1. Németalföld középkori joggyakorlatában a hűbéri jog és a kánonjog anyaga mellett egyedül a római jog érvényesült általánosabb jelleggel. A római jog hatása a XIV. századig csekélynek tekinthető. E századtól kezdődően azonban - a legisták közvetítésével minden szinten, s különösen az igazságszolgáltatási tanácsokon - a római jog erősen rányomja a bélyegét a jogfejlődésre.[2]
A római jog hatása Németalföldön tartományonként eltérő;[3] a legnagyobb súllyal Fríziában és a Holland tartományban volt jelen. Recepciójára sor került Zeeland, Groningen, Gelderland és Utrecht tartományokban is. Más tartományokban - így különösen Overijselben és Drenteben - hatása szinte elenyészőnek mondható.
A déli tartományok területén, ahol a római jogot ismerő jogászok (legisták) tevékenysége már a XIII. században kimutatható,[4] a római jog recepciójához döntően hozzájárult a Jó Fülöp burgundiai herceg és Hollandia grófja által 1446-ban létesített felsőbíróság, a De Groote Raad. A mai Belgium területén fekvő Mechelen (Malines) székhellyel működő bíróság végleges formáját 1473-ban, ill. 1503-ban nyerte el. Ez a - spanyolok elleni függetlenségi háború megindulásáig működő - ítélkezési fórum a burgundiai herceg uralkodási
- 7/8 -
területéhez tartozó németalföldi területeken a jogegységesítés megvalósítása érdekében döntően a római jogot alkalmazta ítélkezési gyakorlatában.
2. A római jog szerepének növekedéséhez hozzájárult a Hof van Holland bíráinak munkássága, akik ítéleteikben gyakran hivatkoztak a római jogra. Ugyanez vonatkozik az 1581-ben, Hágában létesített, a Hof van Holland és a De Groote Raad utódjának egyaránt tekinthető Hooge Raad van Holland (en Zeeland) - ugyanis a Hooge Raad van Holland iurisdictiója Zeelandra csak 1587-ben terjedt ki - bírósági gyakorlatára. A Leuvenben doktorált Nicolaus Everardus[5] (1462-1532) tekinthető a Roman-Dutch Law egyik legkorábbi kiemelkedő képviselőjének, aki 1509-től a Hof van Holland elnöke, majd pedig 1528-ban a mecheleni De Groote Raad elnöke volt. Müvei közül kiemelkedő a jogi dialektikával foglalkozó " Topicorum seu de locis legalibus liber" (Leuven 1577), valamint a " Consilia sive responsa iuris " (Leuven 1554, 1577).
A ius commune XV. század közepétől megindult recepciója, majd a leuveni és a leideni egyetemek alapítása (1425 és 1575) is a római jog súlyát növelte. Ezt a fejlődést tetőzte be a XVII. században a római-holland jog (Roman-Dutch Law) kialakulása, amely a Szent Római Birodalomtól (Sacrum Romamim Imperium) elszakadt északi tartományokban volt hatályos.
Az Oud-Vaderlandsch Burgerlijk Recht tartalmazta a helyi szokásjog mellett a római jog számos elemét, ill. intézményét.
