A család meghatározása leginkább a meghatározó nézőpontjától függ, nem csoda hát, hogy sokféle definíciója létezik. Lehet vérségi kötelék, a legkisebb gazdasági, társadalmi, szocializációs, nevelési egység. A rendszerszemlélet szerint a család egymással kölcsönhatásban működő, egymástól függő személyek nyílt rendszere, amely a jelenét és jövőjét befolyásoló történettel bír. És hogy mi is az a rendszer? Nos, a rendszer olyan entitás, amely önmagától létezik, és részeinek kölcsönhatása révén egészként működik.
Tegyünk egy próbát! Ha megfigyeljük egy vasútállomás zsúfolt várótermében a várakozók viselkedését, előbb utóbb rájövünk, kik tartoznak össze, és milyen módon. Láthatunk mondjuk házaspárt, gyermeküket útra indító családot, szakmai programra utazó kollégákat, netán túrára készülőket. Ahogyan egymásra figyelnek, reagálnak, mutatja, hogy összetartoznak, egységként, egészként működnek. Ennek az egésznek a tulajdonsága minőségileg más, mint az alkotórészek, a csoporttagok tulajdonságainak az összege. Az egyes részek tulajdonságaiból nem ismerhetjük meg a csoport tulajdonságát. A csoport megfigyeléséből viszont megérthetjük az egyes tagok viselkedését. A rendszerszemléletű családterápia nem a személyiséggel foglalkozik, hanem megfigyeli az egyén viselkedését az adott környezetében, így a legkisebb szociális környezetében, a családban.
Példa. Egy 4 éves kisfiút agresszivitása miatt küldött az óvoda pszichoterápiára. Amíg csak vele foglalkoztam, nem tapasztaltam magatartásbeli eltérést, akkor sem lettem okosabb, amikor őt és a szüleit együtt hallgattam meg. Kedves, gondoskodó szülők, cicásan bújós kisfiú, már-már az ideális család képe tárult fel. A teljes család (anya, apa, az agresszív címkét kapott, 4 éves középső gyermek, immár kiegészülve a 9 éves báttyal és a karonülő húggal) együttes jelenléte és viselkedése viszont már sokkal többet árult el a családban a két fiútestvér között gerjedő indulatról, testvérféltékenységről, annak múltbeli történetéről és szülői kezeléséről a jelenben. Külön- külön minden családtag viselkedése, kommunikációja korának megfelelő pszichológiai érettséget mutatott, de abban a kapcsolati rendszerben, amelyben ők családként működtek, mégis alig korlátozható agresszió keletkezett, amit az óvoda sem tudott kezelni.
Az egész rendszer tulajdonságai nem az alkotórészek tulajdonságából következnek, hanem abból, ahogyan ezek a részek összekapcsolódnak, azaz a rendszer működéséből. Ezért is nevezik a rendszer tulajdonságait eredő tulajdonságnak. Ezek az eredő tulajdonságok csak akkor ismerhetők meg, ha működés közben figyeljük meg a rendszert, a családot. A fenti esetben ilyen eredő tulajdonság a kisfiú agressziója. Ha az adott rendszerből elveszünk, vagy hozzáadunk részeket, az nem egyszerű mennyiségi változás lesz, hanem minőségi. Megváltoznak a rendszeren belüli kapcsolatok, a tagok együttműködése, a rendszer működése és így eredő tulajdonsága. Jól megfigyelhető ez válás után, amikor a kettévágott rendszerből, családból nem két, az előzővel azonos működésű, kisebb rendszer jön létre, hanem két sérült rendszer, amelynek újra kell szerveződnie, tagjainak más módon kell kapcsolódni egymáshoz annak érdekében, hogy újra működőképesek lehessenek. Elemek hozzáadása is megváltoztatja a rendszer eredő tulajdonságait. Egy új családtag befogadása, pl. újszülött, vő, meny stb. a családon belüli kapcsolatok, szerepek számát egyrészt exponenciálisan megnöveli, másrészt megváltoztatja a korábbi kapcsolatok minőségét. Ez az új kapcsolati háló más működést eredményez.
