A gyakorlatban felmerült a kérdés, hogy a felszámolási eljárásokban vannak-e úgynevezett "látens" hitelezői igények, s ezzel kapcsolatosan a bíróságnak milyen eljárást kell lefolytatnia. Az említett probléma főként az 1991. évi IL. tv szerint folyó felszámolásokban merült fel.
A felszámolási eljárások eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy a szavatossági és jótállási felelősség, és annak "megváltása" legtöbbször akkor került szóba, amikor az adós gazdálkodó szervezet tömegméretű, tartós fogyasztásra szánt árucikkek, termékek előállításával, gyártásával foglalkozott. Ezekben az esetekben a felek egymásnak kölcsönös szolgáltatásokat nyújtottak. Mind a kötelezett (adós), mind pedig a jogosult részéről a teljesítés korábban megtörtént. A kötelezett (adós) a terméket legyártotta, a jogosult azt átvette, az ellenértéket kifizette. A szerződés teljesítése után az adós felszámolás alá került, s ebben a helyzetben merült fel a szavatosságon, jótálláson (kártérítésen) alapuló felelőssége: egyik esetben a hibás teljesítés már bekövetkezett, s ennek jogkövetkezményei felől kell rendelkezni a felszámolási eljárásban (vagy perben), a másik esetben az adós szavatosságon, jótálláson vagy kártérítésen alapuló helytállási kötelezettsége a hiba rejtett jellegére figyelemmel még nem állott be. Bővebben az utóbbi kérdéssel szeretnénk foglalkozni.
A felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. tvr. (a későbbiekben: Ftvr.) szerint magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő más követelése, így különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelése a törvény 30. §-a (1) bekezdésének c) pontjába tartozott.
Az Ftvr. kifejezetten a "jövőbeni" szavatossági, jótállási kötelezettségek teljesítéséről nem tartalmazott rendelkezéseket. Az Ftvr. 35. §-ának (1) bekezdése kimondta, hogy az állam felelősséggel tartozik esedékességükkor a 30. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt követelésekért. A (2) bekezdés szerint az állam a vele szemben támasztott követeléseket - azok jellegétől függetlenül - pénzben is kielégítheti.
Az Ftvr. 37. §-a szerint a 35. § és a 36. §-ban foglalt rendelkezéseket alkalmazni kell a felszámolási eljárás befejezése után keletkezett, illetőleg ismertté vált követelésekre is (állami felelősség).
Az Ftvr. 39. §-a szerint azokat a követeléseket, amelyekért az állam felelősséggel tartozik, a felszámolóval szemben lehet érvényesítem.
A korábbi jogi szabályozás (Ftvr.) szerinti állami felelősségvállalás a Cstv. 1992. január 1. napján történt hatályba lépésével megszűnt. Ugyancsak megszűnt az állam felelőssége a felszámolási eljárás befejezése után keletkezett, illetőleg ismertté vált követelésekre is. A jogalkotó az ily módon keletkezett "űrt" be kívánta tölteni, valamilyen módon gondoskodni kívánt a felszámolási eljárás befejezése után keletkezett, illetőleg ismertté vált követelések jogosultjairól is. Az adós (kötelezett) gazdálkodó szervezet jogutód nélküli megszüntetésére figyelemmel ugyanis az említett követelések jogosultjainak igényérvényesítési lehetősége - kötelezett hiányában - megszűnne.
A hatályos jogi szabályozásból kitűnően a módosított Cstv. az 58. § (3) bekezdésében foglalt járadék jellegű követelések jogosultjaihoz hasonlóan azokat a "leendő" (magánszemély) jogosultakat is védelemben akarta részesíteni, akiknek igénye a felszámolás időpontjában még nem is vált esedékessé. Az említett jogosultak igénye csupán "jövőbeni", azaz az adós gazdálkodó szervezet által a jogosult részére szolgáltatott dologban (például lakás, televízió) a szavatossági hiba a felszámolás időpontjáig nem jelentkezett, az adós szavatosságon, jótálláson, kártérítésen alapuló helytállási kötelezettsége még nem következett be.