Említést érdemel, hogy a mai Belgium területén a XVI. és a XVII. században a helyi szokásjogot több gyűjteményben is rendszerbe foglalták.[6]
- 8/9 -
1. Hollandiában a Humanista Iskola a XVII-XVIII, században bontakozott ki, s itt érte el második virágkorát. Hatását tekintve is jelentős Everard Bronchorst (1554-1628) - aki Leydenben Donellus utódja - munkássága. A Digestánek a De diversis regulis iuris titulusról írott, számos kiadást megért kommentárját még a XIX. században is kiadták angol és spanyol nyelven. A holland Elegáns Jogtudomány (Hollandse elegante school) képviselői: Arnoldus Vinnius (Vinnen, 1588-1657); a "holland Cujas"-nak nevezett Anton Schulting (1659-1734); Paulus Voetus (Voet, 1619-1667) és fia, Iohannes Voëtus (1647-1714); Cornelis van Bynkershoek (1673-1743);[8] Gerhard Noodt (1647-1725),[9] akit egyesek szintén "holland Cujas"-nak neveztek; Ulrich Huber (1636-1694); Cornelis van Eck (1662-1732); Henrik Brenkmann (1681-1736). A forráskritika szempontjából jelentős az ugyanezen iskolához tartozó Best Williems (Bestius, 1683-1719) munkássága, aki a "De ratione emendandi leges" c. munkájában a római jogi források értelmezésénél és korrekciójánál alkalmazható módszertani elveit fekteti le. A holland Elegáns Jogtudományhoz sorolható továbbá a német születésű Westenberg[10] (1667-1737) is.
Az Elegáns Jogtudománynak Németországban is voltak képviselői, akik azonban a gyakorlat igényeire nagyobb mértékben voltak figyelemmel. Ide tartozott J. A. Bach és G. Chr. Gebauer a XVIII. század derekán, továbbá Philip
- 9/10 -
Weis, aki Friedrich Carl von Savigny tanára volt Marburgban. Bizonyos értelemben ezen irányzathoz sorolható Hofacker és Höpfner is.
Paulus Voet 1654-től az utrechti egyetemen volt a jog tanára. Fontosabb munkái: "De usu juris civilis et canonici in Belgio Unito " (1657); "De statutis eorumque concursu" (1661); "Jurisprudentia sacra" (1662); "In quattuor Libros Institutionum imperialium commentarius " (1668). A "De statutis" c. műve a nemzetközi magánjog fejlődése szempontjából jelentős.
Johannes Voet 1673-tól Utrechtben, 1680-tól pedig Leidenben tanít római és holland jogot egyaránt. A két részből álló, 1698-1704 között megjelent, és 1807-ben van der Linden által kiegészített "Commentarius ad Pandectas" c. műve nemcsak a jogi humanizmus alkotása, hanem az Usus modernus pandectarum holland változata is. Igen nagy hatása van külföldön is, 1837-40-ben olaszul is megjelenik. További kiemelkedő müve a "De iure militari" (1670), amelynek francia és olasz fordítása egyaránt ismert.
C. van Eck[11] J. Voet tanítványa volt, disszertációja "De septem damantis legibus Pandectarum seu crucibus jurisconsultorum " címmel 1682-ben készült el. 1689-ben jelent meg a római jogtudományt bemutató müve, a "Principia juris civilis secundum ordinem Digestorum, I-II." E művet Westenberg kompendiuma váltja majd fel, amely Savigny 1814-ben, Berlinben tartott előadásainak alapjául szolgál.
