Európát az utóbbi évben súlyos terrorista merényletek rázták meg. A Franciaországban 2015. novemberében, majd Brüsszelben 2016. márciusban egyidejűleg több helyen történt robbantások az eddigieknél nagyobb éberségre, szorosabb együttműködésre késztetik az Európai Unió országait, egyértelművé téve közös védelmi taktika kidolgozásának igényét. A tét Európa biztonsága, a határok védelme, életünk, testi épségünk, demokratikus vívmányaink megőrzése. Ez a konfliktus ismét aktuálissá tette a terrorizmus elleni küzdelem eszközeinek és módszereinek áttekintését, köztük azt a kérdést, milyen áron szerezhetők információk készülő, vagy már elkövetett bűncselekményekről, szervezkedésekről. Újból napirendre került a vallomástételre kényszerítés eszköztárának, régi-új problémáinak értelmezése, esetleg "átértékelése" is. E tanulmányban a kínzás, kínvallatás történetét és néhány tanulságát bemutatva próbálok meg választ adni arra kérdésre, biztonságunk felértékelése arányban állhat-e nehezen kivívott elveink feladásával.
A tortúra kifejezés a latin "torquet" - kínoz - illetőleg a "tortor" - csavaró, kínzó, bakó - szóból származik, de már az ókori nyelvben is megtalálhatóak a kínoz egyéb kifejezései, a gyötör, sanyargat egyéb megfelelői a "cruciat", "discruciat", "excruciat" kifejezések. A "torquet" kifejezetten a kínpadhoz kötött kifejezés, miként a "tormentum" - kín - is. Kétségtelenül létezik a tortúrának egy szélesebb értelmezése is a köznyelvben, ez azonban a szó eredeti, alapvetően folyamatot érzékeltető jelentésére megy vissza, mely a hóhér által lefolytatott kínzásra vonatkozik, legyen az a büntetőeljárás során a vallatásra irányuló kínzás vagy a büntetés-végrehajtás során alkalmazott speciális fájdalom-alkalmazó technikák alkalmazása. Röviden, a hatalom birtokosainak az igazságszolgáltatás vagy rendvédelem érdekében igénybe vett eszköztárát jelöli.[1]
Az 1903. évben kiadott Magyar Jogi Lexikon szerint: Kínvallatás (latinul: tortura) alatt a bűnvádi eljárásban a terheltnek esetleg tanúnak physikai vagy lélektani kényszer segélyével vallomásra bírását értjük.[2] A Magyar Katolikus Lexikon "kínvallatás" (latinul: quaestio, tortura) címszó alatt a következő meghatározást adja: beismerő vallomás kikényszerítésére alkalmazott, testi, lelki fájdalmat (vagy mindkettőt) okozó módszer. Nem büntetés volt, nem is bizonyítási eszköz. A bírák nem törekedtek a vallatott ember halálára, sőt a cél kimondottan a beismerő vallomás, mint legfőbb bizonyíték megszerzése.[3]
Az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet a kínzás fogalmát úgy határozza meg, hogy az minden olyan cselekményt jelent, amelyet szándékosan éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben, hogy tőle illetve harmadik személytől értesüléseket vagy vallomást csikarjanak ki; vagy hogy olyan cselekmény miatt büntessék, amelyet ő vagy harmadik személy követett el, illetve amelynek elkövetésével őt vagy harmadik személyt gyanúsítanak, hogy megfélemlítsék, vagy nyomást gyakoroljanak rá, illetőleg hogy harmadik személyt félemlítsenek meg; vagy hogy harmadik személyre gyakoroljanak nyomást, valamint bármilyen megkülönböztetési formára alapított más okból alkalmaznak, ha az ilyen fájdalmat vagy szenvedést közfeladatot ellátó személy vagy hivatalos minőségben eljáró bármely más személy vagy ilyen személy kifejezett vagy hallgatólagos ösztönzésére vagy ennek hozzájárulásával bárki más okozza.[4]
