Tudományos munkáknál, különösen persze az alkalmazott kutatás szintjén, de alapkutatási szinten is elkerülhetetlen, hogy a megjelenést követően a tartalom amortizálódása megindul: az állókép - amelyet a vizsgálódó az olvasó elé vetít - elkerülhetetlenül avulásnak indul, pusztán az időmúlás okán. Az várható-elvárható, hogy a kutatás megállapításai időtállóak legyenek, de az inkább a kivételek közé tartozik, amikor a mű tartalmát az idő nem csak igazolja, hanem megállapításai érvényességére még rá is erősít. Ez a helyzet Csaba László munkájával, amelyet 2009-ben tett közzé angol nyelven, tehát keletkezése az azt megelőző, adott esetben a 2008-as nagy válságot megelőző időre tehető, vagy több fejezete azzal egyidőben keletkezett. A válság nemcsak igazolta a címet (bár a krízist a szerző kérdőjellel, azaz kérdésként és nem állításként tételezte), hanem bizonyos értelemben "rá is tett egy lapáttal", legyen szó akár a közgazdasági gondolkodás válságjelenségeiről, akár az európai integráció "taposóaknáiról".
A 2008-as válságot követő 2010-es államadóssági válság - válság a válságban: még ki sem keveredett a világgazdaság a "nagy" válságból, már benne van az annak kezelési módjából adódó újabban (állami mentőövek bajba jutott bankoknak és más vállalatoknak az állami költségvetések terhére eladósodás révén) - olyan, a kutató számára "hálás" módon mind a témaválasztás, mind a szerző kifejtett álláspontja, főbb megállapításai tekintetében szerencsés helyzetet teremtett, amikor ezek nem vesztettek meggyőző erejükből, hanem inkább igazolódtak.
1. A mű egyfajta "hármasoltárként" három nagy témakör köré csoportosul. Az első nagyobb rész elméleti alapkérdéseket boncolgat ("Tiszta elmélet" címmel), a második témakör a szerző ismert összehasonlító közgazdaságtani érdeklődésének megfelelően[1] az 1990-es fordulatot követő változásátalakulás gazdasági fejlődéstörténeti elemzését adja, mintegy a gazdasági történéseken mutatva be, demonstrálva a közgazdasági gondolkodás válságjelenségeinek gyakorlati megjelenését, és ebben a körben értelemszerűen feltéve elemzésére a "pontot": az "európaizáció" buktatóit, végül harmadik témakörként visszatér az alapkérdéshez: a fenntartható fejlődés egy új elméletének kilátásaihoz.
A munka tehát egy szivárványívszerű gondolati ívet jár be: elmélettől nemzetgazdaságok fejlődésmenetén, az EU-integráció mozgási irányán keresztül vissza az elmélethez. A szerkezet tehát meggyőzően alapozza meg a szerteágazó problematika egységes gondolatmenetbe foglalását: az első ránézésre divergáló témák szerves egységbe fonódnak. Ennek garanciája az a módszer, ahogyan az egyes fejezetek végén a szerző összefoglalja megállapításait, és jelzi a következő részekre vonatkozó[2] főbb vizsgálati irányokat, mintegy "megágyazva" a következő fejezeteknek. Ugyanígy a fejezetek élén rövid visszautalás[3] van az előzményekre, így a gondolatmenet konzisztenciája biztosított.
2. A terjedelmes munka részletekbe menő tartalmi bemutatása helyett inkább az egyes részek átfogó ismertetésére szorítkozunk azzal, hogy kiragadunk egy különösen aktuálissá vált témát: az "európaizáció"-elnevezéssel[4] illetett elméleti problémakört.