H. Brenkmann Leidenben tanult, majd Hágában lett ügyvéd. Később négy évet Itáliában töltött, majd Heenrlietben és Culemborgban végzett kutatómunkát. 1722-ben jelent meg "Historia Pandectarum" c., a Digesta történetével foglalkozó munkája. Brenkmann kapcsolatban állt a göttingeni Gebauerrel, a holland Elegáns Jogtudomány egyik német képviselőjével.[12]
2. Meg kell még említenünk a hollandiai Delft városában született Hugo Grotiusnak (1583-1645), a modern nemzetközi jog egyik megalapítójának nevét, akinek a holland jogfejlődés szempontjából alapvető jelentőségű munkája ("Inleidinge tot de Hollandse rechtsgeleerdheid", 1631) sokat merít a iustinianusi "Institutiones "-ből. Grotius a nemzetközi jog modern doktrínáinak megalkotásának nagy mértékben támaszkodik a római jog fogalomrendszerére.[13]
Említést érdemel, hogy Oroszországban Grotius 1625-ben kiadott "De jure belli ac pacis" c. - a nemzetközi közjog szempontjából alapvető jelentőségű - műve Samuel Pufendorf "De juris naturae et gentium" c. műve mellett már Nagy Péter uralkodása idején (1682-1725) a modern orosz jog kialakulásának egyik alapja volt. A cárevics Grotius és Pufendorf 1712-ből származó
- 10/11 -
orosz fordítása alapján szerezte jogi ismereteit. 1839-ben K. A. Nevolin Grotius tanait röviden összefoglaló munkát tett közzé "Enciklopedija zakonovegyenyija" címmel. Megállapítható, hogy Grotius nagy hatással volt a nemzetközi jog (mezsdunarodnoje pravo) művelésére Oroszországban.[14]
Hugo Grotius nevéhez fűződik továbbá a kereskedelmi jog szempontjából jelentős mare liberum koncepció, amelynek értelmében a nyílt tengereket természetüknél fogva nem lehet emberi uralom alá hajtani, tehát nem lehetnek tulajdon tárgyai. Ez a koncepció megjelent Grotiusnak egy 1604-ben adott jogi véleményében is, amelyben a Holland Kelet-indiai Társaságnak adott jogi tanácsot az Indiai-óceánon megvalósítandó kereskedéssel kapcsolatosan.[15] A mare liberum koncepcióval diametriálisan ellentétes koncepciót képviselt John Seiden az 1636-ban megjelent, "Mare Clausum" c. munkájában. John Seiden a szerzője az " Uxor Hebraica", a "De successionibus in bona defunctorum ad legem Ebraeorum", valamint a "De synedriis" c, a héber joggal foglalkozó munkáknak is.[16]
Grotius "De iure belli ac pacis" c. műve filozófiai megalapozottságánál fogva és "geometriai" konstrukciója alapján a kodifikációt előkészítő "rendszer-teremtő" gondolkodókra, így Samuel Pufendorfra, Leibnizre és Christian Wolffra is nagy hatással volt. Hugo Grotius így sok szempontból a modern európai magánjog egyik előfutárának tekinthető.[17]
A holland humanisták jelentős hatást gyakoroltak a németalföldi jogfejlődésre, sőt a német jogtudományra is, mivel munkásságuk a római jog modern viszonyokra történő alkalmazását jelentette (római-holland pandektatudomány).
3. A magánjog kodifíkációját az 1795-ben kikiáltott Batáviai Köztársaság 1798-ban elfogadott Alkotmányának 28. cikkelye is előírta. E cikkely rendelkezései szerint egy tizenkét tagú bizottságot hívtak életre. Hendrik Constantin Cras (1739-1820), az amszterdami Athenaeum Illustre professzora által vezetett albizottság elkészítette a magánjogi kódex tervezetét. A felső bíróság azonban 1806-ban - ebben az évben szűnt meg a Batáviai Köztársaság - negatív szakvéleménnyel nyilatkozott a tervezetről Lajos királynak (aki az 1806-ban Napóleon által királyságnak nyilvánított Hollandia első uralkodója lett), ami így ennek a kodifíkációs tervezetnek a végét jelentette.
- 11/12 -
A kodifikációs folyamat azonban még ebben az évben folytatódott. Már a monarchia létrejöttét szinte azonnal követően, az uralkodó ösztönzésére megindult az új polgári törvénykönyv előkészítése, mellyel Napóleon Lajos a tekintélyes ügyvédet, Joannes van der Lindent bízta meg. Az 1807-ben elkészült tervezetet, amely a római-holland jog hagyományaira épült, és amely jelentősen eltért a francia Code civiltől, Napóleon nem engedte életbe léptetni. A Code civilre tekintettel lévő átdolgozás 1809-ben lépett hatályba. A holland polgári törvénykönyv azonban még ebben az átdolgozott formában is megőrizte a rómaiholland jog (Rooms-Hollands-Recht) egyes elemeit. A kódex pl. - eltérően a francia Code civiltől - a tulajdonátruházáshoz megkövetelte a dolog átadását is (tradicionális rendszer). A holland királyság lényegében francia mintát követő polgári törvénykönyve azonban csupán két évig maradt hatályban. Napóleon ugyanis nem volt elégedett a módosításokkal. Lemondásra kényszerítette öccsét; 1810-ben sor került az ország Franciaország részéről történő annektálására, 1811-ben pedig a francia Code civilt is hatályba léptették. Ugyanekkor léptették hatálya az 1807-es francia Code de commerce holland változatát is.
