Az amerikai jogrendszerben a csődjog fejlődése a szabályozás alapját és technikáját illetően négy jól elkülöníthető periódusra osztható.[2] Az első szakaszra a koloniális jogrendszer és jogalkotás, valamint a fizetésképtelenség "rendezésének" angol típusú megközelítése volt a jellemző. Ez a szakasz együtt kezdődik a kolóniák önálló jogalkotásának kibontakozásával, és 1787-ig, a csődjogi klauzulának az alkotmányba történő foglalásáig tart. A következő időszak eltérő jellegét az időleges szövetségi szabályozás megjelenésében, és a mentesítésnek az angol mintától való, visszalépésekkel megszakított elválásában ragadhatjuk meg. Ez a folyamat (és időszak) az első állandó szövetségi csődtörvény, az 1898-as Bankruptcy Act elfogadásáig tart. A törvény véglegesen szakít a mentesítés területén az angol hagyományokkal, és a mai napig érezhetően meghatározza a csődbukottakkal kapcsolatos jogi felfogást. Az 1978-ban elfogadott Bankruptcy Code-dal kezdődik az amerikai csődjogi fejlődés máig tartó, negyedik korszaka.[3] Ebben a két utóbbi korszakban az amerikai csődjog a világ iránymutató szabályozásává vált ezen a területen.
Az angol jog csődkezelésének, mentesítéshez való viszonyulásának meghaladása az Egyesült Államok részéről egy összetett társadalmi, gazdasági, politikai és jogi folyamat eredménye volt. Nagy szerepe volt benne a föderális berendezkedésnek, a nyugati végek meghódításának, a sajátos amerikai világképnek és vallásnak, valamint az egyes államok ellentéteinek.[4]
- 51/52 -
Ez az időszak a kísérletezés időszaka volt. A teljes korszakot - minden igazgatási egység tekintetében - a változás, az ebből fakadó bizonytalanság és hullámzás jellemezte, bár igen jelentős különbséggel. Ez a kísérletezgetés a következő korszakban is folytatódott, egészen az állandó nemzeti törvény 1898-ban történő megalkotásáig. A kolóniák jogalkotását közvetlenül nem érintette államiságuk megszerzése, ill. az Unióba történő bebocsáttatásuk, a jogi tapasztalat folyamatos volt. Az itt szerzett, felhalmozott tapasztalatokat azután a szövetségi jogalkotásnál hasznosították a Congress tagjai.[6] Ezért az egyes államok viszonylatában az első két korszakot érdemes egységben kezelni, és a második korszak elemzésénél csak a nemzeti (szövetségi) jogalkotásra koncentrálni.
A kolóniák jogalkotása és jogalkalmazása (ez a kettő még nem vált élesen szét ebben az időszakban) kettős szorításban kereste az adós és a hitelező közötti viszony rendezésének legmegfelelőbb módját. Egyrészt a telepesek igényei, másrészt a Crown (és a második szakaszban a szövetségi törvények) által behatárolt játéktér voltak a szabályozás mozgatórugói és korlátai. Arról nem is beszélve, hogy a kolóniáknak a koronához viszonyított státusza is eltérő volt.[7] A csődjogi megoldások rendszere nagyban függött attól is, hogy a kolónia hiteligénye milyen mértékű volt. A döntéshozó szerv hozzáállása is lényegileg befolyásolta a rendeletalkotást és az egyedi aktusokat (vagy éppen az ilyenektől való tartózkodást).[8] Ez még olyan szomszédos kolóniákra is igaz volt, mint Massachusetts és New Hampshire. Míg előbbi igen aktív és előremutató szabályozást alkotott,[9] addig az utóbbit a "jószándékú nemtörődömség" (benign neglect) és az innovatív megoldások teljes hiánya jellemezte.[10]
-52/53 -
Délen South Carolina viszont igen adóspárti felforgást vallott, mivel a kereskedelem miatt rászorult a hitelre, másfelől viszont az adósok még a többi területhez képest is könnyebben távozhattak. Ezért a kolónia relatíve stabil és egyszerű mentesítési rendszert alkotott, hogy a szökésből származó előnyt csökkentse.[11] Ezzel szemben Maryland csődjogi szabályozása igen kaotikus volt. Volt olyan időszak (1805-17), amikor egyszerre két csődtörvény volt hatályban, ráadásul Baltimore-ra és környékére külön szabályok voltak érvényben.[12] Egyébként Maryland alkotta az első csődjogi statútumot a kontinensen 1639-ben. Ez azonban még csak a hitelezők együttes kezelését írta elő (az adósnak a hitelezők együttesének kellett átengednie vagyonát azok követeléseinek arányában), az adós számára semmiféle könnyebbséggel nem járt, tartozását az utolsó pennyig le kellett dolgoznia a legnagyobb hitelezőnél kezdve.[13]
Igen jelentős mértékben visszavetette az állami csődvédelmet a Supreme Court döntése a Sturges v. Crowninshield[14] ügyben. A döntést ráadásul félreértelmezték, egy hasonló, ugyanazon a napon hozott döntéssel együtt. Ennek következtében a teljes jogi szakma úgy hitte, hogy a döntés teljességgel alkotmányellenesnek minősítette az államok törvényhozó igyekezetét a fizetésképtelenségi jog területén. Holott Marshall főbíró csak a visszaható hatályt zárta ki.[15] A bíróság aztán az Ogden v. Saunders ügyben próbálta helyre rakni a kizökkent folyamatot.[16]
A fenti kiragadott példákból is látható, hogy a kolóniák (a későbbi államok) jelentősen eltérő felfogást vallottak és szabályozást alkottak. Voltak azonban olyan jogintézmények, amelyek kisebb-nagyobb változtatással szinte az összes területen alkalmazásra kerültek, még ha időbeni megjelenésük és történeti fejlődésük eltérő is volt. A témánkhoz ragaszkodva csak azokat tárgyaljuk, amelyek a mentesítéssel közvetlen kapcsolatban álltak, a jogi megoldás maga is sajátos mentesítésnek tekinthető, ill. természetesen a kötelezettségek alóli mentesítést magát.[17]
Mivel a tárgyalt entitások nagyon sokféle módszert kipróbáltak a tárgyalt szűk három évszázad alatt, érdemes először némi rendet vágni ebben a sokadalomban. Öt, egymástól eltérő jellegű és funkciójú jogtechnikai csoportot különíthetünk el.
Az első csoportba tartoznak a csődjogi szabályok megalkotásának, a mentesítés biztosításának különböző módszerei. Mivel a jogalkotó és a törvénykező hatalom nem vált el élesen egymástól ebben a korban (pontosabban a kor nagyobb részében), a legfőbb koloniális szerv egyszerre gyakorolhatta mindkét funkciót. Így a fizetésképtelen helyzetek kezelésében nagyjából egyenlő súllyal szerepeltek az egyedi
- 53/54 -
állami aktusok (ad hoc bankruptcy system), valamint a hosszabb-rövidebb időre szóló általános érvényű statútumok (general bankruptcy law). Az egyedi aktusok között is elkülöníthetünk egy-két, vagy néhány emberre címzettet, valamint az adósok szélesebb körét érintőt.
A második csoportba tartoznak azok az eszközök, amelyek az adós lélegzethez való jutását segítették elő. A szakirodalom összefoglalóan stay laws-nak nevezi az ilyen jellegű megoldásokat. Ennek egyik fajtája volt a "grace period", amely időszak alatt szerzett vagyonát az adósnak nem lehetett végrehajtási jelleggel terhelni.[18] A másik a végrehajtás leállítása (stay of execution) különböző okok miatt és különböző időtartamra.[19] Ennek minősített esete volt, ha a jelzálogjellegű biztosítékkal (mortgage) bíró hitelezők speciális végrehajtási eljárását állították le (mortgage-redemption law).[20] Mivel a törvényhozás és az elmélet is együtt kezelte,[21] ide vesszük az adós vagyonának értékesítési szabályait minimálárral védő jogi eszközöket, azaz a csődvagyon értékesítésénél kötelezően előírt vagyonértékelési szabályokat (valuation law, appraisal law).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
