Törvénytisztelő ember, különösen ha egyben jogász is, az írott, tételes joganyagot mindig illő respektussal kezeli. A tisztelet és megbecsülés - sok más tényező mellett - abból a meggyőződésből is fakad, hogy amit a törvényszövegben írva talál, az valóban úgy van, ahogyan olvasható: a szöveg fedi a fogalmat, a fogalom önmagában igazolja - mi több: visszaigazolja - a szöveget. De még tovább menve: ami írva van, az valóban létezik is. "Scriptum est, ergo est!"
Mindeme körülmények fokozottan érvényesek akkor, ha a már említett törvénytisztelő ember egy eljárásjogi kódex-szel találkozik. Hiszen effajta jogszabályegyüttes eleve bizonyos rend, rendszeresség megvalósítására hivatott, amely természetes igénnyel feltételezi, hogy írott szövege valóban fedi az írásjelekkel rögzített mondanivalót, a fogalmat, amelyet megjelöl. Ellenkező esetben az a rend borul fel, vagy legalábbis válik kétségessé, amelynek megvalósítására a szöveg elsősorban hivatott.
Idestova fél évszázada annak, hogy polgári perrendtartásunk - a különféle, nem egyszer egymással is ellentétes módosító törekvéseket tükröző - eljárásjogi viharokat "vitézül" kiállta. Emiatt különösképpen megérdemli az itt emlegetett tiszteletet. Rendelkezései a gyakorlatban általában kitűnően beváltak. Ez utóbbit - több más tényező mellett - szövegének korrektsége és megbízhatósága is eredményesen szolgálta. Mégis a jól funkcionáló szövegben akad egy egészen rövid - nyilvánvalóan fogalmat megjelölni hivatott - szó, amely e minősítéssel ellentétben nem azt takarja, amit mond, illetve amit - feltehetőleg - mondani kíván. Másként szövegezve: nagyot mond, ám parányit takar. Ez a Pp. IX. fejezetének egyik címadó megjelölése: "Pervezetés".
Mert amit ez az átfogó - talán így is mondhatnánk: nagyvonalú - cím hirdet, az egyáltalán nem azonos a pervezetés fogalmával. Jóval kisebb ennél, csupán egy részecskéje ez utóbbinak. Szövegéből kitűnőleg: egyszerű, közönséges tárgyalásvezetés. Legalábbis a cím alatt helyet foglaló, két bekezdésre tagolt szövegrész (Pp. 133. §.) világosan erre utal, kizárólag a tárgyalásvezetés elnökre háruló teendőit taglalja. Már pedig a pervezetés - mind az irodalom, mind a gyakorlat szerint - ennél jóval tágabb tevékenységi kört foglal magában. Tartalmát és ehhez igazodó teendőit illetően közel száz éve mit sem változott. A tárgyalás vezetésén kívül a rend fenntartása, az eljárási cselekmények sorrendjének meghatározása és a bizonyítási eljárás lefolytatása ma is éppúgy bele tartozik,[1] mint ahogyan mindez benne volt a közel száz éves egykori polgári eljárásjogi felfogás szerint is.[2] Voltaképpen még az érdemi határozat-hirdetés perjogi aktusa is ide vonható, hiszen ez utóbbi, mint az eljárás - a per - "koronája", pertechnikailag zárja azt a cselekménysort, amelyen a konkrét per az érdemi döntés megjelenéséig keresztülment.
Mellékes - és így mellőzhető - problémának látszik, vajon ez az alapvetően téves - mert a fogalmat egyáltalában nem takaró - megjelölés milyen okra visszavezethetően került a Pp. ma is hatályos szövegébe. Utóbbi alaptextusát szolgáltató,
- 179/180 -
ma már Rpp.-ként ismert törvény rendelkezései között hasztalan keressük,[3] ám a ma hatályos szöveg - a többszörös novelláris módosítások ellenére, vagy ezektől függetlenül - változatlanul tartalmazza. Jelenlétét bizonyára a törvényelőkészítés és -alkotás gondos tevékenységet igénylő munkájába - mint minden emberi munkába - becsúszott felületesség számlájára lehet írni.
