A másik ember életének elvétele a jog kialakulásának kezdetétől minden társadalomban büntetendő magatartásként nyert szabályozást, míg az élet önkezű kioltásának megítélése korszakonként változott.
Az archaikus római jogban - tekintettel arra, hogy intézkedései miatt számos római polgár önkezével vetett véget életének - Róma ötödik királya Tarquinus Priscus azért, hogy az önkényuralma elől a halálba menekülőket az öngyilkosság elkövetésétől visszatartsa, úgy rendelkezett "hogy az öngyilkosok holttestét fel kell kötni a keresztre, s hagyni, hogy a madarak és a vadállatok takarítsák el a tetemeket".[1] Ez idő tájt tehát az öngyilkosság a holttest megbecstelenítését vonta maga után, egyéb következményekkel azonban nem járt. A köztársaság időszakában a polgári személyek öngyilkossága, illetve annak megkísérlése változatlanul nem eredményezett büntetőjogi szankcionálást. Nem büntették azt sem "aki magát a mélybe vetve akart öngyilkosságot elkövetni, ennek során azonban valaki másra zuhan, s azt agyonütve ő maga életben maradt, mivel cselekménye nem a dolus, csak a culpa lata fogalma alá sorolható be".[2] Ezzel szemben halálbüntetés fenyegette azt a rabszolgát, aki bár tudott az ura öngyilkossági szándékáról, ám annak elkövetéséhez segítséget nyújtott, illetve annak megakadályozását elmulasztotta. A császárkor első évszázadában számos római polgár azért vetett véget önkezével az életének, hogy megakadályozza a halálra ítélését, azaz megmentse a becsületét, illetve hogy meggátolja vagyonának az elkobzását. A vádlott halálával ugyanis a büntetőeljárás is megszűnt, azaz post mortem rei halálos ítéletet nem hozhattak és főbüntetés nélkül mellékbüntetés, így vagyonelkobzás kimondására sem volt lehetőség. "Ezen szabályozás értelmében tehát, amennyiben a vádlott az ítéletnek elébe menvén a büntetőeljárás során sikeres öngyilkosságot követett el, úgy végrendelete érvényben maradt, s ennek értelmében vagyona nem a fiscusra, hanem végrendeleti örököseire szállott".[3] Ennek meggátlása érdekében - amint arra Mommsen rámutat - később az öngyilkossal szemben ilyenkor is lefolytatták az eljárást, alapvetően annak tisztázása végett, hogy milyen ok miatt rövidítette meg az életét, és amennyiben igazolást nyert, hogy arra a vagyona elkobzásának megakadályozása céljából került sor, a halál bekövetkezése ellenére is elítélték.[4] Mindez természetesen azt eredményezte, hogy a fiscus örökölt, azaz a vádlott nem akadályozhatta meg öngyilkosságával az örököseit fenyegető vagyonelkobzást. Hadrianus idején a vagyonelkobzás foganatosításához büntetőeljárás lefolytatására, illetve ítélet meg-
- 193/194 -
hozatalára sem volt már szükség, mert önmagában az öngyilkosság tényét a bűnösség beismerésének tekintették.
Más megítélés alá esett, ha katona vetett véget önkezével az életének, figyelemmel arra, hogy a katona által megvalósított, illetve megkísérelt öngyilkosságot dezertálásként értékelték és ezért - ha valamilyen kimentési ok nem állt fent - halállal büntették. Kimentési oknak minősült például a gyász, a betegség vagy az alkoholos befolyásoltság.
Tehát mindebből egyértelműen megállapítható, hogy a "római jog csupán a katona által elkövetett öngyilkossági kísérletet bűntette, aminek pusztán honvédelmi tekintetek voltak okai".[5]
A kánonjogra determináló hatással volt Augustinus azon felfogása, amely a "ne ölj" tilalmat kiterjesztette az öngyilkosságra is. "Noha az ancyrai zsinat (314) és a korai egyház atyák - Ambrosyus és Hieronymus - még engedtek kivételt, ha egy leány nemi erőszakot szenvedett el és becsületét másképpen nem tudta megőrizni, az orlcans-i (533), bragai (563) és auxerre-i (613) szinódus már követette az ágostoni felfogást. A Decretum Graciani az öngyilkosságot gyilkosságként bünteti: Qui se ipsum occidit, homicida est."[6] A kánonjog tehát az élet sajátkezű elvételét kiátkozás alapjául szolgáló bűnnek tekintette, és azt büntetendővé nyilvánította. Ezt az augustinusi felfogást Aquinoi Tamás azzal a tétellel egészítette ki, hogy az ember felelősséggel tartozik a közösségnek, és ezért sem dobhatja el az életet magától. Mindez kihatott az öngyilkosságot eredményesen elkövetőkre is, mert egyházi közreműködéssel eltemetésükre nem kerülhetett sor, és gyakran a holttestet is megbecstelenítették. A későbbiek során az öngyilkosság okától függetlenül az európai államok többsége - felélesztve a római jogi hagyományokat - az öngyilkos vagyonát elkobozni rendelte, azaz abból a törvényes örökösök nem részesülhettek. Egyes törvénykönyvek az élet önkéntes megrövidítését gyilkosságnak minősítették, így annak elkövetőjét az öngyilkosság sikertelensége esetén a legsúlyosabb büntetéssel fenyegették, de arra is akad példa a középkori jogtörténetben, hogy a hozzátartozókat szankcionálták abban az esetben, ha nem tettek meg mindent az öngyilkosság elkövetésének megakadályozása érdekében.