Az agresszívnak címkézett kisfiú családja korábban egy első fiúgyermeknek, unokának örülő, jól boldoguló család volt. A második gyermek születése után hirtelen meghalt az apai nagyapa, megbetegedett, intézeti ápolásra szorult az apai nagymama, csődbe ment az apa vállalkozása, éppen miközben családi ház építésébe fogtak. Fontos, támogató szerepet betöltő családtagokkal lett kevesebb a család, miközben növekedett a kisgyermekek száma. A veszteség és az új családtag egyidejű érkezése alapjaiban változtatta meg a családtagok közötti kapcsolatokat, hozott létre újakat. A létrejött új rendszer eredő tulajdonsága, már nem az egy kicsire figyelő, őt örömforrásként kezelő család volt, hanem egy hirtelen meg növekedett feladatokkal terhelt, feszültségteli mikroközösség. A legnagyobb vesztese ennek az átalakulásnak az idősebb fiú lett, aki elveszítette kedvenc, vele barkácsoló nagyapját, a nagyszüleivel töltött szombat estéket, miközben otthon a csodált gyermekből egyik napról a másikra "te vagy az okosabb, neked kell engedni" nagyfiú lett. Örömforrásból a családi feszültség egyik szelepévé vált, amit ő mihelyt tehette, levert az öccsén, aki pedig mindezt továbbadta a vele egy súlycsoportú, vagy gyengébb ovistársainak.
A rendszerre az is jellemző, hogy a feszültség a kapcsolati hálónak nem azon a pontján jelentkezik, ahol keletkezik, hanem akár összegyűlve egy másik ponton. Ez viszont megterhelő az adott családtagra nézve, mivel ő egy maga nem tudja ezt kezelni, és valamilyen tünet jelentkezik nála. Lehet ez akár testi, akár lelki betegség. Egy rendszer lehet egyszerű, vagy bonyolult. Egyszerű rendszer például a központi fűtés rendszere. Kevés elem, jól átlátható kapcsolatok. Egy rendszer akkor bonyolult, ha sok különböző részből áll, vagy ha a részek különböző módon kapcsolódhatnak egymáshoz. Ez utóbbit dinamikus komplexitásnak nevezzük. Ilyen dinamikus komplex rendszer a család, mert a családtagok különböző szerepeikben kapcsolódhatnak egymáshoz: pl. férj-feleség, szexuális partner, anya-apa, eltartó-eltartott stb. Ezek a szerepek és a belőlük származó kapcsolatok különböző hangsúlyt, arányt kaphatnak a különböző életszakaszokban, egymással kölcsönhatásban működnek, és mindez tovább növeli a családi rendszer bonyolultságát. A házastársi kapcsolat befolyásolja a szülőtársi kapcsolatot és viszont. Ez a bonyolultság átláthatóbbá tehető, ha rákérdezünk a különböző szerepekben megélt kapcsolatokra.
Válófélben lévőktől szoktam megkérdezni, amikor a gyerekeik előtt a "mert anyád, mert apád" kezdetű mondatokat használják. Most a gyermeke anyját/apját szidja, vagy a feleségét/férjét? Egy fiatal, anyósát szidó férfitől - ugyanezen célból - azt kérdeztem: Kire haragszik jobban a felesége anyjára, az anyósára, a kislánya anyai nagymamájára vagy az apósa feleségére. Milyen sok szerep és viszony! Egy tapasztalt, nagy zenekarokhoz szokott karmester is nehezen tudna elérni jó összhangzást. Ennek ellenére a családtagok rendszerint összehangoltan működnek, mint általában egy rendszer részei. Ez az összehangoltság nem azt jelenti, hogy jól vagy rosszul, hanem azt, hogy ismétlődő interakcióik mintázatokká, azok pedig szabályokká állnak össze. Ezek a szabályok később tudatosodhatnak, kimondott elvárásként működtetik a rendszert, és ha valaki ezeket megszegi, bűnt követ el.
Egy 23 éves fiatalember elköltözött otthonról, a barátaival közös albérletbe. A család ezt nagyon nagy szégyenként élte meg, és haragudott a fiúra, pedig az szorgalmasan dolgozott, tartotta a kapcsolatot a családdal. Kiderült, hogy ebben a családban az a szabály alakult ki több generációváltás alatt, hogy a fiúk még nősülés után sem költöznek el, hanem a származási család telkén, tetőterében építik fel új családjuk otthonát. Az viszont természetes, hogy a lányok elmennek otthonról. Ez ellen a szabály ellen vétett a fiú.
A fenti példához hasonlóan alakulnak ki azok a szabályok, amelyek meghatározzák, hogy kinek mi a feladata, ki fizeti be a csekkeket, ki jár szülői értekezletre, ki vásárol be, hogyan tartják a barátaikkal a kapcsolatot, ki kel fel éjszaka a gyerekhez stb. Mindig vannak azonban nem tudatos szabályok, amiket a családtagok nem vesznek észre, egy külső szemlélő azonban megfigyelheti. Milyen könnyű észrevenni és kritizálni ismerős családok szabályait, működési módját, míg a sajátunkat nem észleljük. A családterapeuta egyik feladata, hogy megfigyelje ezeket a szabályokat, és a megfigyelő semlegességével, ítélkezés nélkül visszajelezze a családnak.
