A köztársasági elnök a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló, az Országgyűlés 2005. június 13-i ülésnapján elfogadott törvény (a továbbiakban Ktv.) 68. § (3) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte. Indítványában kifejtette, hogy aggályosnak találja azt a Ktv.-ben alkalmazott megoldást, melynek értelmében a települési kisebbségi önkormányzat megválasztott tagja - meghatározott számú választópolgárnak a települési kisebbségi önkormányzati választás keretében történő szavazása esetén - nyilatkozattétellel a helyi önkormányzat képviselőtestületének tagjává válik. A köztársasági elnök álláspontja szerint ez a szabályozás ellentétes az Alkotmány azon rendelkezéseivel, amelyek alapján a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja csak olyan személy lehet, akit a helyi választáson választójoggal rendelkező személyek összessége számára nyitva álló választás legitimál, továbbá ellentétes az Alkotmánynak a választójog egyenlő értékűségére vonatkozó szabályával. Az ügy előadó bírája Harmathy Attila volt.

Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt áttekintette, hogy az Alkotmány hogyan rendelkezik a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletéről, valamint ezzel kapcsolatban a helyi önkormányzáshoz való jogról és a népszuverenitásról. Ennek eredményeképp megállapította, hogy az Alkotmány nem határozza meg, hogyan jönnek létre a kisebbségek önkormányzatai, milyen helyet foglalnak el az államszervezetben és hogyan kapcsolódnak az állami szervekhez. Ezt követően az Alkotmánybíróság leszögezte: az indítvány vizsgálata során figyelembe kell venni azt is, hogy a Magyar Köztársaságot e kérdés tekintetében milyen nemzetközi kötelezettségek terhelik, továbbá az is mérlegelendő, hogy kifejezett kötelezettségek nélkül milyen nemzetközi elvárások érvényesülnek. Erre tekintettel megállapította, hogy

- az államoknak valamilyen módon biztosítaniuk kell a kisebbségek közügyekben való részvételét, különösen a rájuk vonatkozó döntések meghozatalában való közreműködést;

- a kisebbségek közügyekben való részvételének biztosítása szoros kapcsolatban áll a demokratikus rendszer, az emberi jogok és a jogállamiság alapkérdéseivel;

- a vonatkozó szabályok kialakításánál figyelembe kell venni többek között az adott állam sajátosságainak megfelelő közigazgatási és választási rendszert, valamint a kisebbségeknek az adott államban való megjelenési sajátosságait is;

- a fennálló nemzetközi kötelezettségek nem zárják ki a választójog korlátozását; ha a korlátozás nem önkényes, nem zárja ki a választójog gyakorlását, nem jár a kisebbségek hátrányos megkülönböztetésével.

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította, hogy a Ktv. 68. § (3) bekezdése alkotmányosságának megítéléséhez az Alkotmány 71. § (1) bekezdésének vizsgálata is elengedhetetlen. A választójog egyenlőségéről szóló alkotmányos szabály a megkülönböztetési tilalom speciális rendelkezése, melynek értelmében minden választópolgár azonos számú szavazattal rendelkezik, másrészt a szavazataik a szavazatszámlálásnál ugyanannyit érnek. A Ktv. aggályosnak tartott szakasza alapján azonban a kisebbséghez tartozó személyek nemcsak a minden választópolgárt megillető választójogot gyakorolhatják a helyi önkormányzati képviselő-testület tagjainak megválasztásakor, hanem a kisebbségi önkormányzat megválasztásakor élhetnek a kisebbséghez tartozók választójogával is, és a megválasztott kisebbségi önkormányzati képviselő tagjává válhat a helyi önkormányzat képviselő-testületének is. Itt tehát a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja tekintetében kétszeres választójog áll fenn.

A továbbiakban azt vizsgálta az Alkotmánybíróság, hogy az általánosságban érvényesülő "egy ember - egy szavazat" elvtől való eltérésnek alkotmányos indoka

- 144/145 -

lehet-e a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó személyek alkotmányos alapjogainak érvényesülése.

A testület megállapította, hogy a Ktv. 68. § (3) bekezdésében meghatározott szabály nem az egyetlen lehetséges megoldás, nem szükségszerű, és ellentétes az Alkotmány 71. § (1) bekezdésével. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy a vizsgált szabály ellentétes az Alkotmánynak a közhatalom demokratikus legitimációja követelményét tartalmazó rendelkezésével is. A helyi önkormányzás alapjoga ugyanis, bár eltér a népszuverenitástól, összefüggésben áll azzal, így a helyi önkormányzásra is vonatkozik az az Alkotmány 2. § (2) bekezdésének értelmezésén alapuló elv, hogy közhatalom kizárólag demokratikus legitimáció alapján gyakorolható. Az pedig akkor valósul meg, ha a közhatalmat gyakorló testület tagjait a választópolgárok közvetlenül választják, vagy a választások, kinevezések láncolata a választópolgároktól a közhatalmat gyakorlókig folyamatos. A Ktv. 68. § (3) bekezdésében alkalmazott megoldás esetében viszont ez a feltétel hiányzik.

35/2005. (IX. 29.) AB határozat

A kisajátítás szabályozásáról

Alkotmány 8. § (1) bekezdés - az alapvető jogok védelme

Alkotmány 13. § (1) bekezdés - a tulajdonhoz való jog

Alkotmány 13. § (2) bekezdés - a tulajdonelvonás alkotmányos garanciái

Az indítványozó annak megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy az Alkotmány 13. § (2) bekezdését sérti a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban Számv.tv.) azon rendelkezése, amelynek értelmében a kisajátítási kártalanítás összegét az egyéb bevételek között el kell számolni, aminek következtében ezen összeg után társasági adó fizetendő. Az ügy előadó bírája Holló András volt.

Az Alkotmánybíróság először a Számv.tv. vitatott rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát végezte el. Ennek során megállapította, hogy a kisajátítással a gazdálkodó vagyoni viszonyai megváltoznak, ezért a Számv.tv. funkciójának megfelelő - megbízható és valós összképet biztosító - tájékoztatás nyújtásához elengedhetetlen, hogy a kisajátítást elszenvedő mind a kisajátított vagyontárgy kivezetését, mind a kártalanítás összegét nyilvántartásaiban rögzítse. Megállapította a testület azt is, hogy a Számv.tv. ezen szabálya nyilvántartási, elszámolási rendelkezés, amely a kisajátításra vonatkozó alkotmányos követelmények érvényesülését nem korlátozza.

A kisajátítás jogi szabályozása nemcsak a kártalanításra vonatkozó előírások tekintetében vetett fel alkotmányossági aggályokat, ezért az Alkotmánybíróság indokoltnak látta annak vizsgálatát, hogy a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendeletnek (a továbbiakban Ktvr.) és a végrehajtásáról szóló 33/1976. (IX. 5.) MT rendeletnek (a továbbiakban Vhr.) a kisajátítással kapcsolatos szabályai megfelelően garantálják-e az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelmét. Erre tekintettel hivatalból eljárást indított mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt.

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: a hatályos Ktvr. a rendszerváltást megelőzően, más társadalmi, gazdasági viszonyok között született. Szabályozási koncepciójának alapja az, hogy a közfeladatok ellátása, a közérdekű célok megvalósítása az állam kizárólagos feladata. Az elmúlt másfél évtizedben lezajlott változások következtében azonban ezek jelentős részét ma már magánszemélyek, gazdálkodó szervezetek látják el. Emellett megváltozott a kisajátítható tulajdoni tárgyak köre, és az a tulajdonosi kör, amelyet a kisajátítás érinthet, továbbá megváltozott a közgazdasági-jogi környezet is. A Ktvr. többszöri módosítása sem eredményezte ugyanakkor a kisajátítási jog átfogó koncepcionális átalakulását.

