Az 1828 óta létező rangos Akadémiai Kiadó nem kevésbé rangos kötetet jelentetett meg a közelmúltban: Samu Mihály: Általános jogpolitika. A jog depolitizálása c. kiadványát. Maga a kötet címe is sokat ígérő, mivel a témakör átfogó feldolgozására céloz, míg az alcím néminemű szűkítésre utal. Nem mellékes azonban az sem, hogy a vállalkozás teljesítésére az a professzor vállalkozott, aki évtizedek óta tekinti munkássága egyik fő irányának a jogpolitika témakörében való elmélyedést és az ebből származó eredmények közzétételét. Samu professzor nemcsak a rendszerváltás előtt kutatta elmélyülten a kérdéskört, hanem ez a törekvése 1990 után sem maradt abba, amit számos, e témakörben született elemző tanulmány is tanúsít. Eljött az ideje azonban annak, hogy az elemzések sora, az új kutatási tapasztalatok a korábbi ismeretekkel összeforrva, tíz nagyobb részt magában foglaló kötetté álljon össze.
A színvonalas tartalomhoz szép külső is társult: az Akadémiai Kiadó nem hazudtolta meg a magas tudományos testület igényességét, amikor Samu professzor könyvének külső megjelenésén dolgozott. A téma iránt érdeklődőknek keménytáblás, szépen tipografált, igényes kiadvány szolgálhat iránytűként a jogpolitikával kapcsolatos kérdésekben.
1. A Bevezetés Moór Gyula idézetével indít, amely találóan utal a kötet célkitűzésére: "Az igazi jogász nem elégedhetik meg pusztán a tételes jog ismeretével". A mottóban megfogalmazottak teljesítéséhez segít hozzá az ismertetett kiadvány, elolvasása után ugyanis mélyreható ismeretek birtokába juthatunk a tételes jog mögötti, elvi-elméleti ismeretek tartományából is. Már a Bevezetés is utal arra, miről szól a mű: röviden meghatározza a jogpolitika fogalmát, feladatait. A jogpolitika Szerző szerint a jog közéleti vonatkozásainak tisztázására és pozitív társadalmi szerepének biztosítására szolgál, tárgya tehát a jog közélete. (9. o.) A továbbiakban Szerző megállapítja, hogy a jogpolitika arra irányul, hogy "a jog tényleges önálló szerepét biztosítsa, mellőzze a napi politika jogot befolyásoló elvtelen kísérleteit, s emellett törekszik a jogászi hivatás követelményeinek tudatosítására, a jogi értékek (és ethosz) interiorizálására. A jogpolitika megcélozza a napi politikai befolyástól való mentességet, a jog depolitizálását". (9. o.) A Bevezető ráirányítja a figyelmet az általános és az ágazati jogpolitikák létezésének tényére is, röviden elemezve a két kategória közötti lényeges különbségeket és hasonlóságokat, végezetül kiemeli a jogpolitika önálló létének igazoltságát, jelentőségét és szükségességét.
2. Az első rész "A jogpolitika - a modern jogi kultúra vívmánya" címet viseli. E fejezet a jogpolitika eszmei, történelmi előzményeit villantja fel, s rámutat arra, hogy a jogpolitika a modern jogrendszerekben jelent meg önálló jelenségként, korábban viszont jogelvekben manifesztálódott. A jogpolitika fogalmát, szerepét és jelentőségét természetesen koronként eltérő jellemzők határozzák meg, más-más időszakokban ugyanis az egyes országokban eltérő módon reagáltak az új jogi jellegű követelményekre. A kötet említi a reformációt, mint eszmei irányzatot és mozgalmat, kitér viszont más korok más jellegzetességeire is. A könyvből megtudhatjuk, hogy a modern jogrendszerek kialakulásakor még nem tudatosult a jogpolitika léte, ám a jogelméleti irányzatok már tartalmazták az adott korok jogpolitikai elveit, követelményeit. A természetjogi felfogást követő jogpozitivizmus, és ennek egyes "vadhatásai", mint például a szélsőséges törvénypozitivizmus után új szemlélet jelent meg a XX. század kezdetén, melyről a kötetből értékes ismeretanyagot szerezhet az Olvasó. (17. o.) A jogpolitikának a fejlődése során elért önállóságát a kiadvány minden túlzás nélkül nevezi történelmi vívmánynak. (18. o.) E vívmány azonban hiányosságokkal és problémákkal is terhelt: a tudományos fejletlenség miatt ugyanis a jogi közgondolkodásban és a jogtudományok egyes magyarázataiban a jogpolitikát nem tekintik külön tényezőnek, hanem azonosítják a politikával. Szerző kiemeli, hogy ez a nézet még a modern jogelméletben is megtalálható. (19. o.)
