2022 őszétől új szabályozást nyert a kisadózó vállalkozók tételes adója (KATA). Ez az új szabályozás csökkentette a hatálya alá tartozók körét, amely különösen nehéz helyzetbe sodorta a kényszervállalkozók, azaz helyesebben a kényszer-önfoglalkoztatók egyébként is bizonytalan rétegét. Emiatt a tanulmány fókuszába a kényszer-önfoglalkoztatókat helyeztük, bemutatva a státuszukat, annak hazai esetjogi problémáit és az őket övező adójogi kérdéseket a fenti adónem kapcsán. Arra keresi a választ a tanulmány, hogy milyen új irányokban gondolkodhatnak a hazai kényszer-önfoglalkoztatók, és azokon belül is a futárok a munkavégzés kialakítása kapcsán.
1. A kényszer-önfoglalkoztatás jelenségéről
2. A kényszer-önfoglalkoztatás megjelenése a bírói gyakorlatban
3. A (kényszer)-önfoglalkoztatás serkentése, a KATA
4. Alternatív utak a futárok számára a "KATA"sztrófa után
4.1. Mégiscsak munkaviszony? - Vajon igény lenne rá?
4.2. Szakszervezet vagy szövetkezet?
5. Összegzés
A kényszervállalkozás fogalma már több évtizede foglalkoztatja a magyar munkajogtudományt.[1] A modern világunkat a szabadság, rugalmasságkeresés jellemzi. A régi keretek elhagyása, új megoldások keresése mozgatja a gazdaság és a jog fejlődését is. A gazdaság és a politika változásai mindig kimutathatók voltak a munkajog dogmatikai rendszerének alakulásában.[2] A globalizált, multinacionális vállalatok megjelenése változásra késztette a munkaerőpiacot. Nyugat-Európában a 20. század közepétől kezdődően a nagyvállalkozások önállósították egyes elkülöníthető egységeiket. Ez az elkülönítés főleg jogi szempontból volt érzékelhető, hiszen azokat átalakították különböző társasági formákká, kikerülve ezzel a cég szervezetéből és a munkajogi kapcsolatból. E folyamat mögött az állt, hogy a vállalkozások igyekeztek a munkaviszonyok körét csökkenteni, az egyes munkakörökhöz tartozó feladatokat vállalkozási, megbízási, egyéb munkavégzésre irányuló szerződésen keresztül kivenni a munkajog területéről,[3] áthelyezve a polgári jog rugalmasabb[4] keretei közé. E módosítás főleg a nyereséghez jutásban segítette a korábbi munkáltató vállalatot. A kiszerződés - azaz a részlegek belső kialakítása helyett a tevékenységre külső partnerrel való szerződés - során a munkavégző után a vállalatnak nem kell kötelező társadalombiztosításijárulék-fizetéssel hozzájárulnia a közterhekhez, ezenfelül pótlékfizetés nélkül túlóráztathatják a munkavégzőt, illetve fizetett szabadság kiadására sem kötelezettek.[5] Mindezek mellett számos egyéb, közvetett előnnyel is jár ez a vállalatnak: nem neki kell a munkavégzés helyét és annak biztonságát biztosítania, megszabadul a munkaszervezés terheitől stb. A munkáltatói költségek csökkentése, a kiszervezés végett[6] tehát "megnövekedett a világpiacon egyre nehezebben versenyző európai munkáltatók érdeklődése a munkajog keretein kívüli foglalkoztatási módok iránt".[7] A munkajogi szabályozással járó költségeket és felelősséget ezek után a munkavégzőknek kellett viselniük.[8] E folyamatban a munkavégzőt, aki kiszorul a munkajog területéről, kényszervállalkozóknak is nevezhetjük. E szóösszetétel remekül szemlélteti a folyamatot: a munkavállalók a megélhetésük biztosítása végett választják a számukra szociális szempontból kedvezőtlenebbnek ható konstrukciót, hiszen a
- 33/34 -
gazdasági függésük miatt kiszolgáltatottak a tőkés nagyvállalat döntési szabadságának. Ugyanakkor szükségesnek tartjuk a kényszervállalkozást kényszer-önfoglalkoztatásként nevezni, hiszen nemcsak vállalkozási szerződésbe sodródnak a kiszolgáltatott munkavégzők, hanem egyéb, a polgári jog talaján nyugvó olyan jogi konstrukciókba, mint a megbízási jogviszony vagy tartós megbízás, amint azt a kapcsolódó jogesetek is tanúsítják.[9]
