Megrendelés
Jogtudományi Közlöny

Fizessen elő a Jogtudományi Közlönyre!

Előfizetés

Kovács Judit[1] - Nagy Zsolt[2]: A büntető eljárásról szóló 1973. évi I. törvény és módosításai a rendszerváltástól napjainkig* (JK, 2001/12., 484-497. o.)

I.

Társadalmi változások és büntetőeljárás

Egy-egy jogterület, így a büntető eljárásjog, törvényalkotási kérdésének vizsgálatakor is az állam társadalmi fejlettségéből, társadalmi-gazdasági viszonyaiból célszerű kiindulni. A büntetőjog és a büntető eljárásjog egyes intézményeinek alakulása ugyanis szoros kapcsolatban van az állami, a társadalmi és a gazdasági élet változásaival, bár az nyilvánvaló, hogy a jog csak kisebb-nagyobb késéssel tud reagálni a megoldást igénylő problémákra. Ezeket a szabályozandó társadalmi-gazdasági viszonyokat és igényeket figyelembe véve lehet megítélni a büntető eljárásjog reformját is, vagyis azt, hogy milyen új szabályozásra van szükség, milyen irányban kell fejleszteni a meglévő szabályokat.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a bűnözés alapvetően nem jogi, hanem a társadalmi-gazdasági viszonyok által determinált jelenség, akkor azt is látni kell, hogy a bűncselekmények jellege, a bűnözés minőségi és mennyiségi változásai, újabb megnyilvánulási formái igénylik a büntető anyagi jog és az eljárásjog folyamatos korszerűsítését. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy a büntető törvények nem tekinthetőek "mindenható" eszköznek a bűncselekmények és elkövetőik felkutatásában. Az igazi problémát maga a bűnözés jelenti.[1],[2]

A rendszerváltást megelőző időszakban a cél a "szocialista rend" megóvása volt: a népgazdaság szerkezetének megszilárdítása, a társadalmi tulajdon védelme, az állampolgári jogok és a békés társadalmi együttélés biztosítása, s ezekkel párhuzamosan a hanyagság, a parazita életmód, a visszaélések üldözése. A büntető anyagi jogban ez ekként fogalmazódott meg: "E törvény célja, hogy védelmet nyújtson a társadalomra veszélyes cselekményekkel szemben, neveljen a szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására és a törvények tiszteletére. Ennek érdekében meghatározza a bűncselekményeket és az azok elkövetőivel szemben alkalmazható büntetéseket és intézkedéseket."[3]

A büntető eljárási jog szerepe pedig az volt a korábbi érában, hogy az anyagi jogban kitűzött célok megvalósítását, a szocialista törvényesség megtartását biztosítsa, és a bűncselekmények és elkövetőik felderítését előmozdítsa.[4] A bűncselekmények és a bűnelkövetők eredményes felkutatása és büntetőjogi felelősségre vonásuk ma is változatlan cél, de a társadalmi viszonyok megváltoztak. Ezáltal viszont a büntető eljárás egyes intézményei és rendelkezései is aktualitásukat vesztették, illetve változtatásra szorultak.

Csupán a társadalmi-gazdasági változások indukálták ezeket a módosításokat, vagy más problémák is hatással voltak erre? A rendszerváltás előtti időszakban egy-egy jogszabály meghozatala, ha befolyásolta is a hatalommal szembeni közvéleményt, a hatalmon lévők pozícióját nem tudta megingatni. Demokratikus választások hiá-

- 484/485 -

nyában nem volt szükség a választók szavazatainak megszerzésére. Következésképpen a jogszabályokat - beleértve a büntető eljárást is - a szovjet és szocialista elvárásoknak megfelelően, lehetőleg a szakmai kérdéseket is figyelembe véve hozták meg.

A rendszerváltás után mindez megváltozott. Már nem kellett a szovjet mintának megfelelni, viszont minden kormány törekedett a szabályok meghozatalánál arra, hogy szavazói támogatását a jövőben is elnyerje, és ezáltal hatalmon tudjon maradni. A büntető eljárásról szóló törvény sem volt kivétel ez alól, mivel igen fontos, a társadalom szempontjából nélkülözhetetlen szabályozásról van szó. Az elkövetkezőkben megvizsgáljuk, hogyan és milyen megfontolásokból módosították a már csaknem harminc éve hatályban lévő eljárási kódexet, amely ma már nagyjából megfelel az európai elvárásoknak is.

II.

A büntető eljárási jog hazai alakulásáról röviden

A büntető eljárási jog első hazai kódexe az 1896. évi XXXIII. törvénycikk, a Bűnvádi Perrendtartás (a továbbiakban: Bp.) volt, amely 1900. január 1-jén lépett hatályba és több mint fél évszázadig alkalmazták szabályait. (Az ezt megelőző időszakból csupán az 1872-es Ideiglenes eljárási szabályzatot, az ún. "sárga könyvet" és az 1882. évi törvénytervezetet érdemes megemlíteni, amelyek Csemegi Károly nevéhez fűződnek.) A Bp.-t, amely zsinórmértékül szolgált a későbbi eljárási szabályok megalkotásánál, 1945 után a szocialista típusú büntető eljárási rendszer váltotta fel. Erre az időszakra jellemző, hogy - a Bp. hatályban létéhez képest - viszonylag rövid időnként teljesen új eljárási kódexet alkottak meg.

Az első szocialista eljárási kódex a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi 111. törvény volt, amely lényegében a szovjet eljárási törvény szabályain alapult. Ezt a törvényt módosításokkal továbbfejlesztették, így - a szocialista alapelvek figyelembe vétele mellett - egyre nagyobb teret kapott a törvényesség tiszteletben tartása. Az 1940-es évek végén és az 50-es évek elején ártatlan emberek ellen folytatott törvénytelen perek tragikus következményei miatt szükségesnek tartották a törvényességi garanciák fokozását, ami főleg az 1954. évi V. törvényben - a Bp. novellájában - jutott kifejezésre. Az ezt követő kódex, az 7962. évi 8. sz. tvr. lényegében nem sokat változtatott az előző kódex szabályozásán, jelentékenyebb módosítások a nyomozásnál, illetőleg a perorvoslatoknál voltak.

Hatályos büntető eljárási törvényünk, az 1973. évi 1. törvény (a továbbiakban: Be.), amelyben az alapelvek súlya és tekintélye jelentősen megnőtt, mivel általánossá vált az a felfogás, mely szerint az alapelvek tartalma közvetítő láncszem a társadalmi-politikai rendszer és az eljárási rendszer között.[5] A Be. megalkotásánál a törvényhozó szem előtt tartotta a törvényesség erősítését és az állampolgári jogok védelmét. Mindemellett az eljárás gyorsítását is megpróbálta kifejezésre juttatni. A két kategóriába sorolt (bűntetti és vétségi) eljárás közül az utóbbiban tovább egyszerűsödött az eljárásnak mind a nyomozati, mind pedig a bírói szakasza. Ehhez annak a felismerése vezetett, hogy kisebb súlyú bűncselekményeknél feleslegesen bonyolították a procedúra egészét, hiszen az az eredmény tekintetében változásokat már nem hozhatott.

A Be. a megalkotásakor nem felelt meg minden tekintetben a nemzetközi elvárásoknak, de jelentős előrelépést jelentett, és megjelenése időpontjához képest korszerű, és differenciált büntető eljárási rendszert alakított ki.

III.

Az 1987. évi IV. törvény

A Be. első jelentősebb felülvizsgálatára az 1987. évi IV. törvényben került sor, amely igen terjedelmes: 73 szakaszból állt. A törvény több, az eljárás gyorsítását és egyszerűsítését szolgáló rendelkezéseket tartalmazott, pl. a vétségi eljárás alkalmazását kiterjesztette a nyomozati szakaszban (8. §); az előzetes letartóztatás feltételeit egyszerűbben határozta meg (9. §). A novella szűkítette a rendőrség, mint nyomozó hatóság döntési jogkörét és egyidejűleg erősítette az ügyészség döntési jogkörét, amely a nyomozás felett törvényességi felügyeletet is gyakorol. E törvény szerint ui. a személyi szabadságot korlátozó legsúlyosabb kényszerintézkedések elrendelésére egyedül az ügyészség lett jogosult (10., 13. §), míg korábban ezt a rendőrség is megtehette. Ez a rendelkezés nem felelt meg a nemzetközi követelményeknek. Az 1976. évi 8. sz. tvr.-rel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 3. pontjának első mondata ugyanis így szól: "Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt." (Hasonlóan rendelkezik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. Cikk 3. pontja is.)[6]

- 485/486 -

Bár léteznek olyan álláspontok is, melyek szerint az ügyészséget is meg lehetne bízni e jog gyakorlásával. E szerint az ügyészi szervezet tagjai is képesek olyan pártatlan döntéseket hozni az előzetes letartóztatás elrendelése kérdésében, mint a bíróság. Ezt a véleményt - többek között - azzal támasztják alá, hogy e kényszerintézkedés vonatkozásában megtett ügyészi indítványoknak mintegy 95%-át elfogadják a bíróságok.[7],[8] A másik érvelés szerint az ügyek nyomozásától távol álló bíróság aligha képes megítélni, mikor kell az eljárás sikere érdekében elrendelni előzetes letartóztatást és mikor nem, ezáltal pedig a nyomozási érdekek is veszélybe kerülhetnek.[9]

Egy régi-új jogintézményt is bevezetett az 1987. évi IV. törvény: külföldi bűnelkövetők esetén a biztosíték letétbe helyezését (70. §), amely a nemzetközi dokumentumokban foglalt, a szabadlábon való védekezés (óvadék) előírásának felel meg.[10] Nem teljesen új a biztosíték jogintézménye hazánkban, mivel az 1882. évi Csemegi-féle javaslat már megengedte a biztosíték mellett való szabadlábra helyezést, illetve azt később a Bp. is tartalmazta. A magyar állampolgárok vonatkozásában az óvadék intézményére még várni kell. (Ld. alább.)

IV.

A büntető eljárási törvény legjelentősebb kiegészítő, módosító novellái a rendszerváltástól kezdődően

A több mint egy évtizeddel ezelőtti rendszerváltás az élet minden területén gyökeres változásokat hozott; a jogi szférában ez a szocialista jogrendszerrel való teljes szakítást jelentette.

A rendszerváltástól napjainkig alkotott büntető eljárásjogi szabályok alakulását az alábbiak szerint lehet "korszakokra bontani".[11] Az első időszak - az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje - jellemzője, hogy a nemzetközi egyezményeknek is megfelelő eljárási rendet hozzanak létre, amely a legfontosabb emberi jogi garanciákat tartalmazza. A társadalmi-gazdasági-politikai változásokkal párhuzamosan a büntetőjogban a cél a legégetőbb kérdések megoldása volt, a meglevő jogszabályok módosításával. Az eljárási jogban elsősorban a szabadságkorlátozó kényszerintézkedések alkalmazásánál, és a védelmi jogosítványok terjedelménél volt szükség változtatásra.