Az első fejezet e problémák és jellemzők értékelése után a jogpolitika történeti modelljeit tekinti át, elemezve a felvilágosodás korszakát, a liberális demokráciákban megjelenő jogpolitikát, a jogállami berendezkedés és az információs társadalom jogpolitikájának sajátosságait, mely utóbbit külön, önálló modellnek tekinti.
3. A második rész a társadalomirányítás és a jogpolitika viszonyának vizsgálatára koncentrál, ennek keretében tisztázza a társadalomirányítás és a jog kapcsolatát, majd a jogpolitika társadalomirányításban betöltött szerepét veszi górcső alá. Mindehhez nélkülözhetetlen a társadalomirányítás különböző korokban megjelenő sajátosságainak számbavétele. A társadalomirányítás és a jog kapcsolatát elemezve Szerző megállapítja, hogy e kapcsolatra vonatkozó nézetek két következtetéscsoportba sorolhatók: egyik
- 175/176 -
szerint a társadalomirányítás megvalósul a jog által, másik szerint a társadalomirányítás a jog eszköze. A kötet nagy előnye - és ez a többi fejezet vonatkozásában is megfigyelhető -, hogy nem elégszik meg a nézetek puszta ismertetésével. Szerző etekintetben is az elemzett álláspontok pontosítására, magyarázatára törekszik, logikus, következetes megállapításokkal mutat rá az egyes vélemények hiányosságaira és pozitív oldalaira egyaránt. A fejezet külön részét alkotja a modern társadalomirányítás és a jogpolitika viszonyrendszerének tárgyalása (29. o-tól), melyet a társadalmi szabályozás és a jogpolitika összefüggéseinek bemutatása követ.
4. A harmadik rész a jogpolitika mibenlétére keresi a választ. A jogpolitika jogelméleti magyarázatának áttekintésével induló rész rámutat arra, hogy a jogpolitikát a jogfilozófia több képviselője is a fennálló jogrendszer értékeléseként fogta fel, ám e fogalmat természetesen többen elmélyítették és cizellálták. (45. o.) A magyar jogfilozófia egyik jellegzetessége, hogy a jogpolitika elméleti megragadása elsősorban a természetjog és az újkantiánus jogfilozófia tételeihez kapcsolódik. A kötet helyesen mutat rá, hogy a jogpolitika tartalma, irányultsága alapvetően az uralkodó jogelméleti szemléleten alapul, emiatt Szerző számos szaktekintély elgondolását csokorba gyűjtve törekszik az ezt befolyásoló körülményeket áttekinteni. (46-50. o.)
A jogpolitika közéleti tevékenységként is megjelenik, melyre a kötet önálló alfejezetcíme is utal. Samu professzor részletesen elemzi ezzel összefüggésben a jogpolitika értékelő, koordináló, szűrő szerepét és ezek sajátosságait. A harmadik rész ezen túlmenően a jogi kulturáltság és a jogpolitika összefüggéseire is hangsúlyt helyez, amely manapság komoly aktualitással rendelkezik. A jogpolitika szerepe egyrészt a jogi kultúra által kitermelt értékek feletti őrködés, másrészt viszont a társadalmi berendezkedés alapvető elveinek, követelményének, értékeinek a jogba való beemelése. (56. o.) Fontos megállapítás, hogy a jogi szabályozás kulturáltsága csak az egész jogrendszer sajátosságainak áttekintése alapján minősíthető. (57. o.) A harmadik részt a jogpolitika prospektív jellegének bemutatása, valamint a jogpolitika és a jövőkutatás kapcsolatának és összefüggésének vizsgálata zárja. A jogpolitika a jövőt illetően elsősorban extrapolációt végez, azaz - Samu professzor megfogalmazásában - a jogszolgáltatás adatai alapján a valószínűvárható jogszabályozási tendenciára következtet, ami hozzájárul a jogalkotás tervezéséhez és a jogalkalmazás gyakorlati irányainak megjelöléséhez is. (65. o.) Ez utóbbi jelenségekkel kapcsolatban is megismerheti az Olvasó a Szerző alaposan alátámasztott és indokolt nézeteit, következtetéseit.