- Mintha önöknél az lenne a szabály, hogy amikor a férje megszólal, ön vagy a fia azonnal beleszól, és ketten folytatják a témát tovább, a férje pedig hagyja ezt. - jeleztem vissza az egyik családnak. Az ülés végén az anya azt mondta a fiának:
- Hallod, mi tényleg nem hagyjuk végigmondani apádnak a mondókáját.
Aztán kiderült, hogy ez a szabály akkor változik meg, ha az apa időnként többet iszik. Akkor viszont ő mondja el az összegyűlt gondolatait. A szabály másik része tehát az, hogy az apa csak akkor mondja, vagy mondhatja el a gondolatait, ha alkoholt fogyaszt.
Hasonlóan nem tudatos szabályok befolyásolják a családtagok közötti érzelmi közelséget-távolságot, az információ terjedését stb. Mivel a család nyílt rendszer, a családi szabályokat befolyásolja annak a kultúrának, társadalmi rendszernek a norma rendszere, amelyikben a család él, de mindig az adott családra jellemző módon.
Minden rendszernek van határa, amely elválasztja, és egyben összekapcsolja a környezetével. Ezeket a határokat a családi rendszereknél nem feltétlenül a magas kerítés, a három biztonsági zár jelzi, hanem sokkal inkább az, hogy vannak-e barátaik, kit mikor engednek be, hogyan fogadják, a külső társadalmi változások mennyire direkten vagy szűrve hatnak a családi életre, lehetnek-e a családtagoknak külső szabadidős elfoglaltságaik stb. A határ létezése alapfeltétele a rendszernek, csak így tud önálló egészként működni. A családi határok akkor működnek jól, és töltik be az elhatárolódás és kapcsolódás kettős feladatát, ha jól definiáltak és rugalmasak. Azaz lehet tudni, hogy ki tartozik a családhoz, kire lehet számítani a bajban, mikor van intim családi idő, amikor együtt van a család, és ezt az együttlétet kívülállók általában nem zavarhatják meg, mikor kit lehet meghívni, behívni. Ez a határ a benne élőknek biztonságot, intimitást ad, miközben segíti az alkalmazkodást váratlan, külső-belső történésekhez, és az egész rendszer szükség esetén merevebbé vagy nyitottabbá válik. Megnyílik barátok, ismerősök, külső segítő előtt, illetve megengedi, tolerálja egy-egy családtag távollétét. A jól érzékelhető határ a családon kívülállóknak is fontos, mert segítheti őket a családdal való kapcsolattartásban. Jelzi, hogy ki mikor, hogyan léphet be a rendszerbe. Merev határról beszélünk, ha a határ elválasztó funkciója kerül előtérbe a kapcsolódással szemben, és elszigeteli a családot a környezetétől. Ez az elszigetelődés bizonyos helyzetekben (faji, politikai üldözés stb.) segítheti a család túlélését. Viszont ha tartósan fennáll, akadályozza a család és tagjainak a fejlődését, alkalmazkodó képességét, konzerválja a belső viszonyokat, és mint egy lejárt konzerv, alkalmatlanná válik eredeti funkciójára. A benne élők vagy megbetegszenek, és a betegségük végképp benntartja őket, vagy áttörik a falat, sérülést szerezve maguknak és a családnak, kiugranak a családból, vállalva a megszakadt kapcsolat gyökértelenségének tartós fájdalmát, mert a merev határok visszafelé is nehezen átjárhatók. Ezek az áthatolhatatlannak tűnő határok a félelem mellett a szégyen tégláiból is épülhetnek, pl. alkoholizmus, családon belüli erőszak, szexuális bántalmazás esetében.
- Nekünk nincsenek barátaink, már a rokonok sem szeretnek hozzánk járni az apu kiszámíthatatlan kirobbanása, és az anya váratlan elköltözései miatt. Apunak a bátyám a barátja, anyu nekem panaszkodik. Én nem barátkozok senkivel, mert nem szeretném, ha megtudná bárki is, hogyan élünk. - mondta egy 13 éves kislány, aki az öngyilkosságot gondolta egyetlen menekülési lehetőségnek a szégyentől zárt családjukból.
