A volt házastársak (élettársak) válás utáni kapcsolatának nincsenek szabályai. A kapcsolatok alakulásáról nem készültek kutatások, csak az elvált szülők gyermekeivel foglalkozó vizsgálatokból következtethetünk a szülők viszonyára. A felbomló házasságok és élettársi kapcsolatok "utóélete", a szülő-gyermek közötti viszony alakulása sorsdöntő nem csak a gyermek számára, hanem a szülő további életére, kapcsolataira is kihatással van. Az egymástól elváló felek sem mérik fel mindig a gyermekkel való kapcsolat alakulásának, alakításának jelentőségét, el vannak foglalva sérelmeik boncolgatásával, vagyonjogi vitájuk rendezésével.
A családjog rendkívül nagy teret biztosít a felek megegyezésének, ezt tekinti elsődlegesnek a jogviták rendezésében, csak ennek hiányában dönt a személyi és vagyoni kérdésekben. A jog a maga korlátozott eszközeivel nem tudja megoldani a felek között feszülő ellentéteket, a személyes viszonyok megnyugtató rendezését - a felek akarata ellenére.
A kapcsolattartás jogi szabályozásának előfeltétele, hogy a gyermeket valamelyik szülőnél, harmadik személynél helyezzék el, illetve gyermekotthonban, vagy nevelőszülőnél kerüljön elhelyezésre. A gyermekelhelyezés még a szülők megállapodása esetén is az egyik legnehezebb döntés. A gyermek számára az lenne az "ideális" gyermekelhelyezés, amely érintetlenül hagyná a szülő-gyermek viszonyt, egyaránt elősegítené az apa-gyermek, az anya-gyermek kapcsolat fenntartását az elválás után is.
Az 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 1995. augusztus hó 4-től, az 1995. évi XXXI. törvény hatályba lépésétől kezdődően lehetőséget ad a szülőknek arra, hogy a szülői felügyeletet együttesen gyakorolják akkor is, ha már nem élnek együtt. Ebben az esetben egyik szülő sem kerül jogilag a másiktól eltérő helyzetbe, mindössze abban kell megállapodniuk, hogy a gyermek fizikailag melyik szülőnél "lakik", illetőleg a másik szülő anyagilag hogyan járul hozzá a gyermek mindennapi ellátásához.
Országos felmérés nem történt, de a bírói gyakorlat tapasztalatai azt mutatják, hogy a szülők igen ritkán élnek ezzel a lehetőséggel még akkor is, ha a bontóper egyező akaratnyilvánítás alapján folyik, tehát a gyermekelhelyezésben, tartásban és kapcsolattartásban amúgy is meg kell állapodniuk. Szükséges lenne feltárni, hogy a közös szülői felügyelet lehetősége miért nem ment át nagyobb mértékben a gyakorlatba, mi ennek az oka, - bizalomhiány, anyagi-tartási probléma, lakáshasználati jog biztosítása, vagy a másik szülőnél jogilag jobb pozíció elérése?