A második időszak, amely az 1990-es évek közepére tehető, a gyakorlati életben jelentkező problémák leküzdésének korszaka volt. A cél ekkor az volt, hogy az eljárást gyorsító és egyszerűsítő jogi lehetőségeket alakítsanak ki, alakiságoktól mentes megoldásokat építsenek be, s ezek által az ügyek elintézését gyorsabbá és hatékonyabbá tegyék. A gyakorlat azonban nem ezt mutatta. "A '90-es évek adatai ... azt sejtették, hogy a hatályos törvény nem azokon a pontokon tartalmaz egyszerűsítési lehetőségeket, ahol ez valóban hozzájárulhat az eljárások tartamának csökkenéséhez."[12] A meglevő joganyagot folyamatosan módosították: 1989 és 1998 között, az új eljárási kódex megjelenéséig összesen huszonnégy alkalommal módosították, illetve egészítették ki a Be.-t, melyből tizenkilenc törvényi szintű módosítás, öt pedig alkotmánybírósági határozat volt. A módosító-kiegészítő törvényeket azonban sokszor átgondolatlanság jellemezte, s ez visszavezethető arra is, hogy a változtatásokat nem előzte meg komolyabb szakmai vita. A nemzetközi és európai mércének való megfelelés viszont e korszakban is fontos szempont volt.

A harmadik időszak az 1990-es évek végén kezdődött meg. Eljárási rendszerünk 1973 óta olyan mértékben átalakult, hogy aktuálissá vált a Be. joganyagának és egyúttal a bírósági szervezetnek a megreformálása. Ennek eredménye a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) megjelenése. [A törvény kidolgozásával kapcsolatos munkálatok már 1991-ben megkezdődtek, majd 1994-ben a Kormány a 2002/1994. (I. 17.) sz. alatt határozatot hozott a büntetőeljárás koncepciójáról, melynek mellékletében meghatározta a törvénytervezet kidolgozásának főbb szempontjait.] Ezen időszakot az átfogó reform jellemzi: a hazai büntető eljárásjogot revízió alá vették, egyebek mellett az egykor jól bevált Bp. egyes elveinek és jogintézményeinek, illetve a nemzetközi és a társadalmi elvárásoknak a figyelembe vételével; így alapjaiban új eljárási kódexet alkottak meg, amely egyelőre még nincs hatályban. Az alábbiakban e hármas felosztásnak megfelelően tekintjük végig a hatályos büntetőeljárási jog módosításait.[13]

- 486/487 -

V.

Az első korszak

Mint ahogy a fenti áttekintésben is jeleztük, az első időszak közvetlenül a rendszerváltás utáni első éveket jelenti. Erre az időszakra jellemző volt egyfajta "változtatási láz", vagyis mindent gyökeresen átformálni és szakítani az előző időszakhoz kapcsolódó szabályozásokkal, néha tekintet nélkül arra, hogy azok esetleg működőképesek voltak-e vagy sem.

Természetesen a szocialista rendszer bukásával át kellett formálni az Alkotmányt és ennek megfelelően egy sor más szabályt is, egyrészt a jogforrási hierarchiának való megfelelés, másrészt a megváltozott társadalmi körülményekhez történő igazodás végett.

Így a büntető eljárást is elérte a változtatási hullám, természetesen ebben az esetben nem lehetett figyelmen kívül hagyni a nemzetközi elvárásokat sem. Hiszen egy diktatórikus államban általában a büntetőeljárás az elnyomás egyik eszköze, így természetes, hogy a terhelt részére az eljárási jogosítványok sokkal korlátozottabbak. Ezzel szemben egy demokratikus rendszerben ezek a szabályok liberálisabbak.

Az ország demokratizálása - mint politikai és társadalmi folyamat - "egy csapásra" nem mehetett végbe, ehhez hosszabb időre volt szükség. A normarendszer áttekintése után, némely esetben csak módosításokra, más esetben teljesen új szabályozásra volt szükség. Büntetőeljárásunk, mely szintén egyik fontos része a liberalizációnak, az előbbi kategóriába esett, s csak egyes rendelkezéseit változtatták meg ebben az időszakban.

1. A rendszerváltás idején a legjelentősebb büntetőeljárási törvénymódosítást az 1989. évi XXVI. tv. jelentette. A törvény a nemzetközi elvárásoknak[14] igyekezett megfelelni, amikor módosította az előzetes letartóztatásra és az ideiglenes kényszergyógykezelésre vonatkozó szabályozást: elrendelésükről (illetve meghosszabbításukról, fenntartásukról és megszüntetésükről) 1990. január 1-jétől a bíróság határoz a vádirat benyújtása előtti szakaszban is. (Megszüntetésükre a vádirat benyújtásáig egyébként az ügyész is jogosult, mivel a nyomozás eredményétől függően az indokolttá válhat.) Az őrizetbe vételre vonatkozó módosítás viszont nem követte a nemzetközi gyakorlatot, mivel a korábbi 72 óráról 5 napra emelte fel annak időtartamát. Ez a rendelkezés pedig ellentétes volt az Egyezségokmányban foglaltakkal.[15]

E kényszerintézkedések kérdésében egyébként csak 1994-ben született meg az emberi jogi dokumentumoknak[16] teljes mértékben megfelelő szabályozás.

A novella 1. és 24. §-a szintén az Egyezségokmánynak megfelelően[17] módosította a zárt tárgyaláson hozott határozat kihirdetésének szabályait is: felnőttkorú terhelt esetén nyilvánosan kell, fiatalkorú terhelt esetében pedig (kivéve, ha annak érdekei mást kívánnak,) nyilvánosan lehet a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyaláson hozott határozatot kihirdetni.

A törvény fontosabb rendelkezése volt még, hogy megszüntette a Legfelsőbb Bíróság kivételes első fokú hatáskörét (2. §), így 1990-től első fokon általános hatáskörrel a helyi bíróságok, kiemelt hatáskörrel pedig a megyei bíróságok járhatnak el büntető ügyben.

A módosító-kiegészítő rendelkezések másik fontos részét képezik a védelmi jogosítványok. Az 1989. évi módosítás a terhelt jogosítványait bővíti. Egyrészt azzal a szabállyal, hogy a fogva levő terhelt a védőjével szóban és írásban ellenőrzés nélkül érintkezhet (4. §); a korábbi szabályozás szerint ugyanis csak az első kihallgatása után érintkezhetett a védőjével az ügy terheltje, és az írásbeli érintkezés csak ellenőrzés mellett történhetett. Másrészt az ún. Miranda-elv bevezetésével: a Novella az eljáró hatóság kötelességévé teszi a terhelt figyelmeztetését arra, hogy nem köteles vallomást tenni, illetve a vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, és amit mond, az bizonyítékként felhasználható (7. §). A védelem jogainak bővülését mutatja az az új rendelkezés is, amely szerint a védő a nyomozás során a tanúkihallgatásnál jelen lehet (törvény biztosította jogává válik, nem a nyomozó hatóság engedélyétől függ) és a kihallgatottakhoz közvetlenül intézhet kérdéseket (18. §). (Korábban a védő kérdésfeltevési joga csak közvetett volt.)

Az 1990-es évek elején a társadalmi - gazdasági átalakulás miatt sor került az ügyvédségre vonatkozó szabályozás felülvizsgálatára is. Az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. sz. tvr. módosításáról szóló 1991. évi XXIII. törvény felszámolta az ügyvédi munkaközösség szocialista modelljét, amely tulajdonképpen kényszerközösséget jelentett, s helyébe az ügyvédi tevékenységnek két formáját emelte: az egyéni ügyvédet és az ügyvédi irodát. A törvény szakított azzal a szabállyal is, amely az ügyvédek létszámának megkötéséről szól; az 1991-es jogszabálymódosítás alanyi joggá tette az ügyvédi kamarába történő felvételt, ha a törvényi kritériumoknak megfelelt a felvételét kérő. A Be.-t érintő módosítás lényege, hogy 1991. október 1-jétől védőként egyéni ügyvédet vagy ügyvédi irodát lehet kirendelni. A kirendelés tehát ettől a dátumtól kezdődően nem ügyvédi munkaközösségen keresztül történik (37. §).[18]

- 487/488 -

2. A rendszerváltást követően aktivizált Alkotmánybíróság is többször beleszólt a büntetőjog és a büntető eljárásjog alakulásába. Döntéseinek köszönhetően az Alkotmány alkalmazandó szabállyá vált, mely minden más jogszabály felett áll. Ezáltal a törvényhozás kénytelen volt alkalmazkodni az alaptörvény, illetve az annak értelmezésére is hivatott Alkotmánybíróság döntéseihez. Ezek a határozatok szintén elősegítették az átalakulási folyamatot, és nagyban hozzájárultak a nemzetközi elvárások teljesítéséhez is.[19] A 66/1991. (XII. 21.) AB határozat a büntetőeljárás során a személyi szabadság elvonásával járó kényszerintézkedésekre, illetve büntetőjogi szankciók miatt alaptalanul elszenvedett sérelem orvoslását szolgáló kártalanításra vonatkozó szabályozást vizsgálta felül, s alkotmányellenességet észlelt a Be. 385. §-ában. Az Alkotmánybíróság szerint a támadott törvényi rendelkezés "megfosztotta a jogosultat attól az alkotmányos jogától, hogy igényét a független és pártatlan bíróság bírálja el"; ugyanis lehetővé tette azt, hogy "az igazságügyminiszter a bíróságnak a jogalap tekintetében való vizsgálódása során kialakított állásfoglalását is felülvizsgálja".

A 9/1992. (I. 30.) AB határozat szintén nagyon fontos állomást jelentett a büntető eljárási szabályozás tekintetében. Ezzel a határozattal az Alkotmánybíróság a törvényességi óvásra vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket megsemmisítette.

A Magyarországon már 1896 óta létező, s az 1950-es évektől szovjet mintát követő törvényességi óvás intézményének lényege az volt, hogy a legfőbb ügyész, vagy - 1954-től már - a Legfelsőbb Bíróság elnöke bármely jogerős bírósági határozat ellen időbeli korlát nélkül törvényességi óvást emelhetett, ha az törvénysértő vagy megalapozatlan volt. A törvényességi óvás több szempontból sem felelt meg az alkotmányossági követelményeknek. Egyrészt nem felelt meg a jogorvoslathoz való jog alapelvének, mivel a feleknek nem volt joguk arra, hogy törvényességi óvást emeljenek: a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke diszkrecionális jogkörben választották ki az eseteket. A diszkrecionális jogkörből kifolyólag nem is minden esetben szüntette meg e jogintézmény a törvénysértéseket.

Másrészt a törvényességi óvás az Alkotmány 2. §-ában rögzített jogállamiság elvével és az abból fakadó jogbiztonság követelményével is ellentmondást mutatott. A jogbiztonság azt jelenti, hogy "a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak ... legyenek a norma címzettjei számára" (idézet a Határozatból). A törvényességi óvással viszont a bíróság jogerős határozatát a legfőbb ügyész, vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke korlátozás nélkül megtámadhatta, így maga a bírósági eljárás bizonytalanná, kiszámíthatatlanná vált. A törvényességi óvás emelésének nem léteztek kötelezően elrendelt esetei: ha a jogosultak törvénysértést, vagy megalapozatlanságot észleltek, akkor sem voltak kötelesek óvást emelni. Így teljesen bizonytalanná vált, mikor került sor óvásra.