Nem tölti be a rendszer határa a feladatát akkor sem, ha túlságosan átjárható, diffúz. Az a család, ahol szinte bárki, bármikor bemehet és kimehet, nem ad intimitást, nem biztosít védelmet, nem adja a valahova tartozás biztonságát. "A férjem lelkész, a gyülekezet tagjai éjjel-nappal bármikor becsengethetnek és bejöhetnek hozzánk." - mondta egy feleség, akinek a betegsége segített kijelölni a család határait. És még hány, segítő szakmában dolgozó hozzátartozója mondhatná, mondja ugyanezt! A rendszer határa a környezetével kölcsönhatásban alakul ki. A család zártsága vagy nyitottsága éppannyira függ a társadalmi környezet ítéleteitől, előítéleteitől, normáitól, offenzív elvárásaitól, mint a család ehhez való alkalmazkodásától. A rendszeren belül is vannak határok a rendszer különböző funkciójú részei között. A rendszer működése függ a struktúrájától. A megváltozott struktúra megváltozott működéshez vezet. A család működéséhez szükséges feladatok megoldásmódja strukturálja a családot különböző kisebb csoportokra, alrendszerekre. Az alrendszerek közötti együttműködést a határok minőségén kívül az a hatalmi hierarchia is befolyásolja, amelyik megszabja, hogy melyik alrendszernek mekkora a hatalma. Salvador Minuchin szerint akkor működik jól a család, ha az alrendszerei és tagjai között a határok világosak, rugalmasak, és a hierarchia csúcsán a házastársi alrendszer áll, ez alatt a szülői, majd a gyermekek alrendszere. Ha a feje tetejére áll ez a hierarchia, és valamelyik gyermek lesz a főnök, például mert a házaspár nem tudja ezt a szerepet betölteni, a gyermeket megterheli a kompetenciáját meghaladó feladat, amit természetesen nem tud sikeresen megoldani. A "főnök" szerepében lévő gyermek tünetet produkál (testi-lelki betegség, deviancia stb.), ami együttműködésre késztetheti a szülőket, de nem feltétlenül javít a házastársi alrendszer működésén, ráadásul megosztja a gyermeki alrendszert.
- A szüleim házassága szörnyű volt, nagy verések, nagy kibékülések. Most is csak abban értenek egyet, hogy velem van a baj. Én gyerekfejjel próbáltam rendet rakni köztük. Anyámat kértem, váljon el, apámat meg hasba fejeltem, vagy később leütöttem, ha részegen verekedni próbált, a bátyám sunyított, a nővérem nyalizott - mondta egy fiatalkorúak börtönéből szabadult fiatalember, aki nem tudja indulatait visszatartani, és utcán, szórakozóhelyeken leüt embereket.
A gyermekek tünetei a legtöbbször abból adódnak, hogy bevonódnak a szülők, nagyszülők illetve a házaspár konfliktusaiba, és a helyükről, a gyermeki alrendszerből átkerülnek a felnőttek különböző alrendszereibe. Különösen megterhelő ez válás esetében, amikor a gyermek úgy érzi, hogy minden cselekedetét, gondolatát, döntését a szülők pártoskodásként, árulásként ítélik meg. Ebben a lojalitás-konfliktusban nem tud saját feladatára figyelni, azt teljesíteni, kortársaival megfelelő kapcsolatot fenntartani. Az is gyakori, hogy az egyik szülő lekerül a gyermekek alrendszerébe, és a másik őhelyette a gyermekeivel beszéli meg a család ügyeit. A kizáródott fél egyre depressziósabb lesz, vagy munka alkoholista, alkoholista stb. A rendszer tehát akkor működik jól, ha az alkotó részek, a funkciójuknak megfelelő helyen találhatók. A komplex rendszerek, így a család is a sokrétű kapcsolatai révén olyan, mint egy erős, rugalmas térháló. Hiába próbáljuk az egyik pontját arrébb húzni - egyéni kezelés, elvonókúra, távolságtartás, börtön stb. formájában - ha elengedjük, visszaugrik az eredeti helyére. Ezt a rendszer ellenállásának, makacsságának nevezzük. Ez a makacsság nem a rendszer rosszindulatú szándéka, hanem a rendszer részeinek többszörös kapcsolataiból adódó törvényszerűség. Ez az ellenállás biztosítja a rendszer állandóságát, kiszámítható működését. Ezáltal teljesíti a család az egyik alapfeladatát, a kiszámíthatóságot, ami biztonságot jelent a családtagoknak.
- Hogy milyen az apámmal való kapcsolatom?… Nem tudom. De egy biztos, ha elmegyek hozzájuk, akkor ott ül a TV előtt egy üveg sörrel a kezében, én mellé ülök, és alig szólva egymáshoz, együtt nézzük tovább a műsort,…és ez nekem jó. - mondta egy pánikbetegség tünetei miatt kezelt családos férfi, akinek az apja, mint később kiderült, áttétes, rosszindulatú daganattól szenved. Az apa várható halála veszélyeztette ezt a biztonságot adó állandóságot, és többek között ettől a változástól pánikolt be a fiatal férfi.