A testület a kisajátítás jogintézményének alkotmányos vizsgálata során megállapította, hogy a törvényhozó azt olyan módon köteles szabályozni, hogy garantálja: a kisajátításra teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett is csak abban az esetben kerülhet sor, ha a közérdekű cél megvalósítására másként nincs lehetőség. A közérdekűség érvényesítésének a Ktvr.-ben szabályozott megoldása, a kisajátítási célok megfogalmazása ma már nem felel meg az alkotmányossági követelményeknek. Önmagában ugyanis az, hogy a kisajátításra valamely általánosan meghatározott tevékenységgel összefüggésben kerül sor, illetőleg állami vagy önkormányzati szerv javára történik, nem nyújt biztosítékot arra, hogy az valóban közérdeket szolgál.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem nyújtanak garanciát az Alkotmányban foglalt követelmények érvényesüléséhez a Ktvr. kártalanítási szabályai sem. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése által a kisajátítás esetében támasztott teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás követelménye a tulajdonhoz való alapvető jog védelmének egyik alkotmánybeli biztosítéka. Az Alkotmány a tulajdon elvonása esetére értékgaranciát nyújt a tulajdonos számára. Az államnak az Alkotmány 13. § (2) bekezdésével összefüggésben az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből folyó objektív intézményvédelmi kötelezettsége körébe tartozik az, hogy gondoskodjon a tulajdonos Alkotmányban meg-

- 145/146 -

határozott követelményeknek megfelelő kártalanításáról. Ez a törvényhozóra azt a kötelezettséget rója, hogy törvényben szabályozza a teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás megvalósulásának anyagi és eljárásjogi biztosítékait.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította: a tulajdonhoz való jogot sértő alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy az Országgyűlés a Ktvr. szabályait nem hozta összhangba a kisajátítás alkotmányos követelményeivel, és felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotási kötelezettségének 2007. június 30. napjáig tegyen eleget.

36/2005. (X. 5.) AB határozat

A biztonsági kamerákról

Alkotmány 54. § (1) bekezdés - az emberi méltósághoz való jog

Alkotmány 57. § (1) bekezdés - a védelemhez való jog

Alkotmány 59. § (1) bekezdés - információs önrendelkezési jog

15/1991. (IV. 13.) AB határozat

22/2004. (VI. 19.) AB határozat

35/2002. (VII. 19.) AB határozat

A köztársasági elnök a személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység szabályairól szóló, az Országgyűlés 2005. május 2-i ülésnapján elfogadott törvény (a továbbiakban Vőtv.) alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál.

Álláspontja szerint a Vőtv.-ben az elektronikus képi megfigyelőrendszerre vonatkozó szabályozás (28-29. §) nem tartalmaz megfelelő alapjogi garanciális rendelkezést. Ennek eredményeképpen sérül az emberi méltósághoz [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] és a magánszféra védelméhez való jog, valamint az információs önrendelkezési jog [Alkotmány 59. § (1) bekezdés]. A Vőtv. 30. § (3) bekezdése ("a megfigyeléshez való ráutaló magatartással megadott hozzájárulás az emberi méltóságot nem sértheti") alkotmányellenes, mert az elektronikus megfigyeléshez megkívánt hozzájárulás szabályozása sérti az emberi méltóságot és a magánszféra védelmét. Alkotmányellenesnek, ezzel összefüggésben indokolatlanul hosszúnak tartotta a megfigyelőrendszerrel készített elektronikus felvételek tárolási időtartamáról (harminc nap) szóló rendelkezést [Vőtv. 31. § (2) bekezdés] is. Az indokolatlan tárolás ellentétes az adatkezelés célhoz kötöttségének alkotmányos elvével, és egyfajta készletre tárolást jelent. Aggályosnak tartotta továbbá a Vőtv. 31. § (4) bekezdését, mondván, indokolatlanul rövid ideig (három munkanapig) teszi lehetővé a jogosultnak az önrendelkezési jog gyakorlását, ami szemben áll információs önrendelkezési jogával és adott esetben csorbítja a védelemhez való jogot [Alkotmány 57. § (3) bekezdés]. Az ügy előadó bírája Erdei Árpád volt.

Az Alkotmánybíróság a törvénynek az elektronikus képi megfigyelőrendszerre vonatkozó rendelkezéseit [28. § (2) bekezdés, 29. § (1) bekezdés, 30. § (3) bekezdés] a magánszféra védelmére tekintettel, az emberi méltósághoz való jog alapján vizsgálta.

A tulajdon technikai védelmének lehet az egyik eszköze az elektronikus biztonságtechnikai rendszer alkalmazása. A legtöbb kamerás megfigyelés elsődleges funkciója a normakövetésre való rábírás, de ha bekövetkezik a normasértés, akkor a technikai eszköz alkalmazása a számonkérés elősegítését, a szankcionálás lehetőségének megkönnyítését szolgálja. Az elektronikus úton történő megfigyelés azonban alkalmas arra, hogy a magánszférába behatoljon, intim élethelyzeteket rögzítsen, úgy, hogy az érintett nem is tud a felvételről, vagy nincs abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse az ilyen felvételek megengedhetőségét és azok következményeit.

A magánszféra védelme nem szűkül le a magánlakásra és az ahhoz tartozó területre, így a jogi szabályozás során figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a betekintésre alkalmas biztonságtechnikai rendszerek működési körén belül a magánszféra védelme szempontjából érzékeny területek is előfordulhatnak. A Vőtv. azonban egységesen szabályoz: elektronikus megfigyelőrendszer minden olyan esetben működtethető, amikor a személy- és vagyonellenes jogsértések észlelése más módszerrel nem érhető el. A Vőtv.-nek az elektronikus megfigyelőrendszerre vonatkozó szabályozása tehát éppen ott a legáltalánosabb, ahol a megfigyelésből fakadó alapjogi sérelmek kiküszöbölése, minimalizálása a jogalkotó célja.

A megfigyelés határait a Vőtv. úgy vonja meg, hogy előírja a technikai eszközöknek a szükségesnél nem nagyobb mértékű alkalmazását, továbbá megtiltja az információs önrendelkezési jog aránytalan korlátozását. [30. § (1) bekezdés]. A Vőtv. az érintett hozzájárulását csak felvétel készítéséhez követeli meg, és ez megvalósulhat ráutaló magatartással is. A 30. § (3) bekezdés - az alapjogi sérelmet kiküszöbölendő - úgy rendelkezik, hogy a felvétel készítéséhez ráutaló magatartással adott hozzájárulás nem sértheti az emberi méltóságot. Azonban a rendelkezés és a jogalkotói szándék nem terjed ki a közvetlen (rögzítés nélküli) megfigyelésre és a kifejezett hozzájárulással lehetővé tett rögzítéses megfigyelésre. Az Alkotmánybíróság szerint ez a hiányos szabályozás alkalmatlan arra, hogy a magánszféra érzékeny területeit (intim helyzeteket) teljes egészében kivonja a megfigyelés alól. Nincs olyan kényszerítő körülmény,

- 146/147 -

amely a megfigyelésnek az intim szférára való kiterjesztését alkotmányosan elfogadhatóvá tenné. A tulajdonhoz való jog érvényesülése, illetőleg védelme sem lehet elfogadható indok. Sérti az emberi méltósághoz való jogot az a törvényi kitétel, amely szerint az érintett személy ráutaló magatartással akár ahhoz is hozzájárulhat, hogy őt intim helyzetekben megfigyeljék. A tulajdont érintő jogsértések kiküszöbölésére, kriminális magatartások megelőzésére számos más olyan eszköz áll rendelkezésre, amely nem sérti az emberi méltóságot, ugyanakkor a tulajdon technikai értelemben vett védelmét hatékonyan megoldja.