Cím és szöveg itt érintett ellentéte és az adott cím most vázolt valódi tartalma világosan utal arra, hogy a pervezetés lényegében a bíró egész perbeli tevékenységét felöleli. Mi több: kezelésének körülményei nem pusztán pertechnikailag fontosak, hanem az érdemi döntés helytálló voltát is alapvetően befolyásolhatják. Mindez indokolttá teheti annak - ezúttal csupán vázlatos - vizsgálatát, vajon a pervezetés gyakorlati megvalósulása milyen általános módozatokat foglalhat magában és melyek azok a köztapasztalati jelenségek, amelyek e tevékenységet a praxisban jellemzik.
Mind az előadottakból, mind a Pp. ezt támogató sokirányú rendelkezéséből világosan kitűnik, hogy a per sorsa voltaképpen a bíró (a bírói tanács) kezében van. Kezdődik ez akkor, midőn a bíró a keresetlevelet első ízben kézbe veszi és tart mindaddig, amíg a folyamat valamilyen törvényes lezárását követően az ügydarab - ugyancsak törvényes keretek között (irattár, felterjesztés a másodfokú bírósághoz) -kikerül a bíró tevékenységi köréből. Nem kétséges, hogy az ügy (ügyek) ilyen jellegű kezelése tökéletesen tükrözi a bírói hatalomról és annak mikénti gyakorlásáról alkotott fogalmi képletet és megfelel azoknak az államhatalmi elképzeléseknek, amelyek e hatalmi ág tartalmát és gyakorlását a magyar jogrendben meghatározzák.
A bírói hatalom ilyen jellege és alkalmazásának ilyen lehetőségei persze törvényi - Pp.-beli - keretek között gyakorolhatók csupán. De mert e keretek a bíró számára széles körű mozgási lehetőséget biztosítanak és olyan cselekvési kört ölelnek fel, amely az említett keretek ellenére a teendők megválasztásánál változatos lehetőségekkel szolgálnak, egykönnyen támaszthatják azt a képzetet, hogy a bíró e hatalom kizárólagos birtokosa, osztoznia senkivel sem kell. Így alakulhat ki a tárgyalóbíróban az a meggyőződés, hogy helyzete erősen rokonit az "abszolút monarcha" képéhez, aki - a Napkirály közismert mondását: "L' état c'est moi!" - így formulázhatja: "Le tribunal c'est moi!", "A bíróság én vagyok!". És nem pusztán a per kezelése során a felek irányában, de a bírói szervezet egésze és minden más hatóság (hatalom) felé is, hiszen alkotmányban biztosított függetlensége minden külső, vagy belső befolyástól tökéletesen mentesíti.
A hatalom - voltaképpen minden hatalom - midőn széles körű lehetőségeket nyit meg, egyben ez utóbbiak átlépésére is csábít. A hatalommal nemcsak élni, de visszaélni is lehet.
Az "abszolút monarcha" képzetében tevékenykedő bíró sajátos tudathasadás áldozata, aki a bírói feladat ellátásánál alapvető tételekről következetesen megfeledkezik. Elsősorban is arról, hogy szerepe és tevékenysége legkevésbé az uralkodás, sokkal inkább a szolgálat. Azért van ott, ahol van és azért gyakorolhatja a kezébe adott hatalmat, hogy a hozzá fordulóknak jogot szolgáltasson. Ő szolgáljon és ne neki szolgáljanak. Még akkor is, ha a pervezetés egész folyamata ennek ellenkezőjét láttatja: a bíró rendelkezik és a felek engedelmeskednek. Ám nem önkéntes motiváltságtól indíttatva, hanem a per célja: a jogviták pártatlan eldöntése érdekében.
A tudathasadás másik jellegzetes motívuma, hogy a "Le tribunal c'est moi!" légkörében élő bíró emlékezetéből teljesen kiesik annak felismerése, hogy "a hatalomnak csak reprezentánsa és nem maga a hatalom".[4] Már pedig aki csak képvisel, megjelenít, csak annyiban rendelkezik a reprezentált hatalommal, amennyire azt maga a hatalom megszabja. Nem csak a hatalom lehetőségeit, de eszközeit, sőt ez utóbbiak rendjét is. A pervezetésben tehát azt, hogy az erre felhatalmazott bíró a hatalmi lehetőségekkel ne l'art pour l'art, hanem kizárólag a per célját szem előtt tartva tevékenykedjék.