Mindezekre figyelemmel a törvényalkotó még "az adós életében" az említett jövőbeni kötelezettségek rendezését is a felszámoló kötelezettségévé tette.
Ez derül ki a törvény 57. §-ához fűzött miniszteri indokolásból is: "a javaslat részletesen taglalja, hogy a kielégítési sorrendben szereplő követeléseket mikor kell kielégíteni, és külön kitér az adós jövőben esedékessé váló garanciális és kártérítési kötelezettségei teljesítésének módjára".
A többször módosított Cstv. 58. §-ának (4) bekezdése szerint: A felszámoló köteles a szakmában szokásos jövőbeni szavatossági, jótállási, kártérítési kötelezettségek rendezésére az 57. § (1) bekezdésének d) pontja szerint e célra elkülönített összeg egyidejű átadásával más gazdálkodót megbízni, és ezt nyilvánosságra hozni, vagy a jogosultak számára egyszeri díjú visszatérítést adni.
A Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjába sorolandó a kötvényen alapuló követelések kivételével, magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő más követelése, így különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelések a szakmában szokásos, várható szavatossági vagy jótállási kötelezettségek felszámoló által számszerűsített összegét is ideértve.
A fentiek egybevetése alapján az alábbi - általános jellegű - következtetéseket lehet levonni:
- A felszámolónak mindkét kötelessége (jogi lehetősége) csak akkor áll fenn, ha a "d" kategóriás hitelezői igények kielégítésére megfelelő fedezet áll rendelkezésre, az adósnak pedig van vagyona. Ha nincsen, nem tud sem mást megbízni, sem pedig egyösszegű díjfizetésben megállapodni a jogosultakkal.
- Másrészt mindkét megoldás alkalmazására kizárólag magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő követelése esetén van törvényes lehetőség, vagyis jogi személy gazdasági tevékenységéből eredő követelése a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének f) pontjába sorolandó. Ily módon az 58. § (4) bekezdésének alkalmazása szóba se jöhet. (Más kérdés, hogy a jogi szabályozás a hitelezők egyenjogúságát mennyiben sérti.)
a) Magánszemély nem gazdasági tevékenysége
A jogi személy létrejöttére vonatkozó szabályokat a Ptk. 28-29. §-ai tartalmazzák. A magánszemély fogalmának nincs jogszabályi definíciója. E kifejezésen a természetes személy értendő, kivéve az egyéni vállalkozó, vállalkozási tevékenysége körében, illetve a vállalkozási tevékenységet egyéni vállalkozói engedély nélkül végző (például őstermelő). A gazdasági tevékenységet több jogszabály - így például a különféle adókra vonatkozó jogszabályok, valamint az egyéni vállalkozásról szóló jogszabály is - vállalkozásnak tekinti, amely a nyereség és a vagyonszerzés céljából üzletszerűen, ellenérték fejében, saját kockázatra folytatott termelő vagy szolgáltató tevékenység.
b) A követelés fogalma
A kötelmi jogviszonyokban a követelés a kötelmi viszonyból eredő "követelési jogot" és az abszolút jogok megsértéséből fakadó másodlagos, viszonylagos (relatív) követelési jogokat foglalja magában. Az igény fogalma az előbbinél szűkebb terjedelmű: a "követelési jog" abban az alakjában, amelyben a bírói marasztalás tárgyául szolgálhat (Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata II. kötet 7. oldal).