A gyermekelhelyezéssel mindenképpen megbomlik a szülők közti "egyensúly". Az egyik szülő "a gyermeket nevelő", a másik szülő "a gyermektől külön élő" szülővé válik, az ő szülői felügyeleti joga szünetel, amellett, hogy a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben az együttes döntést írja elő a jogszabály. Figyelemre méltó az Alkotmánybíróság 995/B. 1990/3. számú határozatának indokolása, mely szerint: "az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a különélő szülő felügyeleti jogának szünetelése a Csjt. 72. §-ában foglaltak szerint csupán részleges és a különélés té-nyéből következik ... A gyermekkel való kapcsolattartás ilyenkor is biztosított, sőt a különélő szülő kötelessége is a törvény szerint. A szünetelés részleges-ségét maga a törvény emeli ki, amikor a különélés alatt is biztosítja a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések esetében az együttes döntést a szülő számára." A bírói gyakorlat - és feltehetően a gyámhatósági is -ennek a "részleges" szülői felügyeletnek a gyakorlati megvalósulását nem tudja alátámasztani, feltehetően azért, mert azt az együttműködni nem tudó, egymással szemben álló, viszálykodó, hatalmi harcot vívó szülők sem így értelmezik. Amennyiben a szülői felügyelet "részlegessége" elfogadott, valóságban létező fogalom és jogosultság lenne, nem kerülhetne sor arra, hogy a gyermeket nevelő szülő kitiltsa, illetve kitiltassa a másik szülőt az iskolából, óvodából, egyedül döntsön a gyermek sportolásáról, speciális képzéséről, ne tájékoztassa a másik szülőt a gyermek betegségéről, műtétjéről, nem is beszélve iskolájának megválasztásáról, továbbtanulásáról. Nem fordulhatna elő az, hogy a gyermekért néhány perc késéssel érkező szülőt a másik megszégyenítse, vagy elzárja a kapcsolattartástól, a gyermek visszavitelénél előforduló, esetenként néhány perces vagy órás késedelemnél azonnal a hatósághoz forduljon és követelje a gyermek hatósági közreműködéssel történő visszavitelét. A gyermek érdekében ez a magatartás nem nemhez kötött, előfordul a gyermeket nevelő szülő anya vagy apa részéről is. Megdöbbentő volt az egyik perben, hogy az Anyák Napi ünnepségről a gyermek édesanyját elzavarták, mert a gyermeket nevelő apa élettársa jelent meg ilyen minőségben az ünnepségen, vagy a gyermek a pszichológusnál édesapját csak keresztnevén említette, mert az ő új apukája már az anya élettársa.
A gyermektől különélő szülő számára a kapcsolattartás a "köldökzsinór", amely a gyermekkel való kapcsolatát erősíti, fenntartja és táplálja, amelynek gyakorlása során szülőnek érezheti magát. A gyermekéhez őszintén ragaszkodó szülő igyekszik a kapcsolattartás körét minél szélesebben meghatározni, részt kíván venni a gyermek mindennapi életében, segíteni kívánja a tanulásában, részt kíván venni a gyermek óvodai-, iskolai-, sportéletében, nem szeretne "vasárnapi" szülővé degradálódni. Ennek a pozitív tendenciának az eredménye, hogy egyre több a kapcsolattartást érintő fellebbezés, a felülvizsgálati kérelem, illetve az újraszabályozás iránt indított per.
A másik oldalt tekintve a gyermeket nevelő szülő gyakran igyekszik a kapcsolattartási jogot minimálisra szorítani, a "szokásos", "a jogszabály által biztosított mértékben" kéri annak meghatározását - holott erre nézve a már régen nincs általánosan kötelező szabály. Elszomorító, amikor a gyermeket nevelő szülő arra hivatkozik, hogy a gyermek az élettársat, vagy új házastársat tekinti "édesanyjának" vagy "édesapjának", felesleges ezt a sűrű kapcsolattartással megzavarni. A másik szülő ragaszkodását, kapcsolattartási igényét a gyermek zaklatásának, élete megzavarásának igyekszik beállítani.
Hogyan szolgálják a hatályos jogszabályok a gyermek és a különélő szülő közötti, minél zökkenő mentesebb megvalósulását? Mennyiben tud a jogalkalmazó (gyámhivatal, bíróság) támaszkodni a jogszabály rendelkezéseire? Ezeknek a kérdéseknek néhány aspektusát vizsgálom a továbbiakban.
I. A kapcsolattartás legnagyobb problémájának a kapcsolattartást szabályozó határozat végrehajtását látom. "A kapcsolattartásra vonatkozó bírósági határozat végrehajtásáról a gyámhatóság gondoskodik" [Csjt. 92. § (6) bekezdés]. Érthető és akceptálható a gyámhatóságoktól az az igény, hogy a bíróságok precízebben, minden részletre kiterjedően, a következményekre történő figyelemfelhívást is beleértve rendelkezzenek a kapcsolattartásról, annak zökkenőmentes végrehajtása érdekében.
Ezt a célkitűzést tükrözi a 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.) végrehajtásáról, a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX.10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.), különös tekintettel az ezt módosító 14/2003. (II. 12.) Korm. rendeletre. A módosító és kiegészítő rendelkezéseket a 2003. február hó 15. napját követően indult perekben kell alkalmazni [kivéve a 30. § (7) bekezdését, valamint a 30/A.-30/D. §-okat].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