Az Alkotmánybíróság ezt követően a Vőtv. 31. § (2) és (4) bekezdésének egyes rendelkezéseit az információs önrendelkezési joggal vetette össze.

Az előbbi szakasz a kép-, hang-, valamint kép- és hangfelvétel legfeljebb harminc nap elteltével történő megsemmisítéséről rendelkezik. A Vőtv. ez alól három kivételt tesz: 1. ha a megbízó bizonyos pénzügyi, postai tevékenységet végez (ebben az esetben hatvan nap), 2. amikor a bíróság vagy más hatóság eljárásban bizonyítékként felhasználja a felvételt, 3. az érintett személy a tárolási időtartam meghosszabbítását kéri. Ez utóbbival kapcsolatban az indítványozó kifogásolta, hogy míg a hatvannapos szabály alá eső esetekben a jogosult a teljes időtartam alatt élhet az információs önrendelkezési jog körébe tartozó jogosítványával, addig az általános szabály (a harminc nap) érvényesülésekor erre csak három munkanap áll rendelkezésére.

Az általános őrzési időtartam szabályozásában a Vőtv. nem tesz különbséget az egyes vagyonőri tevékenységek, illetőleg az őrzött létesítmény jellege tekintetében, továbbá azt sem veszi figyelembe, hogy a védett vagyon értéke mekkora és milyen szinten veszélyeztetett. Az Alkotmánybíróság szerint nemcsak a megbízó tevékenysége lehet releváns az őrzési időtartam meghatározásában, hanem a konkrét vagyonvédelmi helyzet is. Minden olyan esetben, amelyben pusztán a tulajdon általános veszélyeztetettségű tárgyai őrzéséhez kapcsolódik a térfigyelés, a felvétel harmincnapos tárolási időtartama a személyes adatok védelméhez való jog aránytalan korlátozását eredményezi. Emiatt a Vőtv. 31. § (2) bekezdése sérti az Alkotmány 59. § (1) bekezdését.

Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy az információs önrendelkezési jog sérelmén túl a felvételek hosszabb ideig tartó tárolása ellentétese az emberi méltósághoz való jog érvényesülésével. A felvételek őrzési idejének törvényi korlátozása ugyanis nemcsak az öncélú tárolást hivatott kiküszöbölni, hanem az egyén autonómiájának védelmére irányul, amennyiben a felvételek manipulálásának lehetőségét csökkenti.

Az alkotmányosan megengedhető alapjog-korlátozás szintje eltérő a felvétel készítése és rögzítése esetében. A megfigyeléskor (felvételkészítéskor) a korlátozás szintje alacsonyabb: a tevékenység alkotmányos határai kijelölésében az intim szféra sérthetetlenségének van kiemelkedő szerepe, ezen túl a személyeknek a megfigyelt helyen való jelenléte, a hely jellegének megfelelő szokásos magatartása nem esik megfigyelési korlátozás alá. A felvétel tárolásakor a korlátozás szintje magasabb, mert a vagyonőrzés során óhatatlanul megfigyelt, de jogsértő magatartást nem tanúsító személyekről készült felvételek akár szenzitív tartalommal is bírhatnak. A felvétel dokumentatív jellege miatt alkalmas arra, hogy a magánszférához való jog sérelmét eredményező módon visszaéljenek vele. Emiatt a Vőtv. 31. § (2) bekezdése az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti.

Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, sérti-e az információs önrendelkezési jogot az adattörlés elhalasztására nyitva álló rövid határidő, és az, hogy a megfigyeléssel érintett személy nyilatkozatának megtételére csupán a tárolási időtartam egy része alatt van lehetőség.

Az információs önrendelkezési jogról szóló alkotmánybírósági határozatok, valamint az adatvédelmi törvény alapján megállapítható, hogy az érintett alapjog egyik lényeges eleme az önrendelkezés vagy személyes részvétel elve. Az elektronikus megfigyelőrendszer alkalmazásakor megfigyelt személyt megilleti a jog, hogy rendelkezzék a róla készült és tárolt felvételről, még akkor is, ha az más személy kezelésében van. A rendelkezési jog körébe tartozik, hogy az adatkezeléssel érintett személy kérje a róla tárolt felvétel megsemmisítésének elhalasztását. A törvény ezzel szemben ezt a jogosultságot a tárolási időtartamnak csak egy részére engedi érvényesülni. Ez a megszorítás az információs önrendelkezési jog lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezért a Vőtv. "három munkanapon belül" szövegrésze alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság végül megállapította, hogy a Vőtv. "három munkanapon belül" szövegrésze az Alkotmány 57. § (3) bekezdését is sérti.

Ha a vagyonőr megítélése szerint a megfigyelés során bűncselekmény történt (tettenérés), akkor Vőtv. 27. § (2) bekezdése alapján köteles a jogosult nyomozó hatóságnak átadni, illetve e szervet a jogsértésről értesíteni. Amennyiben ez alapján a büntetőeljárás megindul, a bíróság vagy más hatóság megkeresésére a rögzített és tárolt felvételt az adatkezelő vagyonőr a megkeresőnek felhasználásra haladéktalanul megküldi. A bizonyítékként való felhasználás igénylésére a teljes határidő alatt lehetőség van. Ha viszont a hatóság nem igényli a felvételt, a jogosult - kicsúszva a

- 147/148 -

határidőből - nem rendelkezhet a felvétel megsemmisítésének elhalasztásáról, így elvész annak lehetősége, hogy a felvételt védekezési eszközként használja a büntetőeljárásban. A vád és a védelem nem rendelkezik azonos lehetőségekkel, ami sérti a fegyverek egyenlőségének elvét.

A határozathoz Kukorelli István alkotmánybíró párhuzamos indokolást fűzött, melyhez Kiss László alkotmánybíró is csatlakozott. Kukorelli álláspontja szerint a mindennapok gyakorlatává vált kamerás megfigyelés önmagában alapjog-korlátozó. Az alapjog-korlátozás súlyosabb, ha a megfigyelés során a felvételeket rögzítik, tárolják és továbbítják. Kukorelli szerint bűnüldözési és bűnmegelőzési céllal az Alkotmány által arra fel nem hatalmazott magánjogi jogalanyok egyáltalán nem gyűjthetnek személyes adatokat magánterületen. Minthogy léteznek az emberi méltóságot szűkebb körben és kevésbé korlátozó eszközök a vagyonőrzési feladatok ellátására (például elektronikus áruvédelem, címkék, termékfigyelők stb.), a Vőtv. által lehetővé tett magánterületen történő kamerás megfigyelés szükségtelen, így alkotmánysértő. Ezen még az érintettek hozzájárulása sem változtat, hiszen ők nincsenek valódi választási helyzetben, mert nem tudnak egyenrangú félként megegyezni azokról az alapjogokat érintő feltételekről, amelyek mellett például a bevásárlóközpontokban vásárolhatnak.