c) Várható szavatossági, jótállási kötelezettségek
E fogalom azokat a hitelezői igény bejelentésekor [Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pont] még fel sem merült potenciális, ugyanakkor a szakmai tapasztalatok alapján statisztikai valószínűséggel vélelmezhető, és egzakt módon kalkulálható jótállási, szavatossági követeléseket jelenti, amelyeknél az adósnak már előre, a megszűnés esetére helyt kell állnia. Ennek folytán tulajdonképpen a szerződésben kikötött szolgáltatás a várható szavatossági hiba folytán megbomló értékegyensúlyának reparálhatóságát kell már előre (az adós jogalanyiságának megszűnése utáni időre) biztosítania.
d) A "látens" hitelezői igény fogalma
A "látens" hitelezői igényen azon hitelező igénye értendő, akinek követelése várható, valószínűsíthető, de még be nem következett szavatossági vagy jótállási hiba jogcímén alapul, s e hitelező igényével -, a felszámolási eljárásban, annak összegszerű (megbecsült) megjelölésével - bejelentkezett, s akit a regisztrációs díj befizetése után a felszámoló nyilvántartásba vett. Felfogásunk szerint a felszámolási eljárásban csak a hitelezői igény lehet "látens", a hitelező maga nem.
A fentiek alapján - véleményünk szerint - a "látens" hitelezői igény bejelentésére is vonatkoznak az igénybejelentési határidők, beleértve az egyéves jogvesztő határidőt is. Abban az esetben, ha a 40 napos igénybejelentési határidőn túl, de egy éven belül a szavatossági hiba jelentkezik: a Cstv. 37. §-ának (2) bekezdése az irányadó. Ily módon a hiba felmerülésével a hitelezői igény megszűnik "látens" lenni, s ezzel tulajdonképpen már nem is tartozik a fentebb vázolt problémakörbe.
Mielőtt a felszámolási eljárásban a jövőbeni szavatossági igények rendezésének jogi lehetőségeit tárgyalnánk, röviden ejtsünk szót a felszámolás időpontjában már bekövetkezett hibán alapuló hibás teljesítés jogkövetkezményéről, az igényérvényesítés lehetőségéről.
Jogi értelemben egy termék akkor hibás, ha a szolgáltatott dolog a teljesítéskor nem felel meg a jogszabályban meghatározott, és a felek közötti szerződésben kikötött tulajdonságoknak. A kötelezett felel, más szóval szavatol azért, hogy a szolgáltatott dologban a teljesítéskor megvannak a törvényben és a szerződésben meghatározott tulajdonságok (kellékszavatosság).
Az, hogy a kötelezett által nyújtott szolgáltatás mennyiben tekinthető szerződésszerű teljesítésnek, csak a törvényi kellékek, és a szerződés tartalma alapján bírálható el.
A Ptk. 306. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint a jogosult a következő szavatossági jogokat követelheti:
- kijavítás, megfelelő árleszállítás (díjleszállítás),
- kicserélés (a munka újbóli elvégzése), elállás.
A jogosult a teljesítéstől számított hat hónapos elévülési határidő alatt érvényesítheti szavatossági jogait. Ha a dolog használhatóságának legkisebb időtartalmát hatósági előírás, szabvány vagy kötelező műszaki előírás határozza meg (kötelező alkalmassági idő) és ez hat hónapnál rövidebb, az igény érvényesítésére ez a határidő az irányadó. A szavatossági jogok csak egy a törvényben meghatározott rövidebb elévülési, és egy hosszabb jogvesztő határidő megtartása mellett érvényesíthetők. Amennyiben a hiba nem volt felismerhető a teljesítéstől számított hat hónap alatt, és a jogosultnak emiatt a szavatossági jogok gyakorlására nem volt lehetősége, a felismeréstől számított további három hónapon belül még keresettel élhet a kötelezett marasztalása iránt.
Azonban, ha ezt a három hónapos időtartamot is elmulasztja, követelése akkor is elévül, ha a vonatkozó jogvesztő határidő még nem telt el. A jogérvényesítésre nyitva álló hathónapos határidő számításánál a Ptk. elévülésre vonatkozó általános szabályait megfelelően alkalmazni kell (elévülés, nyugvás, félbeszakadás stb.).