Harmadrészt a bírói függetlenség elvét is sértette a törvényességi óvás: egy jogerősen elbírált ügyet bírálhatott felül a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Az 1992-ben kiiktatott törvényességi óvás helyébe 1993. január 1-jei hatállyal a törvényhozó beemelte a felülvizsgálati eljárás intézményét. Az erre vonatkozó rendelkezéseket az 1992. évi LXIX. törvény vezette be a büntető eljárási kódexbe. Ez a legsúlyosabb büntető anyagi és eljárásjogi törvénysértések kiküszöbölését szolgáló rendkívüli jogorvoslat - az elődjével ellentétben - már alanyi jogon vehető igénybe, és csak a törvényben meghatározott esetekben és időtartamon belül van rá lehetőség. Az új szabályozás már megfelel az alkotmányossági szempontoknak: a jogorvoslathoz való jog alapelvének, a jogállamiság és a jogbiztonság követelményeinek.

3. A büntető eljárási törvényt módosító következő novella az 1993. évi XVII. törvény volt. Ennek a Be.-t módosító rendelkezései közül azok voltak a legjelentősebbek, amelyek - a Btk.-t módosításával összhangban - a kábítószerélvező terhelt esetében az eljárásnak mind a nyomozati, mind a bírósági szakaszában büntethetőséget megszüntető okot állapítottak meg: a törvényi feltételek fennforgása esetén kötelezővé vált az eljárás felfüggesztése (78., 79. §). A jogalkotás - úgy tűnik - kezdte azt a helyes nézetet magáévá tenni, hogy az emberek életébe történő büntetőjogi beavatkozást ésszerű korlátok közé kell szorítani, s nem minden magatartási formára kell büntetőjogi büntetéssel reagálni. (Például az üzletszerű kéjelgés 1993-ban kikerült a bűncselekmények köréből.) A kapcsolódó miniszteri indokolás szerint "ebben az esetben nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a kábítószer-élvező gyógykezeltesse magát, mint hogy a kisebb súlyú bűncselekmény miatt büntetést szabjanak ki vele szemben. A szenvedély, önkárosító szokás ellenében a büntetés kevésbé hatékony eszköz, mint a gyógyítás." Ennek a szellemében kellett volna megalkotni a későbbi kábítószeres bűnözésre vonatkozó szabályozást is, azonban pont ennek ellenkezője történt 1998-ban, amikor úgy módosították a vonatkozó szabályozást, hogy csak a kábítószerfüggő gyanúsított számára biztosít büntethetőséget megszüntető okot a Be., az alkalmi kábítószer-fogyasztó elkövető számára nem.

A '93-as módosításnak elsősorban szakmai indokai voltak, illetve a külföldi példák szem előtt tartása[20] is jelentős

- 488/489 -

szerepet játszott ebben az időszakban, míg a '98-as változtatások elsősorban politikai okokra vezethetőek vissza. Úgy tűnik, a politikai és a társadalmi változások nem feltétlenül vannak tökéletes összhangban, hiszen a nyilvánvaló európai trendnek megfelelő irányvonallal szembehelyezkedő álláspontot képviselt az ezzel kapcsolatos újabb módosítás. Míg a Fidesz-MPP 1998-as választási programjában a differenciált büntetés álláspontját képviselte, a választások után a politikai piacon már könnyebben eladhatóvá vált az egységes szigorítás irányvonala: a hatalom a számára nyilvánvaló előnyöket helyezte előtérbe.[21]

Az 1990-es évek végére sürgetővé vált az általános nyomozó hatóság, a rendőrség szervezetére és működési rendjére vonatkozó szabályozás megalkotása is. Így a szocialista szemléletű, pártpolitikától erősen befolyásolt állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. sz. tvr.-t felváltotta a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.)

A Rtv. 67. §-a módot ad arra, hogy a rendőrség - ügyészi hozzájárulással - a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével információ szolgáltatásában állapodjon meg a bűncselekmény elkövetőjével, feltéve, hogy a bűnüldözési célhoz fűződő érdek meghaladja az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdeket. E rendelkezéssel függ össze az Rtv.-nek a Be.-t bővítő rendelkezése is (104. §), amely 1994. október 1-jétől a nyomozás megtagadásának, illetve megszüntetésének egy speciális, mérlegelésen alapuló esetét határozta meg: előzetes ügyészi jóváhagyással lehetőség van a nyomozás megtagadására, illetőleg megszüntetésére. Jogpolitikai indoka hasonló, mint a Rtv. 67. §-a esetén: a bűnüldözési érdek jelentősebb, mint az eljárás alá vont személlyel szembeni büntetőjogi fellépés szükségessége [Be. 127. § (3) bek.; 139. § (3) bek.].

4. 1994-ben egy 34 §-ból álló novellával módosították a büntető eljárási törvényt. Az 1994. évi XCII. törvény megalkotását az Emberi Jogok Európai Egyezményének előírásaihoz való igazodás is indokolta. Annak elfogadása ugyanis azt a kötelezettséget teremtette hazánk számára, hogy az Európai Emberi Jogi Bizottság és Bíróság gyakorlatát összhangba hozza a nemzeti joggal.[22]

Az egyik időszerű kérdést a tanúvédelem jelentette. E területen az első lépés az volt, hogy a Be. lehetővé tette a tanú személyi adatainak - kivéve nevének - zártan történő kezelését (3. §). A következő években megalkotott jogszabályok tovább szélesítették a tanúvédelmi szabályozást, azokról a későbbiekben lesz szó.

A másik fontos előrelépés az volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezéseit igazították a tisztességes eljárás- és azon belül is az ügyfélegyenlőség - elvéhez, amelyről az Egyezmény is szól.[23] Az ügyfélegyenlőséget biztosító új rendelkezések a Be.-ben:

- az első fokú bírósági eljárásban kötelező más szakértőt is kirendelni - a védelem kérelmére -, ha a nyomozás során már szakértőt rendeltek ki (4. §)

- a vádlott és a védő kellő időben tudomást kell, hogy szerezzenek az ügyész eljárási cselekményeiről (fellebbezéséről, ill. a másodfokú bírósági eljárás során a másodfokú bíróság területén működő ügyész indítványáról) és azok tartalmáról (14., 15. §)

A harmadik jelentős kérdés a kényszerintézkedések alkalmazásának az európai normákhoz történő teljes igazítása volt, ami korábban már megkezdődött. E területen egyrészt az őrizetbe vétel tartamát csökkentették le öt napról hetvenkét órára, ahogyan az az eredetileg megalkotott kódexben is szerepelt. Ez az időtartam felel meg a "legrövidebb időn belüli" bíróság elé állítás, illetőleg a "késedelem nélküli" döntés követelményének.[24] Az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket korábban már módosították; ekkor az ideiglenes kényszergyógykezelésre vonatkozó szabályoknak a nemzetközi normákhoz való harmonizálása került a középpontba: e kényszerintézkedés felülvizsgálatával kapcsolatos törvényi előírásokat pontosították (7., 19. §) A novella titok- és adatvédelmi rendelkezéseket is tartalmazott, valamint a kártalanításra, a kiadatásra és a kegyelmi eljárásra mondott ki módosító rendelkezéseket.

VI.

A második korszak

A második korszakként megnevezett időintervallum körülbelül a szocialista kormány politikai érájával esik egybe. Ekkorra már érezni lehetett a rendszerváltás hatásait a bűnüldözés terén is. Hiszen minden államban diktatúra esetén könnyebb a bűnözés visszaszorítása, de egy liberális, demokratikus rendszer bizonyos tekintetben "kedvez" a bűnelkövetőknek, mert a garanciális szabályok egyúttal megnehezítik a felderítést. Ezen túlmenően ezek a garanciák rendkívüli mértékben meghosszabbítják az eljárás menetét, ami a hatóságok túlterheltségéhez vezet, ez pedig már önmagában nehézségeket okoz az eljárások sikeres lefolytatása tekintetében. Az akkori kormányzat elég későn kezdett reagálni a problémákra, ráadásul ebben az időszakban a gazdasági, társadalmi liberalizáció sem fejeződött be, így annak folytatását is célul tűzték ki.

Ezekből következően a szabályozási trend kettőssége jellemezte ezeket az éveket. Egyrészt továbbra is folyta-

- 489/490 -

tódott a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítése és a nemzetközi elvárásoknak való megfelelés, másrészt pedig az eljárást gyorsító, egyszerűsítő intézmények megalkotása is napirendre került.

1. 1995-ben három törvényt hozott a jogalkotó a Be. módosítására, kiegészítésére. Az 1995. évi XLI. törvény a gyermek- és fiatalkorúakra vonatkozó egyes büntetőjogi szabályokat módosította, hogy azok megfeleljenek a Gyermek jogairól szóló New York-i Egyezmény előírásainak.[25] A büntető eljárásjog területén ez az alábbi változásokat hozta. A törvény lehetővé tette fiatalkorú terhelt esetén a bírósági szakaszban a vétségi eljárás szabályai szerinti eljárást, valamint mód nyílt a tárgyalás-mellőzéses eljárás lefolytatására is. Indoka mindkét rendelkezésnek az volt, hogy a fiatalkorú elkövetőt meg kell óvni a hosszas procedúrától.[26] A fiatalkorúak bíróságával kapcsolatos törvényi szabályozást is ekkor változtatták meg.[27]

Az Egyezmény 37. Cikk d) pontjával[28] összhangban a törvény úgy rendelkezett, hogy a hatóság az alapos gyanú közlésével egyidejűleg - tehát nem az eljárás megindulása után - védőt rendel ki, ha a fiatalkorú terheltnek nincs meghatalmazott védője (12. §). (Az ügyészi gyakorlat szerint viszont a nyomozó hatóság a gyanúsítás közlése előtt, már az alapos gyanú megállapításának időpontjától intézkedhet védő kirendelése iránt.)

Az említett 37. Cikk b) pont második mondata a gyermek letartóztatásának ultima ratiokénti alkalmazásáról szól.[29] Büntető törvénykönyvünk is hasonlóan fogalmaz [Btk. 108. § (2)-(3) bek.]. Ennek megfelelően a Be. vonatkozó rendelkezése úgy módosult, hogy az általános letartóztatási okok [Be. 92. § (1) bek.] megléte esetén is csak akkor lehet helye a fiatalkorú előzetes letartóztatásának, ha azt a bűncselekmény különös tárgyi súlya indokolja. A törvény által lehetővé vált, hogy a letartóztatást javítóintézetben hajtsák végre; továbbá, hogy a bíróság - indítványra - megváltoztassa a végrehajtás helyét, ha a fiatalkorú körülményeiben változás áll be (13. §).

Az 1995. évi XLI. törvénynek még egy fontos rendelkezését kell megemlíteni. Új intézményt vezetett be a bírósági eljárás kikerülésére, a hatóságok munkaterheinek csökkentésére: a vádemelés elhalasztását (17., 18. §), amely az Egyezmény 40. Cikk 3/b pontjával összhangban áll.[30] Később az 1998. évi LXXXVIII. törvény a felnőttkorú terheltekkel szemben is bevezette - eltérő feltételekkel - ezt a jogintézményt.