37/2005. (X. 5.) AB határozat

Az ügynökügyek nyilvánosságáról

Alkotmány 57. § (5) bekezdés - a jogorvoslathoz való jog

Alkotmány 59. § (1) bekezdés - a személyes adatok védelme

Alkotmány 61. § (1) bekezdés - a közérdekű adatok nyilvánossága

60/1994 (XII. 24.) AB határozat

18/1997. (III. 19.) AB határozat

23/1999. (VI. 30.) AB határozat

31/2003. (VI. 4.) AB határozat

Az Országgyűlés 2005. május 30-i ülésnapján több ponton módosította az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvényt (a továbbiakban Ltv.). A köztársasági elnök az Ltv.-t nem hirdette ki, hanem azt előzetes normakontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak.

A törvénymódosítás alapján az operatív kapcsolatok, a hálózati személyek és hivatásos alkalmazottak azonosításhoz szükséges, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban levéltár) kezelésében lévő személyes adatok nyilvánosságra hozandók. E rendelkezés a köztársasági elnök véleménye szerint sérti az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében garantált személyes adatok védelméhez való jogot. Meglátása szerint nincs olyan alkotmányos cél, amely ezt az alapjog-korlátozást indokolttá és szükségessé tenné. A köztársasági elnök indítványában rámutatott arra is, hogy a hivatásos alkalmazottaknak, tehát a beszervezőknek és tartótiszteknek, illetve a hálózati személyeknek, vagyis a beszervezett ügynököknek a titkosszolgálatok működtetésében és tevékenységében jelentősen eltérő szerepük volt. Kérte ezért, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot a felsorolt személyi körök tekintetében külön-külön folytassa le. Az indítvány sérelmesnek tartja azt is, hogy a nyilvánosságra hozatalról szóló döntés ellen nem vehető igénybe megfelelő jogorvoslat, ami sérti az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jogot. Az ügy előadó bírája Tersztyánszkyné Vasadi Éva volt.

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában felidézte a 60/1994. (XII. 24.) AB határozatot, amely megállapította, hogy a titkosszolgálati nyilvántartások titkosságának megszüntetése nem eredményezheti az ott szereplő összes adat közérdekűvé válását. Személyes adatok attól függően válhatnak közérdekűvé, hogy az adott személy részt vesz-e a politikai életben. Az Ltv. jelenleg hatályos szövege megfelelő egyensúlyt teremt a személyes adatok védelme és az információszabadság között. Ezt az Ltv. a fokozatosságra épülő nyilvánossági struktúrával éri el. E szerint:

- a levéltárban kezelt, személyes adatoktól megfosztott iratokat bárki megismerheti és nyilvánosságra hozhatja;

- nem kell anonimizálni azokat az adatokat, amelyek a közszereplő hivatásos alkalmazott, a közszereplő operatív kapcsolat és a közszereplő hálózati személyek azonosításához szükségesek;

- a megfigyelt személy, a hivatásos alkalmazott, az operatív kapcsolat és a hálózati személy megismerheti és nyilvánosságra hozhatja az iratban szereplő, kizárólag vele kapcsolatba hozható személyes adatokat;

- a megfigyelt személy megismerheti a vele kapcsolatba hozható hálózati személyről, operatív kapcsolatról és hivatásos alkalmazottról az annak azonosításához szükséges adatokat is, de nyilvánosságra nem hozhatja.

Az Ltv. módosítása ezt a fokozatosságot megbontja azáltal, hogy korlátozás nélkül az adatok megismeréséhez fűződő alkotmányos jog érvényesülésének

- 148/149 -

biztosít feltétlen elsőbbséget. Márpedig az alkotmánybírósági gyakorlatra figyelemmel ez a megoldás nem állja ki az alkotmányosság próbáját. Mivel a nyilvánosság e korlátlan formája alkotmányellenes, így szükségtelenné vált a vizsgálatot a különböző személyi körök vonatkozásában lefolytatni.

A határozat a jogorvoslati jog és az Ltv. viszonyát érintően kifejtette, hogy a levéltár hatósági jogalkalmazást végez, amikor személyes adatoknak a honlapján történő nyilvánosságra hozataláról dönt. Ezt olyan eljárás eredményeként lehet csak meghozni, amely szavatolja az adatok valódiságát és melynek során érvényesülnek az Alkotmány 57. § (5) bekezdése által támasztott követelmények. Ennek hiányában az Alkotmánybíróság a törvénymódosításnak a nyilvánosságra hozatalról szóló rendelkezését alkotmányellenesnek nyilvánította.

Emellett az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a jogorvoslathoz való jog csak a hatósági döntésekre terjed ki, így a levéltár anyagában történő kutatásra nem vonatkozik. Nem a jogorvoslathoz való jogot, hanem a személyes adatok védelméhez való jogot sérti az olyan törvény, amely a személyes adatok kellő védelme - például megfelelő védelmi idő, hozzájáruló nyilatkozat, anonimizálás vagy más garancia - nélkül tesz kutathatóvá személyes adatokat is tartalmazó anyagokat, függetlenül attól, hogy az adatok valódiak vagy valótlanok, a kutatást végző vagy más személy nyilvánosságra hozza-e azokat vagy sem.

41/2005. (X. 27.) AB határozat

A felsőoktatási autonómiáról

Alkotmány 2. § (1) bekezdés - jogbiztonság

Alkotmány 70/G. § - a tudományos élet szabadsága

34/1994. (VI. 24.) AB határozat

861/B/1996. AB határozat

Az Országgyűlés 2005. május 23-án elfogadta az új felsőoktatási törvényt (a továbbiakban újFot.), amelynek előzetes alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Véleménye szerint az állami fenntartású intézményekben kötelezően létrehozandó stratégiai döntéshozó szervek, az irányító testületek olyan jogosítványokat kaptak, melyek sértik a felsőoktatási intézmények autonómiáját, ezáltal az Alkotmánynak a tudományos élet szabadságát biztosító 70/G. §-át. Az indítvány szerint alkotmánysértő az a rendelkezés is, amely a kormányt felhatalmazza azon tudományterületek meghatározására, amelyeken doktori képzés folyhat. Nemcsak a 70/G. §-át, hanem a jogorvoslathoz való jogot [Alkotmány 57. § (1) bekezdés] és a bírósági jogvédelemhez való jogot [Alkotmány 70/K. §] is sérti az újFot. azon rendelkezése, amely az oktatási miniszternek bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi a felsőoktatási intézmény átszervezését vagy megszüntetését. E döntés ellen jogorvoslatot nem biztosít az újFot. A köztársasági elnök szerint alkotmányellenes az is, hogy a régi felsőoktatási törvényt addig kell alkalmazni, amíg az újFot. bevezetése nem kezdődik meg. Egy törvény alkalmazhatóságának ilyen bizonytalan fogalommal való meghatározása az indítvány szerint sérti a jogbiztonság alkotmányos elvét. Az ügy előadó bírája Bihari Mihály volt.

Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában áttekintette a felsőoktatás kapcsán hozott határozatait. A 34/1994. (VI. 24.) AB határozat megállapította, hogy az Alkotmány 70/G. §-ában garantált tudományos és művészeti élet szabadsága, a tanszabadság és a tanítás szabadsága a kommunikációs alapjogok egyik aspektusa. Mivel a tudományos élet szabadsága a szabad véleménynyilvánításhoz való alkotmányos alapjog egyik megnyilvánulása, az Alkotmánybíróságnak a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában tett, a szabad kommunikáció kitüntetett szerepére vonatkozó megállapításai a tudomány szabadságára is irányadók. Bár e jog nem korlátozhatatlan, mindenképpen olyan szabadságjog, amelynek csak kivételes korlátozó rendelkezésekkel szemben kell engednie, olyanokkal, amelyek közvetlenül valamely alapjog érvényesítésére és védelmére szolgálnak vagy amelyek valamely elvont alkotmányos érték (például törvényen alapuló titokvédelem) feltétlen érvényesülését hivatottak biztosítani. A tudományos élet szabadsága azt jelenti, hogy tudományos igazságok kérdésében csak maga a tudomány kompetens állást foglalni. Annak eldöntésére, hogy mi minősül tudománynak, szintén csak a tudomány képviselői jogosultak.

Az intézményi autonómiával kapcsolatosan a 861/B/1996. AB határozat kimondja, hogy az autonómia hordozója maga az intézmény, amely az oktatók, a tudományos kutatók és a hallgatók számára biztosítja az oktatás, a tudományos kutatás, a művészi alkotó tevékenység és a tanulás szabadságát.

Az Alkotmánybíróság jelen határozatában megjegyzi, hogy az önállóság és függetlenség nem csak a szűk értelemben vett tudományos, oktatási és kutatási tevékenységre terjed ki. A tudomány autonómiájának biztosítása érdekében a felsőoktatási intézményt szervezetalakítási, működési és gazdálkodási önállóság is megilleti. A gazdálkodási autonómia fontosságát a határozat indokolása többször hangsúlyozza. Megállapítja továbbá, hogy önmagában nem

- 149/150 -

alkotmányellenes, ha az állami támogatás elosztásánál a tudomány szempontjainak megfelelő teljesítménykritériumok érvényesülnek. Az értékelési kritériumok meghatározásánál azonban semmiképpen sem szabad pusztán piaci hasznossági és politikai célszerűségi szempontokat figyelembe venni. Ugyanígy nem alkotmányellenes a felsőoktatási intézmények tudományos és oktatási tevékenységeinek gazdaságossági és szervezeti racionalizálási szempontok alapján való ellenőrzése, gazdaságossági követelmények előírása, költségvetési eszközök és juttatások teljesítményhez kötött biztosítása.

Ezen elvi alapok rögzítése után az Alkotmánybíróság megvizsgálta a felsőoktatási intézmények vezetésére vonatkozó szabályozást. Az újFot.-tal szemben felmerült alkotmányos aggályok többsége a felsőoktatási intézmények új stratégiai döntéshozó szervével, az irányító testülettel kapcsolatosak. Az irányító testület tagjainak több mint felét a szenátus jelöli, többi tagját pedig az oktatási miniszter kéri fel. A testület elnöke a rektor. A testület tagjai a rektor kivételével a felsőoktatási intézménnyel sem foglalkoztatási, sem hallgatói jogviszonyban nem állhatnak. Az újFot. szerint a testületi tagságnak nem feltétele tudományos fokozat vagy oktatói tevékenység. Szakirányú felsőfokú végzettség is csak a tagok egy részénél elvárás. Az Alkotmánybíróság szerint ezért az irányító testület nem tekinthető a felsőoktatási intézmény önkormányzati szervének. Feladatkörébe ennek ellenére számos olyan kérdés tartozik, melynek eldöntése a felsőoktatási intézmény tudományos életét közvetlenül is meghatározza. A köztársasági elnök által felvetett feladatkörök is ilyenek, így az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta, hogy az irányító testület fogadja el a kutatási-fejlesztésiinnovációs stratégiát, valamint dönthessen az intézmény gazdaságtalan tevékenységének és az ahhoz kapcsolódó szervezetének, szervezeti egységének átalakításáról, megszüntetéséről. Az Alkotmánybíróság meglátása szerint ezzel az irányító testület alapjaiban meghatározhatja és szinte teljes egészében a saját maga által megállapított közvetlen piaci érdekeknek rendelheti alá a tudományos, az oktatási és a kutatási tevékenységet, melyek a felsőoktatási intézmény alaptevékenységei.

Alkotmányellenesnek bizonyult az a rendelkezés is, melynek alapján a kormány rendeletben határozhatta volna meg azokat az egyes tudományterületekhez tartozó tudományágakat, amelyeken doktori képzés folyhat. A tudományterületek és tudományágak normatív módon történő meghatározása önmagában ugyan nem kifogásolható, de a felsőoktatási autonómiát érintő szabályozás tartalmának meghatározásában biztosítani kell az autonómia alanyainak érdemi részvételét. Mivel ezt az újFot. szabályozása nem teszi lehetővé, az a tudományos fokozatszerzés szabadságát és a tudományágak professzionalizációját veszélyezteti.

Nem állták ki az alkotmányosság próbáját az újFot.-nak az oktatási miniszter fenntartói jogosítványairól szóló rendelkezései sem. Az újFot. felhatalmazta volna az oktatási minisztert a felsőoktatási intézmény megszüntetésére. Erre akkor kerülhetett volna sor, ha a felvételi eljárás három egymást követő évben sikertelen, illetve ha a felsőoktatási intézmény figyelmen kívül hagyja az ésszerű és takarékos gazdálkodás követelményeit, és emiatt a hatvan napon túli lejárt adósságállománya több mint egy költségvetési éven keresztül elérte az éves költségvetésének húsz százalékát. Az újFot. értelmében akkor sikertelen a felvételi eljárás, ha a hallgatói létszám nem éri el a felvehető maximális hallgatói létszám hetven százalékát. A határozat indokolása itt is hangsúlyozza, hogy az ésszerű és takarékos gazdálkodás követelményének érvényesítése önmagában nem alkotmányellenes, viszont e követelményeket normatív módon, pontosan, a tudomány szempontjainak megfelelően kell megállapítani. Ezzel szemben az újFot. által használt "ésszerű és takarékos gazdálkodás" mint követelmény tartalma meghatározhatatlan. Mindezek eredményeként a felsőoktatási intézmény további működtetése, átszervezése, megszüntetése pontos feltételek hiányában az oktatási miniszter diszkrecionális jogkörébe tartozna. A felsőoktatási intézményre vonatkozó döntési jogköröknek a fenntartóhoz kötése és koncentrációja a felsőoktatási intézmények autonómiája elvonását jelenti, és így alkotmányellenes. Mivel az oktatási miniszter ilyen jogosítványokkal nem is rendelkezhet, ezért az Alkotmánybíróság annak vizsgálatára nem tért ki, hogy alkotmányos-e a fenntartói aktusokkal szembeni jogorvoslat hiánya.

Végül az Alkotmánybíróság a jogbiztonságot sértőnek találta, hogy a régi felsőoktatási törvény rendelkezéseit az újFot. hatálybalépésének napjától, vagyis 2005. szeptember 1-jétől csak akkor lehet alkalmazni, ha az újFot. "bevezetése még nem kezdődött meg".

A határozathoz Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolást csatolt. Ebben kifejtette, hogy a határozat indokolásával lényegében egyetért, azonban véleménye szerint ki kellett volna térni a nemzetközi jogi összefüggésekre is. Az Alkotmánybíróságnak ugyanis a nemzetközi joggal való konformitást - adott esetben indítvány hiányában is - ex officio vizsgálnia kellene, minden olyan esetben, amikor prima facie világos a kapcsolat a vizsgált jogszabály és Magyarország nemzetközi kötelezettségei között.