A család másik alapvető feladata, hogy biztosítsa a benne élőknek és magának a családnak, mint egységes egésznek a fejlődését, azaz a változást. De miként lehet ezt a két, egymással ellentétes irányú feladatot (az állandóságot és a változást) úgy teljesíteni, hogy közben a család működése folyamatos legyen? Ráadásul a rendszerek egyensúlyra törekszenek, azaz minden rendszeren belüli változás után egy kiegyenlítő visszacsatolás segítségével igyekeznek visszaállítani a változás előtti, eredeti állapotot, akárcsak a központi fűtés termosztátja.
- Tetszik tudni, mi Szomorú család vagyunk, nem csak a nevünk az, hanem mi magunk is szomorúak vagyunk.
- És mi lenne, ha egyszer egy nagy-nagy öröm érné a családot?
- Akkor félnénk, hogy milyen nagy bánat fogja követni, mert nevetésnek mindig sírás a vége,… legalábbis nálunk.
Ez a család egy adott szomorúsági fokon volt egyensúlyban. Ezt a szomorúsági fokot tartósan biztosította huszonéves gyermekük elmebetegsége.
A rendszerszemléletű családterápiás elmélet szerint a patológiás család a tünettel tartja fenn az egyensúlyát, ezért ha elvesszük a tünetet, felborul a rendszer egyensúlya. Ezt a rendszer a kiegyenlítő visszacsatolása és a makacssága révén korrigálni fogja, és vagy visszaesnek, vagy egy másik családtag hoz majd valamilyen tünetet.
Egy apóst feljelentett a veje, mert a felesége neki mondta el először, hogy a gyermekét, akit még lányként szült, a saját apja nemzette. Az apát/nagyapát bebörtönözték, a fiatal pár elvált, a feleség (az incesztuózus kapcsolatból született kisfiú anyja) súlyos depresszióba esett, leszázalékolták, visszaköltözött anyjához, róla és gyermekéről anyja gondoskodott. A 9 éves kisfiú a nagymamával aludt, szorosan összebújva. Korábban a lánya helyettesítette az anyját, mint szexuális partner, most az immár nagymama vette át a lányától az anya funkcióját. Attól, hogy kiemelték a szexuálisan abuzálót, nem változott a rendszer, sőt visszarendeződött egy, a fiatalok házassága előtti egyensúlyba.
Ez az eset arra is jó példa, hogy a rendszerben nem tudunk csak egy dolgot megváltoztatni, mert az kihat a többire, és a kívánt hatásnak számos mellékhatása lehet. Akként érzékeltethetjük mindezt, hogy a szőlőfürt bármelyik szemének megrángatásával az egész fürt mozogni kezd. Mégis, hogyan változik a rendszer? Hirtelen és szakaszosan. Amikor a belső nyomás miatt már képtelen a régi egyensúlyt, kapcsolati hálót fenntartani, akkor hirtelen, váratlanul megváltozik, és egy új egyensúly áll be, módosult kapcsolati hálóval, struktúrával, szabályokkal. Ez történik a családi életciklus-váltásoknál is. A családi élet szakaszokra, ciklusokra osztható: fiatal pár gyermek nélkül, család újszülöttel, család kisgyermekkel, család iskolás gyermekkel, kamasz gyermeket nevelő család, kirepülő fiatal felnőtt gyermekek-üres fészek, öregedő szülők-családos gyermekek. Mindegyik szakasznak megvan a maga feladata, ennek megfelelő struktúrája, szabályai, határai. A váltás a korábbi egyensúly felborulása miatt kisebb-nagyobb feszültséggel kísérve megtörténhet tünet és külső segítség nélkül, de okozhat krízist, vagy különböző tüneteket. Ezek az úgynevezett élettani krízisek szinte törvényszerűek, a család szakaszos fejlődésével együtt járnak. Ezeket az élettani kríziseket nehezen, vagy egyáltalán nem tudja menedzselni a család, ha rátevődnek úgynevezett horizontális stresszorok (pl. munkanélküliség, betegség, költözés, veszteség stb.), mert kimerülhetnek a család megoldási készletei, erőtartalékai, rendszerben gondolkozva úgy mondanánk: összeomlik a kapcsolati háló. Növelhetik az élettani változástól való félelmet a korábbi generációk életciklus-váltásához társuló negatív események, krízisek, a vertikális stresszorok.
Egy 16 éves kamaszlányt kisgyermekként védtek, egyedül nem mehetett szinte sehová, apja hozta-vitte, kísérte, anyja választott neki ruhát, kiszolgálták, szép otthona, saját szobája volt. A lány egy éjszaka mégis megszökött a közeli kisvárosban lakó tiltott szerelméhez, és útközben megerőszakolták. Több családterápiás ülés után derült ki, hogy az apa húgának nagyon viharos kamaszkora volt, és ettől tartva próbálták védeni a lányukat. A túlvédés viszont pontosan oda vezetett, mint az elhanyagolás.
A változástól való félelem feszültségében valamelyik családtag tünetet produkálhat, ami stabilizálja a rendszer régi egyensúlyát, ellenállva a változásnak. A drogos fiatal például nem tud leválni, felnőtt felelősséget vállalni, a szülei gondoskodnak róla, továbbra is kontrollálják, mint egy kisgyermeket. A család nem vált át a kirepülő fiatal-üres fészek életciklusra, hanem benne marad a korábbiban. A tünet nem csak az életciklus-váltást akadályozhatja meg, hanem egyéb változást is. "Amíg ilyen depressziós a feleségem, nem válhatok el." - mondta egy férj, miközben a depresszió a párkapcsolat reménytelenségének a hozománya volt. Tipikus róka fogta csuka helyzet, amit az a félelem tart fenn, hogy ha meggyógyulna a tünethordozó, akkor szétesne a rendszer. Ez a példa is jól mutatja, hogy a rendszer nem lineáris, oksági logika szerint működik, hanem cirkuláris, körkörös logika szerint. A rendszer egyik pontján létrejött változás a kapcsolathálón keresztül hatással van az összes többire, ezek változása, következtében visszaérkezik a hatás a kiindulóponthoz, és így tovább.
Terápiás kapcsolat kialakítása
A terápia első szakaszának a feladata olyan semleges, nem ítélkező, terápiás kapcsolat kialakítása a családdal, amelyben a család "meg meri mutatni", hogyan működik.
Megfigyelés, feltárás
Ahhoz, hogy megértsük a tünetet, a rendszer eredő tulajdonságát, a családi rendszert kell működése közben megfigyelni. Ehhez a családtagok együttes jelenléte szükséges. Súlyos családon belüli erőszak esetében érdemes néhány alkalommal külön üléseken találkozni a bántalmazóval és a bántalmazottakkal, hogy segítsük az indulat, a félelem kontrolállását, és csökkentsük az elkövető-áldozat játszma veszélyességét. Az eddig leírtakból következik, hogy a rendszert csak a cirkuláris logika segítségével tudjuk megérteni. Ezért az oknyomozó, bűnöst kereső kérdések helyett cirkuláris kérdéseket teszünk fel, amelynek kérdőszavai a ki, mi, milyen, mit, mikor, hogyan, merre, meddig.
Kitől mit szokott ellopni a gyermek? Ki mikor veszi észre, kinek, mikor mondja el? Ki tartja ezt a legnagyobb problémának, ki bagatellizálja? Kit mi bánt a lopásban? Ki teszi szóvá a gyermeknek? Ki hogyan bünteti? Miben értenek egyet a büntetésben, miben nem? Hogyan reagál erre a gyermek, és az ő reakciója kiből mit vált ki? Honnan tud róla a testvére? Mennyi idő kell ahhoz, hogy újra lopjon? Ki mit csinál másképp, amikor nincs lopás? Ki hogyan, mivel tudja segíteni ennek a tünetmentes időszaknak a fennmaradását. Hogyan romlik el ez? Mi történik a tünet újra jelentkezése előtt? Amikor nincs lopás, jelentkeznek-e más problémák? A családban kinek milyen vágyai vannak? Kinek szokott ezekről beszélni? Milyen vágyak, tervek kaphatnak elsőbbséget ebben a családban? Ki és mit tesz a vágyai megvalósulásáért? Ki hogyan tud lemondani azokról? Ki, mikor kapja meg a család teljes figyelmét? A családterápiás ülések másik jellemző kérdése a triádikus kérdés, amikor a kapcsolatra, illetve annak változására kérdezünk rá. Hogyan változott a fia és az apja kapcsolata, amióta ez a probléma fennáll? Szerinted milyen volt a szüleid kapcsolata a bátyád tüneteinek jelentkezése előtt, és milyen azóta? Az édesanyádnak/édesapádnak szerinted milyen a kapcsolata az öcséddel? Mit gondolsz, ő hogyan szerzi meg a vágyott dolgait, és ehhez mit szólnak a szüleid? A kérdések hatására a figyelem fókusza a tünetről, a tünethordozóról fokozatosan a teljes családra tevődik át. Ez az őszinte, nyitott, a család minden tagja felé irányuló kíváncsiság új gondolkozási keretet adhat a jelenlévőknek.