Időrendben a Be. következő novellája az 1995. évi LXI. törvény volt, amelynek megalkotását az indokolta, hogy a korábbi években bevezetett és alkalmazott rendelkezések már nem szolgálták kellően a büntető ügyek gyors elbírálását, sőt némelyek elhúzták az eljárást. Emiatt, illetőleg nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeink miatt szükségessé vált egyszerűsítő és gyorsító szabályok további bevezetése. Ilyen volt a vétségi eljárás alkalmazási lehetőségének kiterjesztésére (1. §) és a tárgyalás mellőzéses eljárás alkalmazási körének kiterjesztésére (5., 6. §) vonatkozó szabályozás.

2. A büntető eljárási kódexet módosító harmadik törvény 1995-ben a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény volt, amelyet "a Magyar Köztársaság szuverenitásának biztosítása és alkotmányos rendjének védelme érdekében alkottak meg".[31] A jogszabály a Be. rendelkezéseit oly módon módosította, hogy speciális nyomozás megtagadási és megszüntetési okot vezetett be (82., 83. §). Az ügyész előzetes hozzájárulásával a nyomozó hatóság a nyomozást megtagadhatja, illetve megszüntetheti, ha az elkövetővel (terhelttel) történő együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági érdek meghaladja a felelősségre vonáshoz fűződő érdeket.[32] A nyomozó hatóságokkal kapcsolatosan egyébként meg kell említeni, hogy azok szerveit és jogkörét a következő években több alkalommal is alakították. Az 1996. évi LII. törvény - amelynek a célja elsősorban a feketegazdaság elleni hatékonyabb fellépés volt - módosította a vám- és pénzügyőrség hatáskörébe tartozó bűncselekmények körét.[33] 1997-től törvényi szinten biztosítottak nyomozó hatósági jogkört a Határőrség számára is, meghatározott bűncselekményeknek a határterületen való észlelése esetén.[34],[35]

- 490/491 -

3. Az 1998. évi Be.-t módosító jogi normák sora a 6/1998. (III. 11.) AB határozattal indult. Az Alkotmánybíróság a négy évvel korábban törvénybe iktatott titokvédelmi rendelkezéssel kapcsolatban észlelt alkotmányellenességet, a Be. 114. § (4) bekezdésében.[36] Az Alkotmánybíróság megállapította: az, hogy az államtitkot, szolgálati titkot tartalmazó iratról nem adható másolat, nem egyeztethető össze a védelemhez való joggal és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. Cikkében foglalt tisztességes eljáráshoz való joggal.

A terhelt, illetve a védő számára ugyanis fontos, hogy birtokolja is a bizonyításhoz szükséges iratokat, s időbeli korlátozás nélkül tanulmányozhassa azokat, a védekezésre történő felkészülés érdekében. A "fegyveregyenlőség" követelményének, a vád és a védelem jogai egyenlőségének ez a felfogás felel meg. Az eljárási kódex ezen rendelkezését az 1998. évi XCIII. törvénnyel módosították. A Be.-nek az 1998. évi LXXXVIII. törvény 22.§-ával 119/C. §-a szól az állam- vagy szolgálati titkot tartalmazó iratról való másolat készítéséről. E szabályozás sem tesz teljes mértékben eleget azonban a fair eljárás elvének, csupán enyhíti a korábbi szabályozás szigorát, amikor kimondja, hogy az érintett személyek a hatóság hivatali munkaidejében korlátozás nélkül tanulmányozhatják ezeket az iratokat, illetve a bíróság hivatalos helyiségében a tárgyalás ideje alatt azok rendelkezésükre állnak. A második korszak utolsó jelentősebb módosítása az 1998. évi XXII. törvény volt, amely kibővítette a megyei bíróság kiemelt első fokú hatáskörébe tartozó deliktumok körét az egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatás rendje és az egészségügyi önrendelkezés elleni bűncselekmények körével.[37]

A módosító jogszabály a különleges eljárások körét egy új alcímmel egészítette ki: a pártfogó felügyelet utólagos elrendelésével.

VII.

A harmadik korszak

1. 1997-re már teljes mértékben felismerhetővé vált - nemcsak a bűnüldöző szervek, hanem a társadalom széles rétegei számára is - a bűncselekmények számának jelentős növekedése, illetve a bűnözés szervezettségének kialakulása. A választásokat megelőzően már több párt is célul tűzte ki választási programjában a bűnözés elleni komolyabb fellépést, az akkori szabályok szigorítását. A hatalomra kerülő kormányzat már választási programjában az állami szerepvállalás erősítését hangsúlyozta, párhuzamosan az állami szervek (rendőrség, ügyészség) jogosítványainak szélesítésével. Az "erős állam" koncepciója mellett az eljárások további gyorsításában látták a bűnözés elleni fellépés hatékonyságának zálogát.[38]

1997 második felében és az 1998-as évben ennek a szellemében változtatták a büntető anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat: a szervezett bűnözés elleni fellépés hatékonyabb eszközeit igyekeztek létrehozni. A Btk.-ba -többek között - bevezették a bűnszervezet fogalmát, a bűnszervezet létrehozásának bűntettét és számos bűncselekménynél minősítő körülményként szabályozták a bűnszervezeti tagságot.[39] (A "maffiózó" tevékenységet azonban a gyakorlatban nagyon nehéz bizonyítani, amit mutat az is, hogy idáig csupán egy ügyben, a "váci hetek" perében sikerült a bűnszervezeti minőséget megállapítani. A jelenleg folyamatban levő ügyek közül pedig a Tasnádi Péter és tíz társának büntetőügyében Tasnádit vádolják - önbíráskodás, zsarolás, sikkasztás, adócsalás mellett - bűnszervezet létrehozásával és irányításával.)[40] A vonatkozó eljárásjogi szabályokat az 1998. évi LXXXVIII. törvény tartalmazza.

E törvény igen terjedelmes novellája a Be.-nek: 56 szakasszal módosította, egészítette ki azt. Ez az első novella, ami a büntetőeljárásról szóló, érvényes, de még nem hatályos 1998. évi XIX. törvény (új Be.) egyes rendelkezéseit - kisebb-nagyobb módosításokkal - hatályba lépteti. A büntetőjogász társadalomban nagy vitát és ellenérzéseket kiváltó új Be. nem lépett hatályba az eredetileg tervezett 2000. év január 1-jén; a jelenleg tervezett hatályba lépés időpontja 2003. január 1.[41]

Már a fentebb említett, a büntetőeljárás koncepciójáról szóló kormányhatározatban szerepel, hogy a szakmai viták során kialakult álláspontokat is figyelembe véve kellett a törvényt kidolgozni. Feltehetően mégsem végeztek korábban széles körben közvélemény-kutatást, illetve az ellenzők álláspontjával nem igazán törődtek. A jogászok többsége ugyanis annak "szurkol", hogy ez a kontinentális rendszert felrúgó, angolszász eljárásjogi elemeket erőltető (a védő és a vádló szerepét előtérbe állító, ugyanakkor a bírót a jelenleginél sokkal passzívabb tárgyalásvezetésre szorító) jogszabály soha nem fog hatályba lépni és annak rendelkezéseit soha nem kell majd al-

- 491/492 -

kalmazni. A jogalkotó viszont ennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve egy évvel később is.[42] Sőt: újabb egyetemi, főiskolai tankönyvek, illetve jegyzetek kifejezetten vagy túlnyomó részt az új Be. rendelkezéseire épülnek.[43] Egy biztos: az új Be. egyes intézményeit kiegészítő, módosító novellákkal folyamatosan beépítik a hatályos eljárási törvénybe.

2. Az 1998. évi LXXXVIII. törvény a tanúvédelem, a fedett nyomozó, a zár alá vétel, a biztosítási intézkedés, a megkeresések és a rendbírságolás kérdéseivel; továbbá a büntetések és az intézkedések végrehajtása során a. bíróságokra háruló feladatokkal kapcsolatban új (az új Beben is szereplő), a nemzetközi elvárásoknak megfelelő szabályozást ad.

A felsoroltakon kívül a korábban már említett állam- és szolgálati titkot tartalmazó iratok kézbesítésére és megismerésére, illetőleg a megyei bíróság első fokú hatáskörének bővítésére vonatkozó rendelkezések is szerepeltek a novellában. A említettek közül az új intézmények érdemelnek figyelmet.

A tanúvédelem kérdése napjainkra Magyarországon is aktuális problémává vált, mely a bűnözés hazai struktúrájában történt módosulásokkal magyarázható.[44] A "lebukás" megakadályozása érdekében a bűnszervezetek tagjai megpróbálják a tanúkat minden eszközzel befolyásolni, illetve elhallgattatni. A tanúzási készség ezzel összefüggésben is jelentősen csökkent. A bűncselekmények felderítésének elősegítése és az eljárás hatékonyságának biztosítása érdekében szükségessé vált a nagyobb biztonságot nyújtó tanúvédelmi rendelkezések megalkotása. Ennek során azonban két szempontot kellett figyelembe venni, egyrészt a tanúk védelmét, másrészt a terhelt és s védő (a védelem) jogosítványait. A jogalkotó az előbbit tartotta fontosabbnak: azt, hogy a tanúskodással mint állampolgári kötelezettséggel esetlegesen együtt járó veszélyt próbálják kizárni. Ilyen módon a védelem joga csorbul (a tisztességes eljáráshoz való jog és a "fegyveregyenlőség"[45]), de az eljárás sikerét talán jobban lehet biztosítani. A fentiek mellett a tanúvédelem kérdésének politikai indokai is fellelhetők. Ugyanis a kormányzat felismerte, hogy az ilyen, egyébként nemzetközileg is elfogadott eszköz a társadalom számára pozitív intézkedés, hiszen bizonyítja, hogy az állam törődik polgáraival. Az a tény, hogy nem csorbítja jelentősen az eljárás alatt álló személyek jogosítványait, mégis kiemelt védelmet biztosít a tanúként részt vevő személyeknek, mindenképpen az aktuális kormányzat számára előnyökkel kecsegtet a "hálás" állampolgároktól.

A novella meghatározza a tanúvédelem célját és alapvető feladatait (7. §). A tanúk védelmének két formáját szokás megkülönböztetni: a jogi (ezen belül anyagi jogi és eljárásjogi) és a nem jogi (fizikai) védelmet. Speciális büntető anyagi jogi védelmet a jelenleg hatályos jogszabály nem biztosít.[46] A legújabb Btk.-tervezet viszont különös védelmet kíván a tanúskodó személyeknek biztosítani.[47] A büntető eljárásjogi védelemnek széles eszköztárát dolgozták ki 1998-ban [48] A tanúk fizikai védelméről részletesen nem szólt a törvény.[49]

A tanúvédelem kapcsán csupán egyetlen rendelkezést nem vett át a Novella az új Be.-ből: azt, hogy a tanú érdekében segítőként meghatalmazott ügyvéd járhat el, aki tájékoztatja a tanút az őt megillető jogokról (új Be. 80. §). Ez a rendelkezés viszont véleményünk szerint igen pozitívnak tekinthető, ezért ezt is a hatályos joganyag részévé kellene tenni.

