Candida Moss Londonban született. Előbb Angliában (Oxfordban), majd az Egyesült Államokban végzett teológiai tanulmányokat. 2008-ban szerzett PhD-fokozatot a Yale Egyetemen. Jelenleg az Újszövetség és a korai kereszténység professzora az Indiana állambeli South Bendben található Notre Dame Egyetem teológiai karán. A nagy múltú katolikus egyetem fiatal professzora a tavalyi év során - néhány hasonló témájú mű után - újabb könyvet publikált, mely valószínűleg éles visszhangot fog kiváltani világszerte. Személy szerint engem is megdöbbentett e könyv, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy a szerző tudásszintje hihetetlenül alacsony: az újszövetségi Szentírást még nem sikerült végigolvasnia, az ókori római keresztényüldözésekről pedig - mely téma elvileg a fő kutatási területe - csak rendkívül felszínes ismeretekkel rendelkezik. Megállapítható továbbá, hogy semmit sem sikerült megértenie a kereszténység szelleméből, s valami beteges gyűlöletet érez - főként a katolikus egyházzal, de lényegében - az egész kereszténységgel szemben.
A szerző alapgondolata az, hogy a keresztényekkel azért nem lehet bizonyos kérdésekben (elsősorban az abortusz kérdésében) konszenzusra jutni, mert a keresztények párbeszédre képtelen emberek, akik vagy teljesen elzárkóznak a más nézeteket képviselőktől, vagy kifejezetten harcot folytatnak az eltérő állásponton lévőkkel szemben. Mindezt azért teszik, mert fixa ideájuk, hogy állandóan üldözve vannak. Az üldözöttség gondolata pedig agressziót vált ki a keresztényekből. Márpedig a keresztényeket - s ez Moss fő megállapítása - senki nem üldözi: nem is üldözték őket soha, a pogány Római Birodalomban sem folytak olyan véres és szisztematikus keresztényüldözések, ahogyan azt általában képzelik. A római keresztényüldözések létezése csupán mítosz, melyet abból a célból teremtettek meg, hogy az egyház agresszivitását önvédelemnek lehessen feltüntetni. Ha a keresztények mindezt belátnák, sokkal türelmesebbé válnának, s így azt is felismerhetnék, hogy igaza van azoknak, akik más álláspontot képviselnek (pl. az abortusz kérdésében).
Én ebben a gondolatmenetben nem látok logikát, s biztos vagyok abban, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az abortusz meggyőződésem szerint azért bűn, mert az
- 231/232 -
emberi élet a fogantatással kezdődik. S ebből a szempontból teljesen irreleváns, hogy Nero üldözte-e a keresztényeket vagy sem.
Ezek után vizsgáljuk meg részletesen a könyv tartalmát. Az első fejezetben a szerző diadalittasan állapítja meg, hogy a vértanúság eszméje nem a kereszténységgel jelent meg a történelemben. Vannak ószövetségi vértanúk (gondoljunk elsősorban a Makkabeus-felkelés hőseire), de a pogány görögök és rómaiak között is akadtak olyan történelmi személyek (így pl. Szókratész), akiket vértanúknak lehet tekinteni. Igaz, hogy a keresztények nevezték először kifejezetten mártíroknak azokat, akik a hitükért haltak meg, a magasabb eszmékért való, erkölcsileg elismerésre méltó nemes halál (vagyis a vértanúság) gondolata már a kereszténység megjelenése előtt kialakult. A vértanúság eszméjét Moss szerint a keresztények a pogányoktól és a zsidóktól vették át. S a keresztények az eszme átvételén túl a nemes halál korábbi ábrázolásmódját is lemásolták. A szerző úgy véli, hogy Lukács Jézus halálának ábrázolásakor Szókratész halálának leírását követte, a keresztény vértanúk haláláról tudósítók számára pedig Jézus halálának eseményei szolgáltak sablonul.
Kár, hogy a szerző nem definiálja a vértanúság fogalmát, s így bizonyos - nem egészen szinonim - fogalmakat kever. Nem tesz például különbséget a vértanúhalál és az attól nyilván tágabb hősi halál között (a katonák, akik a hazájukért harcolva estek el a csatában, nyilvánvalóan hősök, de nem vértanúk).