Bűntette az eredményes öngyilkosságot például az 1670-ik évi francia Ordonnence. Az öngyilkos vagyonát elkobozták, hulláját arccal a földre fordítva hurcolták végig az utcákon, miközben a járókelők sárral és kővel dobálták, majd a holttestet felakasztották.
A szuicid cselekmények megítélése a kontinentális jogfejlődés körében alapvetően változott meg a felvilágosodás legjelesebb gondolkodói (Donne, Montesquieu, Hume, Voltaire, Rousseau) nézeteinek terjedésével, aminek következtében az 1800-as évek elejére az élet önkezű elvételének megkísérlését vagy annak végrehajtását szankcióval sújtó rendelkezéseket hatályon kívül helyezték. A felvilágosodás eszmerendszerét determináló filozófusok okfejtései szerint ugyanis az elhunyt személy megbüntetése a büntetőjog alapelveivel, az öngyilkossági kísérlet szankcionálása pedig a büntető jogpolitikával ellenkezik. Meg kell azonban jegyezni, hogy a korszak egyik legkiemelkedőbb gondolkodója Immanuel Kant az élet önkezű elvételét gyilkosságnak értékelte, mert okfejtése szerint "Önmagunk megfosztása az élettől bűntett (gyilkosság). Úgy is tekinthetjük, mint saját kötelességünk megszegése más emberekkel szemben … végül akár Istennel szemben is, … ha figyelmen kívül hagyom is mindezeket a szempontokat az ember pusztán azért, mert személy, mégis csak köteles fenntartani életét, s ezt önmaga iránti (méghozzá szigorú) kötelességének kell tartania … … tehát, ha tetszés szerinti céljának puszta eszközeként rendelkezik magával, akkor a saját személyében (homo noumenon) levő emberiséget alacsonyítja le, holott mégiscsak erre bízták az ember (homo phaenomenon) fenntartását".[7] Kant idézett gondolatai materializálódtak az angol-szász jogfejlődés során, mert Angliában 1882-ig létezett az öngyilkos holttestének meggyalázásával kapcsolatos gyakorlat, míg az öngyilkosság kísérlete egészen 1961-ig bűntettnek minősült.
Európa számos országához hasonlóan a magyar jogrendszerben is, az öngyilkosság szankcionálása a kánonjogból eredeztethető és a következmények is hasonlóak voltak. Így az egyház megtagadta az öngyilkos egyházi eltemettetését, illetve az öngyilkos vagyonának egy részét elkobozták. 1791-től az öngyilkosságot azonban világi síkon már nem büntették, az egyházi következmény azonban tovább élt.
Vuchetich Mátyás 1819-ben annak a véleményének adott hangot, amely szerint valójában az emberölés nem csak más embernek a megölését foglalja magában "hanem önmagának a megölését is jelenti, amit öngyilkosságnak neveznek. Hogy az öngyilkos nemcsak erkölcstelenül, hanem törvénytelenül is cselekedik, eziránt nincs semmi kétség… Ezek a megfontolások kétségtelenül biztosítják a törvényhozónak a jogot az öngyilkosság büntetésére … A mi jogunkban nincs írott szabály az öngyilkosságról, de a szokás folytán régi idők óta már érvényes, hogy az öngyilkostól megtagadják a tisztességes eltemettetést. Gonosz tettnek a kísérletét büntetéssel sújtani nem volna tanácsos … Az öngyilkosságra kész embert sem a büntetés súlyossága, sem a mértékletessége az elkövetéstől nem tartja vissza".[8]
1852-ben hatályba lépett Magyarországon is az oszt-
- 194/195 -
rák Büntető Törvénykönyv, amely az öngyilkossági kísérletet kihágásként értékelte.
Amint azt Pauler Tivadar is kifejti "Az öngyilkosság (autochiria) a bűntettek közé nem sorozható, minthogy a büntetőjog általános elveinél fogva önmaga ellen bűntettet el nem [lehet] követni".[9]
A bűntettekről és vétségekről szóló 1878. évi V. törvénycikk (továbbiakban: Csemegi Kódex) az öngyilkosság megkísérlőjét nem rendelte büntetni. Edvi Illés Károly szerint "Bármily kevéssé vagyunk hajlandók az embernek élete fölötti jogát azon értelemben elismerni, hogy azt megsemmisíthesse: az öngyilkosságot büntetendő cselekménynek még sem fogadhatjuk el. Ez lévén kiindulási pontunk".[10]
Finkey Ferencz is azon az állásponton van, hogy "Az öngyilkosság, jóllehet a törvény nem mondja, hogy az emberölés más ember életének kioltása, a BTK. értelmében nem tekinthető emberölésnek, mert a törvény az öngyilkosságra való reábírást és segítségnyújtást önálló cselekményekké tévén, ezzel kifejezte, hogy az öngyilkosságot és annak kísérletét, mint a tettes által önmaga ellen elkövetett sértést nem akarta büntetni".[11]
Angyal Pál az öngyilkosság büntetlensége mellett szóló érveket a következők szerint foglalja össze:
a) amennyiben az öngyilkosság eredményes, úgy nincs olyan személy, akit felelősségre lehetne vonni,
b) ha az öngyilkosság sikertelen a büntetés lehetősége adott, azonban attól mégis el kell tekinteni, mert
ba) az öngyilkos nyilvánvalóan beszámíthatatlan,
bb) a saját élet önkezű elvétele nem jogtalan,
bc) az öngyilkos saját életéhez való jogáról mond le,
bd) büntetőpolitikai okok az öngyilkosság büntetendővé nyilvánítása ellen szólnak.