A törvény bevezette a fedett nyomozó intézményét (28. §), és azzal összefüggésben a nyomozás megtagadásának és megszüntetésének (25. 35. §) egy-egy újabb, kötelező esetét is beiktatta.[50]

- 492/493 -

Az 1998. évi LXXXVIII. törvény az új Be.-nek a biztosítási intézkedésre és a zár alá vételre vonatkozó új szabályozását átvéve egészítette ki a Be.-t. A biztosítási intézkedés lényege, hogy a zár alá vétel lehetőségét biztosítsa: a terhelt bármilyen formában fellelhető vagyonát a hatóság lefoglalhatja, vagy a vagyont kezelő bármilyen szervet megkeresheti a vagyon zárolása és nyilvántartása céljából (14., 16. §).

3. Az 1999. év a büntető eljárási törvény szempontjából alkotmánybírósági határozatokkal indult. Az 5/1999. (III. 31.) AB határozat megsemmisítette a Be. azon rendelkezését, amely szerint a bíróság a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának tárgyalás tartása nélküli elrendelését mondja ki arra az esetre, ha a próbaidő alatt állapítja meg, hogy a büntetés végrehajtását a Btk. 90.§-ában foglalt kizáró okok ellenére függesztették fel [377. § (1) bekezdés a) pont]. Ez a rendelkezés sértette az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvét és az abból fakadó jogbiztonság, valamint a jogerő követelményét.[51]

A 19/1999. (VI. 25.) AB határozat a Be. azon rendelkezésének alkotmányellenességét állapította meg, amely kimondta az előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelését a szándékos bűncselekmény miatt első fokon kiszabott, három évi vagy ennél súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett [223. § (2) bekezdés]. E szabályozás szerint egyrészt egy vélelmet állítottak fel, miszerint a három évi vagy azt meghaladó szabadságvesztésre ítélt vádlott szökésétől biztosan tartani kell, másrészt, ami ennél súlyosabb hiba volt: ilyen esetekben a bíróság nem mérlegelhet, csupán az ügyészi indítványnak "engedelmeskedve" annak döntését "hirdeti ki". "A kötelező előzetes letartóztatás így valójában nem kényszerintézkedés, hanem 'előrehozott büntetés"' (Idézet az AB határozatból.). Az 1989. évi XXVI. törvénnyel kiiktatott ügyészi döntést (ld. fentebb) próbálták meg ekkor visszacsempészni az 1998. évi LXVIII. törvénnyel (45. §).[52]

Ebből az eljárási szabályból is látszik, hogy az utóbbi évtizedekben a jogalkotásunk nem mindig volt jól átgondolt és következetes. Sok esetben valamely nagy visszhangot kiváltó ügy indukálja a jogszabályi módosítást. Így volt ez az előzetes letartóztatásnak a fenti szabályával is. A konkrét példát a "Tribu-ügy" szolgáltatta.[53] Természetesen ennek a rendelkezésnek a beiktatása is elsősorban a politikai piacon való szavazatszerzést szolgálta, mivel a médiában megjelent, és ezáltal elhíresült ügy miatt felkorbácsolt közvéleményt valamilyen módon meg kellett nyugtatni.[54] A szavazóknak pedig látniuk kellett, hogy a törvényhozás reagál az ilyen kirívóan súlyos esetekre. Az, hogy a törvényhozás bizonyos esetek kapcsán szabálymódosítást hajt végre, önmagában is indokolható lehetne, ha megfelelően átgondoltan tennék mindezt. Egyetlen ügy önmagában viszont nem szolgálhat igazából szabályozás alapjául, mert egy esetből képtelenség megfelelően absztrahált szabályokat teremteni, következésképpen az ilyen szabályozásokat más ügyekre alkalmazni is lehetetlen.

Az alkotmánybírósági döntés következtében a rendelkezés csupán néhány hónapig volt hatályban.

A harmadik alkotmánybírósági határozat a 26/1999. (IX. 8.) számú volt, amely szintén az előzetes letartóztatás szabályozásával kapcsolatban állapított meg alkotmányellenességet. A Be. 92.§ (1) bekezdés c) pontjának az a része, amely szerint előzetes letartóztatásnak helye lehet akkor is, ha alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén bármilyen újabb bűncselekményt követne el - nem csupán szabadságvesztéssel fenyegetettet -, szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a szabadsághoz való jogot, továbbá az ártatlanság vélelmével sincs összhangban. A szabályozás korrekciója megszületett.[55]

Az 1999-es AB határozatok közül az előbb idézett első kettő a hatályos Be. rendelkezései mellett az új Be. egyes rendelkezéseit is megsemmisítette [az 5/1999. (III. 31.) AB határozat az új Be. 572. § (1) bek. a) pontját; a 19/1999. (VI. 25.) AB határozat a 327. § (2) bekezdését.] Az új Be. tehát már a hatályba lépése előtt is több változáson ment keresztül, ami nem szolgál a jogalkotó dicséretére. Ilyen horderejű kódex esetében, mely széleskörűen és meghatározóan érinti az állampolgárok jogait, a rendszerváltás óta példa nélküli volt, hogy még hatályban nem lévő jogszabály rendelkezéseit kasszálták volna.[56]

- 493/494 -

4. 1999-ben ugyanakkor folytatódott az új Be. egyes rendelkezéseinek a régi Be.-be való beiktatása, előrehozott hatályba léptetése is. Az 1999. évi CX. törvény - amely az Országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szól - harmadik része tartalmazta a Be.-re vonatkozó módosításokat. A törvény megalkotását az tette indokolttá, hogy az 1997-ben kitűzött bírósági reform keretében elrendelt ítélőtáblák sorsáról végre dönteni kellett. A törvényhozók eredeti célja az igazságszolgáltatás hatékonyságának, szakszerűségének javítása, továbbá az egyes bírósági szintek közötti egyenletes munkateher elosztás volt, hogy ezáltal a Legfelsőbb Bíróság jobban koncentrálhasson elméleti feladatára, a jogegységi határozatok megalkotására. Ám az ítélőtáblák felállítását, s így a négyszintű bírósági szervezet kiépítését 1998 végén elhalasztották. Az Alkotmány 45. § (1) bekezdése többes számot használ táblabírósággal kapcsolatban. A Kormány - takarékossági okokra hivatkozva - viszont egy tábla létesítése mellett tette le a voksot.[57] Részletes ügyforgalmi előrejelzést dolgoztak ki, amely a büntető bíróságoknál évente kb. 3.800 ügyet állapított meg, ezek 76,4 %-ával a helyi, 20,4%-ával a megyei, 2,4%-ával a táblabíróság és 0,15%-ával a Legfelsőbb Bíróság foglalkozna. Ez az ügyforgalmi prognózis - az igazságügyi minisztérium szerint - nem indokolja a több ítélőtábla felállítását.[58]

A minisztériumi véleménnyel szemben áll a gyakorló jogászok azon érvelése, hogy az egy ítélőtábla jelentékenyen megnövelné a büntetőeljárásban részt vevők költségeit, mivel a vidéki városokból utazniuk kellene a fővárosba. Mi szintén ezzel az állásponttal értünk egyet, mert a táblabíróság felállításának elsősorban jogi, és nem gazdasági indokai vannak. Egyrészt a megfelelő szakosítás után a táblák az ítélkezés egységesítésében is segíthetnék a Legfelsőbb Bíróságot, ez pedig mindenképpen több táblabíróság felállításával lett volna elképzelhető, másrészt az ésszerű hatáskör-telepítéssel meg lehetne osztani az ügyeket, ami végső soron nemcsak az eljárások időtartamát, hanem a döntések szakszerűségét is biztosíthatná. Végül pedig itt elsősorban egy jelenleg meglévő probléma megoldását tűzték ki célul: a már nyomasztóvá váló ügyhátralékot próbálták felszámolni. Ennek csak a több tábla felállítása lehetett volna megoldása, természetesen megfelelő hatáskörelosztás mellett.[59]

A törvény rendelkezése szerint végül az öt helyett csupán egy ítélőtábla kezdi meg működését 2003. január 1-jétől, Budapesten. A bírósági reform ugyanakkor a polgári és a büntető eljárási jogorvoslati rendszert is érinti. Így e törvény erről is rendelkezik.

5. Az 1999. évi CX. törvény rendelkezéseinek megalkotását továbbá az Európai Unióhoz történő csatlakozás előkészítése is indokolta.

A törvény számos helyen korrigálta a már meglevő büntető eljárásjogi szabályokat, illetve több "új" intézményt vezetett be, amelyek az új Be.-ben már rögzítést nyertek. (Itt jegyezzük meg, hogy e jogintézmények csak relatíve tekinthetőek újdonságnak. Az eljárásjog területén sem végtelen az intézmények száma. Egyeseket más országok jogrendszerébe már beépítettek; mások a korábbi hazai szabályozásban azonos vagy hasonló tartalommal már szerepeltek. Például a jogegységi eljárás nem új keletű intézmény: előzménye volt a Bp.-ben szereplő "perorvoslat a jogegység érdekében", illetve 1949-től a "perorvoslat a törvényesség érdekében" intézménye.[60] A jogorvoslat a törvényesség érdekében elnevezésű intézménynek pedig a törvényességi óvás volt az előzménye, természetesen eltérésekkel.)

Több olyan rendelkezést is bevezettek, amelyek az eljárás gyorsítását, egyszerűsítését szolgálják. Egyrészt a Novella bővítette az ügyészségi titkárok, és a bírósági titkárok jogköréi az ügyészek, illetve a bírák munkaterheinek enyhítése végett [58. §; illetve 82. § (2) bek., 83. §, 111. § (2) bek., 114. §]. Másrészt például a védelem által indítványozott újabb szakértő kirendelését viszonylag rövid, jogfosztó határidőhöz kötik (62. §).

Az eljárásjogi kényszerintézkedések törvényi szabályozását bővítették. A törvény átvette a lakhelyelhagyási tilalomnak az új Be.-ben szereplő szabályait, az intézmény hatékonyságának növelése céljából; továbbá bevezette annak speciális, szigorított formáját, a házi őrizetet (65. §). Ezt a kényszerintézkedést bevezetése óta csak néhány esetben rendelték el,[61] ami nem meglepő, hiszen nincs biztosítva a megfelelő anyagi és személyi háttér.[62] A lefoglalás szabályait pontosították (67.-69. §), mert a gyakorlatban, főként a lefoglalt gépkocsik esetében nehézséget okozott azok alkalmazása.[63] A Be. szabályozásába beiktatták az úti okmány elvételét is (66. §), amit koráb-

- 494/495 -

ban már törvényi szinten[64] szabályoztak. A büntetőeljárás nyomozati szakában is számos változás következett be. A nyomozás határidejének meghosszabbításánál a gyakorlat számára rugalmasabb megoldást vezettek be (71. §); megjelent az ún. "puhatolás" intézménye, amely a nyomozó hatóság adatszerző tevékenységét jelenti (72. §). Lehetővé vált, hogy a védő helyett vagy mellett az ügyvédjelölt legyen jelen azon nyomozási cselekményeknél, ahol a törvény megengedi a védői jelenlétet (74. §). A hatósági tanú kötelező jellegű alkalmazása megszűnik, az csupán lehetőséggé válik, figyelemmel a gyakorlati tapasztalatokra. Ez az intézmény igazi funkcióját eddig nem tudta betölteni, csak felesleges kényelmetlenségeket és bonyodalmakat okozott mind a hatóságoknak, mind az állampolgároknak (75. §).