A pervezetés "monarchikus" jellege persze sokféle formát ölthet és számos jelenséggel tanúsíthatja ennek - a legkevésbé sem szerencsés - bírói magatartásnak jelenlétét. Elsősorban talán abban a - szerénynek aligha mondható - meggyőződésben, hogy a bíró az eléje került ügyet már eleve azzal a biztos tudattal kezeli, hogy a megoldás valamennyi eszköze rendelkezésére áll, következésképpen mások ebbeli közreműködését nem igényli, az erre irányuló törekvéseket feleslegesnek tartja. Előre tudja a megoldást. Az így kialakított prekoncepció aztán rányomja bélyegét a peres eljárás egészére. A pervezetés tehát ehhez igazodik, ezt szolgálja. Ennek nyomán viszont a percselekmények, azok volumene, eszközisége szükségképpen csak ezt tükrözi. Ugyanakkor minden más perfolyamat megreked, az ellentétes törekvéseket a bíró - pervezetési hatalmánál fogva - egyszerűen lesöpri az asztalról.
- 180/181 -
De kialakulhat a "monarchikus" jelleg akkor is, ha az egyébként prekoncepciótól mentes bíróban később, a per során bontakoznak ki erre utaló gesztusok. Ha az a meggyőződése támad, hogy őt a per során a felek, vagy azok egyike pervezetési jogkörében korlátozni, netán befolyásolni kívánja. Ez a meggyőződés aztán oda vezethet, hogy az "illetéktelen beavatkozásnak" minősített perféli magatartás a bíró ellenkezését kiváltva azt a sajátos helyzetet teremti, amely a pervezetés egyoldalú, önkényes jellegének eluralkodását fogja - előbb-utóbb - létrehozni.
Bár különösen hangzik, mégis ide kell iktatnunk a "monarchikus" pervezetésnek azt a változatát is, amely ezt a torzulást egyfajta perrendi ismerethiányból eredezteti. Gorombábban fogalmazva: amikor a bíró azért válik a per "önkényurává", mert - horribile dictu! - a perrendtartást nem minden részében, vagy nem jól ismeri. Komoly hiba, mert a tévesen, avagy hiányosan kezelt eljárási szabályok nem csak a bírót helyezik egyfajta "monarchikus" pozícióba, de magát a pert, annak helyes megoldását zátonyra vihetik. Végülis akár eredeti meggyőződés, akár a körülmények sajátos alakulása helyezi a bírót a pervezetés "trónusára", gondolkodásra késztetheti annak a megállapításnak kijózanító bölcsessége, amely szerint "a világ legmagasabb trónusán is csak a fenekünkön ülünk".[5]
A per - természetesen - nem a bíró magánterülete. Mások is jelen vannak. Így a felek mindenesetre. Nélkülük nincs per. Ez a körülmény már önmagában számottevő módon alkalmas arra, hogy a bíró "monarchikus" törekvéseit bizonyos mértékig tompítsa, szándékait lefékezze, vagy legalábbis e szándékok megvalósítását úgy ahogy gátolja, megnehezítse. És mert e jelenlét két változata lehetséges, a pervezetés és az ezzel kapcsolatos történések aszerint másként és másként alakulnak, vajon a fél jogi képviselő nélkül, vagy jogi képviselet kíséretében vesz részt az eljárásban. Előbbi esetben - hacsak a fél történetesen maga is nem jogász - a bíró "pervezetésnek" minősített akciói jóval szabadabban - szinte korlátlanul - bontakozhatnak ki, mintha ezekkel a gesztusokkal a perfelet képviselő jogász személyével és tevékenységével kell - szükségképpen - számolnia.
