Rolf Gröschner és Oliver W. Lembcke a Mohr Siebeck kiadásában 2008-ban - Arisztotelész Politika című művére emlékezve - útjára indította a POLITIKA kiadványsorozatot, azzal a céllal, hogy a közjogi dogmatika általa újra visszanyerhesse politikai horizontját és a ius publicum továbbfejlődjön a ius politician irányába. A sorozat első kötete szintén az emberi méltóság témakörben született: "Des Menschen Würde - entdeckt und erfunden im Humanismus der italienischen Renaissance" (Az emberi méltóság - az olasz reneszánsz humanizmus által felfedezve és feltalálva). A tizenkét tanulmányt tartalmazó konferencia-kötet szembe kíván szállni az emberi méltóság, mint morális alapelv politikai tartalmának kiüresedésével, bemutatva a méltóság eredeti jelentését. A sorozat jelen kötete a 2006-ban Jena-ban, a Hellmuth-Loening Államtudományi Központ által "Das Dogma der Unantastbarkeit" címmel megrendezett konferencia résztvevőinek előadásait és a hozzászólások tanulmánnyá bővített írott változatát tárja az olvasók elé. A különböző szerzők írásait a méltóság abszolút érvényesülésének vitatása kapcsolja össze. "Aki hisz az abszolútumban, az határozottan tiltakozni fog a relativizálása ellen." - állítják a szerkesztők a mű előszavában. "Az Alaptörvény 1. cikk 1. bekezdése azonban nem hittétel és a hozzá kapcsolódó alkotmányjogi dogmatika nem egy örök időkre ex cathedra kinyilatkoztatott igazság."
1. Az Alaptörvény 1949. május 23-i kihirdetését követően évtizedeken át nem képezte vita tárgyát az 1. cikk 1. bekezdésének emberi méltóság klauzulája,[1] az utóbbi években azonban éles vita alakult ki arról a kérdésről, hogy az emberi méltóság abszolút módon érvényesül, vagy mérlegelés tárgyát képezi. A szerkesztők bevezető tanulmánya - "Dignitas absoluta. Ein kritischer Kommentar zum Absolutheitsanspruch der Würde" (Dignitas absoluta. A méltóság abszolút érvényesülési igényének kritikus kommentárja) - híven tükrözi a vita hevességét. A kritika tárgyát a német Szövetségi Alkotmánybíróságnak a légtér biztonságáról szóló törvény 14. § (3) bekezdését megsemmisítő 2006-os határozata képezte.[2] Ez a határozat tette ugyanis különösen élessé a vitát. Ha olvasunk a sorok között, az emberi méltóság körüli vita egyes állomásai is felsejlenek. Ha megjelenik Matthias Herdegen neve, és lábjegyzetben az Ernst-Wolfgang Böckenförde ismert kritikájára való hivatkozás, minden német közjogász tudja, miről van szó. A német szakirodalom ugyanis a Theodor Maunz - Günter Dürig nevével fémjelzett "cserelapos" kommentár 1. cikk 1. bekezdésének Herdegen általi újra kommentálását[3] tartja az egyre élesebben kibontakozó emberi méltóság vita kiindulópontjának, amelyre Böckenförde válaszolt.[4] Szintén az emberi méltóság vitához kapcsolódik az a szerzők által felemlegetett[5] 2008-as vita, hogy Horst Dreier alkalmas-e a Szövetségi Alkotmánybíróság helyettes elnöki posztjára. Dreier ugyanis a kínzás abszolút tilalmánál a tettes és az áldozat méltóságának ütközéséből kiindulva megjegyezte: "Ezekben a konstellációkban nem lenne szabad kizárni a[z állami] kötelezettségek beavatkozást igazoló ütközését."[6] Visszatérve a légkör biztonságáról szóló határozat kritikájához, a szerzők az említett határozatot állítják ugyan a célkeresztbe, de tulajdonképpen a Szövetségi Alkotmánybíróság emberi méltóságra vonatkozó egész addigi gyakorlatát is megkérdőjelezik.