A törvény a bírósági szakaszt sem hagyta érintetlenül. Az okiratoknak a tárgyaláson való felolvasására vonatkozó szabályozást pontosították (84. §). Törvényben rögzítették a tárgyalás újból megnyitásának lehetőségét mind első, mind másodfokon a perbeszédek elhangzása után (85., 88. §). Megjelent a kifogás intézménye: olyan jogorvoslat, amely a másodfokú eljárásban első fokon hozott, nem ügydöntő végzések ellen irányul (89. §). Kibővítették a felülvizsgálat kezdeményezésének okait is (91-92. §).

A "jogorvoslati rendszerben meglevő hiányosságok megoldása, az anyagi igazság érvényesülése és a jogalkalmazás egységessége céljából"[65] a törvény bővítette a rendkívüli jogorvoslatok csoportját a Jogorvoslat a törvényesség érdekében", illetve a "jogegységi eljárás" elnevezésű intézményekkel (94., 95. §). A "jogorvoslat a törvényesség érdekében" elnevezésű jogintézmény bevezetését az tette indokolttá, hogy vannak olyan jogerőre emelkedett, törvénysértő bírósági határozatok, amelyek a meglevő rendkívüli perorvoslatokkal nem korrigálhatóak.[66] E jogorvoslati formának csak a terhelt javára és csak jogerős ügydöntő határozat ellen van helye, ha anyagi jogszabályt vagy a súlyosítási tilalmat sértették meg. A törvényben taxatíve felsorolt résztvevők, valamint a hatóságok kezdeményezésére azt a legfőbb ügyész terjesztheti elő - ha egyetért a kezdeményezéssel - a terhelt javára a Legfelsőbb Bírósághoz. A jogegységi eljárásnak csak a Be.-be tartozó kérdéseit rögzítették ekkor, a részletes szabályozást korábbi jogszabály tartalmazza.[67] A Legfelsőbb Bíróság a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében hoz jogegységi határozatot. E jogorvoslatok bevezetése ellenére is maradt még űr a jogorvoslatok körében.[68] Általában is elmondható, hogy azon nem kevés számú ügy miatt, amikor személyi szabadság korlátozásával vagy kizárásával járó döntés születik, szükséges is, hogy minél több fajta jogorvoslati fórum álljon a terhelt rendelkezésre.

A külön eljárások szabályozása is bővült. Egyrészt a meglevő eljárások szabályait változtatták meg. Így a katonai büntetőeljárásban hoztak kiegészítő-módosító szabályokat (99.-105. §), illetve a bíróság elé állítás feltételeit megváltoztatták (106. §). Másrészt két olyan új külön eljárást iktatott be a törvény, amelyek az új Be.-ben már szerepeltek és az eljárás gyorsítását szolgálják: a távollevő terhelttel szembeni eljárást (112. §) és a tárgyalásról lemondást (113. §). Ezek összhangban vannak az emberi jogi dokumentumok vonatkozó előírásaival, miszerint a büntető ügyek tárgyalása késedelem nélkül, észszerű időn belül kell hogy történjék, hogy a súlyosabb és bonyolultabb ügyekre több idő maradjon.[69] A Be. korábban is biztosította a jogszabály megszegésével külföldön tartózkodó terhelttel szemben a távollétében való eljárást, külön eljárásként történő szabályozás nélkül.

A tárgyalásról lemondás intézménye több szempontból is jelentős lehet a gyakorlat számára. Egyrészt a hatóságok (a bíróságok és az ügyészségek) munkaterheinek csökkenését eredményezheti. Másrészt egyes külföldi államokban már ismert és alkalmazott, a sértett és terhelt közötti egyezségkötéshez (mediációs eljáráshoz) is közelíthet ez a megoldás. A terhelt bizonyos fokú rendelkezési joga jelenik meg ekkor a büntetőeljárásban: a terhelt dönt, elfogadja-e a bírósági eljárást tárgyalás nélkül, vagy sem. A rendelkezési jog korlátja, hogy a tárgyalás elmaradásához ügyészi indítvány szükséges, tehát a vádat változatlanul ő uralja. A tárgyalásról lemondásnak az említett előnyös vonásai mellett azonban vannak hátrányos jellemzői is. Több alkotmányos és eljárási alapelvvel ütközik ez az intézmény, így az ártatlanság vélelmével, a közvetlenség elvével és az officialitás alapelvével is. Ennek ellenére 2000 tavasza óta, igaz, még nem nagy gyakorisággal, alkalmazzák ezt az eljárási formát is, ami azáltal válik kedvezővé a védelem számára, hogy a rendes tárgyalás szerinti ítélkezésnél alacsonyabb büntetési tételt alkalmaz a bíróság, s a processzus időben lerövidül (gyorsan jogerős ítélethez lehet jutni), mivel hiányzik a bíróság előtti bizonyítási eljárás, illetve az csak a vádlott kihallgatására korlátozódik.[70] A tárgyalásról lemondás azonban semmiképpen sem tekinthető a hagyományos értelemben

- 495/496 -

vett "vádalkunak", az USA-ban ugyanis az ügyész és a védő a minősítésről (vádalku) és - sok esetben - a büntetés mértékéről (ítéletalku) "alkudozik", s azt a bíró elfogadhatja. Ennek ellenére a hazai köztudatban ez a kifejezés szerepel erre az intézményre, sőt még a jogásztársadalom egy része is átvette a kifejezést, véleményünk szerint helytelenül. Nálunk a felek közötti ilyen megállapodásra ugyanis nincs lehetőség: egyezkedés nem folyhat a büntetésről és a jogi minősítésről, csupán az eljárás módja lehet alku tárgya - a bíróság előtt tett beismerő vallomás esetén tárgyalás tartása nélkül dönthet a bíróság a terhelt büntetőjogi felelősségéről. A büntetési kedvezményt, illetve annak kereteit a törvény helyezi kilátásba.[71] Meg kell jegyezzük azonban itt azt is, hogy a jelenlegi ítélkezési gyakorlat szerint - figyelemmel az ügyek elhúzódása miatti enyhítésekre is - a rendes eljárásban is többnyire hasonló mértékű büntetéseket szabnak ki, mint amit a tárgyalásról lemondással járó büntetési kedvezmények esetén alkalmaznának. Ezért egyesek véleménye szerint ilyen - sajnos igen gyakori - esetekben a terhelt nem lát majd "üzletet" ebben a gyorsított eljárásban.[72]

Végül megemlítjük, hogy a novella három új különleges eljárást is bevezetett.[73]

Ez évben - a cikk megírásáig - egy törvény módosította a büntető eljárási törvényt: a fentebb már említett 2000. évi XIV. törvény.

VIII.

Hogyan szabályozzák a büntetőeljárást?

Az átfogó eljárásjogi reform egy-egy előrehozott "láncszemeinek" tekinthető 1998. évi LXXXVIII. törvény és az 1999. évi CX. törvény, valamint az új Be. rendelkezéseinek egybevetésével megállapítható, hogy az új Be. legfontosabb szabályait sikerült beépíteni a hatályos eljárási kódexbe. Kimaradt a novellákból az angolszász típusú tárgyalásvezetés, ami a magyar eljárás rendszerétől idegen[74], a gyakorló jogászok többsége szerint azt nem lenne célszerű bevezetni a jövőben sem. A felek által történő kikérdezésre való áttérés sokkal felkészültebb szakembereket igényelne (főként az ügyvédek részéről), másrészt a bírák is nehezen szoknák meg, hogy "passzivitásra" kényszerítsék őket.

A másik, ezidáig be nem vezetett jogintézmény az óvadék, amit az előzetes letartóztatás "reális alternatívájaként" említ az új kódex indokolása. Az óvadékkal szemben is ellenérzések vannak. Aki tehetősebb, könnyebben "szabadulhat" a személyi szabadságot elvonó kényszerintézkedés alól, sőt, annak összegét a terhelten kívül más is felajánlhatja. (Egyes vélemények szerint ez a jogintézmény a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező szervezett bűnözői csoportoknak kedvezne, akik tagjaik személyi szabadságát ily módon megvásárolhatnák.)[75] A társadalmi egyenlőtlenségek miatt valóban nem kívánatos ezen kényszereszköz bevezetése, főként ha arra gondolunk, hogy a törvény előtti egyenlőség mint alkotmányos alapelv ezáltal közvetve sérelmet szenvedne. (Pontosabban szólva a törvény előtti egyenlőség formálisan nem szenved csorbát, de a materiális értelemben vett egyenlőséget komolyan veszélyezteti az intézmény, ami pedig a büntetőeljárás kimenetelét nagy mértékben befolyásolhatja.)[76] Az óvadék bevezetése mellett szól ugyanakkor az az érv, hogy egyes esetekben - ha pusztán a terhelt eljárási cselekményeknél való jelenlétének biztosítása a cél - az előzetes letartóztatás túl szigorú; a fogvatartásból eredő kedvezőtlen hatásokat így kiküszöbölhetnék, illetve a fogvatartás költségeit is lehetne az óvadék bevezetésével csökkenteni. (Becslések szerint a Magyarországon letartóztatásban levő személyek harmadánál - mintegy 1.700 embernél - szökéstől nem kellene tartani az óvadék megállapítása esetén, s így őrzésük és élelmezésük költségeitől is mentesülhetne az állam.)[77]

2. A társadalmi-gazdasági fejlettséget mindenkor szem előtt kell tartani a büntető eljárásjog átalakítása során. Kétségtelen, hogy büntető eljárásjogunk bizonyos vonatkozásokban reformot igényel: olyan rendelkezésekre van szükség, amelyek az eljárás gyorsítását és hatékonyságát szolgálják, továbbá figyelemmel vannak nemzetközi kötelezettségvállalásainkra, és mindenkor szem előtt tartják az emberi méltóságot és az állampolgári jogokat, mint a jogállamiság alapkövetelményeit; nem utolsó sorban bizonyos eljárási elveket is tiszteletben kell tartani. Mindezek mellett kell a jogalkotónak a célszerű eljárási rendet kialakítaniuk. Azon viszont el lehet(ett volna) gondolkodni, hogy a kodifikációnak melyik módja célszerűbb: a novelláris módosítás vagy a teljes felülvizsgálat.

Azt figyelembe kell venni, hogy egyik vagy másik megoldás mellett nemcsak szakmai indokok húzódnak meg: az politikai harcok kérdése is. Az utóbbi években a rendszerváltást követően az egymást váltó kormányok sokszor nem feltétlenül szakmai indokok alapján tartanak

- 496/497 -

hatályban egy régebbi jogszabályt, vagy hoznak újakat, hanem erősebben kötődnek pártprogramjukhoz. A programok betartása - ezáltal a szavazatok megszerzése - végett pedig háttérbe szorulnak a jogszabályok igazi társadalmi funkciói is, és ez alól a büntető eljárásjog sem kivétel.