A jogi képviselet hiánya a "monarchikus" hajlamok teljes kiélésére nyújt lehetőséget. Ha viszont a perféli oldalon jogász is jelen van, a helyzet gyökeresen másként alakulhat. Persze itt sem egyértelmű módon és azonos eredménnyel. Ez nagymértékben függhet a jogász egyéniségétől, temperamentumától, felkészültségétől, lelkiismeretes, vagy ezt nélkülöző munkájától, alkalmazkodó, vagy ellenálló készségétől, nagyjában tehát attól, vajon mennyire akar, illetve mennyire képes képviselői tevékenységének eleget tenni. Ugyanakkor még azt is mérlegelve, vajon a bírói akarattal többé-kevésbé szembeszegülő magatartása mennyiben árt, vagy használ a képviselt perfél érdekeinek. Mert ha a jogi képviselő - bármilyen indokoktól vezettetve - semmi ellenállást nem tanúsít, a képlet teljesen egyszerűvé alakul: a bíró gesztusai korlátlanokká válnak. Ám ha a képviselő ellenáll és megkísérli a bírói "önkényuralom" visszaszorítását, számottevő, nem egyszer éles küzdelembe bonyolódhatik. Ennek során a tárgyalás légköre - amelynek nyugodt voltát a bíró hivatott biztosítani[6] - egyre feszültebbé válik, éles szóváltások csattannak, rendre utasítás és bírságolás villámai cikáznak és a pengeváltások szikrázásában az egész procedúra egyfajta "vívólecke" színvonalára silányul. Ez utóbbit persze - eléggé nem sajnálható módon - maga a per, közelebbről: az igazságszolgáltatás sínyli meg. Időben a perre fordított munkában, legfőképpen persze a per érdemében hozott döntés esetleges torzulásaiban is. Jelezve a bíró és a felek között emiatt kialakult küzdelem szükségtelen és messzemenően káros voltát.
A bíró ilyen és efféle "önkényuralmi" törekvéseibe persze még más tényező is beleszólhat. És ez maga a törvény. A Pp. rendszeresen és módszeresen átgondolt rendelkezései nemcsak a perbeli magatartások legkülönfélébb módozatait írják elő, hanem egyben bizonyos - minden vonatkozásában logikus - sorrendiséget is meghatároznak. Ehhez mind a feleknek, mind a bíróságnak szükségképpen alkalmazkodniuk kell. Ebből következik az a sajátos - minden perben jól megfigyelhető - helyzet, hogy a pervezetés egész folyamatát, amely minden "hatalmat" a bíró kezébe összpontosít, maga a törvény fogja kordába. Egyfajta "lépésritmust" diktál, megszabja a cselekvések idejét, nem egyszer szüneteket iktat közbe és mindezzel szinte azt a látszatot kelti, mintha a per menete valamiféle "partitúra" szerint bonyolódnék. Márpedig a "partitúrát" megváltoztatni, vagy figyelmen kívül hagyni ötletszerű "ritmusváltást" létrehozni fölöttébb kockázatos. Nyomában zűrzavar, a folyamat rendjének teljes felborulása, végső soron a vállalkozás - az igazságszolgáltatás - csődje fenyeget.
De ellenállhat maga a peranyag is. A felek között támadt konfliktus sajátos tartalma, közelebbről: az a bi-
- 181/182 -
zonyítási és tényállási adatcsoport, amely a perben az eljárás alatt, annak eredményeként összegyűlik. Mindez persze kitűnően alakítható, formálható. Ügyes, rutinos bírói kezek és gesztusok számára szinte beláthatatlan lehetőségekkel. Ám de nem korlátlanul! Bizonyos határokon túl a leggyakorlottabb bíró előtt is világossá válik, hogy meghatározott pontokon, meghatározott részeken a peranyag ellenáll és nem enged. Legalábbis a logikus gondolkodás és ehhez igazodó percselekvések rendjének semmiképpen. A veszély persze itt is, mint a már említett törvényi ellenállás esetében abban áll, ha a "monarchikus" lelkületű bíró mindkettőn túlteszi magát. Ha tehát akár a törvényt, akár a tényállást, akár pedig mindkettőt egyszerűen félre hárítja, módosítja, átalakítja, gorombábban fogalmazva: "megerőszakolja" és a döntést ehhez igazodva hozza meg. Mert neki "elképzelése", "koncepciója" van, mert ő a per ura. A felek, a törvény és a peranyag "beleszólása", sőt ellenállása, tehát mit sem használ. A pervezetés egyeduralmi jellege tökéletesen megvalósul.