- 150/151 -

Kiss László alkotmánybíró különvéleményt csatolt a határozathoz, melyben az újFot. oktatási miniszterre telepített, a fenntartói jogokra vonatkozó szabályozási koncepcióját veszi védelmébe. Abban nem tér el Kiss László véleménye a többségi indokolástól, hogy az Alkotmány 70/G. §-ából következően a felsőoktatási intézmény autonómiájának lényegi eleme a szervezetalakítási jog, ezért e kérdés szabályozása a törvényhozási útra tartozik. Azonban megjegyzi, hogy nem vet fel alkotmányossági aggályokat, ha az átszervezésre, megszüntetésre vonatkozó konkrét döntést nem a törvényalkotó hozza meg, amennyiben a kritériumok törvényi szinten egyértelműen meghatározottak. Mindezek alapján úgy látja: mivel az újFot. egyértelműen megállapítja, hogy az oktatási miniszter milyen feltételek fennállása esetén szüntethet meg, szervezhet át felsőoktatási intézményt, így e rendelkezések nem alkotmányellenesek.

A különvélemény szerint az irányító testület puszta léte nem alkotmányellenes. Kiss László szerint az államnak joga és egyben kötelessége arra törekedni, hogy a felsőoktatási intézményrendszer működőképes legyen, ennek érdekében akár hatékonyabbnak tűnő, új szervezetet is létrehozhat. Ennek alátámasztására hivatkozik a német alkotmánybírósági gyakorlatra is, mely szerint ahhoz, hogy a felsőoktatási intézmények szervezetét érintő döntések tudományos szempontból megfelelők legyenek, szükséges a tudományos tevékenységet végzők részvétele. Azonban e közreműködésnek nem kell minden esetben a hagyományos értelemben vett önkormányzatiság jegyében zajlania. A felsőoktatás intézményén kívüli szervezetek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyfelől a tudomány szabadsága védelmében korlátozzák az állami irányítást, másfelől szembeszálljanak a status quo érdekek tiszta önkormányzati modellben való rögzülésének veszélyével.

42/2005. (XI. 14.) AB határozat

A jogegységi határozat felülvizsgálatáról

Alkotmány 32/A. § - az Alkotmánybíróság hatásköre

Alkotmány 47. § (2) bekezdés - a bíróságokra kötelező jogegységi határozat

Alkotmány 50. § (1) bekezdés - a bíróságok feladata

Alkotmány 51. § - az ügyészség alkotmányos jogállása

57/1991. (XI. 8.) AB határozat

3/2004. (II. 17.) AB határozat

A legfőbb ügyész indítványában a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban Be.) 51. § (1) és 53. (1) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte. A Be. ezen szakaszai határozzák meg a sértett fogalmát a pótmagánvád vonatkozásában. A pótmagánvád intézménye azt szolgálja, hogy a bűncselekmény sértettje az ügyész helyett a vádló pozíciójába léphessen, ha az ügyész a büntetőeljárást nem kívánja megindítani, a már megindult eljárásban nem kíván vádat emelni vagy a vádat nem kívánja tovább képviselni. E tekintetben sértett az a személy, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A legfőbb ügyész álláspontja szerint a sértett fogalmának meghatározása csak akkor elégíti ki az alkotmányosság követelményét, ha világossá teszi, hogy az állam mint entitás pótmagánvádlóként nem léphet fel, hanem ez a lehetőség csak a természetes és jogi személyeket illeti meg. Véleménye szerint az állam személyisége közhatalmi jellegű, a pótmagánvádhoz való jog viszont a magánérdek érvényesítésének az eszköze, a közérdek büntetőeljárásban történő érvényesítése az Alkotmány 51. § (1)-(2) bekezdésének értelmében az ügyészség feladata. Emellett a legfőbb ügyész külön indítványozta a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE számú büntető jogegységi határozatának (a továbbiakban BJE) alkotmányellenessé nyilvánítását és megsemmisítését. A BJE szerint az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények esetén is helye van a pótmagánvádnak a büntetőeljárásban. Az államot mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, amelynek érdekkörét a cselekmény érintette. A legfőbb ügyész szerint az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatban kifejtett "élő jog" elmélete alapján a jogegységi határozat alkotmányosságának értékelése nem kerülhető el. Az ügy előadó bírája Erdei Árpád volt.

Az Alkotmánybíróságnak elsőként arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy a hatáskörébe tartozik-e jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálata. A vizsgálódás kiindulópontját az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése jelentette, melynek értelmében az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát. Ebből kényszerítően és teljes körűen következik az Alkotmánybíróságnak az utólagos normakontrollra irányuló hatásköre. Az alkotmánybírák szerint a teljeskörűség azt jelenti, hogy e hatáskör valamennyi normára nézve fennáll. Az adott ügyben az Alkotmánybíróság dönt arról, hogy a vizsgálni kért rendelkezés normatív tartalmú-e.

A vizsgálódás másik kiindulópontja az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatban kifejtett "élő jog" elmélete volt. E szerint az Alkotmánybíróságnak az érvényesülő, a hatályosuló és a megvalósuló normát, azaz az élő jogot kell az Alkotmány rendelkezéseivel összevetnie. Mivel a jogegységi határozat a bíróságok számára kötelező, így az nem hagyható figyelmen kívül az adott

- 151/152 -

jogszabályi rendelkezés tartalmának feltárásakor. A jogegységi határozat az értelmezendő jogszabály tartalmát bővítheti, szűkítheti vagy joghézagot tölthet ki. A jogegységi határozatról az Alkotmánybíróság az adott ügyben dönti el, hogy annak önálló jogszabályi tartalma van-e. Ha igen, akkor a jogegységi döntés az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése alapján válhat utólagos normakontroll tárgyává.

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy e hatáskörét a bírói hatalmi ág függetlenségének sérelme nélkül gyakorolja. Az Alkotmánybíróság tényként kezeli, hogy a jogszabály tartalma az, amit a jogegységi határozat annak tulajdonít. A jogegységi határozatban megfogalmazottak tekintetében az Alkotmánybíróság - alkotmányos követelmény formájában - nem ad konkuráló értelmezést. Az alkotmánybírák kiemelik azt is, hogy e határozatuk a bírói függetlenséget tovább szélesíti, mert lehetőséget ad az ítélkező bírónak, hogy az eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz forduljon a számukra kötelező minden norma felülvizsgálatát kérve.

A továbbiakban az Alkotmánybíróság rátért a pótmagánvádra vonatkozó rendelkezések vizsgálatára, az indítványhoz kötöttség elvének megfelelően csak a beadványban megjelölt körben. Először a hatalommegosztásra vonatkozó eddigi elvi döntéseit tekintette át, majd megvizsgálta, milyen szerepe van az ügyészségnek a hatalmi ágak rendszerében. Az alkotmánybírák megerősítették azt a 3/2004. (II. 17.) AB határozatban már kimondott tételt, mely szerint az ügyészség - szemben a bíróságokkal -nem önálló hatalmi ág, hanem önálló alkotmányos szervezet. Az ügyészség közvádlói funkciójából következően a közvád alapján üldözendő bűncselekmények esetén a vádemelésről vagy annak elejtéséről - a pótmagánvád törvényben meghatározott eseteit kivéve - kizárólag az ügyészség dönthet; ezt a döntését más szerv nem vizsgálhatja, és nem kényszerítheti az ügyészséget a vádemeléssel vagy a vád elejtésével kapcsolatos döntésének megváltoztatására.