4. A napóleoni háborúk befejezését követően felvetődik a római-holland jogra épülő polgári törvénykönyv elfogadásának szükségessége. J. M. Kemper (1756-1824) a németalföldi királyság uralkodójának, I. Vilmosnak már 1814-ben javasolja egy, a római-holland jogon alapuló polgári törvénykönyv előkészítését. Végül ez az elképzelés - bár Kemper elkészül a tervezettel (Ontwerp) -nem válik valóra. A német Történeti Jogi Iskola (Historische Rechtsschule) Hollandiában is hat. A Történeti Jogi Iskola híve pl. H. W. Tydemann (1778-1863) franekeri professzor, aki kiterjedt levelezést folytat Friedrich Carl von Savigny-vel. Tydemann nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Hollandiában a német Történeti Jogi Iskola eredményei ismertté váltak.
1838-ban az addig hatályos Code civilt egy nemzeti polgári törvénykönyv (Burgerlijk Wetboek) váltotta fel, amely azonban még mindig nagymértékben a francia Code civil hatását tükrözte. Ennek a törvénykönyvnek a szerkesztői tekintettel voltak a hollandiai szokásjogra is, melyeknek hatása a Burgerlijk Wetboek több szakaszában közvetlenül is kimutatható.[18]
A négy könyvből álló Burgerlijk Wetboek azonban szerkezetileg jelentősen eltér a francia Code civiltől. A negyedik könyv, amelynek nagy része a perbeli bizonyítékokra vonatkozik, valójában a polgári perjogot tartalmazó jogszabály. Eltérés mutatkozik egyes jogintézmények vonatkozásában is. A holland polgári törvénykönyv ugyanis a jogi személyekre vonatkozó rendelkezéseket is tartalmazza, igaz, hogy függőben hagy a jogi személyekkel kapcsolatos néhány kérdést. Az 1838-as Burgerlijk Wetboek-ot a bíró gyakorlat (jurisprudence) tovább fejlesztette.
- 12/13 -
Az új kereskedelmi törvény (Wetboek van Koophandel), amit szintén 1838-ban hirdettek ki, az új magánjogi törvénykönyvvel együtt lépett hatályba.
Kiemelendő, hogy egy 1893-ban elfogadott törvény értelmében a csődjog szabályozása kikerült a kereskedelmi kódexből, és az új törvény alkalmazása nem korlátozódott a kereskedőkre. Ez a törvény jelentette az első lépést a monista koncepció elfogadásának útján. Az 1934. július 2-án elfogadott, a holland kereskedelmi törvényt módosító törvény a monista koncepció alapján állt, így a szerződések körében - a svájci kötelmi jogi törvényhez hasonlóan - megszűnt a különbség a kereskedelmi és a fogyasztói szerződések között. Ez a törvény tekinthető a holland magánjogot érintő első, átfogó reformnak. Említést érdemel, hogy Molengraaff és Hartogh neves magánjogászok már 1883-ban javasolták a polgári jog és a kereskedelmi jog törvényhozási úton történő egyesítését.