A pervezetés világában az eddig elmondottakkal gyökeresen ellentétes képlet sem ismeretlen. Amikor pervezetés valóban nincs is, mert a bíró effélét egyáltalában nem gyakorol. Ül a bírói székben és hagyja a pert szabadon alakulni. Mintha a klasszikus gazdasági liberalizmus közismert elvi tételét: "laissez faire, laissez passer" elvét alkalmazná. Magyarul és gorombábban fogalmazva: "ahogy esik, úgy puffan"! Elvégre valami csak történik a perben és aztán... "majd meglátjuk"!
Az ilyen és efféle "negatív pervezetésnek" a legkülönfélébb okai lehetnek. Közöttük elsőnek talán a bíró alkati sajátosságát lehet említeni. Azt az egyéni adottságot, amely alapvetően passzív szemlélődésre utal és mint veleszületett tulajdonság nemcsak a bírói pulpituson, hanem az élet minden más vonatkozásában jellemzi és meghatározza az egyén viselkedését. Bár kiváló személyi tulajdonságok jellemezhetik, mégis a bírói "szerepkör" ellátásánál felmerülő kétségek erősen afelé mutatnak, hogy az ilyen jogásznak a bírói feladatvállalástól sokkal inkább tartózkodnia, mintsem efelé törekednie kellene. Még akkor is, ha meglévő kiváló jogászi felkészültsége erre egyébként predesztinálná.
De okul szolgálhat a hiányos perrendismeret is. Amikor a tárgyaló bíró nincs tökéletesen tisztában a Pp. rendelkezéseivel. Vagy ha mégis, egyfajta bizonytalanság lesz úrrá rajta, s bár tudja, hogy mit kell tennie, arról már nincs meggyőződve, vajon a cselekvés, tehát a pervezetés adott, vagy adandó gesztusa mikor időszerű, mikor kell sort kerítenie a célszerű - és ehhez képest szükséges - bírói intézkedésre. A bizonytalanság rendszerint nem-tevésbe torkollik. Halmozódása nyomán a pervezetés teljesen kicsúszik a bíró kezéből.
A "lovak közé hajított gyeplő" benyomását keltheti az a szituáció is, amikor a per vezetésére hivatott bíró csupán kevéssé, vagy egyáltalában nincs tisztában a peranyaggal Mindössze halvány, megközelítő jellegű fogalmai vannak arról, vajon az előtte fekvő ügyirat mit tartalmaz. Az iratcsomó bizonytalan lapozgatása, tétova mozdulatok, kapkodó intézkedések rendre tanúsítják a készületlenség kisebb, vagy nagyobb fokát. Nyomukban a pervezetés bukdácsolása, a nem kellően átgondolt bírói percselekmények, időszerűtlen - mert korai, vagy elkésett - intézkedések sajátosan magára a bíróra is visszahatnak. A bíró zavarba jön és ha felismeri - rendszerint hamarosan felismeri - hogyha tovább tevékenykedik, a zűrzavar csak növekedni fog, ezért "szabad folyást enged" az ügymenetnek és ezzel a pert voltaképpen sorsára hagyja.
Mind eme körülmények elháríthatatlan következménye, hogy a pervezetés a felek, közelebbről: az ügyvédek kezébe csúszik át. Az "aki bírja, marja" alapelv nyomában annak a kezébe, aki erősebb, aki a pervezetés beállott csődjét előbb észleli és ezt a körülményt mindenki mást megelőzően saját hasznára, előnyére fordítja. A perfolyam "féloldalassá" válik és lépésről lépésre halad abba az irányba, amelynek végén a per vezetéséből a magát kiiktatott bíró szükségképpen arra kényszerül, hogy többé-kevésbé téves érdemi döntést hozzon.
Az eredményes pervezetésnek lényegében három alaptétele van: törvényismeret, peranyagismeret és bírói helyzetismeret. E három tényező együttese adhatja meg azt a biztonságot, amely a helyes döntéshez elvezethet.
A törvényismeret - minthogy eljárásjogi aktusról van szó - mindenekelőtt a perrendtartás kitűnő ismeretét jelenti. Nem valamiféle bebiflázott és gombnyomásra eldarálható szöveg-recitálást, mert ez közönséges automatizmus, egyfajta gépi tevékenység, amely mögött nincs lélek és értelem. Sokkal inkább azt, hogy a bíró tudjon a törvényi szabályról és tudja hol található. A perrendtartáson belül természetesen. Ismerve itt azt, hogy a szöveg hol, milyen környezetben helyezkedik el és ehhez képest alkalmazásának melyek a vonzatai. Mert csak így állhat elő az a messzemenően kívánatos helyzet, amelyet a pervezetés idő- és alkalomszerűségeként lehet jellemezni. Más szavakkal: mit, mikor, milyen mértékig kell tennie, vagy nem tennie a bírónak ahhoz, hogy a helyes pervezetés igényének eleget tehessen.