A jogvesztő határidő főszabályként egy év, tartós használatra rendelt dolog esetében pedig három év. Ez csak akkor lehet több, ha a kötelező alkalmassági idő a három éves időtartamot meghaladja.
A kötelező alkalmassági idő nem azt az időtartamot jelenti, ameddig a szolgáltatott dolognak szakmai értelemben a jellemző tulajdonságai alapján rendeltetésszerű használatra alkalmasnak kell lennie, ez nem azonos sem az avulási idővel, sem a dolog szakmailag elvárható élettartamával. Ez kizárólag jogi fogalom, és azt az időtartamot jelenti, amelyen belül három évet meghaladóan is lehet még a szavatossági jogokat gyakorolni. A kötelező alkalmassági időnek ezt a jogi természetét a bírói gyakorlat is ekként kezelte. Az alkalmassági időnek tehát csak jogi jelentősége van, azt az időtartamot jelenti (jelöli), amelyen belül a dolog hibája miatt szavatossági jogokat lehet gyakorolni.
Ugyanakkor a hibás teljesítéssel okozott kár (Ptk. 310. §) megtérítése iránti igény érvényesítésére nem vonatkoznak az említett határidők. A jogosult a hibás teljesítés során elszenvedett kárának a megtérítését az általános (ötéves) elévülési időn belül érvényesítheti. A kártérítési igény elévülése nyugszik, amíg a rejtetten meglévő hiba a megrendelő számára nyilvánvalóvá nem válik. A károsult ilyenkor a felismeréstől - a menthető ok megszűnésétől - számított egy éven belül érvényesítheti kárigényét [Ptk. 326. § (2) bekezdése].
Jótállás alapján a kötelezett a szerződésszerű teljesítésért a törvényben foglaltaknál szigorúbb felelősséggel tartozik. A jótállás alapulhat jogszabályon vagy a felek megállapodásán. [Például a következő jogszabályok írnak elő jótállási kötelezettséget: a lakásépítéssel kapcsolatosan kötelező jótállásról szóló 53/1987. (X. 24.) MT rendelet, az egyes tartós használatra rendelt termékek jótállási kötelezettségéről szóló 117/1991. (IX. 10.) MT rendelet, a javító, karbantartó szolgáltatások minőségvédelméről szóló 16/1976. (VI. 4.) MT rendelet.]
A jótállás elsősorban a bizonyítási teher szabályozása miatt keletkeztet a vállalkozó (kötelezett) terhére a szavatosságnál nehezebben kimenthető felelősséget. Szavatosságnál ugyanis a jogosultnak kell bizonyítania, hogy a hiba vagy annak oka a teljesítés előtt keletkezett. A jótállás esetén viszont a kötelezettnek kell bizonyítania, hogy a hiba (a hiba oka) a teljesítés után keletkezett.
A jótállás alapján érvényesíthető jogok lényegében azonosak a Ptk.-ban szabályozott szavatossági jogokkal (kijavítás, árleszállítás, kicserélés, elállás stb.).
A jogosult részéről a szavatossági, jótállási igények érvényesítése a perben keresettel történik.
Előfordul, hogy a kötelezett a hibásan teljesített szolgáltatás alapját képező jogviszonyból származó követeléssel lép fel a jogosulttal szemben, például követeli a be nem fizetett vállalkozói díjat vagy vételárat. Ilyenkor a jogosultnak a szavatossági határidők letelte után is módjában áll érvényre juttatni szavatossági jogait a Ptk. 308. §-ának (3) bekezdése szerint. Ez kimondja, hogy a szavatossági jogokat ugyanabból a jogalapból eredő követeléssel szemben kifogásként a határidők letelte után is érvényesíteni lehet.