5. Az 1838-as holland polgári törvénykönyv revíziójának előkészítése 1947-ben kezdődött. E. M. Meijers (1880-1954) a leideni egyetem római jogász professzora kapott megbízást az új polgári törvénykönyv - amely a kereskedelmi jogot is magában foglalja, felváltva ezzel az 1838-ban hatályba lépett kereskedelmi törvénykönyvet is (Wetboek van Koophandel) - tervezetének kidolgozására, aki azonban váratlan halála miatt a kilenc könyvből állónak tervezett polgári törvénykönyv első négy könyvének tervezetét tudta csak közzétenni.[19] A holland polgári jogi kodifikációs bizottság jelenlegi elnöke W. Snijders, a Holland Legfelső Bíróság alelnöke.
A még teljes egészében a mai napig sem hatályba léptetett kódex szerkezetét és egyes intézményeinek szabályozását tekintve kimutatható a német pandektisztika, ill. pandektatudomány hatása. Bár a német BGB-től eltérően nincs a kódexnek az első könyvet alkotó, önálló Általános Része, a vagyonjog általános szabályait tartalmazó harmadik könyv és a kötelmi jog általános szabályait magában foglaló hatodik könyv egyaránt a pandekta-rendszer hatását tükrözi. Ugyancsak a pandektisztika hatását mutatja a jogügyletekre vonatkozó, aránylag részletes szabályozás.
A polgári törvénykönyvön érezhető a római jog elveihez, tételeihez való visszatérés, ami által az új holland magánjogi kódex sok vonatkozásban közelebb kerül a római joghoz, mint elődje, az 1838-as holland polgári törvénykönyv.
Az új polgári törvénykönyv szerkezete a következő: az első könyv (Personen- en familienrecht) a személyi jogot és a családi jogot, míg a második könyv (Rechtspersonen) a jogi személyeket - ideértve a kereskedelmi társaságokat (többek között a részvénytársaságokat és a korlátolt felelősségű társaságot), az alapítványt, a szövetkezetet és az egyesületet - szabályozza. A harma-
- 13/14 -
dik könyv (Vermogensrecht in het algemeen) általános vagyonjogi, a negyedik könyv (Erfrecht) öröklési jogi, az ötödik könyv (Zakelijke rechten) pedig dologi jogi rendelkezéseket tartalmaz. A hatodik könyv (Algemen gedeelte van het verbintenissenrecht) a kötelmi jog általános, a hetedik (Bijzondere overeenkomsten) - ami két könyvből, nevezetesen a 7. és a 7/A. könyvből áll - pedig a különös részét (egyes szerződések) szabályozza. A nyolcadik könyv (Verkeersmiddelen en vervoer) szállítmányozási szerződési szabályokat tartalmaz.
Megjegyzendő, hogy az új Burgerlijk Wetboek nem minden könyvét szerkesztették még meg, ill. léptették hatályba (nevezetesen a kilencedik könyvet a szellemi tulajdonról, és a tizedik könyvet a nemzetközi magánjogról).
Az új polgári törvénykönyv (Nieuw Burgerlijk Wetboek) fokozatosan lépett hatályba. Az első könyv 1970-ben lépett hatályba, amit két évvel később a válásról szóló törvény révén már módosítottak is. A második könyv 1976-ban, a nyolcadik pedig 1991-ben lépett hatályba. A harmadik, az ötödik, a hatodik és a hetedik könyv 1992-ben, a negyedik könyv azonban csupán 2003-ban lépett hatályba. Néhány rendelkezése az 1838-as Burgerlijk Wetboek-nek, ill. más törvényeknek, amiket részben még a XIX. század első felében hatályon kívül helyeztek (pl. a nemzetközi magánjogról szóló 1827-ben elfogadott törvény), még mindig hatályosak. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a 7/A. könyv joganyaga egyfajta "maradéka" az 1838-as polgári törvénykönyvnek. Ebben a részben van az a néhány szerződés, ami (még) nem került módosításra.
