire a ruszin irányzatot támogatta, a csehszlovák nyelvpolitika ezt az irányt "magyarónnak" tekintette és ezért inkább a másik két, egymással is vetélkedő irányzatot segítette.
Csernicskó viszonylag részletesen tárgyalja Csehszlovákia 1938-39-es felbomlásának zavaros - és Kárpátalján különösen zavaros - időszakát is: a mindeddig halogatott kárpátaljai autonómia felállítását, majd az ebből kinövő tiszavirág-életű önálló államalakulat ténykedését, kiemelve, hogy ez a független Kárpáti Ukrajna az ukránt tette államnyelvvé. Bemutatja továbbá Kárpátalja zömében magyarok lakta déli részének az első bécsi döntés értelmében történő visszacsatolását Magyarországhoz, s végül ismerteti Kárpátalja egészének a magyar hadsereg általi megszállását. Csernicskó hangsúlyozza, hogy a bécsi döntés által Magyarországhoz visszacsatolt magyar többségű területek betagozódtak a magyar vármegyerendszerbe, a magyar hadsereg által 1939-ben megszállt szláv többségű kárpátaljai terület azonban nem. E nem magyar többségű terület lakosainak Magyarország autonómiát ígért, ennek fölállítására azonban nem került sor: a háborús viszonyok között a területet Kárpátaljai Kormányzóságként igazgatta Magyarország. A 6200/1939. sz. miniszterelnöki rendelet 11.§ (1) bekezdése kimondta, hogy "a kárpátaljai területen az állam hivatalos nyelve a magyar és a magyar-orosz" - vagyis a ruszin; a (2) bekezdés szerint "a törvényeket hiteles fordításban magyar-orosz nyelven is ki kell adni". A két hivatalos nyelv intézményesítését megerősítette az 5800/1939, valamint 18136/1939. sz. miniszterelnöki rendelet, amennyiben e rendeletek kimondták, hogy Kárpátalján a magyarorosz nem nemzetiségi nyelv, hanem második államnyelv. Csernicskó részletesen tárgyalja mindennek lecsapódását az oktatásban, s újfent részletes képet ad a ruszin, ukranofil és ruszofil nyelvi-nyelvészeti, illetve nemzeti-nemzetiségi irányokról, mozgalmakról és a hozzájuk kapcsolódó politikai törekvésekről. Említést tesz például arról, hogy "a Kommunista Internacionálé 1924. évi moszkvai kongresszusa határozatot fogadott el arról, hogy a Csehszlovákiában élő ruszinok ukránok, akiknek joguk van a Szovjet-Ukrajnával való egyesüléshez".
A II. világháború befejező szakaszában Kárpátalja szovjet megszállás alá került, majd 1945 és 1991 között Szovjet-Ukrajna részeként a Szovjetunióhoz is tartozott. Ezzel kapcsolatban Csernicskó leszögezi, hogy "a szovjet nyelvpolitika egyik jellemző sajátossága volt, hogy hivatalosan, de jure a Szovjetuniónak nem volt államnyelve, elvileg minden nemzetiség és nyelv egyenjogú volt", "ám a tagköztársaságokban olyan feltételeket teremtett a központi hatalom, amelyek következtében az orosz nyelv politikai, gazdasági, ideológiai és nem utolsó sorban hadászati okokból kivételezett helyzetet élvezett". A továbbiakban szerző bemutatja, mit is jelentett ez a sajátos kettősség a gyakorlatban, majd részletesen tárgyalja a kérdéses szovjet nyelvpolitika kárpátaljai megvalósulását. Mindebből itt csupán annyit emelünk ki, hogy "az orosz nyelvhez mesterségesen közelített szovjet-ukrán sztenderd változat terjesztését a frissen bekebelezett Kárpátalján azért is fontosnak tartották a szovjet hatóságok, mert a regionális nyelvi norma összekapcsolódott a szovjet szempontból nemkívánatos helyi, azaz ruszin identitással", s hogy "a Szovjetunió ideológiai okokból nemcsak az ukrán és a román, hanem a magyar helyesírás szabályozásába is beleavatkozott". A vázolt alapképlet csak 1989-ben módosult, amikor is elfogadták a szovjet nyelvtörvényt, s ezzel "a szovjet jogrendben először vált a nyelv, a nyelvhasználat rendje a jogalkotás tárgyává"; a törvény egyebek közt rögzítette, hogy "az ukrán nyelv államnyelvi státuszú a köztársaság területén".