A kényszervállalkozás sajnos nem a múlt rossz emléke. A munkásság helyzetének 21. századi kihívásait testesíti meg többek között az internetalapú munkaközvetítés.[10] Ebben a rendszerben a dolgozók nem tagozódnak be a munkáltató cég szervezetébe munkaszerződés kötésén keresztül, hanem ahhoz polgári jogi keretek között, egy laza láncon kapcsolódnak. Ez a láncolat bármikor elvágható a munkaerőt felhasználó cég által, nem úgy, mint egy munkaviszonyban, a lánc tehát lazán öleli körbe a megrendelő/megbízó céget. A lánc másik végén az abba kapaszkodó munkavégzőt láthatjuk, aki jellemzően egy céggel áll ilyen kötelékben, amely őt gazdasági függésben tartja, hiszen a megélhetése ezen egyetlen kapcsolaton áll vagy bukik. Nincs mögötte az a védőháló, amely megvédené akkor, ha a megrendelő/megbízó e láncot feloldja a polgári jog egyszerű védőbástyáin átlépve. Ha csak a megszüntetés esetkörét vizsgáljuk, számos negatívumot láthatunk, mivel nem számíthat felmondási védelemre, végkielégítésre, sőt a felmondási okok rendszerében sem kereshet menedéket, szemben a munkajog szigorú, a jogellenes megszüntetést szankcionáló szabályaival.
A kényszer-önfoglalkoztatás lehetőségéhez asszisztál a szerződési szabadság jogintézménye. A munkajogot speciális, közvetett típuskényszer[11] jellemzi: a felek szabadon választhatnak a munkaszerződés, a megbízási, vállalkozási és egyéb szerződéstípusok között. Mindazonáltal a munkavégzésre irányuló szerződést nem elnevezése, hanem valóságos tartalma alapján kell megítélni.[12] Ha a munkavégzésre irányuló jogviszonyban például a tevékenység teljesítése, jellege a felek közötti alárendeltségre utal, akkor a felek között munkaviszonynak kell fennállnia.[13] Ez a jogviszony-minősítési tevékenység jellemzően a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization) (a továbbiakban: ILO) 198. számú ajánlásán alapuló, mára már nem hatályos 7001/2005 FMM-PM irányelv, a Munka törvénykönyve vonatkozó rendelkezései és a joggyakorlat általános elvei szerint alakul.[14] Ezen irányelv elsődleges és másodlagos minősítő jegyeket alkalmazott. Elsődleges minősítő jegynek tekintette például a munkakörként történő feladat-meghatározást, a személyes munkavégzési kötelezettséget vagy az alá-fölé rendeltséget. Ennek kapcsán az irányelv a hierarchikus kapcsolatot emelte ki, főleg a személyes alárendeltség szintjén.
Egy 2005-ben született ítélet a kényszervállalkozás jelenlétét rögzítette, amely ezen esetben a színlelt munkaszerződés tényével kapcsolódott össze. Az ügyben a felperes munkaviszonyban végzett lakatosi munkát 1998-tól 2001-ig, amikor azt közös megegyezéssel megszüntették, majd 2001-től vállalkozóként dolgozott tovább az alperesnél, havonta meghatározott munkákra vállalkozási szerződés kötésével. Később a felperes a jogviszonyának munkaviszonnyá történő minősítését kérte a bíróságtól. Arra hivatkozott, hogy az alperes kényszervállalkozásban foglalkoztatta, a korábbi munkaviszonyával megegyező tartalommal. Az elsőfokú bíróság azonban úgy határozott, hogy mivel a felperes maga kezdeményezte a számára is előnyös vállalkozási jogviszony létrehozását, valamint saját könyvelője volt, és a munkaviszonyra jellemző szabadságban sem részesült, a jogviszony vállalkozási jogviszonynak tekinthető. Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy a felek szerződéskötéskor fennálló akarata döntő jelentőségű.[15] Itt meg kell jegyeznünk, hogy a gazdasági alárendeltségben álló partner a szerződés kötése és a szerződés teljesítése során értelemszerűen gyengébb helyzetben van a másik félnél, amely tény miatt nem lehet szó kiegyenlített érdekekről, teljesen független, ráhatás alatt nem álló szerződéskötési szándékról.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