Érvek és ellenérvek felhozhatóak mind a kodifikáció, mind a novellák vonatkozásában. A különböző időpontokban és büntetőpolitikai elgondolásokból eredő novelláris módosítások már nem biztosíthatják úgy az eljárás funkcióit, mint egy új szövegezésű törvénykönyv. Egy új, egységes eljárási törvény azért tűnik jobb megoldásnak, mivel a most hatályos törvénynek több kiegészítése nem illeszkedik bele az 1973. évi I. törvény eredeti koncepciójába, és a módosításokat sem vezették minden esetben végig következetesen. Egy új büntető perrendtartás megalkotása és hatályba léptetése viszont újabb megterhelést jelent a jogalkotó és a jogalkalmazó szerveink számára egyaránt. Ráadásul egy teljesen új, gyökeresen más eljárási intézményeket is tartalmazó jogszabály alkalmazhatósága kétségessé vált volna, hiszen a jogalkalmazó szerveknek nem lett volna idejük az átállásra, de a felkészültségük sincs meg hozzá. Egy fokozatos átállás sokkal jobb megoldásnak tűnik, mert így lassanként fel lehet készíteni az igazságszolgáltatási szerveket. Így talán a legjobb megoldást választották azzal, hogy az átfogó rendezést "beütemezték" és rangsorolni próbálták az egyes intézményeket a gyakorlati megvalósíthatóság és alkalmazhatóság szempontjából.

Az mindenféleképpen látható, hogy a korszakok elválasztása "kísértetiesen" egybeesik a kormányok váltakozásával. Ez nem azt jelenti, hogy az egyes időszakokat a kormányváltáshoz kapcsoltuk volna. Mindez inkább azt mutatja, hogy az egyes módosítások nem függetlenek az uralkodó párt(ok)tól, illetve azok programjától, politikai álláspontjától. Az eljárási jog változása (változtatása) természetesen szakmai alapokon is nyugszik, de legalább olyan súllyal nyom a latban a politikai élet is. Kérdésként inkább az merülhet fel, hogy melyiknek, és mennyiben kellene elsőbbséget biztosítani? ■

JEGYZETEK

* A tanulmány lezárásának időpontja: 2001. március 1.

[1] Cséka Ervin: Megjegyzések az új büntető eljárási kódex koncepciójához. Acta Juridica et Politica Szeged, 1998. 3.

[2] Arról, hogy a büntetések súlyossága, vagy azok elmaradhatatlansága a prevenció mindenható eszköze, már Ceasare Beccaria óta folyik a vita.

[3] 1978. évi IV. törvény 1. §

[4] A büntető eljárásról szóló 1973. évi I. törvény (Be.) megalkotásakor a jogalkotó így fogalmazta meg a törvényi célt: " ... a büntető eljárás szabályozásával, a szocialista törvényességnek megfelelően biztosítsa a bűncselekmények felderítését, a Magyar Népköztársaság törvényeinek alkalmazását" (Be. 1. §).

[5] A büntető eljárás magyarázata. I. kötet, KJK Budapest, 1982. 11.

[6] "...letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék."

[7] Horváth Péter: Ellenérzések egy törvénymódosítás kapcsán. Magyar Jog 1999/10. sz. 597.

[8] Ugyanakkor szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a magas vádhatékonyság nem feltétlenül az ügyészi szervezet pártatlanságából ered, hanem az egész igazságszolgáltatási szervezet felépítése is összefüggésben van ezzel. (A bíróság és az ügyészség kapcsolata, a védelem gyakorlati érvényesülése, mind hozzájárul a 95%-os hatékonysághoz.)

[9] Erdei Árpád: Kommunikáció és újdonság a büntetőeljárásban. Magyar Jog 1998/12. sz. 722.

[10] A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 3. pont utolsó mondata kimondja, hogy az általános szabály ne legyen az, hogy az ítéletre váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik."

[11] Kiss Anna: A büntetőeljárás reformja. Belügyi Szemle 1999. évi 3. sz. 32. alapján

[12] Idézet az 1998. évi XIX. törvény Általános Indokolásából.

[13] A cikkben nem tárgyaljuk a büntetőeljárási törvény valamennyi módosító jogi normáját, azok száma ugyanis 1989-től 2001-ig harmincnégy. Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az "első korszak" alatt jelent meg a későbbiekben ismertetett törvényeken kívül az 1989. évi XLII., az 1989. évi LV., az 1991. évi XX., az 1991. évi LVII., az 1992. évi XXII. és az 1994. évi IX. törvény is. A "második korszak" terméke volt az 1996. évi XXXVIII. törvény, valamint a 23/1995. (IV. 5.) és a 49/1998. (XI. 27.) AB határozat is. A "harmadik korszakban" született az 1999. évi XLV. törvény is, a lentebb bővebben ismertetett jogi normák mellett. Az itt felsorolt módosító, kiegészítő szabályok bemutatását témánk szempontjából nem tartjuk fontosnak.

[14] Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya fentebb idézett 9. Cikk 3. pontja

[15] Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 3. pontja

[16] Egyezségokmány 9. Cikk 3. pontja, illetve az Egyezmény 5. Cikk 3. pontja

[17] az Egyezségokmány 14. Cikk 1. pontjának 3. mondata

[18] A témáról bővebben lásd Nagy Zsolt: A kirendelt védelem intézményének jogszociológiai vizsgálata. Jogelméleti Szemle 2000/4. sz.

[19] A folyamatot az 23/1990. (X. 31.) AB határozat indította el, amely a halálbüntetést alkotmányellenesnek minősítette, ezért a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.), a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. sz. tvr. (Bv. tvr.) és a Be. halálbüntetésre vonatkozó rendelkezéseit 1990. október 31-i hatállyal megsemmisítette. Magyarország nem volt részese semmilyen nemzetközi szerződésnek, mely kötelezte volna a törvényalkotást a halálbüntetés megszüntetésére, mégis ez egyfajta nemzetközi elvárás volt. Ezért az Alkotmánybíróság döntését szintén a demokratizálódási folyamat részének lehetett tekinteni.

[20] A jelenlegi nemzetközi folyamatok enyhébb légkört teremtenek a kábítószer fogyasztóinak megítélését illetően. Karsai Krisztina: A kábítószer fogyasztás büntetendősége. 32.

[21] A Fidesz-MPP 1998-as választási programja szerint "a lehető legszigorúbbra emeljük a kábítószer-kereskedőkre kiszabható büntetési tételeket, elkerülve, hogy az áldozatnak tekinthető kábítószer-fogyasztók rosszabb jogi helyzetbe kerüljenek". Szabadság és Jólét A polgári jövő programja 1998. A politikai döntéseket sokkal inkább befolyásolja az adott döntés következtében felmerülő népszerűség elvesztése, vagy megnyerése, mint bármely más szempont, legyen az gazdasági, jogi, stb. Pokol Béla: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Budapest 1991. 51.

[22] Az Egyezményt Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdették ki.

[23] Egyezmény 6. Cikk 3. pontja

[24] Egyezmény 5. Cikk 3. pont; Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 3., 4. pont

[25] Magyarországon az Egyezmény 1991. október 7-én lépett hatályba, az 1991. évi LXIV. törvénnyel hirdették ki.

[26] Az Egyezmény 40. Cikk 2/b/(ii) pontja is kimondja, hogy a gyermek "ügyét késedelem nélkül illetékes, független és pártatlan hatóság vagy bíróság ... bírálja el".

[27] Az első fokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának egyik ülnöke pedagógus a Novella szerint. (10. §) (A korábbi törvényi előírás szerint a tanács egyik tagja nő volt.) A másik módosítás az illetékességgel kapcsolatos. 1995-től a fiatalkorúak bíróságának kizárólagos illetékessége a "vegyes ügyekre" is kiterjed: ha a fiatalkorú és a felnőttkorú terhelt ügye a bíróság szerint összefügg, e bíróság a felnőttkorú terhelt ügyét is elbírálhatja (11. §).

[28] "A szabadságától megfosztott gyermeknek joga legyen igen rövid idő alatt jogsegélyt vagy bármely más alkalmas segítséget igénybe venni, valamint joga legyen arra is, hogy szabadságelvonásának törvényességével kapcsolatban bírósághoz vagy más illetékes, független és pártatlan hatósághoz forduljon, és hogy az ügyben sürgősen döntsenek"

[29] "A gyermek őrizetben tartása vagy letartóztatása, vagy vele szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása a törvény értelmében csak végső eszközként legyen alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal."

[30] Eszerint: "Minden lehetséges és kívánatos esetben tegyenek intézkedéseket e (bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, vádolt vagy abban bűnösnek nyilvánított) gyermekek ügyének bírói eljárás mellőzésével való kezelésére, annak fenntartásával, hogy az emberi jogokat és a törvényes biztosítékokat teljes mértékben be kell tartani".

[31] Idézet a törvény preambulurnából.

[32] A "nemzetbiztonsági érdek" fogalmát az 1995. évi CXXV. törvény 74. § a) pontja határozza meg.

[33] 1996. évi LII. törvény 30.§-a.

[34] 1997. évi XXXII. törvény a határőrizetről és a Határőrségről (84., 85. §). A törvény megalkotását az tette indokolttá, hogy a Határőrség feladatával és működésével kapcsolatos kérdések korábban csak alacsonyabb szintű jogszabályban (MT rendeletben) voltak rögzítve, s a nemzetközi egyezmények törvényi szintű szabályozást követeltek meg ezen a területen is. A társadalmi indok pedig az volt, hogy az 1990-es évekre ugrásszerűen megnőtt az illegális határátkelők száma, illetve a határ területén elkövetett szabálysértések és bűncselekmények aránya, így a Határőrség hatáskörét, intézkedési jogkörét és az alkalmazható kényszerintézkedések körét is pontosítani kellett.

[35] Speciális nyomozati hatáskört az ún. harmadik időszakban is hoztak létre. 1998 végén az államháztartás bevételeit veszélyeztető bűncselekmények (adócsalás és azzal összefüggő más gazdasági bűncselekmények) megakadályozására, eredményesebb felderítésére és visszaszorítására létrehozták az APEH nyomozó hatóságát. Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal feladatairól szóló 1998. évi XCIII. törvény az "adórendőrség" nyomozati hatáskörébe tartozó bűncselekmények taxatív felsorolásával bővítette a Be. rendelkezéseit.

[36] Az állam- és szolgálati titkok megóvása érdekében az 1994. évi XCII. törvény úgy rendelkezett, hogy az ilyen tartalmú bűnügyi iratokat csak a hatóság előtt tanulmányozhatják az érdekeltek, és csupán a kivonatos példányt lehet részükre kézbesíteni (9. §). A személyes adatok kezeléséről és azok törlésének tilalmáról az adatvédelmi törvénnyel összhangban szólt a törvény.