Soha senki nem állította azt, hogy csak az egyháznak vannak vértanúi. Ha a szerző ismerné az általa oktatott ókeresztény irodalmat, tudhatná, hogy maguk a keresztény szerzők is gyakran hivatkoztak a vértanúságra buzdító műveikben a kereszténység előtti példákra: így például Tertullianus a vértanúkhoz írt művében felsorolja azokat a pogány történelmi személyeket, akik köztudottan megvetették a testi fájdalmat és a halált,[1] Órigenész pedig a Buzdítás a vértanúságra című írásában hosszasan méltatja a vértanúság ószövetségi példaképeit.[2]
Azt, hogy Lukács Jézus ábrázolásakor Szókratészt tekintette volna mintának, egyáltalán nem tartom valószínűnek. Szókratész az ellene folyó perben mindvégig megőrizte nyugalmát, méltóságát, elfogadta a halált és nem könyörgött kegyelemért. Jézus is hasonlóan cselekedett. Ez azonban miért kérdőjelezné meg az evangéliumok hitelességét? Csak Szókratész fogadhatta méltósággal az ellene igazságtalanul meghozott halálos ítéletet? Miért ne cselekedhetett volna Jézus is hasonlóképpen?
Azzal egyetértek, hogy a vértanúkat általában úgy igyekeztek ábrázolni, hogy azok lehetőleg minél jobban hasonlítsanak Krisztusra. Ez azonban köztudott, ezt nem is vitatja senki. Amint Vanyó László írja, "a vértanúakták és szenvedéstörténetek írói, gyűjtői, átírói nem merő történelmi faktumokat akartak leírni, az utókorra hagyni, s így is kell hozzájuk közeledni. Mindig tanítani is akartak, sőt, illusztrálni azt a teológiai eszmét, hogy a vértanúkban maga Krisztus beszél, él, szenved, tesz tanúságot, hal meg."[3]
- 232/233 -
Minden szakember számára nyilvánvaló, hogy a keresztény vértanúakták és szenvedéstörténetek hitelessége megkérdőjelezhető. Moss ezt mégis óriási felfedezésként állapítja meg. Jellemző egyébként a szerző alapállása. Én tökéletesen osztom Nótári Tamás azon véleményét, mely szerint az ártatlanság vélelme a forrásokat is megilleti.[4] Moss ezzel szemben azt állítja, hogy ha egy forrás hitelessége minden kétséget kizárólag nem bizonyítható, akkor a forrás hiteltelen. Ha ezt komolyan vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy az emberiség történetéről szinte semmi biztosat nem tudunk.
Ráadásul Moss több esetben olyan érvekkel próbálja meg cáfolni az egyes szenvedéstörténetek hitelességét, melyek e célra teljesen alkalmatlanok, s melyekkel így csak saját tudatlanságát leplezi le. Azt írja például, hogy a viennai és a lugdunumi keresztényeket egy bírói fórum előtt nem vonhatták felelősségre, mivel a két város két különböző provinciához tartozott. Ha a szerző ismerné a római büntetőeljárási jog illetékességi szabályait, tudná, hogy a helytartók minden olyan bűnügyben eljárhattak, amelyben a vád tárgyává tett cselekményt a tartományuk területén követték el, függetlenül attól, hogy a vádlottak mely tartományból származtak, illetve mely tartományban rendelkeztek állandó lakóhellyel.[5]
Moss szerint téves az az állítás, amely szerint Nero előtt a zsidók üldözték a keresztényeket, mivel keresztények az I. század végéig nem is léteztek. A szerző ezt a megállapítását azzal indokolja, hogy Jézus hívei csak az I. század végétől kezdték el magukat keresztényeknek nevezni. Ezt a badarságot végkép nem lehet szó nélkül hagyni. Azt, hogy a zsidók Nero uralkodása előtt Jézus követőit üldözték, az Apostolok cselekedetei, Szent Pál levelei, Josephus Flavius, Euszebiosz és egyéb szerzők erről szóló közlései egyértelműen bizonyítják. Ezen üldözés tényén semmit sem változtat az, hogy hogyan nevezték ekkor Krisztus követőit. Szent Pál például így fogalmaz: "hallottátok, ugye, hogyan viselkedtem egykor a zsidó vallásban: könyörtelenül üldöztem Isten egyházát és a pusztulására törtem."[6]
Az Apostolok cselekedetei szerint Jézus tanítványait először a szíriai Antiokhiában nevezték keresztényeknek 43 körül, még mielőtt I. Heródes Agrippa király (37-44) meghalt volna.[7] Lukács szerint a keresztény nevet II. Heródes Agrippa király is használta 60 körül, Festus helytartó (60-62) társaságában, amikor Pált meghallgatva kijelentette: "kevés híja, hogy keresztény nem leszek."[8] Végül Szent Pétert is érdemes idéznünk, aki a 63 körül írt első levelében szintén használta a keresztény nevet: "egyiktek se azért szenvedjen, mert gyilkos, tolvaj, gonosztevő vagy bitorló. De ha mint keresztény szenved, ne szégyellje, hanem dicsőítse meg Istent ezzel a hitvallás-
- 233/234 -
sal."[9] E források véleményem szerint egyértelműen bizonyítják, hogy a keresztény megnevezés már a Nero-féle keresztényüldözés kitörése (64) előtt elterjedt.
Moss többször is hangsúlyozza, hogy a keresztény vértanúk száma nem lehetett magas. Úgy véli, hogy Tacitus azon közlése, mely szerint Nero akaratából a keresztények hatalmas sokaságát (multitudo ingens) végezték ki,[10] semmiképpen sem lehet hiteles, hiszen kb. 50 évvel az események után íródott, s Jézus követőit Nero korában még nem nevezték keresztényeknek. Egyrészt fentebb már láthattuk, hogy a keresztény megnevezés a Nero-féle üldözés előtt már kialakult, másrészt ötven esztendő egyáltalán nem olyan hosszú idő, ami kétségessé tenné a közlés hitelességét. Vagy talán napjainkban már semmi bizonyos nem írható az 1960-as évekről?
Moss szerint az ifjabb Plinius és Traianus levélváltása is azt bizonyítja, hogy a keresztényeket nem üldözték a Római Birodalomban. Mint tudjuk, a császár a keresztények ügyében ezt válaszolta Pliniusnak: "nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők..."[11] A keresztényekkel szemben tehát a római hatóságok a II. század elején nem jártak el hivatalból, csak magánvád alapján. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ekkoriban nem üldözték a keresztényeket! Azok, akik a hatóság előtt keresztényeknek vallották magukat, büntetendők voltak. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a keresztényeket üldözték.
Decius 249-ben - aggasztó gazdasági és politikai problémák közepette, az isteni segítség kieszközlése céljából - előírta, hogy a birodalom minden lakosa mutasson be áldozatot a római istenek tiszteletére. Moss helyesen mutat rá arra, hogy e rendelet nem kifejezetten a keresztények ellen irányult. Ezzel azonban a szerző semmi újat nem mond: a szakirodalomban minden komoly kutató ezt az álláspontot képviseli.[12]
A keresztényeknek máig óriási lelki erőt ad annak tudata, hogy a történelem folyamán nagyon sok keresztény vállalta a halált a hitéért. Ez az erkölcsi erő a szerzőt végtelenül irritálja. Ezért a könyvében állandóan azt sulykolja, hogy az apostolokat és a korai keresztény gyülekezetek tagjait nem a hitük miatt végezték ki, hanem azért, mert rendzavarók és politikai lázadók voltak. Igaz, hogy a korszak keresztény forrásai ezzel ellentétesek (azt állítják ugyanis, hogy a keresztényeket pusztán azért végezték ki, mert keresztényeknek vallották magukat), e források azonban Moss szerint mind hamisítványok, illetve keresztény szempontból magyarázzák az eseményeket. Ez utóbbi megjegyzésben van igazság, de ezt mindenki jól tudja, a szerző itt sem mond semmi újat. Mint már említettük, Decius rendelete alapján azért végezték ki a keresztényeket, mert megtagadták a pogány áldozatbemutatást. Na de miért tagad-
- 234/235 -
ták azt meg? Nyilván a hitük, a vallási meggyőződésük miatt! Úgyhogy nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a keresztények Decius alatt is a hitükért haltak meg.[13]
Moss a könyvében több helyen is hangsúlyozza, hogy különbséget kell tenni persecution és prosecution között: míg a persecution gyűlöletből fakadó fellépés, támadás egy bizonyos társadalmi csoport ellen, a prosecution törvényszegő magatartás miatti eljárás. A szerző szerint Rómában a keresztényekkel szemben mindig az utóbbira került sor. Ez azonban nem igaz. A Decius-korabeli eljárások esetében valóban elmondható, hogy a keresztényeket nem azért végezték ki, mert gyűlölték őket, hanem azért, mert nem teljesítették a császár parancsát. A Decius előtti korszak forrásai azonban egyértelműen azt tükrözik, hogy a keresztények elleni fellépések mögött gyűlölet állt. Tacitus azt írja, hogy Nero azokat vádolta meg a város felgyújtásával, akiket a nép amúgy is gyűlölt a bűneik miatt.[14] A keresztények később is közutálat tárgyát képezték. Az a hír járta ugyanis, hogy a keresztények a titkos összejöveteleiken csecsemőket gyilkolnak meg, emberhúst esznek és vérfertőző orgiákat rendeznek.[15] Jusztinosz és Órigenész szerint e rágalmakat a zsidók gyártották és terjesztették.[16] E mesterségesen és szervezetten szított gyűlöletnek nyilván óriási szerepe volt abban, hogy a kereszténységet káros és magánvád alapján büntetendő babonává nyilvánították. A mossi értelemben vett persecution és prosecution tehát teljesen összefonódott a keresztények esetében.
Nagyon vehemensen támadja Moss azt a nézetet, amely szerint a keresztényeket Nerótól Diocletianusig egyfolytában, a birodalom egész területén állandóan üldözték. Csak azt nem árulja el, hogy ki képviseli ezt a cáfolandó nézetet. Én ugyanis még egyetlen olyan szerzővel sem találkoztam, aki ezt állítaná. Moss szerint Euszebiosz püspök eszelte ki a IV. század elején a keresztényüldözések mítoszát, ő találta ki, hogy a keresztényeket 64-től 313-ig szünet nélkül üldözték. Kár, hogy Moss nem olvasta Euszebiosz Egyháztörténetét. E műből ugyanis megtudhatta volna, hogy az egyház a III. század nagy része alatt - így pl. Alexander Severus (222-235), Philippus (244-249) és Gallienus (253-268) császárok uralkodása idején - üldözésektől mentesen, békés légkörben növekedhetett.[17]
- 235/236 -
S ha már a szerző elképesztő tudatlanságánál járunk, érdemes másra is rámutatnunk. Látszik, hogy Moss - mint "professor of New Testament and Early Christianity" - egyáltalán nem ismeri az Újszövetség világát. Egy helyen például (a lugdunumi keresztények szolgáinak kihallgatásával kapcsolatban) döbbenten állapítja meg, hogy egyes keresztények rabszolgákat tartottak! Ha a szerző olvasta volna Szent Pál leveleit, nem csodálkozna ezen annyira.
Moss arra is fel kívánja hívni a figyelmet, hogy a keresztények megkínzása és kivégzése az adott korban nem volt olyan borzalmas, mint ahogy azt ma képzeljük, mivel az a történelmi kor egyébként is tele volt borzalmakkal. Én ezt azért nem mondanám: az ártatlan emberek kivégzésének látványa a szeretteik számára mindenképpen borzalmas lehetett. Moss a kor kegyetlenségének illusztrálása céljából a XII táblás törvényre hivatkozik, mely szerinte olyan borzalmas kivégzési módokat rendelt alkalmazni, mint a keresztre feszítés, a tengerbe vetés, az agyonverés és a karóba húzás. Meglehetősen furcsának tartom, hogy Moss a Kr. u. I-III. század büntetőjogi viszonyait a több mint fél évezreddel korábbi XII táblás törvény alapján kívánja bemutatni. Ráadásul, mint tudjuk, a XII táblás törvény ránk maradt töredékeiben sem keresztre feszítésről, sem tengerbe vetésről, sem agyonverésről, sem karóba húzásról nem olvashatunk.
A szerző többször is hangsúlyozza, hogy egyes keresztények kifejezetten kiprovokálták magukkal szemben a hatóság fellépését, s ezzel tulajdonképpen öngyilkosságot követtek el. Az kétségtelenül igaz, hogy egyes eretnek szekták tagjait (így elsősorban a montanistákat) túlzott vágy fűtötte a vértanúság iránt. E rajongó keresztények - akiknek a magatartását az ortodox egyházi vezetők általában elítélték - olykor valóban provokatívan viselkedtek a római hatóságok előtt. Ezt azonban nem azért tették, hogy üldözöttségükre hivatkozással támadhassanak másokat, vagy hogy bármilyen evilági előnyre tehessenek így szert: egyszerűen arra vágytak, hogy meghalhassanak Krisztusért, hogy kifejezhessék ezzel a Krisztus iránti teljes oda-adottságukat.
A constantinusi fordulat utáni eseményeket a szerző úgy összegzi, hogy az ortodox keresztények bárányokból oroszlánokká váltak. Megalkották a keresztényüldözések mítoszát, hogy hatalomra kerülve erkölcsi alapot teremtsenek a pogányok, a zsidók és az eretnekek üldözésére. Mint azt már másutt kifejtettem, egyáltalán nem tartom elfogadhatónak azt az elterjedt nézetet, amely szerint az egyház a constan-tinusi fordulat után üldözöttből üldözővé vált.[18] A keresztényüldözésekhez hasonló véres pogányüldözésekre nem került sor.[19] A kereszténnyé váló államhatalom célja a pogányok megtérítése, s nem a kiirtása volt. Míg a keresztényüldözések jelszava így hangzott: "Oroszlán elé a keresztényeket!",[20] a pogányság elleni fellépés e krisztusi parancson alapult: "tegyetek tanítványommá minden népet".[21] A constantinusi for-
- 236/237 -
dulat után véres eretneküldözésekre sem került sor. Érdemes megemlíteni, hogy az eretnek Priscillianus 385-ben történő kivégzése számos egyházi vezető - így többek között Siricius pápa, Szent Ambrus és Tours-i Szent Márton - heves tiltakozását kiváltotta.[22] Végül azt is kiemelném, hogy egyetlen keresztény császár sem üldözte a zsidókat. A zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat és megtarthatták ősi szokásaikat. Gyülekezési joguk sértetlen volt, belső jogvitáikat saját bírói fórumaik elé vihették. A zsidó vallási vezetők számos privilégiumot élveztek, a keresztény lakosság antiszemita megnyilvánulásait pedig bűncselekménnyé nyilvánították. A keresztény római császárok tehát sem a pogányokkal, sem az eretnekekkel, sem a zsidókkal szemben nem alkalmaztak olyan erőszakot, mint amilyet korábban a keresztényeknek kellett elszenvedniük.
A könyv végén Moss még egyszer összegzi álláspontját: a keresztényüldözések mítosza kizárja az egyházzal való dialógust és a megegyezést. A szerző többszörösen téved. Egyrészt a keresztényüldözések története nem mítosz: az egyháznak az elmúlt kétezer év során számtalanszor kellett üldözéssel szembenéznie. Jól látta Jézus, hogy mi vár követőire: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak."[23] Mint tudjuk, a világ számos táján ma is üldözik a keresztényeket.[24]
Másrészt az egyház semmilyen dialógustól nem zárkózik el. Azt azonban meg kellene érteni, hogy vannak bizonyos hitbeli és erkölcsi elvek, melyekhez az egyháznak - küldetése teljesítése érdekében - feltétlenül ragaszkodnia kell, s melyek terén éppen ezért nincs helye kompromisszumoknak.
A kevés végjegyzettel ellátott, forrásjegyzéket és bibliográfiát nem tartalmazó könyvről összességében elmondható, hogy semmilyen tudományos értékkel nem bír. Egyértelműen politikai célból íródott: az abortuszpárti Obama elnök politikai irányvonalát kívánja támogatni a protestáló keresztényekkel szemben. A könyv véleményem szerint igen rossz fényt vet az amerikai felsőoktatás és tudományos élet színvonalára: megdöbbentő, hogy az Egyesült Államokban professzorokká válhatnak olyan alacsony szellemi színvonalú (nemhogy szakmai ismeretekkel, de még általános műveltséggel sem rendelkező) szerzők, mint Candida Moss.■
JEGYZETEK
[1] Tertullianus: Ad Martyras 4.
[2] Órigenész: Exhortatio ad martyrium 22-27.
[3] Vanyó László (szerk.): Vértanúakták és szenvedéstörténetek. Budapest, Szent István Társulat, 1984. 14./
[4] Nótári Tamás: Római köz- és magánjog. Szeged, Lectum Kiadó, 2011. 108.
[5] Ld. Paul. D. 1,18,3; Ulp. D. 48,2,7,4; Pap. D. 48,2,22; Mod. D. 49,16,3 pr. Vö. Theodor Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, Duncker & Humblot, 1899. 357-358.
[6] Gal 1,13 (Békés Gellért - Dalos Patrik ford.).
[7] ApCsel 11,26. A keresztény név eredetével kapcsolatos különböző nézetekről ld. Perendy László: Antiokhiai katekézis a II. század végén. Budapest, Jel Kiadó, 2012. 56-57.
[8] ApCsel 26,28 (Békés Gellért - D alos Patrik ford.).
[9] 1Pét 4,16 (Békés Gellért - Dalos Patrik ford.).
[10] Tacitus: Annales 15,44.
[11] Plinius: Epistulae 10,97 (Borzsák István ford.).
[12] Vö. Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem. Budapest, Osiris Kiadó, 2007. 563: "Az áldozatok bemutatását megtagadók számára az edictum büntetést helyezett kilátásba. Nem keresztényüldöző rendeletről volt tehát szó. A keresztények elleni fellépés csak következménye lett, de ekkor sem a hitbéli meggyőződést büntették - a hatóságokat nem érdekelte, hogy ki miben hisz -, hanem a rendelet végrehajtásának megtagadását, és a vonakodók közül is csak azokat, akik ismételt felszólításra sem mutatták be az áldozatot."
[13] Vö. Galambos József: A keresztyénüldözések okai a római birodalomban az I. század végétől a III. század közepéig. Budapest, Bethlen Rt., 1938. 68.: " [...] két szemüvegen keresztül lehet nézni az eseményeket: keresztyén és pogány szemüveggel. Azt jelenti ez, hogy a keresztyén apológéták a belső indítóokot hangsúlyozzák, a pogányok pedig a külső okot veszik észre. Igazuk van az apológétáknak a maguk szempontjából. Elítélték a keresztyént, mert nem áldozott, de az igazi ok mégsem az volt, hanem az illető keresztyén volta. Viszont a külvilág, a bírók csak a külső ok szerint döntenek. Minden alkalommal felhívják a keresztyéneket, hogy áldozzanak s azok tagadó válaszára következik az ítélet."
[14] Tacitus: Annales 15,44.
[15] Vö. Walter János: Az első három század keresztényellenes ráfogásai. Budapest, Stephaneum Nyomda, 1914; Bart Wagemakers: Incest, Infanticide, and Cannibalism. Anti-Christian Imputations in the Roman Empire. Greece & Rome, vol. 57. (2010) 337-354.
[16] Jusztinosz: Dialogus cum Tryphone Iudaeo 10; 17; 108; Órigenész: Contra Celsum 6,27.
[17] Vö. Euszebiosz: Historia ecclesiastica 6,28; 6,34; 7,13.
[18] Vö. Sáry Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom. A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében. Budapest, Szent István Társulat, 2009. 117.
[19] Vö. Zlinszky János: Római büntetőjog. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997[7]. 108.
[20] Tertullianus: Apologeticum 40,2.
[21] Mt 28,19.
[22] Vö. Horváth Emőke: Priscillianus esete Ambrus püspökkel és Maximus császárral. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Philosophica, tom. 9. (2004) 67-75.
[23] Jn 15,20 (Békés Gellért - Dalos Patrik ford.).
[24] Vö. Paul Marshall - Lela Gilbert - Nina Shea: Persecuted. The Global Assault on Christians. Nashville, Thomas Nelson, 2013.
Visszaugrás