Büntetni rendelte azonban a Csemegi Kódex "Az ember élete elleni bűntettek és vétségek" című fejezetben "Részesség öngyilkosságban s az amerikai párbaj" jogirodalmi elnevezéssel az öngyilkosságban való közreműködést, illetve szerepvállalást.[12] Edvi Illés Károly szerint ugyanis, fontos büntetőpolitikai és erkölcsi érvek szólnak az öngyilkosság büntetlenül hagyása mellett, de "mindebből semmi sem esik a rábeszélő vagy a segítő mentségére. Ez utóbbi nyugodt elmével, teljes öntudattal és hideg számítással működik közre embertársának megsemmisítésén".[13] Ugyanakkor Edvi Illés Károly az amerikai párbajt, nem párbajnak, hanem élet elleni bűntettnek, gyilkosságnak tekinti. Ezzel szemben Fayer László az amerikai párbajt öngyilkosságnak minősíti, melynek során az, akinek a számára a sors nem kedvezett, a megállapodásuk szerinti időn belül önkezével vet véget az életének. Finkey Ferencz viszont annak a véleményének ad hangot, amely szerint "az öngyilkosság büntetlenségéből logikailag az következnék, hogy az öngyilkosságra való reábírás (felbujtás) és az abban való segédkezés sem büntetendő, mert alapcselekmény nélkül nincs részesség … [a magyar Btk.] … azonban abból indul ki, hogy a Btk. feladata nem a logikai következetesség szigorú megtartása, hanem az élet szükségleteinek kielégítése. A gyakorlati élet pedig, igazságosnak és szükségesnek tartja, hogy azok, akik nincsenek oly megzavart lelki állapotban, mint az öngyilkosságot elkövetni akaró személy … megfelelő büntetéssel sújtassanak".[14]
Angyal Pál - Lisztre utalva - "az öngyilkosságban részességet" azért tartja büntetendőnek, mert, ha a kívánatra ölés bűncselekményt valósít meg "úgy az öngyilkossághoz járuló segély nem maradhat büntetlenül, mert különben előállna az a különösség, hogy, aki halálosan megsebesült embertársának, hogy ezt kínjaitól megszabadítsa, mérget ad át, sőt kezét szájához vinni segíti, nem volna büntethető, - ha ellenben beadja annak a mérget, úgy bűntettetnék; és ha a segély büntetésre méltó, úgy a felbujtás - mint súlyosabb forma - is az".[15]
A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény ugyancsak kizárólag az öngyilkosságban való közreműködést rendelte büntetni.[16] A miniszteri indokolásban kifejtettek szerint "Az öngyilkosság a szocialista erkölccsel ellentétes, a szocialista büntetőjog szempontjából pedig olyan társadalomra veszélyes cselekmény, amely csak azért nem büntethető, mert vele szemben a büntetés céljai nem valósulhatnának meg. Ennélfogva az öngyilkosság értékelésével nincs ellentétben, sőt azzal a legteljesebb összhangban áll a közreműködés pönalizálása".[17] Mindezt Horváth Tibor - a forrás megjelölése nélkül, teljes
- 195/196 -
egészében megismételve Angyal Pál okfejtését - azzal egészíti ki, hogy amennyiben a kívánatra ölés büntetendő, úgy az öngyilkosságban való közreműködés sem maradhat büntetlen. Az ellenkező esetben ugyanis, az az elfogadhatatlan helyzet állna elő, hogy "aki szenvedéseinek megszüntetése végett halálosan megsebesült embertársának mérget ad át, sőt kezét szájához emelni segíti, nem volna büntethető, míg ha a mérget be is adja, szándékos emberölés miatt felel. Ha pedig a segély büntetésre méltó, úgy a felbujtás - mint súlyosabb részességi forma - is az".[18] Horváth Tibor - ugyancsak Angyal Pál gondolataival[19] egyezően - kifejti azt is, hogy az öngyilkost elmebeli állapotára tekintettel, nem lehet beszámítható állapotúnak tekinteni, és erre figyelemmel büntetni, azonban ez a büntetőpolitikai megfontolás nem érvényesülhet az öngyilkosságban közreműködők tekintetében, mert az öngyilkost "felbujtó és a cselekményt elősegítő személy beszámítható állapotban nyugodt megfontolás alapján működik közre, embertársa életének elpusztításában. Ahelyett, hogy tettének erkölcsi helytelenségéről meggyőzné, és tettéről lebeszélni igyekezne, gyakran maga kelti fel benne, vagy erősíti meg az ún. társadalmi menthetetlenségének előítéletét, s az ezen alapuló öngyilkossági szándékát".[20]
Az alapeseten a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (továbbiakban: korábbi Btk.) nem változtatott,[21] azonban a minősített esetek kodifikálását a törvényhozó mellőzte.