5. A negyedik fejezet A jogállamiság jogpolitikája címet viseli. Szerző elsőként a jogállamiság fogalmának tisztázását kísérli meg, melynek indoka, hogy a jogirodalomban és a joggyakorlatban is sok a felületes és egyoldalú meghatározás. (72. o.) Samu professzor emiatt részletesen elemzi a jogállamiság fogalmának meghatározásával összefüggő előítéleteket, majd a jogállamiság előfeltételeit veszi sorra, melyeket a demokratikus fejlődés vívmányainak tekint. A kötet a jogállamiság tartalmi sajátosságai között legfőbb vonásként a társadalmi igazságosságot jelöli meg (79. o.), majd felhívja az Olvasó figyelmét arra a számításba veendő körülményre, hogy a jogállamiság mindig történeti adottságokhoz kötődik. Végezetül Szerző megállapítja, hogy a jogállamiság "a modern demokrácia alkotmányos működésének intézményi-jogi kerete, amelynek pedig legfőbb elvi alapja az erkölcsi és szakmai megalapozottság és jogi értékorientáció, amelyet a jogpolitikai irányvonal közvetít". (83. o.)
A kiadvány negyedik része ezekután a jogállamiság problémáit a "társadalompolitika és a jog mezsgyéjén" haladva tekinti át, melynek keretében a halálbüntetés (84-88. o.) és a polgári engedetlenség (88-90. o.) kérdésköre kerül részletesen vizsgálat alá. Szerző helyesen szögezi le, hogy a jogállamiság jogpolitikájának alapvető témája az élet védelme, alapvető elve a demokratizmus. Összegzésül rámutat, hogy a jogállamiság jogpolitikájának alapvető irányvonala az emberi jogok fejlesztését, jogintézmények működtetését és alkalmazását a demokratizmus vezérelve alapján szorgalmazza a jogalkotás és a jogalkalmazás jogpolitikája keretében. (91. o.)
6. Az ötödik rész a jogalkotás jogpolitikájának rejtelmeibe vezeti be az Olvasót. A történelmi előzmények áttekintését követően a kötet a jogi szabályozás szükségletének és a jogi relevanciának a jellegzetességeibe kalauzol, majd a jogalkotás jogpolitikai szemléletének és fejlődésének szentel értékes gondolatsort. Ezen belül kiemelhető az a rész, amely a jog korlátoktól való mentességét célzó elképzelésektől a korlátok szükségességét elismerő elméletekig terjedő fejlődési ívet vázolja fel. E fejezet foglalkozik a jogi szabályozás rangsorának és egyensúlyának kérdéskörével is, külön kiemelve a jogalkotás egyensúlyának fontosságát, elemezve az ezt befolyásoló tényezőket. (102. o-tól)
Külön kihangsúlyozandó a mű ama részének fontossága és időszerűsége, amely a jogalkotás jogpolitikájának szakmai orientációjával kapcsolatosan fogalmaz meg információgazdag gondolatokat. (106-110. o.) A kötet a jogalkotás korrekciója és a jogpolitika kapcsolatának elemzését követően a jogalkotás személyi feltételeinek szentel teret. Különösen figyelemreméltó az a megállapítás, amely arra mutat rá, hogy a magyar jogéletben "a jogalkalmazó tevékenység ellátásához külön szakmai vizsga szükséges, a jogalko-
- 176/177 -
tó tevékenységre való fölkészültséget viszont nem ellenőrzik szakmai vizsgán". (114. o.) Samu professzor - éppúgy, mint ennek az ismertetésnek az írója - is megalapozatlannak tartja azt a vélekedést, mely szerint aki jogi képesítéssel rendelkezik és felkészült a jogalkalmazásra, az a jogalkotásra is alkalmas. A személyi feltételek megteremtése és az állam ezt elősegítő folyamatos törekvése tehát a jogállamiság kiteljesedését célzó követelmény. Örvendetes emiatt, hogy az új jogalkotási törvény tervezete a központi jogszabályok szerkesztésével foglalkozók esetében előírná a kodifikátori szakképesítés meglétét. Annál szomorúbb viszont, hogy minderre a helyi jogalkotás mennyiségileg jóval nagyobb joganyagot kibocsátó terrénumán nem kerülne sor. Az állami igyekezet hiányát e téren jeles szakemberek egyetemi képzés által lehetővé tett ismeretátadása kénytelen pótolni. A fejezet - az elmondottakkal egybecsengően - a személyi feltételek megteremtése melletti elvárás kihangsúlyozásával zárul.