Ami a per anyagismeretet jelenti, annak alfája és omegája, hogy a perbe vitt kérdésekkel a bíró kezdettől fogva együtt éljen. Velük "keljen és feküdjön". A keresetlevél kézhezvételétől az érdemi döntés aláírásáig mindent tudjon a perben. Sőt mindent jobban tud-
- 182/183 -
jon, mint bárki más, aki a perrel csak érintkezésbe kerül. Csak ez adhatja azt a biztonságot, amellyel a pervezetés jó eredményekkel ellátható.
A per sajátos mozgás, egyfajta, minduntalan más-más arcot mutató folyamat, voltaképpen változások sorozata. Ezzel mindenkinek, így elsősorban a bírónak tisztában kell lennie. Mindez azonban nem gátolhatja a bírót, hogy a perről egyfajta "perspektívát" ne alakítson ki. "A tudományban ugyanúgy, mint minden más területen, perspektívára van szükség, hogy kijelölhessük a lényeges pontokat az összképben."[7] A polgári per "lényeges pontjai" a kérelmek és ellenkérelmek és azok a tények, amelyek ezeket megalapozzák. Együttesük adja azt az összképet, amely - most már rögzített jelleggel - az érdemi döntésben megjelenik.
A bírói helyzetismeret azzal a képességgel egyértelmű, amely alkalmassá teszi az ügyintézőt annak világos és határozott felismerésére, hogy a pervezetés kizárólag az ő kezében összpontosul. Nem hatalmaskodással, vagy erőfitogtatással, hanem kizárólag a perbeli "jó rend" biztosítását szolgálandó. Mindenkor tiszteletben tartván mind a perfelek, mind a perben szereplő más személyek törvényben biztosított jogait. Sőt még azt is, hogy ha utóbbiak jogai gyakorlásánál - bármilyen okra visszavezethetőleg - hiányosságok mutatkoznak, ezek pótlásáról maga a bíró gondoskodjék.
A pervezetés ilyen "légkörteremtő" jellege persze nem zárja ki, hogy a bíró adott esetekben és perhelyzetekben céltudatosan ne lazítson a kezében tartott szálakon. Teheti ezt főleg akkor, ha a "lazítástól" a perfolyamat előbbrevitelét szolgáló hatás várható. Ha az átmenetileg "fellazult" helyzetben olyan adatok, vagy utalások merülnek fel, amelyek eleddig ismeretleneknek, esetleg jelentékteleneknek bizonyultak, ám az ügy eldöntésénél mégis jól használhatók. Ezen a téren még az sem kizárt, hogy a per "perspektívájával" egyébként tisztában lévő bíró "sodortatni" hagyja magát, tehát azt a benyomást keltse, mintha a "kormány" kisiklott volna a kezéből, vagy mintha "a gyeplő a lovak közé" csúszott volna. Mindez persze csupán ideiglenesen, a célnak: a jó érdemi döntés hozatalának előmozdítását szolgáló, átmeneti jelleggel. E művelet és részletei azonban már a pervezetés stratégiájának és taktikájának kérdéseit feszegetik. Feltárásuk külön gondolatsort, tanulmányt igényel. ■
JEGYZETEK
[1] Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog I. kötet, 241., Pécs, 1993.
[2] Magyary Géza: Magyar polgári perjog, 387-391., Budapest, 1913.
[3] 1911. évi I. törvény 224. § és következő §-ok
[4] Lukács Tibor: Bírák könyve, 23-24., Budapest, 1978. In: Kengyel Miklós: Perkultúra, 118., Pécs, 1993.
[5] Montaigne
[6] Orosz Árpád: A bírói hatalom etikája, Bírák Lapja, 1994/2. 26.
[7] Selye János: Álomtól a felfedezésig, 139., Budapest, 1967.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kandidátus (Miskolc).
Visszaugrás