A jogi szabályozás terén rendkívül jelentős változást hozott a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXII. törvény, amely kiegészítette a korábbi Btk. 166. §-át, azaz az emberölés törvényi tényállását.[22] Az említett törvény miniszteri indokolása szerint a gyermekek fokozottabb védelmének biztosítása érdekében vált szükségessé az öngyilkosságban való közreműködésre vonatkozó szabályozás módosítása, és az emberölés tényállásának bővítése, mert a bírói gyakorlat a speciális passzív alanyok esetében, a rábírással elkövetett öngyilkosságban való közreműködést emberölésnek minősíti. A módosítás szerint tehát emberölés tetteseként felel, aki a tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt öngyilkosság elkövetésére bírja rá.
Az új Büntető Törvénykönyv, azaz a 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) alapján ugyancsak az emberölés alapesete szerint büntetendő, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt bír rá öngyilkosságra, ha az öngyilkosságot elkövetik.[23] Tehát, az említett törvényi rendelkezést a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXII. törvény vezette be a korábbi Btk.-ba, de azt a jogalkotó változatlanul átemelte a Btk.-ba.
A Btk. miniszteri indokolása kifejti, hogy az emberölést az valósítja meg, aki mást megöl, azaz az öngyilkosság, illetve annak kísérlete nem esik a büntetőjogi elbírálás körébe. Az öngyilkosságra való felbujtás vagy a bűnsegédi közreműködés azonban már igen, ezt a törvény sui generis bűncselekményként külön szabályozza. Az öngyilkosságra rábírás szempontjából jelentősége van azonban a sértett életkorának, beszámítási, illetve akaratnyilvánítási képességének. A törvény vélelmezi, hogy a tizennégy év alatti sértett nem képes arra, hogy a cselekménye következményeit felismerje, és, hogy ennek a felismerésnek megfelelő magatartást tanúsítson. Ezért az ilyen sértettet öngyilkosságra rábíró személy nem öngyilkosságban való közreműködésért, hanem az emberölés bűntettének az elkövetése miatt felel, és ugyancsak az emberölés bűntettét valósítja meg az is, aki akaratnyilvánításra képtelen személyt bír rá az öngyilkosságra. A passzív alany ezekben az esetekben maga hajtja végre a konkrét ölési magatartást, de ezt az elkövető pszichikai ráhatásának eredményeként teszi, az öngyilkosság tulajdonképpen nem a passzív alany saját, hanem a rábíró szándékának és akaratának megfelelően következik be. "A joggyakorlat korábban ezekben az esetekben közvetett tettesként megvalósított emberölés bűntettének az elkövetését állapította meg, ez azonban dogmatikailag vitatható volt, tekintettel arra, hogy közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekményt e cselekményért nem büntethető vagy tévedésben lévő személy felhasználásával valósítja meg, az öngyilkosság pedig nem bűncselekmény. A törvény ezt a problémát oldja meg azzal, hogy az emberölés bűntettének elkövetési magatartásaként értékeli, ha az elkövető tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt bír rá öngyilkosságra".
A miniszteri indokolások helyesen mutattak rá arra, hogy a szóban forgó passzív alanyi kör tekintetében a jogalkalmazói gyakorlat az öngyilkosságra rábírást - helyesen - emberölésként és nem öngyilkosságban közreműködésként értékelte. Az is megfelel a tényeknek, hogy a "joggyakorlat", azaz a Kúria még Legfelsőbb Bíróságként, közvetett tettesi minőséget kapcsolt az ily
- 196/197 -
módon létrehozott emberöléshez, mely álláspont - 2001-ig lényegében teljes körű - jogirodalmi támogatást is kapott.
A miniszteri indokolásokból kitűnik, hogy a jogalkotót a gyermekek, valamint az akaratnyilvánításra képtelen személyek fokozottabb védelmének biztosítására törekvés szándéka vezette, a kodifikáció eredményeként azonban egy abszurd helyzet állt elő.
A beszámítási képességnek két összetevője van, nevezetesen a felismerési és az akarati képesség. A felismerési képesség a cselekmény következményeinek az előrelátását jelenti. Lehetséges, hogy egy adott cselekmény kifejtésekor a felismerési képesség teljesen hiányzik, de elképzelhető az is, hogy a beszámítási képességgel nem rendelkező személy a cselekményének következményeit felismeri, azonban annak társadalmi hatását már nem tudja megfelelően értékelni. A beszámítási képesség másik összetevője, vagyis az akarati képesség ezzel szemben azt jelenti, hogy a felismerési képességgel rendelkező személy szabadon alakíthatja ki akaratát és annak megfelelő magatartást tud tanúsítani. Amennyiben az előbbiekben említett két alkotó elem közül aktuálisan bármelyik hiányzik, az egyben a beszámítási képesség teljes hiányát eredményezi.
A Btk. rendelkezéseire figyelemmel nincs beszámítási képessége a gyermekkorúaknak (Btk. 16. §), a kóros elmeállapotú [Btk. 17. § (1) bekezdés], valamint a kényszer és fenyegetés hatása alatt álló személyeknek [Btk. 19. § (1) bekezdés].