7. A jogalkotás jogpolitikájának érvényesülése nem vizsgálható a jogalkalmazás jogpolitikájának érvényesülése nélkül. E tényező megjelenését értékeli a hatodik fejezet, amely elsőként arra a körülményre világít rá, hogy a jogalkalmazás jogpolitikájának szükségességét egyesek tagadják, mégpedig arra hivatkozva, hogy a politika megnyilvánulása a jogalkalmazásban mellőzendő jelenség. (119. o.) Samu professzor munkája e fejezetében a jogalkalmazás jogpolitikájának létjogosultságát támasztja alá és annak történeti fejlődésének bemutatására is sikeres kísérletet tesz.
Ezt követően a kiadvány a jogalkalmazással szorosan összefüggő tényezők egyes, jogpolitikával kapcsolatban álló jellemzőit veszi sorra: elsőként a jogalkalmazó hatalom és a mediáció szerepének összefüggésére világít rá, kiemelve, hogy a mediáció létében és sikerességében a közéleti kultúra szerepe meghatározónak tekintendő. E téma után Szerző a jogalkalmazás időszerűségével mint jogpolitikai gonddal foglalkozik, és több aspektusból közelíti meg a jelenséget. Elsőként arra fókuszál, hogy valamely új jogszabály jogalkalmazásba történő befogadása hosszú időt igényel (130. o.), másrészt az időszerűség az ügyek elbírálásának időtartamával összefüggésben is megjelenik.
A fejezet végezetül a jogalkalmazással kapcsolatos, olyan kiemelkedő jelentőségű jogintézmények jellemzőit tekinti át és elemzi, mint például a méltányosság - amit Samu professzor "a jogalkalmazó emberséges jogpolitikai hozzáállása"-ként jelöl - jogpolitikai követelménye, a joghézag és a desuetudo szerepe, mint jogalkalmazási probléma, végezetül Szerző a kegyelem "mint jogpolitikai gond" értékelésére vállalkozik. (133. o-tól)
8. Napjainkban jelentős társadalmi aktualitással rendelkezik a közéleti felelősség problémaköre. Nem véletlen tehát, hogy a kötet is kitér a közéleti felelősség és a jogpolitika viszonyára. A hetedik fejezet a közéleti és a jogi felelősség jellemzőinek áttekintésével indul, elsőként a felelősség kategóriájának elemzését elvégezve, majd az egyes felelősségi típusokat tárgyalva. Samu professzor rámutat arra, hogy e kérdéskörrel kapcsolatban az elvi összefüggések tisztázatlansága jelentős zavarokat okoz. Ezzel összefüggésben a munka a közgondolkodásban jelen levő téveszmékre is rámutat. A közéleti felelőtlenség és annak kezelése problematikájával foglalkozva veti fel Szerző a múltban gyökerező, ám máig is aktuális kérdést, nevezetesen, hogy ki őrzi az őrzőket. Ezzel összefüggésben szembeállítja a "kisemberek" és a közéleti szereplők felelőssége között fennálló lényeges különbségeket, többek között azt, hogy a közéleti szereplő az általa okozott nagy károkért is csak politikai vagy erkölcsi felelősséget visel, míg a kisember jóval csekélyebb kárért is büntetőjogi felelősségre vonásban részesül. (151. o-tól)
A kötet górcső alá helyezi a kollektív bűnösség és a kollektív felelősség "rémének" kérdését is, melyet a közéleti vezetők felelősségével és felelősségre vonásával foglalkozó rész követ. Ezzel kapcsolatban Samu professzor kiemeli, hogy az elmosódó felelősség oka abban keresendő, miszerint e vezetők többnyire maguk döntenek a kötelezettségeikről, a felelősség tartalmáról, továbbá ezek gyakorlati érvényesítéséről (157. o.). Szerző azonban nem elégszik meg a problémák feltárásával, hanem kísérletet tesz a közéleti felelősség dogmatikájának fejlesztésére is (159. o-tól), különös hangsúlyt fektetve a bírák felelősségére (161. o.). A kötet a közéleti szervezeti felelősség elemzésére is figyelemmel van, ennek tárgyalása után pedig a visszahívás intézményével, mint jogpolitikai követelménnyel foglalkozik (165-171. o.). Samu Mihály ezzel összefüggésben a visszahívás intézményét önmagában nem ellenzi, de hangsúlyozza, hogy megengedése esetén rendkívül fontos lenne figyelmet fordítani a hatékony eljárási garanciák megteremtésére.