A pótmagánvád intézményének vizsgálatával összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy büntetési igénye csak az államnak és nem az egyéneknek van. Az Alkotmánynak a bírósághoz fordulás jogát szabályozó 70/K. §-ából nem következik az, hogy a sértetteknek feltétlen joguk van a büntetési igény bíróság előtti érvényesítésére. Így a törvényhozónak nincs alkotmányos kötelezettsége a pótmagánvád intézményének bevezetésére, és ennek megfelelően a szabályozás kialakításakor nagyfokú szabadsággal rendelkezik. Az Alkotmánybíróság a Be. kérdéses rendelkezéseit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy azok önmagukban nem sértik a legfőbb ügyész és az ügyészség feladatait meghatározó alkotmánybeli rendelkezéseket.

Az alkotmánybírák szerint a pótmagánvád "működésének" egyik alapkérdése, hogy a bűncselekmény elbírálására első fokon hatáskörrel rendelkező bíróság miként dönt a pótmagánvádlóként fellépni szándékozó személy eljárási jogosultságáról. A fentebb leírtaknak megfelelően alkotmányos követelmény, hogy egyetlen közhatalmi funkcióval rendelkező állami szervezet se vehesse át az ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi jogkörét. Ezen alkotmányos követelménynek a BJE rendelkező részében meghatározott normatartalom nem felel meg, a BJE a bíróság számára alkotmányellenes kötelezettséget teremtett. A BJE ugyanis lehetővé teszi, hogy a közhatalommal rendelkező, ám a közvádlói hatalom gyakorlására az Alkotmányban fel nem hatalmazott állami szervezetek is vádlóként léphessenek fel, és ez sérti az ügyészségnek az államszervezetben kijelölt helyét és a hatalommegosztás elvét.

Az Alkotmánybíróság továbbá megállapította, hogy a BJE túllépte a jogértelmezés kereteit, tartalmilag új normát alkotott. A jogértelmezés alapszabálya, hogy az csak a jogszabály tartalmának feltárását célozhatja, nem vezethet a jogszabály tartalmának módosításával új szabály meghozatalára, mert az sérti a hatalommegosztás elvét. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a BJE-t a határozat kihirdetésének napjával megsemmisítette.

Harmathy Attila alkotmánybíró nem értett egyet a BJE megsemmisítésével, ezért különvéleményt csatolt a határozathoz. Álláspontja szerint a konkrét ügyben a jogegységi határozat nem ment túl a jogértelmezés keretein. Az Alkotmánybíróság is elhatárolja az állam közhatalmi és tulajdonosi minőségét. A vagyoni viszonyokban az állam tulajdonosként szerepelve a gazdasági élet egyik alanyaként, nem közhatalmi funkciót gyakorló szervezetként jelenik meg. Az állam mint tulajdonos ugyanúgy sértettje a vagyontárgyai ellen elkövetett bűncselekményeknek, mint bármely más tulajdonos. Erre tekintettel a BJE nem új szabályt határoz meg, hanem jogértelmezést végez, amikor az állam vagyoni sérelme esetére az államot ugyanolyan tulajdonosként kezeli, mint más tulajdonosokat, és a pótmagánvádról szóló szabályok alkalmazását lehetségesnek tartja.

A BJE megsemmisítésével Tersztyánszkyné Vasadi Éva sem értett egyet. Különvéleményében kifejti, hogy a jogi normák tartalmának meghatározása és megszilárdítása az Alkotmány X. fejezete értelmében a bírói gyakorlatra hárul. Álláspontja szerint nincs lehetőség a jogegységi határozat önálló, a jogszabálytól eloldott, külön alkotmányossági vizsgálatára. A jogegységi határozat normatív tartalma ugyanis a tárgyát

- 152/153 -

képező jogszabályhoz igazodik, attól önállósult normatív tartalommal nem rendelkezik. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság jogszabály-értelmezése sem oldható el, nem függetleníthető a jogegységi határozatban megjelenített normatartalomtól. Az Alkotmánybíróságot köti a jogszabálynak az a felismert normatartalma, amelyet a Legfelsőbb Bíróság a jogegységi határozatban megállapított. Ha a jogszabály azzal a tartalommal, amelyet annak a Legfelsőbb Bíróság tulajdonít, alkotmányellenes, akkor a jogszabályt meg kell semmisíteni. Ennek megfelelően a Be.-nek a legfőbb ügyész által sérelmezett rendelkezéseit kellett volna megsemmisíteni, míg a jogegységi határozatot támadó indítványt vissza kellett volna utasítani.

43/2005. (XI. 14. ) AB határozat

A művi meddővé tételről

Alkotmány 16. § - az ifjúság védelme

Alkotmány 54. § (1) bekezdés - az emberi méltóság joga

Alkotmány 67. § - a gyermekek jogainak védelme

Alkotmány 70/D. § - egészségvédelem

8/1990. (IV. 23.) AB határozat

36/2000. (X. 27.) AB határozat

Az Alkotmánybíróságtól két indítvány kérte a művi meddővé tétel jogi szabályozásának alkotmányossági vizsgálatát. Az első indítványt még 1992-ben terjesztették elő, melyben az akkor hatályban lévő művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.) EüM. rendelet (a továbbiakban rendelet) alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte a kérelmező, mert véleménye szerint a rendelet az életkor és a gyermekek száma szerinti indokolatlan korlátozást tartalmaz. Ennek eredményeként az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében garantált emberi méltósághoz való jog sérül. Mivel az Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondja, hogy az alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvény tartalmazza, így a rendeleti szintű szabályozást is alkotmányellenesnek tartja az indítvány. Időközben hatályba lépett az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban Eütv.), aminek hatására a rendeletet hatályon kívül helyezték. Azonban az Eütv. 187. § (2) bekezdése a sérelmezett szabályozást tartalmilag megtartotta. E szerint a művi meddővé tétel a harmincötödik életévét betöltött vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező személynél végezhető el, családtervezési célból. Az indítványozó beadványát e rendelkezés vonatkozásában továbbra is fenntartotta. A másik indítvány szintén ezt a rendelkezést támadja, és az érvek között felhozza az Alkotmánynak a diszkrimináció tilalmára vonatkozó 70/A. §-át is, mert szerinte az Eütv. feltételei önkényesek és diszkriminatívak. Emellett sérelmesnek tartja az Eütv. 187. § (5) bekezdését is, melynek alapján a házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is tájékoztatni kell a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről. Szerinte ez azért sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához való jogot, mert arra kötelezi a meddővé tételt kérő személyt, hogy a legbensőbb intim szférájához tartozó döntését megossza egy másik személlyel (házastárs/élettárs). Az ügy előadó bírája Kukorelli István volt.

Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta meg, hogy a művi meddővé tételre milyen szabályozást dolgoztak ki más demokratikus országokban. A vizsgálódás eredményeképp az alkotmánybírák arra a megállapításra jutottak, hogy kevés kivételtől eltekintve a jogalkotók tág teret biztosítanak az egyéni önrendelkezési jog érvényesülésének. Tehát a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek életkorra, családi állapotra, saját gyermekeik számára tekintet nélkül kérhetik a művi meddővé tételt, bár a sterilizációról való döntés korhatára nem feltétlenül esik egybe az általános döntésképesség korhatárával.