A korábbi - a 2012. évi LXII. törvénnyel még nem módosított - Btk.-n alapuló jogalkalmazói gyakorlat a tizennegyedik életévüket be nem töltött, továbbá a kóros elmeállapotú személyek öngyilkosságra rábírását emberölésnek minősítette. Ez a jogalkalmazói gyakorlat teljességgel megfelelt a dogmatika követelményeinek, hiszen, ha valaki nem képes felismerni cselekménye következményeit, vagy annak társadalmi jelentőségét, az ilyen személy arra történő rávétele, hogy az életét saját kezűleg oltsa ki, pszichés módon elkövetett emberölést valósít meg. Az sem képezte vita tárgyát, hogy a passzív alany életkorára, valamint, ha a kóros elmeállapot egyben védekezésre képtelenséget is eredményezett, az öngyilkosságra való rábírással az elkövető ilyenkor az emberölés minősített esetét tehát a korábbi Btk. 166. §-a (2) bekezdésének i) vagy j) pontját hozta létre.[24] Az elkövetői alakzat tekintetében azonban valóban ellentétes álláspontok alakultak ki. Annak a nézetnek, amely szerint, ha rábírás az elkövetési magatartás nem a Csemegi Kódex 283. §-a alapján [öngyilkosságban részesség], "hanem, mint az emberölés közvetett tettese büntetendő az a látszólagosan reábíró tevékenységet kifejtett egyén, ki beszámítási képességgel nem bíró egyént vitt bele az öngyilkosságba" [25] - Angyal Pál a letéteményese. Ezt az okfejtést fogadja el és ismétli meg - kiterjesztve azt mindkét elkövetési magatartásra - Horváth Tibor, aki szerint "Amennyiben a cselekmény tizennégy éven aluli gyermek vagy beszámíthatatlan személy vonatkozásában valósult meg, a tényállás [mármint az öngyilkosságban közreműködés] alkalmazása kizárt, s a cselekményt - amennyiben annak feltételei fennállnak - mint a közvetett tettesség esetét a szándékos emberölésre irányadó szabályok szerint kell elbírálni."[26] Horváth Tibor az idézett sorokat az 1961. évi V. törvény hatálya idején fogalmazta meg. A "Közreműködés az öngyilkosságban" elnevezésű törvényi tényállásnak - a korábbi Btk. szabályozásától eltérően - minősített esete is volt. Így súlyosabban rendelte büntetni az 1961. évi V. törvény a cselekményt, ha az öngyilkos fiatalkorú, vagy olyan személy volt, akit elmebetegsége, gyengeelméjűsége vagy tudatzavara a cselekmény megítélésében korlátozott [225. § (2) bekezdés]. A kodifikációs struktúra elemzése által jutott Horváth Tibor arra a következtetésre, hogy a törvény két bekezdésének az egybevetéséből következően az (1) bekezdés a teljes beszámítási képességgel rendelkező tizennyolcadik életévüket betöltött személyek tekintetében alkalmazható "míg a (2) bekezdés körében írt magatartás passzív alanya a fiatalkorú, azaz tizennegyedik életévét már betöltött, de tizennyolcadik életévét még meg nem haladott személy, illetve olyan személy, akinek beszámítási képessége korlátozott".[27] Amennyiben a rábírás vagy segítségnyújtás gyermekkorú, továbbá beszámíthatatlan személy tekintetében valósult meg - amint már említettem - Horváth Tibor szerint a közvetett tettesként elkövetett szándékos emberölés jön létre. Ezeket a sorokat a későbbiek során Horváth Tibor - aki tehát Angyal Páltól eltérően ekkor még nem tesz különbséget a két elkövetési magatartás büntetőjogi következményével kapcsolatban - szó szerint megismételte.[28] A Kúria még Legfelsőbb Bíróságként - de már a korábbi Btk. hatálya idején - meghozott, egyik eseti döntésében a következőkre mutatott rá: "Az öngyilkosságban közreműködés passzív alanya bárki lehet, az öngyilkosságra rábírás szempontjából azonban jelentősége van a sértett beszámítási képességének. Ha ugyanis a felbujtó a beszámítási képességgel nem rendelkező gyermekkorút ([ko-
- 197/198 -
rábbi] Btk. 23. §) vagy olyan kóros elmeállapotban levő személyt bír rá az öngyilkosság elkövetésére, aki képtelen magatartása következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék (korábbi Btk. 24. § (1) bek.), nem öngyilkosságban közreműködés, hanem közvetett tettesként elkövetett emberölés megállapításának van helye. Ebben az esetben ugyanis a passzív alany maga hajtja végre a konkrét ölési magatartást, de ezt az elkövető pszichikai ráhatásának eredményeként teszi.
Az öngyilkosságban közreműködés másik elkövetési magatartása az öngyilkosság elkövetéséhez segítségnyújtás. Ez tartalmilag a korábbi Btk. 21. §-ának (2) bekezdése szerinti bűnsegédi bűnrészesség megvalósulását jelenti, vagyis ez az elkövetési magatartás ugyancsak szándékos megvalósítást tételez fel.
Az öngyilkossághoz való segítségnyújtás állhat akár fizikai, akár pszichikai jellegű közreműködésben. A fizikai segítségnyújtás - az öngyilkosság elkövetésénél való puszta jelenléten túlmenően - általában az eszközök rendelkezésre bocsátásával vagy a véghezvitelnél való közreműködéssel valósul meg, míg a pszichikai segítségnyújtás a passzív alanynak az öngyilkosság véghezvitelére vonatkozóan kialakult végleges szándéka erősítésében vagy tanácsadásban jut kifejezésre.