A visszterhes szerződések a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányosságára épülnek. Valamely dolog szavatossági hibája folytán éppen ez az értékarányosság sérül. A szavatossági jogok gyakorlása során ezért az a cél, hogy az értékarányosság, értékegyensúly helyreálljon (sokszor a megbomlott értékegyensúlyt csak több szavatossági jog együttes gyakorlásával lehet helyreállítani). A konkrét szavatossági hiba folytán indult perekben ennek meghatározása nagyon sokszor nehézséget jelent.
A perben az igényérvényesítés a jogosult részéről tehát keresettel, viszontkeresettel vagy kifogással történhet.
Ezzel szemben a felszámolási eljárás speciális jellegére figyelemmel a módosított Cstv. 38. §-ának (3) bekezdése szerint a felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos követelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni azzal, hogy a hitelező - a gazdálkodó szervezet által indított perben - a gazdálkodó szervezettel szemben a felszámolás kezdő időpontjában fennálló követelését beszámítási kifogásként érvényesítheti, feltéve, ha a követelés jogosultja a felszámolás kezdő időpontjában is. a hitelező volt. A módosított Cstv. 46. §-ának (7) bekezdése értelmében az tekinthető hitelezőnek, aki a Cstv. 38. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerinti határidőben hitelezői igényét a felszámolónak bejelentette, követelése után a regisztrációs díjat befizette, és azt a felszámolónak igazolta.
Ezzel összhangban mondja ki a módosított Cstv. 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja, hogy a felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezhető vagyoni követelése van, és azt a felszámoló nyilvántartásba vette.
Amennyiben a felszámoló a bejelentett, konkrét (bekövetkezett hibán alapuló) szavatossági igényt (hitelezői igényt) vitatja, azt elbírálás végett a bírósághoz kell megküldenie [módosított Cstv. 46. § (6) bekezdés], A felszámoló által vitatott hitelezői igényről bizonyítási eljárás lefolytatása után a felszámolási eljárást lefolytató bíróság dönt.
A felszámolási eljárásban tehát a hitelezői igény érvényesítése bejelentéssel történik. A Cstv. 3. §-a (1) bekezdésének c) pontjára figyelemmel a szavatossági jogok közül a felszámolási eljárásban hitelezői igényként az árleszállítás (díjleszállítás), illetve az elállás jöhet szóba. A kijavítás és a kicserélés, mint szavatossági jog gyakorlása - a felszámolás speciális jellegére figyelemmel - kizártnak tűnik, abban az esetben is, ha a hitelező a fenti szavatossági igények bejelentésével egyidejűleg követelését forintösszegben is megjelöli. Az elállás gyakorlása nem feltétlenül ésszerű, azért, mert ilyenkor a jogosultnak a kapott szolgáltatást vissza kell adnia, míg igényének kielégítése a felszámolási eljárásban bizonytalan lehet.
E témában egy legfelsőbb bírósági döntés született. A Legfelsőbb Bíróság egy kötelező jótállásra alapított hitelezői igénnyel kapcsolatos eseti döntésében (Fpk.30.454/1994/2.) kimondta, hogy "a felszámoló nincs elzárva attól, hogy az adott esetben a hiba kijavítását az adós maga helyett mással végeztesse el. A határozat indokolása a már említett Cstv. 58. §-ának (4) bekezdésére utalt azzal, hogy az említett, szélesebb körű jogszabályi rendelkezésben ( a többen) a nyilvánvalóan kevesebb - az adott hiba kijavíttatása - értelemszerűen benne foglaltatik".
A döntés indokolása - véleményünk szerint - annyiban vitatható, hogy az említett ügyben a hitelező nem jövőbeni igényt, hanem konkrét, már bekövetkezett hibán és jótálláson alapuló igényt [Ptk. 248. § (3) bekezdés, 306. §] érvényesített. Erre pedig a Cstv. 58. §-ának (4) bekezdése nem alkalmazható. ■
Visszaugrás
