Habár az információs és kommunikációs technológiák mára az életünk minden szegmensét áthatják, egy világjárvány okozta válságkezelésnek köszönhető, hogy a telemedicina kifejezést (ami a magyar szakirodalomban távorvoslás, illetve távgyógyászat tükörfordítással is megtalálható) és az amögött rejlő szolgáltatásokat szélesebb rétegek is megismerték Magyarországon. Kétség sem fér hozzá, hogy a körülmények nem ideálisak, hiszen a telemedicina nem a személyes orvos-beteg kapcsolaton alapuló hagyományos orvoslás kiváltására, sokkal inkább annak kiegészítésére, támogatására hivatott. Mindazonáltal a COVID-19 koronavírus-járvány 2020 tavaszán olyan lökést adott a telemedicina hazai fejlődésének, amelynek tapasztalatait és lehetséges következményeit érdemes alaposabban megvizsgálni.
E cikkben elsősorban arra a kérdésre keresek választ, hogy hogyan épült be a telemedicina a magyar egészségügyi szolgáltatások rendszerébe, hogyan került szabályozásra és ez a szabályozás mennyiben alkalmas hosszú távon a távorvoslás hazai jogi kereteinek biztosítására.
E vizsgálat körében - a bevezető gondolatokat követően - az első részben a koronavírus-járványt megelőző hazai telemedicina-szabályozást vizsgálom, a másodikban a járványkezelés részeként létrehozott, vészhelyzeti szabályozást veszem górcső alá, míg a harmadik egységben olyan kérdésekre keresek választ, mint hogy mennyiben jelentett előrelépést a telemedicina vészhelyzeti szabályozása Magyarországon, mit (lenne) érdemes átmenteni a telemedicina-szabályozásból hosszabb távra és mely kérdéseket kellene még szabályozni. Külön figyelmet szentelek az intézményi telemedicina-protokolloknak, melyekre vonatkozóan rövid felmérést is készítettem.
A magyar jogrendszerbe elsőként talán a 28/2010. (V. 12.) EüM rendelet[3] vezette be a telemedicina fogalmát, amelyet a következőképpen definiált: olyan egészségügyi szolgáltatás, amely során az ellátásban részesülő és az ellátó személy közvetlenül nem találkozik, a kapcsolat valamilyen távoli adatátviteli rendszeren keresztül jön létre.[4] A fogalommeghatározáson túl azonban ez a jogszabály nem ad további iránymutatást a telemedicinális szolgáltatások szabályozásának mibenléte vonatkozásában.
Magyarországon jelenleg az egészségügyi szolgáltatások nyújtására vonatkozó részletszabályokat az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről szóló 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet tartalmazza. E rendeletbe 2012. július 1-jétől került be az a rendelkezés, miszerint [a] hagyományos személyes találkozáson alapuló tevékenységek - így az orvos és a beteg, illetve az orvos és orvos közötti konzultáció - mellett az adott szakterület szakorvosa egészségügyi adatok elektronikus rendszerben történő továbbítása révén - az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló törvény előírásainak megfelelően - személyes jelenlét nélkül is felállíthat diagnózist és terápiás javaslatot adhat telemedicina keretében, az adott tevékenység végzéséhez [...] megállapított feltételek teljesítése esetén.[5] Ez a szabály tehát 2012 óta biztosítja jogszabályi szinten a távkonzultáció, a távkonzílium és a távdiagnosztika alkalmazásának lehetőségét. Részletesen szabályozza továbbá a teleradiológia nyújtásának minimumfeltételeit. Leszögezi, hogy [a] teleradiológia a telemedicina tevékenység egyik fajtája, amikor a képalkotó diagnosztikai vizsgálatok felvételeit elektronikus úton továbbítjuk egyik helyszínről a másikra leletezés vagy konzultáció céljából. A teleradiológia részét képezi
- a telediagnosztika (távdiagnosztika): ami a vizsgálat lezárását követő, a képalkotás helyétől távol végzett képkiértékelés, mely lehet első vagy másodleletezés. Olyan vizsgálatok esetén, ahol a két orvos által végzett kiértékelés előírt, az egyik vagy mindkét orvos értékelését kiválthatja,
- a telekonzultáció: a képalkotással egy időben vagy röviddel azután történő képkiértékelés, melynek eredménye a vizsgálat menetét befolyásolja, vagy egy korábbi, már kiértékelt vizsgálat új szempontok szerinti újraértékelése.[6]
Ilyen mélységű szabályozást más egészségügyi szakma kapcsán nem találunk, de a telemedicinához kapcsolódó elemek más helyütt is felbukkannak a jogszabályban (pl. a szemészet területén a teleoftalmológia).
Bár szorosan nem a telemedicinához kapcsolódik, mindenképpen meg kell említeni a magyar e-egészségügy zászlóshajóját, az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Teret (EESZT),[7] melyhez 2017. november 1-jén a háziorvosi szolgálatok, járó- és fekvőbeteg-ellátó intézmények, és az összes gyógyszertár, 2020. január 1-jéig pedig valamennyi magánegészségügyi szolgáltató is köteles volt csatlakozni. Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalat azt mutatta, hogy egyes szolgáltatók e kötelezettségüknek csupán megkésve tudtak eleget tenni. Az EESZT egy olyan integrált egészségügyi platform, amely "lehetővé teszi az egészségügyi ellátási folyamat során keletkező betegadatok tárolását, az ellátórendszer megfelelő szereplői közötti megosztását és nyomon követését, amelynek révén elsősorban az ellátási folyamatok gyorsítása, könnyebbé és átláthatóbbá tétele valósul meg. A kezelőorvosok és háziorvosok a megfelelő adatvédelmi garanciák mellett, szabályozott jogosultsági körben hozzáférhetnek egy adott személyről más orvosok által feltöltött adatokhoz, így már nincs szükség a papíralapú dokumentáció orvostól orvosig cipelésére."[8] Az EESZT részletes bemutatásának mellőzése ellenére fontos megjegyezni azt is, hogy az EESZT-hez kapcsolódik az e-recept és az e-beutaló rendszerének bevezetése is, amelynek a telemedicina, illetve a járványkezelés szempontjából is nagy jelentősége van. Az elektronikus receptek kiváltásának járványügyi szabályozására még később visszatérek.
Mindezekkel együtt a hazai egészségügyet sok kritika érte - többek között - "a telemedicina elterjedését gátló maradi szabályozási környezet" miatt, amely jócskán elmarad a nyugati trendektől, hiszen a telemedicinát "más országokban már rutinszerűen kidolgozott feltételek mellett végzik".[9]
Az, hogy a jogalkotás üteme nem tud lépést tartani a technológiai innovációval, könnyedén belátható. Mindazonáltal az érdekes, hogy annak ellenére, hogy az egészségügyi szabályozásban egy évtizede jelen van és a gyógyítási gyakorlatban várhatóan egyre nagyobb szerepet kap, az egészségügyi ellátórendszerünk fő letéteményese, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) - egy, 2020. nyarán beillesztett jogalkotási felhatalmazás megfogalmazásának kivételével - sokáig nem foglalkozott a telemedicinával. Ebben hozott változást a 2021. évi XCIX. törvény[10] 202. §-a, amelyről a következőkben még részletesen lesz szó. Ennek fényében a magyar telemedicina-fejlődés nagy lehetőségeként tekinthetünk a koronavírus-járvány okozta vészhelyzetre, amely a kormányzati figyelmet (is) ráirányította a távolból nyújtható egészségügyi szolgáltatásokra. Ezzel foglalkozom a következő fejezetben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