Az Alkotmánybíróság - miután megállapította, hogy a családi élet, a házasság, a gyermekvállalás kérdésében való szabad döntés az önrendelkezési jog része - azokat a feltételeket, amelyeket az Eütv. a művi meddővé tétel elvégzéséhez köt, az önrendelkezési jog szempontjából vizsgálta. Az állam ugyanis nem vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek és eszközök közötti választás, az előnyök és hátrányok mérlegelésének felelősségét, mivel ez indokolatlan paternalizmus volna.

Az alkotmánybírák szerint a korlátozás indokaként a népesedéspolitikai közcél, valamint az állam intézményes alapjogvédelmi kötelezettsége merülhet föl. A hátrányos demográfiai folyamatok megállítása a taláros testület szerint legitim jogalkotói cél, egy demokratikus államban azonban ez nem az önrendelkezési jog korlátozásával érhető el, hanem közteherviselési és szociálpolitikai szabályozással, valamint a születésszabályozási kultúra fejlesztésével. Mivel az önrendelkezési jog korlátozása a népesedéspolitikai célok megvalósítására alkalmatlan, így egyben értelemszerűen szükségtelen eszköz is.

Az alapjog-korlátozás másik lehetséges indokaként az állam intézményvédelmi kötelezettsége merült föl. Ebben az összefüggésben az Alkotmánybíróság szerint az önrendelkezési jog intézményes garanciáira, a gyermekek védelmét előíró alkotmánybeli rendelkezésre [Alkotmány 67. § (1) bekezdés], az ifjúság védelmére [Alkotmány 16. §, 67. § (3) bekezdés], valamint az állam egészségvédelmi kötelezettségére [Al-

- 153/154 -

kotmány 70/D. §] kell tekintettel lenni. Elképzelhető, hogy az Eütv. a cselekvőképes személyek egy csoportját elzárja az önrendelkezési jog ezen formájának gyakorlása alól, kiindulva abból a feltételezésből, hogy a korlátozással érintett személyek nem rendelkeznek a művi meddővé tételre vonatkozó döntéshozatali képességgel. Már a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban kifejtette az Alkotmánybíróság, hogy a Polgári törvénykönyv szerinti cselekvőképesség és az egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai nem feltétlenül esnek egybe.

Ezzel szemben az Eütv. másik feltételét, amely a művi meddővé tételt a vér szerinti gyermekek számától teszi függővé, az Alkotmánybíróság határozottan alkotmányellenesnek találta. A határozat indokolása hangsúlyozza, hogy az állam az emberek számára nem írhatja elő az ideálisnak tartott gyermeklétszámot.

Az Alkotmánybíróság az állam egészségvédelmi kötelezettsége kapcsán kifejtette, hogy az Alkotmány alapján nem kifogásolható, ha törvény tiltja az egészség végleges károsodásával járó és ésszerűen nem indokolható műtéti beavatkozások elvégzését. A művi meddővé tétel azonban nem tekinthető pusztán egészségkárosító beavatkozásnak, annak célja nem kizárólag a testi egészség védelme lehet. A személy testi egészsége mellett figyelemmel kell lenni szellemi állapotára, családi és egyéb körülményeire. Az Eütv. ezzel szemben nem enged teret az egyéni szempontok mérlegelésének. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége szükségessé teheti a családtervezési célú művi meddővé tétel korlátozását, de az Eütv. 187. § (2) bekezdése túlmegy azon a mértéken, melyet az alkotmányos célok indokolttá tesznek. Az Alkotmánybíróság arról nem foglalhatott állást, hogy a döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét törvényi szabályozást követel meg, de jelen ügyben azt meg kellett állapítania, hogy a legitim célokhoz képest a három vér szerinti gyermek előírása aránytalan, ezért alkotmányellenes. Azért, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettségének eleget tudjon tenni, az Alkotmánybíróság az Eütv. alkotmányellenesnek nyilvánított bekezdését 2006. június 30-i hatállyal semmisítette meg.

Az Eütv. 187. § (5) bekezdését, amely a beavatkozás előtt a házastárs/élettárs tájékoztatásáról is rendelkezett, az Alkotmánybíróság az önrendelkezési jog érvényesülése szempontjából nem találta alkotmányellenesnek, mivel a döntést egyedül a kérelmező hozza meg, a házastársnak/élettársnak nincsen beleegyezési vagy visszautasítási joga. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutat, hogy e rendelkezést az indítványnak megfelelően csak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szempontjából vizsgálta meg. Így a kérdéses szabályozást a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez fűződő joggal [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] nem vetette össze.

A határozathoz három különvéleményt csatoltak. Harmathy Attila a többségi indokolástól eltérően nagyobb súlyt helyez az állam egészségvédelmi kötelezettségére. Különvéleményében kifejti, hogy az államnak meg kell akadályoznia a maradandó egészségkárosodást, márpedig ez esetben a visszafordíthatatlan jellegű beavatkozás helyett a fogamzásgátlás más módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel korlátjaként meghatározott korhatárnak egészségügyi tapasztalati alapja van. A gyermekszámmal összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú család anyagi terhei, részben az életkörülmények jelentős nehézségei indokolják, így egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek.

Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleményében hangsúlyozza: a nem egészségügyi okból történő művi meddővé tétel olyan fogyatékosságot okoz, amely önmagában az emberi méltóság csorbulásával jár, arra így nem terjed ki az önrendelkezési jog. Népesedéspolitikai célokkal szerinte sem lehet indokolni az önrendelkezési jog korlátozását, de az élethez, az emberi méltósághoz és az egészséghez való jog védelmével igen. Szerinte a vizsgált korlátozásnak az a célja, hogy megóvja a törvényhozó által fiatalnak tartott személyeket attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és súlyosan egészségkárosító beavatkozásnak vessék alá magukat. Ráadásul e kérdés kapcsán a születésszabályozás kiterjedt lehetőségeit összességükben kell vizsgálni. Mivel a családtervezésnek egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot nem okozó számos eszköze rendelkezésre áll, a meddővé tétel végletes "megoldásának" korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.

Kovács Péter alkotmánybíró különvéleményében Tersztyánszkyné érvelése mellett foglal állást. Hangsúlyozza, hogy a meddővé tétel gyakorlatilag végleges, hisz a termékenységet csak nagyon ritkán lehet visszaállítani. Mivel a meddőségkezelési eljárások térítéskötelesek, az elhamarkodottan vagy nehéz élethelyzetben hozott döntés visszafordítására csak az anyagilag tehetős családok számára nyílik lehetőség. Kovács Péter továbbá emlékeztet arra a tapasztalati tényre, hogy még az emberi jogi szempontból élen járó országokban is probléma, hogy a páciensek úgy adják beleegyezésüket a műtéthez, hogy nem voltak felvilágosítva a következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy nem mindenben értették meg. Mindezek halmozottan jelentkeznek a képzettség terén, az anyagi és szociális szempontból hátrányosabb helyzetben lévőknél. ■

Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntéseiből (Fundamentum, 2005/4., 144-154. o.)

Absztrakt

A nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletéről

Alkotmány 2. § (2) bekezdés - népszuverenitás

Alkotmány 44. § (1) bekezdés - a helyi önkormányzás joga

Alkotmány 68. § - a nemzeti és etnikai kisebbségek jogai

Alkotmány 70. § (2), (3) bekezdés - választásra jogosultak

Alkotmány 71. § (1) bekezdés - egyenlő választójog