Szerző a továbbiakban túlnyomórészt a függetlenné vált Ukrajna nyelvi helyzetével és nyelvpolitikájával, s ezen belül különösen Kárpátalja nyelvi helyzetével és az ukrán hatóságok itt követett nyelvpolitikájával foglalkozik, megkülönböztetett figyelmet fordítva az oktatás kérdésére és arra, miként hat mindez Kárpátalján a magyar nyelv helyzetére és fennmaradásának esélyeire. E rendkívül gazdag és tanulságos részekből itt természetesen csupán néhány fontos elemet ragadhatunk ki. Először is azt, hogy a 2001. évi népszámlálás szerint Ukrajna 48,2 milliós lakosságából mintegy 32,5 millió volt az ukrán anyanyelvűek, 14,2 millió az orosz, s csaknem
- 268/269 -
1,4 millió a nem orosz ajkú kisebbségi anyanyelvűek száma, valamint hogy Kárpátalja lélekszáma 1,25 millió fő volt, s ebből 1 millió 10 ezer volt ukrán, 151 ezer magyar, 32 ezer román, csaknem 31 ezer orosz, 14 ezer cigány, 5500 szlovák, 3500 német, 1500 fehérorosz és 5 ezer egyéb nemzetiségű. (A statisztika - mint látjuk - nem tartalmaz adatot a ruszinokkal kapcsolatban, Csernicskó azonban külön fejezetben tárgyalja a ruszin-kérdést is.) Az 1996-ban elfogadott ukrán alkotmány kimondta, hogy - mint Csernicskó fogalmaz - "Ukrajna egyetlen államnyelve az ukrán", s hogy Ukrajna "garantálja az orosz és más kisebbségi nyelvek szabad fejlődését és alkalmazását" (10. cikk), elősegíti továbbá "minden őshonos nép és nemzeti kisebbség etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti önazonosságának megőrzését" (11. cikk). Fontos rendelkezése az alkotmánynak továbbá, hogy "a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek részére a törvénynek megfelelően garantálja az anyanyelven való oktatást vagy az anyanyelv tanulását állami és önkormányzati intézményekben, illetve a nemzetiségi-kulturális szervezetek által" (53. cikk). Csernicskó részletesen bemutatja, milyen nehézségekbe ütközik az államnyelv használata a zömmel orosz anyanyelvűek által lakott térségekben, s hogy milyen nehézségekbe ütközik a kisebbségi nyelvhasználat és a kisebbségi nyelvi identitás fenntartása Kárpátalján a magyar nyelvű közösség körében. Külön figyelmet szentel a kisebbségi nyelvek státuszának, illetve e státusz rendezésének, a magyar nyelv esetében például a regionális hivatalos nyelvi státusz elnyerésének, valamint a kárpátaljai autonómia esetleges létrejöttének.
A könyv IV. része a nyelvpolitikának a nyelvoktatásra, illetve a nyelvelsajátításra gyakorolt hatását vizsgálja, az V. rész pedig a kárpátaljai nyelvpolitikát tárgyalja tágabb összefüggésben. Szerző mindkét részben él a történelmi összehasonlítás eszközével, amennyiben egybeveti az 1867-től Kárpátalján követett különféle nyelvpolitikákat, az V. részben pedig - korlátozott mértékben - nemzetközi kitekintésre és összehasonlításra is vállalkozik. A VII. rész a kárpátaljai magyar nyelvi helyzet befolyásolásának esélyeiről és lehetőségeiről szól. Ez a rész kapcsolódik a leginkább ahhoz a szerző által kötött negyedik és egyben utolsó kompromisszumhoz, amelyről az Előszóban egyebek közt azt olvashatjuk, hogy eleinte "azt képzeltem, hogy összefoglalom, milyen nyelvpolitikát folytattak a mai Kárpátalja területén a különböző államalakulatok, s a végén levonom a következtetéseket: mit csináltak jól, hol követtek el hibákat elődeink, majd a végén felvázolom, szerintem hogyan lehet(ne) jó, eredményes, minden itt élő nemzetiség, nyelvi közösség szempontjából toleráns és igazságos nyelvpolitikát folytatni." "Kiderült azonban, hogy a könyv megírásának végére sem bukkantam a bölcsek kövére, és csak elképzeléseim vannak arról, milyen nyelvpolitika lehetne eredményes a mai Kárpátalján". Nos, valóban, a jövőre vonatkozó elképzelések inkább a részletekben kínálnak fogódzókat bizonyos problémák megoldására: a könyv, s közelebbről a VII. fejezet - valamint az ezt követő Összefoglalás - nem vázol fel egy átfogó és minden fontosabb részletre kiterjeszkedő jövőképet, s egyben igazságos rendezési tervet. Abban mindazonáltal joggal reménykedhet a szerző, hogy nemcsak ő "lát tisztábban" könyve megírása után, hanem "tisztábban lát" a könyvét áttanulmányozó olvasó is.