Hipotéziskészítés
A kapott információk alapján a terapeuta hipotézist készít. A hipotézis egy feltételezés arról, hogyan jön létre a tünet az adott családban, milyen struktúra, jelenlegi, illetve korábbi szabály, mítosz tartja fenn, melyik életciklusban akadt el a család, mi a tünet hozadéka a család számára. Ezt a hipotézist további kérdésekkel, technikákkal (családi szobor, családrajz, közös rajz, családfa feldolgozás, helyzetek eljátszása szerepcserékkel stb.) lehet tisztázni.
Terápiás szerződés
A hipotézis tisztázása után, a terapeuta szerződést köt a családdal. Ha sikerül a fenti kérdésekkel változást elérni a tünettel kapcsolatos ok-okozati feltevésekben, akkor ennek a szerződésnek nem egyetlen, egy emberre irányuló változás lesz a célja, hanem egy olyan közös cél, amiért mindenkinek tennie kell, és ezáltal minden családtag, illetve a köztük lévő kapcsolati háló változni fog. Tehát nem arra kötünk szerződést, hogy a 16 éves fiú hagyja abba a lopást, hanem arra, hogy alakítsanak ki egy új szabályt arra vonatkozólag, hogy a két kamasz gyermeket nevelő családban, a családi vállalkozás jelen fejlettségi szintjén ki milyen felelősséget kap, milyen határ biztosítaná a vállalkozás és a család különválasztását, illetve együttműködését az összemosódottsággal szemben.
A változás katalizálása
A változás eléréséhez a terapeuta továbbra is használhatja a kérdéseket, de a verbális munka mellett alkalmaz olyan non-verbális technikákat, amelyek új tapasztalatokhoz, élményekhez juttatják a családtagokat, változhat a véleményük a másikkal kapcsolatban, jobban megismerik egymást, ráérezhetnek a másik helyzetére, a változás ízére. Ezen technikák közül már a hipotéziskészítésnél említettem néhányat. Az, hogy a terapeuta milyen technikákat alkalmaz és mikor, az függ a terapeuta eszköztárától, a kreativitásától, a korábbi tapasztalataitól és természetesen a családtól, illetve a kialakult terápiás kapcsolattól. Az üléseken történtek mellett az is nagyon fontos, hogy mi történik otthon két ülés között. Az ott történtek hogyan rezonálnak tovább a rendszerben. A terapeuta adhat házi feladatot. Pl. az elvált szülők gyerekei, akik a válás során különböző szülőhöz kerültek, bizonyos időközönként találkozzanak egy "semleges helyen", ahol a részlehajlás vétke nélkül beszélgethetnek. Ennek célja a testvéri alrendszer erősítése, amely a gyerekek számára erőforrás lehet a sok veszteség közepette. A feladatok célja a szerződésben megfogalmazott változás elérése. Akkor hatékonyak, ha alkalmazkodnak a család szociokulturális beágyazottságához. A szerződésben megfogalmazott változás eléréséhez látni kell, hogy leginkább melyik kapcsolat(ok) feszültsége jelenik meg a tünetben, hol rejlik az a feszítési pont, amelynek a változása a legtöbb kapcsolatra kihatna. Ez lesz a beavatkozási pont, idáig azonban a terapeuta gyakran csak a többi, a tünet fenntartásában kisebb jelentőségű kapcsolat változtatása árán képes eljutni. Ha túl hamar próbál a terapeuta változást elérni a tünet fenntartásában kulcsszerepet betöltő ponton, akkor növelheti a család változástól való félelmét, ezzel együtt a rendszer makacsságát, és a terápia akár meg is szakadhat.
"Nem megyünk többet, mert a gyerek egy kicsit jobban van, és én sohasem fogom helyreállítani a szexuális kapcsolatomat a férjemmel." - telefonálta egy anya/feleség, miután a második családi ülés után azt kértem, hogy a következőre gyerekek nélkül, csak a házaspár jöjjön el. A tünethozó 13 éves fiút, aki 8 éves testvérével együtt a szülei között aludt, "anyával szeretnék szeretkezni" kényszergondolatok gyötörték. Az anya tiltakozása igazolta azt a hipotézisemet, hogy a házastársi alrendszerben gondok lehetnek, de a párterápiás javaslatommal túl hamar húztam le a tünet leplét egy intim, a házaspár számára megoldhatatlannak tűnő, kapcsolatukat veszélyeztető konfliktusról. Több időt és energiát kellett volna fordítani a testvér, az apa-fiú, a kortárs kapcsolatok erősítésére, tisztázni a velük élő anyai nagymama szerepét, helyét, növelni a szülők kompetenciáját, csak ezt követően felajánlani a párterápiás ülést.