9. A nyolcadik fejezetben a rendszerváltás korszakára térhet vissza az Olvasó, amikor is az igazságtétel jogpolitikájának elemzését végzi el Samu professzor. E fejezet a gyakran feltett, alapvető kérdéssel indul, nevezetesen, hogy a történelem ítélőszékére kell bízni az esetleges jogsérelmek megtorlását, vagy igazságtételre - azaz aktív tevékenységre - van szükség ennek orvoslása érdekében. Mivel e fejezet a felelősség kérdését értelemszerűen érinti, szoros kapcsolatban áll az előző modul egyes részleteivel. Szerző a témakörrel összefüggésben megállapítja, hogy "a korábbi történelmi fordulatok egyoldalú-elfogult retorziót eredményező kegyetlen intézkedéseivel szemben a humanizmus, vagyis az igazságos el-
- 177/178 -
bírálás, a mérséklet és a rehabilitálás követelménye került előtérbe". (172. o.) Samu professzor kiemeli továbbá, hogy az igazságtétel nem azonos az igazságszolgáltatással, mivel ez utóbbi jogi tevékenységen és előírásokon nyugszik, míg az igazságtétel alapja a humánum és a közélet demokratikus értékkövetelménye. (173. o.) Ezen túlmenően fontos jellemző, hogy az igazságtétel közösségek, szervezetek sérelmének orvoslására is vonatkozik. (173. o.) A fejezet elemzi az igazságtétel rendeltetését, ezzel kapcsolatban pedig a két egymással ellentétes álláspontot: az igazságtétel intézményét favorizáló és az azt jogosulatlannak tekintő álláspontot. A kötet e tekintetben is rávilágít Szerző saját elképzelésére, álláspontjára. Ezzel harmonikusan összeillesztve ír Samu professzor az igazságtétel elméleti alapjáról, melyet az igazságosságosságban és a jogi értékorientációban jelöl meg. Nézetei alátámasztásaként neves filozófusok nézeteit hívja segítségül, ezzel az áttekintő értékeléssel is növelve a kötet rangját. Aligha nevezhető túlzásnak Szerző megjegyzése, mely szerint az igazságtétel intézményesülése történelmi vívmány, s melyhez Samu Mihály az egyes történelmi korszakok jellegzetességeit alapul véve áttekintést is ad. (182-186. o.) A fejezet utolsó része a társadalompolitika és a jogpolitika igazságtételi koncepciójának elemzésére vállalkozik, melynek keretében sajátosságokat villant fel, értékelő áttekintés keretében.
10. A kilencedik részben Szerző a nemzetközi és az európai jogpolitika sajátosságait vizsgálja, melyről korábban - hasonlóan más tárgyalt témához - több önálló tanulmányt is megjelentetett. Elsőként a nemzetközi szabályozás és a jog kapcsolatát tárja az Olvasó elé a kötet, megállapítva, hogy a "nemzetközi együttélést az utóbbi századokban nem elvont értékek és jogelvek szabályozták (uralták), hanem a világhatalmi egyensúly biztosításának törekvése, vagyis a nagyhatalmak stratégiai követelményei és politikai szempontjai, a status quo védelme". (193. o.) Mindennek a kiindulópontja, hogy a nemzetközi együttélés állandó gondja az államok közötti viták, feszültségek megoldása, a háború elkerülése. (193. o.) A kötetben utalás történik a háború szerepére is, ami a nemzetközi jog egyik fő szabályozási kérdése.