Az öngyilkossághoz való segítségnyújtás esetében közömbös a sértett életkora, illetőleg a beszámítási képessége. Ha tehát gyermekkorú vagy a korábbi Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerinti beszámítási képességgel nem rendelkező kóros elmeállapotú személy elhatározza az öngyilkosság véghezvitelét, és a közreműködő ennek végrehajtásában nyújt fizikai vagy pszichikai segítséget - a közvetett tettesség feltételei hiányában - nem emberölésért, hanem a korábbi Btk. 168. §-a szerinti bűncselekményért vonható felelősségre".[29]
Az eseti döntésben kifejtettek szerint tehát, a cselekmény jogi minősítése szempontjából jelentősége van az elkövetési magatartásnak, valamint a passzív alany tulajdonságainak és a gyermekkorú, illetve kóros elmeállapotú személy öngyilkosságra rábírása, - a Kúria, azaz a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint is - közvetett tettesként elkövetett emberölést hoz létre. Ez az álláspont - amint már említettem - jogirodalmi támogatást is kapott, sőt a korszak jogirodalmának áttekintése alapján egyértelműen megállapítható, hogy a szerzők kételkedés nélkül elfogadták Horváth Tibor - Angyal Páltól eredeztethető - okfejtését, illetve a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) eseti döntésében megjelenített, a közvetett tettesként létrehozott emberölés megállapításával kapcsolatos érveket.
Így Kiss Zsigmond annak a véleményének ad hangot, hogy az említett passzív alanyok esetében "nem öngyilkosságban közreműködés, hanem közvetett tettesként elkövetett emberölés megállapításának van helye".[30] A Bodgál Zoltán-Pintér Jenő szerzőpáros szerint "passzív alanyként a cselekvőképtelen gyermekkorúak (tizennégy éves korukig), továbbá a beszámítási képességgel nem rendelkezők sem jöhetnek számításba. Ilyen esetekben pl. a rábíró, ha a sértett önkezével kioltja életét, nem e tényállás szerint, hanem a szándékos emberölés bűntette (korábbi Btk. 166. §) miatt, mint közvetett tettes lesz büntetendő."[31] Földvári József kifejti, hogy a közvetett tettesség az emberölésnél először is úgy valósulhat meg, hogy a közvetett tettes felelősségre nem vonható személlyel idézteti elő más halálát, másodszor pedig úgy "hogy beszámítási képességgel nem rendelkező személyt öngyilkosságra bír rá."[32] Megjegyzem, hogy a korábbi Btk. hatálybalépését követően Horváth Tibor is a Legfelsőbb Bírósági állásponttal egyezően nyilvánult meg,[33] és valamennyi általa írt szegedi, illetve miskolci egyetemi jegyzetben, tankönyvben fenntartotta - de most már csak a rábírás tekintetében - a közvetett tettességgel kapcsolatos nézetét. Az elkövetői alakzatot érintő, az idézettektől eltérő álláspont 2001-ben jelent meg, amely szerint "az egységesnek tekinthető ezen álláspont azonban helyesbítésre szorul, mert közvetett tettességről fogalmilag csak akkor lehet szó, ha az elkövető büntetőjogi felelősséggel nem tartozó személyt eszközként használ fel bűncselekmény elkövetésére. Az öngyilkosság viszont nem minősül bűncselekménynek, ezért valójában a gyermekkorú, avagy a beszámítási képességgel nem rendelkező kóros elmeállapotú személyt öngyilkosság elkövetésére rábíró, az emberölésnek nem közvetett, hanem közvetlen tettese csak az elkövetési magatartást pszichés úton valósítja meg".[34]
Megítélésem szerint a korábbi Btk. - módosítás előtti - normaszövegén alapuló, a cselekmény jogi minősítésére vonatkozó okfejtés összhangban állt a dogmatika szabályaival, míg az elkövetői alakzattal, azaz a közvetett tettességgel kapcsolatos jogalkalmazói gyakorlat, illetve az uralkodó jogirodalmi álláspont, tévedésen alapult. A közvetett tettesség fundamentumát ugyanis egyértelműen az a tétel képezi, amely szerint valaki (a közvetett tettes) olyan személyt használ fel, mintegy eszközként, a bűncselekmény végrehajtására, aki a szándékos deliktum tetteseként a beszámítást, illetve a bűnösséget kizáró valamely ok fennállása miatt büntetőjogilag felelősségre nem vonható. A közvetett tettesség esetében tehát az önálló (közvetlen) tettesség ismérvei
- 198/199 -
két személy között oszlanak meg, mégpedig úgy, hogy a felhasznált személy hozza létre a különös részi törvényi tényállást, nála valósul meg a bűncselekmény tárgyi oldala, a szubjektív feltételek azonban hiányoznak, a felhasználó személynél ugyanakkor az alanyi körülmények adottak, hiányzik viszont a tényállásszerű elkövetési magatartás. Az öngyilkosság azonban különös részi törvényi tényállásba nem ütközik, ezért tényállásszerű sem lehet, tehát a nem-bűncselekmény megvalósítására való rábírás közvetett tettességnek nem tekinthető. Mindezek alapján a szóban forgó passzív alanyi kör öngyilkosságra rábírása - figyelemmel a dogmatika szabályaira - pszichés úton elkövetett közvetlen tettesként megvalósított emberölést hoz létre. Az uralkodó jogirodalmi álláspontokkal egyező jogalkalmazói gyakorlat tehát, az elkövetői alakzat megjelölésében valóban helytelen, de a büntetőjogi felelősség megállapítása, a cselekmény jogi minősítése és erre figyelemmel az alkalmazható büntetési tételkeret nagysága tekintetében vitathatatlanul helyes volt. A gyermekkorú, továbbá a kóros elmeállapotú és emiatt védekezésre képtelen személy öngyilkossági szándékát előidézőt ugyanis, az emberölés minősített esetéért kellett felelősségre vonni, ha az öngyilkosságot elkövetették, illetve megkísérelték.