Ha a rendszer ellenáll a változásnak, hatásos lehet a kialakult működés elfogadása, annak elismerése. Az utóbbi példánál maradva, megdicsérni őket: "Milyen összetartó, meleg fészket biztosító család az önöké." Paradox feladatokkal elő is írhatjuk a tünethez vezető viselkedést, miközben megfigyelő pozícióba hozzuk őket. Például a fiúk a következő terápiás találkozásig csak a szülők között aludhatnak, de arra figyeljenek, hogy az egyik este a nagyobbik fiú alszik az anya felől, a másik este a kicsi. Figyeljék meg, hogy hat ez a fiú kényszeres gondolataira! Csökkentheti a család félelmét a változástól, ha előbb feltárjuk, hogy mi az szerintük, ami jól működik a családban, ezt hogyan lehetne megőrizni a változás során, és mire lehetne használni azt a módosult működésű rendszerben. Biztosítani kell őket, hogy nem szükséges mindent kidobni a változással. Feltehetjük azt a kérdést, hogy kinek hogyan változna meg az élete, ha hirtelen elmúlna a tünet. Ki melyik változásnak örülne, melyiknek nem. Ki veszítene legtöbbet? Ki hogyan tudná kompenzálni ezt a veszteséget? Úgy nem vehetünk el senkitől semmit, hogy ne adjunk helyette valamit, mert megbosszulja magát.
- Most már meg tudom állni, hogy nem ütök, de olyankor úgy ver a szívem, hogy halálfélelmem van. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel - panaszkodott egy korábban bántalmazó.
A párnak szüksége volt új, hatékonyabb konfliktuskezelési módszer megismerésére, de ezt csak akkor tudták alkalmazni, amikor mind a bántalmazó, mind a bántalmazott feldolgozta a saját gyermekkori traumáját, és közösen határt tudtak szabni a származási család uszításainak.
- Amióta a férjem nem iszik, dolgozik és eltartja a családot, én egyre kedvetlenebb vagyok. Rossz volt, amíg hulla részegre itta magát, és elverte az összes pénzt, de akkor én mindennap életet mentettem, elégedettség töltött el, hogy minden este enni tudtam adni a gyerekeimnek, ki tudtam fizetni a rezsinket. Ezek hőstettek voltak azokban az időkben. Mostanában meg csak éljük a szürke hétköznapokat, ráadásul a gyerekek is nagyobbak, élik a maguk kis életét. - mondta egy társfüggő feleség.
A feleség kedvetlenségét a férj a feléje irányuló elégedetlenségként kódolta, és már érlelődött az újabb visszaesés. Fontos volt egy új területet találni az anya kreatív küzdő szellemének, hogy fontosnak érezhesse magát, és tisztázni a házaspár közötti félreértéseket, javítani a kommunikációjukat. A család összefogásának köszönhetően, a feleség/anya beiratkozott egy másoddiplomás képzésre, amit el is végzett, és sikeres lett az új szakmájában.
A rendszerszemlélet szerint a tünet a patológiás rendszer eredő tulajdonsága, egyensúlyának a fenntartója. A terápia célja nem a tünet megszüntetése, hanem a rendszer működésének olyan megváltoztatása, hogy többé ne legyen szüksége a tünetre. Ez nem az egyéni felelősség eltusolását jelenti, hanem a felelősség megosztását a bűnbakképzés helyett. A rendszerszemlélet új nézőpontot adhat a családnak, ami javíthatja saját problémamegoldó képességüket. Ez a változás már a terápia korai szakaszában beindulhat, mert a családtagok előtt feltett cirkuláris, reflexív kérdések megváltoztathatják a tünettel kapcsolatos egyéni feltevéseiket, ítéleteiket, új jelentést adhatnak a viselkedésüknek. Nem mindig az a fontos, hogy válaszoljanak ezekre a kérdésekre, hanem hogy elhangozzanak.
"Én azt vártam, hogy majd jó megoldásokat, tanácsokat fogunk itt kapni, de aztán rájöttem, hogy jó kérdéseket kapunk, ami elgondolkodtat, és már nem tudok ártatlanul a korábbi módon tovább ügyködni." - fogalmazta meg találóan a véleményét egy, a családot korábban súlyos adósságokba sodró huszonéves. E megállapítás mint cseppben a tenger jeleníti meg a rendszerszemléletű családterápia lényegét. Igen, valóban ez a cél, hogy különféle változások erőszakos külsődleges előírása helyett beinduljon a család, a rendszer spontán belső változása, hogy növekvő családi önbizalommal folytathassák együttműködésüket. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Balogh Klára családpszichoterapeuta
Visszaugrás