Az első témakör a közgazdasági gondolkodás válságát elemezve annak "amerikanizálódását" észleli és mutatja be kritikai éllel:[5] a szerző a "hasznos ismeretek" hiányát hozza fel Blinder nyomán és már itt megfogalmazza az általa kopernikuszi fordulatnak nevezett változtatás igényét. A szerző szerint a modern közgazdaságtan inkább egyfajta módszertan vonásait vette fel, túlteng a matematikai megközelítés, ezért módszertani szempontból a szerző a pluralizmus igényét veti fel.[6]
A második témakör az átalakulás gazdaságtanát rajzolja meg széles vonásokkal: a kelet-európai országokra fókuszálva, de figyelembe véve Kína, Vietnam vagy Kuba esetét is.[7] Az egyes gazdaságok (-csoportok) áttekintése arra a következtetésre vezet, hogy a piacgazdaságra való áttérés, sőt az EU-csatlakozás nem feltétlenül jelentett ugyanakkor homogenitást a fejlődésben: a közös vonások számos jelentős kü-
- 533/534 -
lönbségen keresztül jelentkeznek. Az idő igazolta, a válságban - a monográfia megjelenése után - tanúsított kormányzati magatartások pedig megerősítették a szerző megállapítását, hogy ilyen közös vonás - váltakozó hangsúllyal - a történelmi mértékű visszaesés valószínűsége, mivel a közpolitika érdekcsoportok zsákmányává (hostage) vált. Mindez egyfajta - a szerző által találóan - makroökonómiai populizmusnak nevezett jelenséghez vezetett.[8] Ebben is okát látja a szerző annak, hogy az EU-csatlakozás nem "fordította ki sarkaiból" a közép-európai országcsoportban a világot, nem teremtett teljesen és gyökeresen új helyzetet, még a gazdaságelméleti lehetőségek határain belül sem. A szerző e fejleményeket előzetes következtetésekben foglalja össze, amely azonban már átvezet az "európaizálódás" fejleményeit taglaló V-VIII. fejezethez.
3. Az európai integrációba való beilleszkedés - európaizáció - mind a gazdaságpolitika, mind a közgazdaságtudomány, mind a jogtudomány számára keserves feladat a 2004-ben csatlakozott országok számára.[9] Ugyanakkor magáról az EU-ról sem mondhatni egyszerűen azt, hogy "köszöni, jól van": bár három sikeres bővítést tudhat maga mögött, a '80-as, '90-es évek dinamizmusa helyébe a nagy víziók hiánya, a stagnálás lépett.[10] Ehhez járult az euró-zóna stabilitása egyetlen garanciáját jelentő Stabilitási és Növekedési Paktum ismert kritériumainak megsértése a három nagy tagállam részéről -következmények nélkül. Az elharapózó légkört a szerző találóan minősíti a "distrust and disloyalty"[11] atmoszférájának. Nos: ezek alighanem látnoki szavak - a rossz példát az új tagok is követik, a következményeket pedig napjaink eurója és Európája nyögi. A szerző ezt követően az EU válságjelenségei szempontjából sorra veszi az egyes főbb témaköröket: a közös valuta, a Lisszaboni "Agenda", az ambiciózus célkitűzés: a világ legversenyképesebb régiója sorsa, amelyeket a az EU alapvető - az északi, déli és keleti bővítés által növelt[12] -diverzitásával - a különbségek tartós voltával - szembesít. A jövőre nézve a szerző azt a következtetést vonja le, hogy az empirikus vizsgálat hozadéka egy pragmatikus kompromisszumok sorozatával fémjelzett fejlődésmenet. Ez azonban bár inkoherens fejlődésmenet fennmaradását vetíti előre, nem feltétlenül regresszív.
Az EU jövőjét tárgyaló VII. fejezet foglalkozik a Lisszaboni[13] Szerződés - általa a recenzens szerint indokolatlanul alábecsült - jelentőségével: megítélésünk szerint az EU de facto új szerződéses alkotmánya "hozta", amire az adott stádiumban az integráció képes volt és konszolidálta a már-már átláthatatlan, áttekinthetetlen európai joganyagot.[14] Ezt követi az egyes résztémák feldolgozása: a közös mezőgazdasági politika, az egységes belső piac, az Európai Bíróság szerepe, majd e fejezet sokatmondó záró címe (Is Hungary an eternal loser?) által jelzett számvetés, amely még az euró zónához való magyar csatlakozás - azóta bel- és külgazdasági okokból egyaránt körvonalak nélkülivé vált - esélyeit mérlegeli.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