6. Hollandiában a kereskedelmi jog kodifikálására a holland polgári törvénykönyv kodifikálásával egy időben került sor. Az 1838-ban hatályba lépő holland kereskedelmi törvénykönyv (Wetboek van Koophandel) - eltérően a spanyol és a portugál kereskedelmi törvénykönyvtől - szinte kizárólag az 1807-ben kihirdetett francia Code de commerce hatását tükrözi. Vonatkozik ez a Wetboek van Koophandel szerkezetére éppúgy, mint az egyes, a kereskedelmi jog körébe tartozó intézmények szabályozására. Eltérés a holland kereskedelmi törvénykönyv és a francia Code de commerce között, hogy mivel Hollandiában nem volt önálló kereskedelmi bíróság, a Code de commerce negyedik könyvének a kereskedelmi bíráskodást szabályozó része nem szerepel a holland kereskedelmi jogi kódexben.
7. 1636-ban a hollandok által meghódított, 1954 után azonban autonóm területnek minősült, széleskörű önkormányzattal, sőt a szuverenitás bizonyos elemeivel is rendelkező Holland-Antillákon 2001-ben lépett hatályba az új holland polgári törvénykönyv különböző módosításokkal, ill. hozzáigazításokkal. Ezt követi az NBW hatálybaléptetése 2002-ben az 1636-ban holland kolóniává váló, 1986 óta azonban széleskörű autonómiával rendelkező, földrajzilag a Kis-Antillák részét képező Arubában.
2008-ban Curaçao és Sint Maarten ugyanazt a kitüntetett státuszt (Status Aparte) nyerte el, mint Aruba 1986-ban. Bonaire-sziget, Saba és Sint Eustatius
- 14/15 -
2008-ban Különleges Holland Közösségi (önkormányzati) (bijzondere gemeente) státuszt nyert el. Ezen változtatások, ill. hozzáigazítások alapján, ezeken a széleskörű autonómiával rendelkező, karib-tengeri, Holland Királysághoz tartozó területeken az új holland polgári törvénykönyvnek három változata van hatályban.
Az öt karib-tengeri szigeten (Curaçao, Bonaire, Sint Maarten, Sint Eustatius és Saba) - 2008-ig Holland-Antillák - önálló polgári törvénykönyv van hatályban, amely mindenekelőtt a társasági jogban, a családi jogban és a fogyasztóvédelmi jogban mutat különbségeket az új holland polgári törvénykönyvhöz képest. Az arubai Burgerlijk Wetboek kevés különbséget mutat fel a Holland Antillák polgári törvénykönyvéhez képest. A különbség leginkább a fogyasztóvédelmi jogban nyilvánul meg. A három sziget, Bonaire, Saba és Sint Eustatius csak a jövőben fogják az új holland polgári törvénykönyvet bevezetni.[20]
- 15/16 -
Dans la science juridique médiévale des Pays-Bas, seul le droit romain prévalait d'une façon plus générale à côté du droit féodal et du droit canonique. La réception du ius commune à partir de la moitié du XVe siècle, puis la fondation des universités de Louvain et de Leiden (1425 et 1575) ont contribué à l'accroissement du rôle du droit romain. Cette évolution fut achevée avec la naissance du droit romano-hollandais au XVIIe siècle. Ce droit était en vigueur dans les provinces septentrionales détachées du Saint Empire romain.
Aux Pays-Bas, la codification du droit civil a commencé relativement tôt à cause de la forte influence française. Sur le territoire de la Belgique actuelle, en 1804, le code civil - que l'on peut considérer comme la version belge du Code civil français - a été adopté pendant la domination française. Ce code, après plusieurs modifications, est toujours en vigueur.
En Hollande, le Code civil en vigueur a été remplacé par un code civil national (Burgerlijk Wetboek) en 1838. Dans ses fondements, ce code suit le modèle français, mais il règle le droit des biens dans deux livres.
En 1947, c'est E. M. Meijers (1880-1954), professeur de droit romain à Leyde, qui a reçu mandat pour la révision du code civil de 1838. Avant sa mort, il a publié le projet de seulement 4 des 9 livres prévus.
Le nouveau code (Nieuw Burgerlijk Wetboek), qui comprend également le droit commercial est un « code unique » dont les rédacteurs suivent le concept moniste. Ce code reflète l'influence de l'École des pandectistes dans sa structure et dans certaines de ses institutions (par exemple, les actes juridiques, Rechtsgeschäfte). Contrairement au BGB allemand, il ne contient pas de partie générale (Allgemeiner Teil), mais des règles communes au droit des biens et au droit des obligations, placées dans des livres autonomes. Le Nouveau Code civil hollandais (Nieuw Burgerlijk Wetboek) - entrant en vigueur progressivement - retient plusieurs principes et règles du droit romain. Sous beaucoup de rapports il est devenu ainsi plus proche de ce dernier que son prédécesseur inspiré par le Code civil français.■
- 16 -
JEGYZETEK
[1] P. Hermesdorf: Römisches Recht in den Niederlanden, IRMAE V 5 a (1968); R. C. van Caenegem: Le droit romain en Belgique, IRMAE v 5 b (1966); R. Feenstra: Romeinsrechtelijke grondslagen van het Nederlands privaatrecht: inleidende hoofdstukken, Leiden 19946; R. C. van Caenegem: L 'Etat de droit dans la Flandre médiévale, in: Excerptiones iuris. Studies in Honor of A. Gouron, Berkeley 2000, 759-772.
[2] A. Wijfells: Qui millies allegatur, Amsterdam 1985; Ph. Godding: Le droit privé dans les Pays-Bas méridionaux du 12e au 18e siècle, Bruxelles 1987.
[3] R. Feenstra: Bartole dans les Pays-Bas (anciens et modernes), in: Bartolo da Sassofeirato. Studi e documenti per il VI centenario, Milano 1961, 175-281.
[4] J. Gilissen: Les légistes en Flandre aux XIIIe et XIVe siècles, Bulletin Commission royale des anciennes lois et ordonnances 15 (1939), 117-231.
[5] Ld. J. Van Apeldoorn: N. Everaerts en het recht van zijn tijd, in: Kon. Acad. Wet. Letterkunde 70 (1935).
[6] J. Gilissen: Les phases de la codification et de l'homologation des coutumes dans le XVII Provinces des Pays-Bas, TR 18 (1950); 36-67; uö: Efforts d'unification du droit coutumier belge aux XVIe et XVIIe siècles, in: Mélanges G. Smets, Bruxelles 1952, 302skk.; uö: Loi et coutume Esquisse de l'évolution des sources du droit du droit en Belgique du XIIe au XXe siècle, in: Rapports belges au VIe Congrès international de droit comparé, Bruxelles 1962, 1-40; UÖ: La rédaction des coutumes en Belgique aux XVIe et XVIIe siècles, in: La rédaction des coutumes dans le passé et dans le présent, Bruxelles 1962, 87-111.
[7] E. van Dievoet: Le droit civil en Belgique et en Hollande de 1800 à 1940, Bruxelles 1948; R. Feenstra: Zur Rezeption in den Niederlanden, in: Studi in memoria di P. Koschaker, I, Milano 1954, 243-267; M. J. W. Bosch: Quelques remarques sur le système du droit romano-hollandais et ses rapports avec le droit romain et avec les problèmes de la codification, RIDA 4 (1957); R. Feenstra-C. J. D. Waal: Seventeenth-century Leyden Law Professors and their Influence on the Development of the Civil Law. A Study of Bronchorst, Vinnius and Voet, Amsterdam-Oxford 1975; J. A. Ankum: Principles of Roman Law Absorbed in the New Dutch Civil Code, Casopis pro právní védu a praxi (Brno) 2 (1994); A. S. Hartkamp: The Relationship Between Civil Law and Commercial Law, in: Reform of Civil Law in Europe: Legal Rules Required in a Market Economy. Proceedings XXIVth Colloquium on European Law, Kromeriz, 19-21. September, 1994, 39skk.; R. Feenstra: Romeinsrechtelijke grondslagen (id.); M. Ahsmann: Teaching the ius hodiernum: Legal Education of Advocates in the Northern Netherlands (1575-1800), TR 65 (1997); T. Wallinga: Laurentius Theodoras Gronovius (1648-1724), TR 65 (1997); H. Ankum: Römisches Recht im neuen niederländischen Bürgerlichen Gesetzbuch, in: Rechtsgeschichte und Privatrechtsdogmatik. Festschrift H. H. Seiler, Heidelberg 1999; G. C. J. J. Van Den Bergh: Die holländische Elegante Schule. Ein Beitrag zur Geschichte von Humanismus und Rechtswissenschaft in den Niederlanden 1500-1800, IC 2002.