[37] Ezen magatartások bűncselekménnyé nyilvánítását az indokolta, hogy az orvostudományban olyan kutatásokat folytatnak napjainkban, amelyekkel együtt annak veszélye is fennforog, hogy azokkal, illetőleg annak alanyaival visszaélnek. A visszaélések pedig súlyos következményekkel, károkkal járhatnak együtt. Ha ilyen ügyek kerülnek a büntető ügyben eljáró hatóságok elé, azok feltehetően bonyolult megítélésűek lesznek mind jogi, mind ténybeli szempontból. Így indokolt volt, hogy ezt a bűncselekményi kört a megyei bíróságok hatáskörébe utalják. Megjegyezzük, hogy mind a jogalkotás, mind a társadalmi (nem természettudományos) szervezetek, melyek állást foglaltak e kérdéskörben, félreértelmezték ezeket a kutatásokat, illetve azok következményeit.

[38] A polgári Magyarországért. A Fidesz-MPP vitairata. 1996. 103., Szabadság és jólét. A polgári jövő programja 1998.

[39] 1997. évi LXXIII. törvény

[40] Fahidi Gergely: Súlycsoportemelés. Heti Világgazdaság 2001. január 6. 76-78.

[41] 1999. évi CX. törvény 171. § (1) bek.

[42] Az 1999. évi CX. törvény általános részi indokolásában ugyanis ez áll: "A Be. bevezetésének elhalasztása módot ad egyes rendelkezéseinek finomítására, széles szakmai elfogadottságának megteremtésére és az alkalmazásra való felkészülésre."

[43] Példaként említhető Király Tibor: Büntető eljárási jog c. egyetemi tankönyve, amely 2000-ben jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában. E tankönyv középpontjában az új Be. szerepel.

[44] Nagymértékben megnőtt az erőszakos deliktumok aránya, durvultak az elkövetési módszerek és megjelent nálunk is a szervezett bűnözés. Kezdetben ez csak a betöréses lopások, a gépjárműlopások és a prostitúció területén jelentkezett, míg mára a súlyosabb deliktumokat (pl. a kábítószer-kereskedelmet, az embercsempészetet, illetőleg egyes gazdasági bűncselekményeket) is jellemzi ez az elkövetési forma.

[45] Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. Cikk 3/d. pont; Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. Cikk 3/e. pont

[46] A tanúval szembeni retorziós cselekményeket az egyes élet, testi épség elleni, illetve a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények megfelelő rendelkezései szerint kell megítélni [pl. Btk. 166. § (2) bek. c) pont; 170. § (3) bek.; 174. §]

[47] Sui generis bűncselekményi tényállásokat dolgoztak ki, úgy mint a tanú kényszerítését, a tanú félrevezetését, illetve az igazságszolgáltatás rendjével kapcsolatban elkövetett vesztegetést.

[48] A tanúknak két "fajtáját" különbözteti meg a Novella (és az új Be.): a különösen (10. §) és az úgymond egyszerűen védett tanút. A különösen védett tanú kategóriája a nyugat-európai államok többségében már jól ismert, illetőleg az Európa Tanács Ajánlásában is meghatározott. A törvény szerint, ha a büntető ügyben különösen védett tanú szerepel, csak a bűntetti eljárás szabályai szerint lehet eljárni (39. §) E kiemelt tanút a nyomozási bíró hallgatja ki még a vádirat benyújtása előtt, illetve e kijelölt bíró foganatosítja a különösen védett tanú közreműködésével történő bizonyítási cselekményeket. Az ilyen tanú vallomásának rögzítése kép- vagy hangfelvevővel is történhet, illetve torzíthatóak a személyazonosításra alkalmas tulajdonságai. (50. §). A különösen védett tanú a tárgyaláson nem hallgatható ki (43. §), őt csak a nyomozási bíró hallgathatja ki ismételten (42. §), s ez a közvetlenség elve alól egy újabb kivételt jelent (1. §).

Az "egyszerűen védett tanú" esetén többféle lehetőséget is biztosít a törvény. A négy évvel korábban bevezetett zárt adatkezelés intézményét oly módon változtatták, hogy lehetőség van arra is, hogy a tanúnak teljes anonimitást biztosítson a hatóság (8. §). Megjegyezzük azonban, hogy az anonim tanúk alkalmazása ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményének elveivel. A tanúk védelmét szolgálja továbbá, hogy a szembesítésüket mellőzni lehet (9., 12. §); a felismerésre bemutatást úgy kell elvégezni, hogy a felismerésre bemutatott a tanút ne ismerhesse fel (11. §).

[49] A novella annyit mondott ki, hogy különösen indokolt esetben lehetőség van arra, hogy külön jogszabály szerinti védelemben részesítsék a tanút - illetve az eljárás bármely más szereplőjét is -, s a külön jogszabály megalkotására felhatalmazást adott. 1999-ben meg is született a személyi védelemről szóló jogszabály, amely március 1-jén lépett hatályba[34/1999. (II. 26.) Korm. rendelet a büntetőeljárásban részvevők, valamint az eljárást folytató hatóság tagjai személyi védelme elrendelésének feltételeiről és végrehajtásának szabályairól].

[50] Ha a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható fedett nyomozó a cselekményt a szolgálati feladatának teljesítése közben bűnüldözési érdekből követte el és ez az érdek jelentősebb, mint a büntetőjogi felelősségre vonáshoz fűződő érdek (25., 35. §)

[51] "A jogbiztonság érdekében el kell viselni azokat a bírói hibákat vagy tévedéseket, amelyeknek köszönhetően egyes elkövető a megérdemeltnél enyhébb büntetésben részesülnek. ... Ha tehát a jogerős ítélet - a terheltnek kedvezően - törvényt sért, ennek következményét nem viselheti a terhelt, annál kevésbé, mert a hatóságok hibáinak kijavítására nyitva álló és alkotmányos garanciákkal ellátott jogorvoslatokat, amelyek lehetőségével a terheltnek is számolnia kellett, már kimerítették." (idézet a Határozatból) "A bíróság és az ügyészség a jogerő beállta után hosszú ideig is lehetőséget kaphatnak a téves jogerős bírósági határozatnak a terhelt terhére történő módosítására."

[52] Fokozták ezt a - nemzetközi normákkal ellentétes - rendelkezést az új Be.-ben továbbá azzal is, hogy az ügyész mellett a pótmagánvádlóként fellépő sértettet is felruházták ezzel az indítványtételi jogosítvánnyal.

[53] Mint ismeretes, a szabadlábon védekező Tribuszer Zoltánnét különösen nagy kárt okozó csalás bűntette és más bűncselekmények miatt az első fokú bíróság kilenc év szabadságvesztés-büntetésre ítélte, amit másodfokon a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyott 1997 nyarán. Ezt követően azonban Tribuszerné nem vonult börtönbe, hanem több mint két évig (1999 novemberéig) bujkált.

[54] A politikai döntéseket sokkal inkább befolyásolja az adott döntés következtében felmerülő népszerűség elvesztése, vagy megnyerése, mint bármely más szempont, legyen az gazdasági jogi, stb. Pokol Béla: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Budapest 1991. 51.

[55] A 2000. évi XIV. törvény úgy változtatta meg a c) pont bírált részét, hogy csak akkor lehet helye előzetes letartóztatásnak, ha az újabb bűncselekmény szabadságvesztéssel fenyegetett (2. §).

[56] Általában hatályos jogszabályok alkalmazása során adódnak olyan esetek, amikor a jogalkalmazó alkotmányossági problémát fedez fel az ügy kapcsán.

[57] Hende Csabának, az IM politikai államtitkárának nyilatkozata szerint a Kormány "ékezetek és rosszul használt többes számok miatt (...) a jövőben sem fogja az adófizetők pénzét az ablakon kidobálni." (Babus Endre: Átértékelt igazságügyi reform. Heti Világgazdaság 1999. évi 49. sz. 118.) A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. 18. § (2) bekezdése szerint viszont "A jogszabályokat a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan és közérthetően kell megszövegezni."

[58] Tóth Mihály: Új büntetőeljárási törvény vagy további novellák sora? Belügyi Szemle 2000/2. sz. 4.

[59] Petrik Ferenc: Hol tart a bírósági reform? Magyar Jog 1995/4. 220.

[60] 1949. évi XI. törvény

[61] A legismertebb ügy ezek közül Stadler József akasztói vállalkozóval szembeni eljárás, akinek előzetes letartóztatását a Legfelsőbb Bíróság változtatta át házi őrizetre.

[62] Országos szinten a rendőrség mintegy háromezer fős létszámhiánnyal küzd, így nincs ember a házi őrizet biztosítására. A számítások szerint ugyanis lakásonként naponta 24 órás megfigyelésre hat rendőr és egy rendőrkocsi szükségeltetne. (Nincs elég rendőr a házi őrizethez. Magyar Nemzet 2001. január 10. H. Lovas)

[63] A korábbi szabályozás szerint a tulajdonos nem kaphatta vissza a lefoglalt dolgot. A mostani szabály szerint annak kell kiadni a lefoglalt dolgot, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tulajdonos volt, ha ilyen nincs, aki a kiadása iránt alaposnak látszó igényt jelentett be. Az a személy, akitől lefoglalták a dolgot, csak utolsó sorban kaphatja meg.

[64] A külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvényben

[65] Idézet az általános részi indokolásból.

[66] Konkrét példát szolgáltatott erre Kunos Péter ügye: a bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett vesztegetés vádja alól a Fővárosi Bíróság első fokon felmentette az Agrobank egykori vezérigazgatóját, míg a Legfelsőbb Bíróság másodfokon bűnösnek mondta ki. A törvénymódosítás előtti szabályozás alapján nem volt jogorvoslati joga annak a terheltnek, akit a másodfokú bíróság első fokú felmentő ítélet után mondott ki bűnösnek.

[67] Az 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról.

[68] Például a jogerős nem ügydöntő határozatban bekövetkező hibákat továbbra sem lehet orvosolni.

[69] Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk 3/c. pont, Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 1. pont

[70] Például rablás bűntette alapeseténél, amire a Btk. kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztést rendel, és a tárgyaláson a bíróság 5 év középmértékből "indul ki", ezzel szemben tárgyalásról való lemondás esetén maximum három év hat hónapot szabhat ki az elkövetőre a büntető törvény szerint.

[71] Btk. 87/C. §

[72] Tóth Mihály: i.m. 11.

[73] A közérdekű munka utólagos meghatározása, a végleges kiutasítás alóli mentesítés, illetőleg a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendeléséről történő utólagos rendelkezés szabályai épültek be ekkor a különleges eljárások fejezetébe.

[74] Az 1896. évi Bp. is csupán fakultatív jelleggel ismerte a felek általi kihallgatás rendszerét (Bp. 308. §)

[75] Tóth Mihály: i.m. 12.

[76] A magyar alkotmánybírósági gyakorlat szerint a materiális egyenlőség előtérbe jutott a formális egyenlőséggel szemben. Lsd.: 9/1990., 21/1990. AB hat., ill. Pokol Béla: Jogbölcseleti vizsgálódások. Budapest 1994. 39.

[77] Tóth Mihály: i.m. 12.

Lábjegyzetek:

[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem (Szeged).

[2] A szerző egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem (Szeged).

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére