Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök beadványa alapján eljárva, előzetes normakontroll keretében megállapította, hogy az Országgyűlés a 2023. december 12-i ülésnapján elfogadott, a kulturális örökség egyes elemeinek fenntartható fejlesztéséről szóló törvény (a továbbiakban: Törvény) 1. §-a, 2. § (1), (2), (4) és (5) bekezdései, a 3. § (1) bekezdése, (3) bekezdés a) pontja, 7. §-a, 8. § (1) bekezdése, a 10. § (3) bekezdése, valamint 18. §-a alaptörvény-ellenes.
Ügyszám: I/2773/2023.
Címszavak: jogállamiság; normavilágosság; sarkalatosság; tárgyi hatály; értékgarancia; műemlékvédelem; kulturális örökség
Időszerű annak az átgondolása, hogy a meglévő műemléki állomány kezelésének kirajzolódott új irányvonalai[1] közül a magyar állam melyiknek a követését választja az állami tulajdonban álló műemléki állomány megóvására. Lényeges
- 169/170 -
kérdés, hogy az államnak, mint tulajdonosnak mindenáron maradnia kell-e a megőrzés, konzerválás talaján,[2] vagy létezik esetleg olyan megoldás, amely a műemléki ingatlanok fejlesztését (ezáltal a jövő nemzedék számára való megőrzését) a magántőke bevonásával érné el.[3] E gondolatok indították a jogalkotót a Törvény preambuluma és céljai alapján a következők szerint: "[a]z Országgyűlés abból a célból, hogy a kulturális örökség műemléki értéket képviselő elemei megóvásának, védelmének, fenntartható használatának és közkinccsé tételének további törvényi feltételeit meghatározza, elismerve, hogy a mindenkori kormányzattól független magánjogi jogalanyok közreműködése ezen célok elérésében a társadalom számára értékteremtő szereppel bír". A Törvény a fenti cél elérésére alapvetően két utat határozott meg azon kastélyok, kúriák, udvarházak, valamint ezek rendeltetésszerű használatát közvetlenül biztosító egyéb állami ingatlanok, különösen parkok és kertek és ingó vagyonelemek tekintetében, amelyek vagyonkezelését a kulturális örökség védelméért felelős miniszter (a továbbiakban: miniszter) irányítása alatt álló költségvetési szerv vagy gazdasági társaság látja el.[4] Az egyik forma az érintett ingatlanok és ingó javak ingyenes tulajdonszerzése, a másik pedig a vagyonkezelése a Törvény alapján. Az ingyenesen tulajdonba adott ingatlanon a Törvény erejénél fogva a tulajdonszerzéstől számított 99 évig elidegenítési és terhelési tilalom áll fenn, az ezt követően értékesíteni kívánt ingatlanon pedig az államot elővásárlási jog illeti meg. Az ingyenesen tulajdonba adott ingatlan tulajdonjoga az államra ingyenesen visszaszáll a tulajdonszerző jogutód nélküli megszűnésével vagy halálával, valamint akkor is, ha a tulajdonszerző a részére átruházott vagyonról lemond, illetve ha a tulajdonszerző a bíróság által megállapított súlyos szerződésszegést követ el.
A köztársasági elnök az Alaptörvény 6. cikk (4) bekezdésében foglalt hatáskörével élve, az Országgyűlés által elfogadott Törvény előzetes alkotmányossági kontrollját indítványozta az Alkotmánybíróságnál. Az elnöki indítvány alapvetően az ingyenes tulajdonba adásra vonatkozó rendelkezéseket vitatta, állítva az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése alapján a normavilágosság hiányát, valamint a 38. cikk (1)-(3) bekezdései sérelmét (sarkalatosság követelménye, értékgarancia).
A normavilágosság követelményének érvényesülése körében arra hivatkozott, hogy egyrészt nem derül ki, hogyan viszonyul a Törvény egyéb jogszabályokhoz, így a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (a továbbiakban: Nvtv.), valamint a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény (a továbbiakban: Kötv.) rendelkezéseihez; másrészt bizonytalan (éppen az előző pont miatt) a Törvény tárgyi hatálya - szólt az indítvány -, ugyanis nincs meghatározva pontosan, hogy a miniszteren keresztüli ingyenes tulajdonba adás mely állami tulajdonba tartozó ingatlan és ingó elemekre vonatkozik. Ezen a ponton a tárgyi hatály kettős értelmezésére is hivatkozott: egyrészt úgy is értelmezhető a vizsgált Törvény, hogy csak akkor adható át, ha más jogszabály (lásd az előbb említettek) ezt lehetővé teszik; vagy éppen felülírja a Törvény az Nvtv.-t, és a kizárólagos állami tulajdonban álló kastély is átadható.
Állította továbbá, hogy parttalan diszkrecionális jogkört kap a miniszter, vagyis nem határozza meg a Törvény pontosan a pályázók körét, azt, hogy milyen eljárásban és mely szempontok alapján születik döntés, mi történik, ha több pályázó nyújt be ugyanazon ingatlanra kérelmet, illetve hogyan dől el, hogy tulajdonba vagy vagyonkezelésbe kerül-e adott ingatlan.
Végül nem differenciál az ingatlanok állapota szerint sem.[5] Az indítvány szerint nem derül ki az sem a Törvényből, hogy pontosan mely rendelkezései minősülnek sarkalatosnak, végül az értékarányosság sem érvényesül [Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdés], hiszen a Törvény potenciálisan valamennyi kiemelten védett vagyont képező ingatlant az ingyenes vagyonátruházás tárgyává tesz, tehát a Törvény által érintett ingatlanok értéküktől függetlenül ingyenesen elidegeníthetők.
Összefoglalva: a köztársasági elnök indítványa szerint a Törvény 1. §-a, 2. § (1), (2), (4) és (5) bekezdései, 3. § (1) bekezdése, a 3. § (3) bekezdés a) pontja, a 7. §-a, 8. § (1) bekezdése, 10. § (3) bekezdése és a 18. §-a az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésébe, valamint a 38. cikk (1), (2), illetve (3) bekezdéseibe ütköző rendelkezéseket tartalmaznak.
Az Alkotmánybíróság eljárása során az indítványt érdemi elbírálásra alkalmasnak tekintette és elsőként az
- 170/171 -
Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésébe való ütközést vizsgálta (normavilágosság). Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Törvény indítvánnyal támadott rendelkezéseiből nem következik egyértelműen, hogy a megnevezett háttérjogszabályok mely rendelkezéseit kell figyelembe venni, és melyektől enged eltérést. Nem állapítható meg továbbá a felsorolt jogszabályok egymáshoz való viszonya, illetve az sem, hogy azok a tulajdonba, vagy vagyonkezelésbe adás során mennyiben alkalmazandóak. Azt az indítványozói állítást is igazolni látta az Alkotmánybíróság, hogy a Törvény tárgyi hatálya bizonytalan, több értelmezés is lehetséges, amely akár ahhoz is vezethet, hogy az Nvtv. 2. mellékletében szereplő, kiemelet jelentőségű nemzeti vagyon körébe tartozó ingatlanokra is kiterjedhet. Mindez olyan eljárás keretében, amelynek során a miniszter diszkrecionális döntési jogköre során hozott döntés megalapozást nyerne, vagyis a Törvény nem tisztázza azon szempontrendszert, amely a miniszter eljárására vonatkozik.
Hiányoznak továbbá azok a törvényi garanciák, amelyek a sarkalatossági tárgykörben hozott törvényi részletszabályokat tartalmazzák. Utal az Alkotmánybíróság arra is, hogy a Törvénynek az Alaptörvény 38. cikke szerinti alkotmányos célt is kell szolgálnia, vagyis meg kell jelölnie a jogalkotónak azt az alkotmányos célt, így például a nemzeti vagyon megőrzését, vagy a jövő nemzedék számára történő megőrzést, amely az ingyenes tulajdonba adást, vagy vagyonkezelésbe adást alkotmányosan igazolja. Az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdése szerinti további követelmény, hogy a nemzeti vagyon körébe tartozó vagyontárgy tulajdonba adását törvényi szinttől alacsonyabb norma vagy egyéb egyedi aktus (miniszteri döntés) nem alapozhatja meg. Az Alaptörvény 38. cikk (2) bekezdése alapján a kiemelt nemzeti vagyon elidegenítésekor a korlátok és feltételek körében az elidegeníthető ingatlanok közötti differenciálást, illetve az arra vonatkozó egyértelmű szempontrendszert sarkalatos törvényben kell rögzíteni.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