A nemzetközi jogelmélet egyik jelentős kérdése, hogy a nemzetközi jognak milyen jellegzetességei vannak az egyéb nemzetközi normafajtákhoz és a belső joghoz képest. E kérdéskör sajátosságai tekintetében a könyv részletesen értékeli a nemzetközi társadalompolitika és jogpolitika szerepét, érintve azt a kérdést is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán nemzetközi politikáról (197. o.). A válasz erre a kérdésre Samu Mihály szerint is bizonytalan, melynek okait rendezett gondolatmenetben tárja az Olvasó elé. Szerző e fejezetben taglalja a nemzetközi jogpolitika rendeltetését is, ami szerinte nem más, mint "a nemzetközi együttélés sokoldalú rendezésének koncepcionális átgondolása és befolyásolása, a szabályozás ellentmondásainak föltárása és föloldásuk kezdeményezése". (203. o.) A kiadvány helyesen emeli ki azt a lényeges körülményt, mely szerint a globalizálódó világ új követelményei a jogi szabályozás fogyatékosságainak meghaladását, a nemzetközi jog fejlesztését váltják ki, s e vonatkozásban jelentős szerepet tölt be a nemzetközi jogpolitika a szabályozási alternatívák megfogalmazását, megvitatását és eldöntését illetően. (204. o.) Mivel a nemzetközi jog jelentős kérdése a területi elv fenntartásának vagy meghaladásának dilemmája, Samu professzor - az önrendelkezési jogot is tárgyalva - figyelmet szentel e kérdésnek is.
Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk tükrében kiemelt jelentőségűnek és igencsak aktuálisnak tekinthető az európai jog és a jogpolitika szerepét, valamint az európai jogpolitika szakmai megalapozását és a szubszidiaritást értékelő gondolatsor. (208. o-tól). Szerző áttekinti az európai jogpolitika átfogó koncepcionális kérdéseit, melynek keretében megállapítja, hogy az európai jogpolitika alapvető hivatása a jogi kultúra értékei és hagyományai alapján az európai együttműködést és integrációt rendező joganyagok kimunkálása és érvényesítése, vagyis az egyedi jogrendszerek közelítésével és harmonizációjával az európai integráció szociális, gazdasági, kulturális és politikai fejlődését segíti elő. (215-216. o.) Az ezzel a folyamattal kapcsolatos elvárások és törvényszerűségek részletes és szisztematikus tárgyalása is megtalálható a kötetben, Samu profesz-
- 178/179 -
szor pedig ennek egyik jellemzőjeként jegyzi meg, hogy az európai jogpolitika feloldja a kontinentális és az angolszász jogszemlélet ellentmondásainak egy részét is. (217. o.) Igényként fogalmazza meg több európai jogág fejlődésére vonatkozó elvárásait, melyek között az európai alkotmányjog és az alkotmányosság fellendülését külön kiemeli. A kötet elemzi az európai jogpolitika és a nemzeti jogrendszerek közötti viszonyt, mellyel kapcsolatban alapvető követelményként szögezi le, hogy az európai jogfejlődés a hagyományos nemzeti jogi megoldásokat nem nélkülözheti. (219. o.) Részletesen elemezve jelenik meg a kiadványban az etnokrácia problematikája (220. o.), valamint az önrendelkezési jog tartalmi elemeinek kibontása (222. o.), Szerző pedig ezekkel összefüggésben a nemzetállam mai szemléletére is kitér. Rámutat arra, hogy az európai jogpolitika jelentékeny követelménye a népek-nemzetek önrendelkezési jogának intézményesítése (225. o.). Az alpont az európai jogharmonizáció elveire és gyakorlati követelményeire is hangsúlyt fektet, ezen belül hangsúlyozza a kölcsönösséget, rámutatva a jogharmonizáció sajátosságaira, jelezve egyben, hogy e folyamat változásban van.