A modern definíció összefoglalva tehát kínzásnak tekint minden olyan cselekedetet, amelyet hivatalos minőségben eljáró személy maga, vagy parancsa alapján más hajt végre, amellyel másnak szándékosan akár fizikai, akár mentális fájdalmat vagy szenvedést okoznak a) információszerzés vagy vallomás kikényszerítése b) megfélemlítés vagy kényszerítés c) megkülönböztetés céljából.[5]
- 469/470 -
Bármennyire is elítélendő a mai civilizált ember számára a tortúra, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mintegy három évezreden keresztül legális jogintézmény volt, amely az európai és keleti népek neves törvénykönyveinek a részét képezte. Az asszírok és az egyiptomiak is alkalmazták a kínzást, azonban a babilóniai és zsidó jogrendszerekben nem tesznek róla említést.[6] Az ókori görögöknél a kínzás - "basanos"- a törvényi rendszer jobb működésének szolgálata volt, amelyet csak rabszolgákon illetve idegeneken lehetett alkalmazni.[7]
A görög városállamok túlnyomó részében a jog nem engedte meg a város szabad polgárainak kínvallatását vagy megkínzását, ugyanakkor a rabszolgák és a városban lakó ún. idegenek - akik nem rendelkeztek polgárjoggal - teljességgel védtelenek voltak a hatalommal szemben.
A peres eljárásokban nem ritkán előfordult, hogy az egyik fél felajánlotta, hogy bizonyosságképpen rabszolgáit kínozzák meg, vagy éppen ő követelte ugyanezt az ellenérdekű féltől.[8] A kínzásra általában nyilvános helyen került sor. A kínvallatás elsődleges célja azon információ megszerzése volt, amelyet a vallatott személy szabad akaratából nem volt hajlandó megosztani.[9]
Az ókorban a rabszolga tanúvallomása csak úgy volt figyelembe vehető, ha kínzás előzte meg, mert "csak akkor mondott igazat", ha félig öntudatlan állapotban volt. Az akkori felfogás szerint a szenvedés kölcsönzött meggyőző erőt a rabszolga szavainak, ha pedig a rabszolga követett el bűncselekményt, akkor bírósági eljárás nélkül történt a bűncselekmény elkövetésének a megtorlása.[10]
A Római Birodalomban is ismert volt a kínvallatás, ahol eleinte szintén csak rabszolgákkal szemben alkalmazták, rendkívül kivételes esetben "ha a birodalom érdeke úgy kívánta" szabad embereken is.[11] Kínvallatásban lehetett eleinte részesíteni a vádlottakat, majd az ingadozó tanúkat. A római világi és katonai előkelőségeket valamint a papság tagjait kínvallatásnak nem lehetett alávetni.[12]
A római köztársaság idején a nyomozó elvű eljárás kezd kialakulni a kontradiktórius eljárásból. A császári Rómában a büntetőeljárás egyre antidemokratikusabbá válik, megjelennek a fizetett besúgók, bevezetésre kerül az előzetes fogvatartás és a kínvallatás.[13]
A rabszolgákat és az idegeneket a római jog szerint is meg lehetett kínozni. A szabályok némileg eltértek a görög törvényektől: "A gazdája ellen valló rabszolgának nem kell hinni, és ezen vallomásáért a tulajdonos jogosult belátása szerint elvenni szolgája életét." Ez a szabály akkor is érvényes volt, ha a rabszolgát a gazdája bűnében való bűnrészességgel vádoltak, a felségárulás, házasságtörés és vérfertőzés eseteit kivéve. E bűntettekkel kapcsolatos vád esetén, valamint ha egy asszonyt a férje megmérgezésével vádoltak a terheltet quaestio, vagyis kínvallatást is magában foglaló büntetőeljárás alá vontak. A császárkorban, és különösen a kereszténység felvételét követően a mágia és boszorkányság is ilyen főbenjáró bűnnek számított. A felségárulás vagy annak akár csak a gyanúja változatlanul a kínvallatás eszközeinek alkalmazásához vezetett.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