[8] C. Philippson: Cornelius van Bynkershoek, in: Sir J. Macdonell-E. Manson (ed.): Great Jurists of the World, Boston 1914 (reprint: New Yersey 1997), 390-416.
[9] G. C. J. J. van den Bergh: The Life and Work of Gerard Noodt (1647-1725), Oxford 1998.
[10] R. Feenstra: Ein später Vertreter der niederländischen Schule: Johann Ortwin Westenberg (1667-1737), in: Festschrift H. Hübner, Berlin-New York 1984.
[11] G. C. J. J. Van Den Bergh: Cornelis van Eck 1662-1732. Een dichter-jurist, in: G. C. J. J. van den Bergh-J. E. Spruit-M. van den Vrugt (red.): Rechtsgeleerd Utrecht, Utrecht 1986.
[12] H. peters: Brenkmanns Papiere zu Göttingen, ZSS RA 32 (1911).
[13] J. C. van Oven: Ugo de Groot's "Inleiding" als Lehrbuch des römischen Rechts, in: Studi in memoria di p. Koschaker, I, Milano 1954, 269-287.
[14] A. L. Szakketti: Gugo Grotszii kak ucsennyijgumanyiszt, juriszt i isztorik, Szovjetszkij jezsegodnyik mezsdimarodnovo prava (1959-1960).
[15] E. Somers: Introduction to the Law of the Sea, Gent 2000.
[16] Hamza G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Bp, 1998, 31; H. H. Cohn: German Christian Contributions to Jewish Law, Israel Law Review 33 (1999), 733-742.
[17] W. J. M. van Eysinga: Quelques observations sur Grotius et le droit romain, in: uö: Sparsa collecta, Leiden 1958, 373-381; R. Feenstra: Grocio y el Derecho privado europeo, AHDE 45 (1975); P. Haggenmacher: Grotius and Gentili: A Reassessment of Thomas E. Holland's Inaugural Lecture, in: Hugo Grotius and International Relations, Oxford 1992.
[18] J. Th. de Smidt: Rechitsgewoonten. De gebruiken en plaatselijke gebruiken waarnar het Burgerlijk Wetboek verwijst, Amsterdam 1954.
[19] A monista koncepció térnyerését mutatja az 1934-ben elfogadott törvény, amely egységesen szabályozza a polgári jogi és kereskedelmi jogi szerződéseket.
[20] Tanulmányunk megírásához - a fentiekben hivatkozott müveken túl - az alábbi szakirodalmat használtuk fel: Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói, Bp, 200914; G. Hamza: Entstehung and Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition, Bp, 2009; uő: Le développement du droit privé européen. Le rôle de la tradition romaniste dans la formation du droit privé moderne, Bp, 2005; A. S. Hartkamp: Das neue niederländische Bürgerliche Gesetzbuch aus europäischer Sicht, RabelsZ 57 (1993), 664-682; Jan H. A. Lokin: Die Rezeption des Code Civil in den Niederlanden, ZEuP 11 (2004) 932-946.
Lábjegyzetek:
[1] Tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, ELTE Állam-és Jogtudományi Kar, Római Jogi Tanszék E-mail: gabor.hamza@akk.elte.hu
Visszaugrás