Csernicskó István hatalmas tényanyagot és nem kis joganyagot dolgozott fel munkájában a társasnyelvészet elméleti kereteiből kiindulva, imponálóan gazdag, elsősorban nyelvtudományi irodalom felhasználásával. A feldolgozás a tény- és joganyag értelmezésén túl értékeléseket is tartalmaz. Az értelmező és értékelő megállapításokkal, következtetésekkel az recenzens nem mindenben ért egyet, ami részint nyilván abból fakad, hogy a recenzens a szerzőtől eltérően nem annyira a társasnyelvészet, mint inkább a jogtudomány és a jogbölcselet elméleti keretei felől tekint ugyanarra a tény- és joganyagra. Ezek az értelmezési és értékelési eltérések - függetlenül attól, hogy adott esetben ki áll közelebb az igazsághoz vagy az igazságossághoz - megerősítik a recenzenst abban a meggyőződésében, hogy az eddigieknél szorosabb együttműködésre lenne szükség a nyelvtudomány, a jogtudomány, valamint a filozófia, különösen a jog- és politikafilozófia művelői között az adott témakörben.
Előfordul persze, hogy a recenzens eltérő véleménye nem az eltérő megközelítésből fakad. Példa erre 1868. évi XLIV. törvénycikk, amelynek rövid, talán túlságosan is rövid ismertetéséhez Csernicskó mindjárt hozzáteszi - számos szerzőre hivatkozva -, hogy "a törvény kisebbségi nyelvek használatáról szóló passzusait ritkán alkalmazták a gyakorlatban". A recenzensnek ezen a ponton nem elméleti indíttatású fenntartása, hanem egyszerűen hiányérzete van: örült volna, ha a szerző számba veszi, mely rendelkezések tekintetében maradt el részben vagy egészben a törvény végrehajtása. Vegyük ugyanis a törvény 17. cikkét, mely kimondta, hogy az állam köteles "az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik". E rendelkezést, úgy tűnik, nagyon is alkalmazták a gyakorlatban. Ha ugyanis nem lettek volna nagy számban nem magyar tannyelvű
- 269/270 -
népiskolák és tanítóképzők, miért fogadta volna el az Országgyűlés az 1879. évi XVIII. törvénycikket, amely kötelező tantárggyá tegye a magyar nyelvet "az összes bárminemű nyilvános népiskolákban", s mi értelme lett volna a törvény azon előírásának, hogy a magyar nyelv köteles tantárggyá tételét csak fokozatosan lehet életbe léptetni "mindaddig, míg a magyar nyelv tanítására alkalmas kellő számú tanító" még nem áll rendelkezésre? S éppígy, ha nem lettek volna nagy számban nem magyar tannyelvű középiskolák, vajon mi értelme lett volna, hogy az 1883. évi XXX. törvénycikk kötelezővé tegye "a nemzetiségi középiskolákban" a magyar nyelv oktatását? A vázolt körülmények fényében tehát az a megállapítás, hogy az 1868. évi XLIV. törvénycikknek a kisebb nyelvek használatára vonatkozó rendelkezéseit "csak ritkán alkalmazták a gyakorlatban", legalábbis túlságosan sommásnak tűnik. Amiért persze a legkevésbé Csernicskó István okolható: ő voltaképpen csak átveszi ezt az értékelést a magyarországi irodalomból, amelyben ez a sommás, és a recenzens szerint ezért felülvizsgálatra szoruló értékelés meggyökeresedett.
Akárhogy is, Csernicskó István nagy fába vágta a fejszéjét és egészében véve kitűnő munkát írt. A recenzens úgy véli, Csernicskó munkája megkerülhetetlen a Kárpátalja iránt érdeklődő nyelvészek, jogászok, történészek, demográfusok és más szakemberek számára, s reméli, hogy a könyv ösztönzően hat majd más térségek hasonló felfogásban történő feldolgozására, bizonyos összehasonlító és igazságossági kutatásokra, s az érintett tudományok és tudásterületek művelőinek szorosabb együttműködésére is. ■
JEGYZETEK
* Gondolat Kiadó, Budapest 2013. 575 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