- 587/588 -
A Kantra emlékeztető - Dürig-től származó - "Objektformel" (a tárgyként kezelés formulája)[7] kapcsán a schopenhaueri kritikát idézik,[8] és azt bizonygatják, hogy maga a Szövetségi Alkotmánybíróság is "Leerformel"-nak (üres formula) tartja. A Szövetségi Alkotmánybíróság ugyanis a lehallgatási ügyben úgy fogalmazott, hogy minden "azoktól a megállapításoktól függ, hogy az emberi méltóságot milyen körülmények között lehet megsérteni. Ezt nyilvánvalóan nem lehet általánosan megállapítani, hanem mindig csak a konkrét esetre tekintettel. Általános formulák, mint, hogy az embert nem szabad az államhatalom puszta tárgyává alacsonyítani, csupán az irányt jelölik ki, amely elvezet az emberi méltóság sérelmének eseteihez."[9] Kritizálják a Szövetségi Alkotmánybíróságnak az alkotmány egységének megőrzésére irányuló gyakorlatát is, amennyiben az elvezetett az Alaptörvény 1. cikk 1. bekezdésének és 2. cikk 1. bekezdésének összekapcsolásához (általános személyiségi jog) és "a magánélet érinthetetlen magja" fogalom megjelenéséhez. Az intimszféra magjának problémáját, amelynek érintettsége esetén nincs helye az arányosság követelménye szerinti mérlegelésnek, a naplófeljegyzések büntetőeljárásban való értékelhetőségéről szóló határozattal szemléltetik. A Tanács tagjainak fele ugyanis úgy gondolta, hogy a személyes, abszolút érinthetetlen intimszféra büntetőeljárás számára hozzáférhetetlen magját önmagából kiindulva kell meghatározni; ha azonban a meghatározására büntetőjogi szempontok hatnak, a büntetőjog tárgyiasítja az emberi méltóságot.[10] A szerzők nem értenek egyet az 1. cikk 1. bekezdésének a szociális állam elvével való összekapcsolásával az életfogytig tartó szabadságvesztés ügyben, amelyben a testület kimondta, hogy az "emberhez méltó létezés"-hez szükséges "létminimum" magában foglalja az elítélt valamikori szabadulásának kilátását is.[11] A légkör biztonságáról szóló határozat kapcsán pedig a határozat retorikáját és a testület fantáziatlanságát róják fel. A felháborodást a következő mondat, illetve annak a "teljességgel" kifejezése váltotta ki: "Az 1. cikk 1. bekezdésének érvényesülése mellett teljességgel elképzelhetetlen, törvényi felhatalmazás alapján olyan ártatlan embereket, akik, mint az eltérített repülőgép személyzete és utasai, reménytelen helyzetben vannak, szándékosan megölni." A szerzők azt a kérdést teszik fel, hol maradt ebben az ügyben "az állampolgárok összességével szemben fennálló védelmi kötelezettség" Schleyer határozatból[12] ismert konstrukciója? Szerintük pont az volt a "teljességgel elképzelhetetlen" erőszakos megfogalmazás célja, hogy a fenti kérdést ne kelljen feltenni. A szerzők álláspontja szerint ebben az ügyben is a korábban jól bevált "háromszög konstellációt" kellett volna alkalmazni, amelynek egyik oldalán az eltérített repülőgép utasainak a beavatkozás elhárítására irányuló igénye (Abwehrrecht), a másik oldalon a földön lévő potenciális áldozatok védelmi igénye (Schlitzpflicht) áll, és a háromszög csúcsán az államhatalmat gyakorló fegyveres erők. A vád az, hogy a testület figyelmen kívül hagyott egy, szintén az alkotmány védelmében részesítendő pozíciót. Ezt a jogtudománnyal összeegyeztethetetlennek tartják: "Justitia csupán egy mérleggel nem lenne a jogi igazságosság allegóriája." Felvetik, hogy okosabb lett volna, ha a testület a hatásköre hiányát állapította volna meg, és a repülőgépen lévő áldozatokról ugyanúgy hallgatott volna, mint a földön lévő áldozatokról.
2. A kötet soron következő tizenegy tanulmánya átfogó képet ad a német szakirodalomnak a vitában elfoglalt álláspontjáról. Különösen érdekes adalékokat találunk a vitához a 1. cikk 1. bekezdés négy kommentátorának - Christoph Enders,[13] Matthias Herdegen,[14] Wolfram Höfling,[15] Philip Kunig[16] -írásában. Dieter Hömig - aki a Szövetségi Alkotmánybíróság első Tanácsának bírája volt 2006. április 25-ig -, a karlsruhei kollegáinak tett ígéretéhez híven, miszerint nem csatlakozik a Szövetségi Alkotmánybíróság volt alkotmánybírákból álló negyedik Tanácsához, akik azt hiszik, hogy jobban ismerik az alkotmányt, mint az aktív bírák, az Alkotmánybíróság emberi méltóságra vonatkozó gyakorlatát mutatja be. A légkör biztonságáról szóló törvény kapcsán kifejti, hogy a testület az ember alanyi jogállásának a saját tettekért való felelősség elemére épített, amikor kimondta, hogy az emberi méltósággal csak a repülőgépet eltérítő bűnelkövető lelövése összeegyeztethető. A ki-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