Azáltal azonban, hogy a jogalkotó - annak érdekében, hogy megszüntesse a közvetett tettességgel kapcsolatos "vitát" - a tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személy öngyilkosságra való rábírását a Btk. 160. §-ának (5) bekezdésében helyezte el azzal a szövegrésszel, hogy "Az (1) bekezdés szerint büntetendő" - azaz, az emberölés alapesetéért - teret engedett egy olyan értelmezésnek, amely szerint az emberölés ezen alakzatának nincsenek minősített esetei. Ezt az interpretációs lehetőséget fogadta el a Kúria. A 3/2013. Büntető jogegységi határozatban kifejtettek szerint "a Btk. 160. § (5) bekezdésének rendszertani elhelyezkedéséből és a 160. § (1) bekezdése szerinti büntetendőségéből, továbbá abból, hogy a cselekmény passzív alanya azonos a Btk. 160. § (2) bekezdésének j) pontjában meghatározott egyik lehetséges passzív alannyal, az következik, hogy ezt a cselekményt a Btk. 160. §-ának (2) bekezdésében felsorolt körülmények nem minősítik súlyosabban".[35]
A törvényhely rendszertani elhelyezése és nyelvtani értelmezése alapján a Kúria álláspontja nem kifogásolható.
Mindez azonban azt eredményezi, hogy amennyiben hosszantartó fontolgatás és az elkövetés mozzanatainak megtervezését követően az elkövető azért, hogy örököljön, a gyermekkorú személyt felcsalja egy tízemeletes ház tetejére, majd onnan lelöki, aminek következtében a gyermek meghal, az emberölés többszörösen is súlyosabban minősül, az előre kiterveltségre, az aljas indokra, valamint a tizennegyedik életévét be nem töltött sértett sérelmére való elkövetés miatt. Akkor viszont, ha egyébként minden körülmény változatlan, de a tizennegyedik életévét be nem töltött személyt az elkövető arra veszi rá, hogy a ház tetejéről leugorjon - a Kúria álláspontja alapján - csak az emberölés alapesete jön létre. Mindennek pedig determináló jelentősége van a büntetés kiszabásának szempontjából.
A magam részéről a teleologikus értelmezés által kísérletet tettem ennek a nyilvánvalóan elfogadhatatlan helyzetnek a megoldására.[36] Ezen értelmezési módszerrel is azonban, csak részmegoldás érhető el azokra az esetekre, amikor a törvényi tényállás nem zárja ki eleve az adott minősítő körülményt, mert ilyenkor a súlyosabb felelősséget megalapozó tényezőt, például az előre kiterveltséget, nyereségvágyat, aljas indokot stb. meg kell állapítani. Nem eredményezhet azonban ilyen következményt, a tizennegyedik életévét be nem töltött személy, valamint, ha az akaratnyilvánításra képtelenség egyben védekezésre képtelenséget is jelent, az ilyen passzív alany sérelmére történő végrehajtás, mert ezen körülményeket a jogalkotó vitathatatlanul az emberölés alapesetére vonatkoztatta a Btk. 160. §-a (5) bekezdésének megfogalmazása által.
Ezért egyértelműen leszögezhető, hogy miközben a jogalkotó a gyermekek fokozottabb védelmének biztosítására törekedett, sikerült olyan normarendszert konstruálnia, amelynek alapján a tizennegyedik életévüket be nem töltött személyek öngyilkosságra való rábírása - szemben a korábbi szabályozáson alapuló és teljességgel normaharmonikus azon jogalkalmazói gyakorlattal, amely szerint ilyenkor az emberölés minősített esete jön létre - kizárólag az emberölés alapeseteként értékelhető. Ugyanakkor, míg a 2012. évi LXII. törvény hatálybalépéséig a gyermekkorú személy öngyilkosságra való rábírása a további - egymást ki nem záró - minősítő körülmények megállapítását is lehetővé tette, a Kúria - a Btk. normaszövegének értelmezése által - erre nem lát lehetőséget. A Kúria okfejtéséből egyértelműen következik az is, hogy a Btk. 160. §-ának (5) bekezdése szerinti emberölésnek az előkészülete sem büntetendő, míg a korábbi jogalkalmazói gyakorlat alapján már ezen stádiumba jutáskor is fennállt a büntetőjogi felelősség.
Tehát a jogalkotó nem hogy "fokozottabb védelmet" hanem ellenkezőleg, lényegesen enyhébb felelősségi rendszert kodifikált a gyermekek sérelmére való elkövetés tekintetében. Mindezek természetesen az akaratnyilvánításra képtelen személy öngyilkosságra való rábírásának esetkörére is irányadóak.