11. A tizedik fejezet a jogi szabályozás patológiájával és terápiájával foglalkozik. E rész azzal a megállapítással vezeti be Szerző mondanivalóját, hogy a jogtudomány általában nem foglalkozik a jogi szabályozással kapcsolatos negatív jelenségekkel (232. o.), továbbá a jog specifikus patologikus formái a jog hivatásának mellőzéséből következnek, s más káros hatásokat is generálnak (235. o) A kötet elemzi a jogi szabályozás "káros és kóros" jelenségeit és azok okait, kiemelve, hogy azokat maga a jogpolitika is okozhatja. (236. o.) A kóros jelenségek okainak számbavétele után Samu professzor a jogrendszerek főbb patologikus jelenségeit tekinti át, majd a jogi szabályozás lehetséges terápiájára kínál megoldást. (246. o-tól) Ezzel összefüggésben hangsúlyozza az "öngyógyító" és a külső eszközök együttes igénybevételének kívánalmát, rámutatva, hogy az előbbi a szakmai tevékenység eredményeképpen jelenhet meg. Ezzel kapcsolatosan az igazságszolgáltatás "egészséges" fejlesztésének lehetőségeit és feltételeit is részletesen tárgyalja a munka. Ugyancsak kitér Szerző a jog depolitizálásának kérdésére, ami valójában a kötet alcímeként is jelezte a tárgyalni kívánt kérdések lényeges területeit. A jog depolitizálását Samu professzor véleménye szerint az indokolja, hogy a politika a jog önkényes felhasználására, a jogi kötöttségek mellőzésére irányulhat (262. o.), emiatt "a politika jogfölöttisége helyett a jog fölényét kell biztosítani az önkorlátozott hatalmi rendszerben". (264. o.) Szerző alapos és rendszerezett nézeteinek összegzései is megjelenik a kötetben, ami mindenképpen az Olvasó és a felhasználó munkáját segítő tényező.
12. A kötetet Függelék zárja, amely "Az igazságosság és a jogrend elválaszthatatlansága. A természetjog és a jogpozitivizmus "örök" dilemmájának feloldása a jogpolitika értékorientációja alapján" címet viseli. E részben elsőként arra mutat rá a Szerző, hogy a természetjog és az ember alkotta jog által adott eltérő igazságértelmezés központi kérdéssé vált (269. o.). A természetjog és a jogpozitivizmus szembeállítását és annak feloldhatatlanságának tévhitét vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a teljes szembeállítás hibának minősül, másrészt vizsgálja a konszenzushiány okát is (273. o.). Jellemzőként fogja fel a kiadvány a jog meghatározásának egységesülését, mellyel kapcsolatban problematikusnak tartja, hogy a mai gondolkodás is beszorul a természetjog, vagy a jogpozitivizmus "ketrecébe" (275. o.), továbbá, hogy a jog lényegét illetően máig sincs tudományos konszenzus (276. o.). Szerző munkájában a jogpozitivista nézőpontnak a jog hatalmi jellegével kapcsolatos pontatlanságát és a természetjogban a jog erkölcsi jellegének elvontságát veti össze, önállóan elemezve mindkét sajátosság összetevőit. Helyeselhető az a következtetése, mely szerint bármelyik tényező túlhangsúlyozása helytelennek tekinthető.
A "Függelék" utolsó pontja annak a Szerző általi kijelentésnek a tartalmát fejtegeti, mely szerint a "jogállamiság az igazságosság és a jogszerűség szintézise". (287. o-tól) Ezzel kapcsolatban - a jogirodalom nézeteinek áttekintését szándékosan mellőzve - Samu professzor értékelést és kritikát fogalmaz meg az Alkotmánybíróság ún. "elévülési határozatával" kapcsolatban, valamint más problémákat is felvillant, melyek az igazságosság és a jogbiztonság viszonyával hozhatók kapcsolatba.
* * *
Áttekintve a kötet tartalmát, logikai elemzését, arra a következtetésre lehet jutni, hogy mélyreható és rendkívül nagy tudásanyagot hasznosító, szintetizáló munka került az Olvasó kezébe. A kiadvány hasznosságát a mű alapossága, a széles körű tárgykörben mozgó, mégis imponálóan összeszedett írások jellege adja. Szerző valamennyi témakörrel összefüggésben saját gondolatait is csokorba gyűjti, s nem retten vissza akkor sem, ha az általa helyesnek vélt elemzések eltérnek a jogirodalom szerzőinek többsége által vallott nézetektől, vagy az Alkotmánybíróság álláspontjától. Emiatt, bár a felvetések értelemszerűen néhol vitathatók, a monográfia szerzője új, értékes, figyelemreméltó kötettel gyarapította az elméleti jogtudomány produktumainak nívós sorát. ■
JEGYZETEK
* Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 296 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