Álláspontom szerint a tárgykört érintő jogegységi határozatnak az akaratnyilvánításra képtelen személynek történő segítségnyújtással kapcsolatos fejtegetésének helyessége is vitatható.
- 199/200 -
A jogegységi határozat szerint:
"Akaratnyilvánításra képtelen passzív alany esetén, minthogy az ilyen személy általában az öngyilkosságra vonatkozó akarat elhatározásra sem képes, segítségnyújtással az öngyilkosságban közreműködés fogalmilag nem valósulhat meg. Ilyenkor a tárgyi értelemben öngyilkosságot kimerítő tevékenység "segítése" tulajdonképpen öngyilkosságra rábírás, ami az emberölés megállapítására ad alapot".[37]
Az okfejtésnek már a megfogalmazása is önellentmondásos, hiszen a kifejtettek szerint az ilyen passzív alany általában nem képes az öngyilkosságra vonatkozó akarat elhatározásra - azaz van, amikor igen, de legtöbbször nem - majd a következő mondatban rögzítettek szerint segítségnyújtással az öngyilkosságban közreműködés ilyenkor fogalmilag - azaz sosem - valósulhat meg, tehát még akkor sem, ha a konkrét szituációban a passzív alany mégis csak ki tudta alakítani az akaratát.
A jogegységi határozatban leírtakból tehát az következik, hogy amennyiben egy mániás depresszióban szenvedő elmebeteg - a mániás fázisban - öngyilkosság elkövetését határozza el, majd vásárol egy üveg mérget és a bevételéhez kanalat keres a konyhában, az, aki a kanalat a kezébe adja - a Kúria iránymutatása szerint - az emberölést valósítja meg.
A Btk. megalkotásával kapcsolatos kodifikációt megelőzően a jogirodalomban és joggyakorlatban uralkodónak volt tekinthető az az álláspont, amely szerint amennyiben segítségnyújtással jön létre az öngyilkosságban közreműködés, indifferens a passzív alany életkora, illetve kóros elmeállapota, mert mindenképpen ez a bűncselekmény valósul meg. Tehát, ha "a gyermekkorú, vagy a kóros elmeállapotú személy elhatározza az öngyilkosság véghezvitelét, és a közreműködő ennek végrehajtásában nyújt fizikai vagy pszichikai segítséget: - a közvetett tettesség feltételeinek hiányában - nem emberölést, hanem öngyilkosságban közreműködést kell megállapítani az elkövető terhére".[38] Ez a Kiss Zsigmondtól származó okfejtés teljes egészében megegyezik - az egyébként általa fel is hívott - BH 1983.7. szám alatt közzétett eseti döntésben írtakkal. Ugyanígy foglal állást - a korábbi Btk. normaszövege alapján - Horváth Tibor is kifejtve, hogy segítségnyújtáskor "a sértett életkora, illetőleg a beszámítási képessége közömbös.[39]
Ezzel szemben Földvári József a következőket írja: "Nem ilyen egységes az elmélet, és gyakorlat annak megítélésében, hogyan minősítsük a beszámítási képességgel nem rendelkező személy számára nyújtott segítséget öngyilkosság elkövetéséhez. Egyesek ebben az esetben is közvetett tettességben elkövetett emberölés megállapítását tartják helyesnek, mivel a két részesi alakzat megítélésében nem látnak elvi okot a megkülönböztetésre. Mások ezzel szemben úgy vélik, hogy nem indokolt áttérni az emberölés területére, hanem az öngyilkosság elkövetéséhez történő segítségnyújtás megállapítása a jogszerű. A magunk részéről, a két alakzat közötti eltérő megoldás elutasítása mellett vagyunk, mivel az eltérő megoldás más bűncselekmény vonatkozásában sem érvényesül; az eltérő megítélés nem következik a közvetett tettesség fogalmából sem".[40]
Földvári József ezen álláspontján utóbb annyit korrigál, hogy "Egyesek ebben az esetben is [azaz a beszámítási képességgel nem rendelkező személy számára nyújtott segítség tekintetében] közvetett tettességben elkövetett emberölés megállapítását tartják helyesnek. A magam részéről ezt a megoldást elfogadhatatlannak tartom, mivel nem felel meg, a közvetett tettesség megállapítása általánosan elismert feltételének… Nincs bűncselekmény; mivel az öngyilkosság nem büntetendő. Ebből következik, hogy ilyen esetekben a segítségnyújtót [a korábbi Btk.] 168. §-ában meghatározott bűncselekmény tetteseként kell felelősségre vonni".[41]
Véleményem szerint a jogalkalmazói gyakorlat és az uralkodónak tekinthető jogirodalmi álláspont normaharmonikus, míg a Kúria által a 3/2013. Büntető jogegységi határozatban megjelenített okfejtés dogmatikailag helytelen. Az öngyilkosságban közreműködés törvényi tényállásának korábbi és hatályos szövege egyaránt határozott különbséget tett, illetve tesz a két elkövetési magatartás, azaz a rábírás és a segítségnyújtás között. A rábírás, mint az öngyilkosság elkövetésére vonatkozó szándékkiváltó tevékenység, jogi értelemben beszámítással nem rendelkező személy esetében szándékpótló jellegű, ezért is volt helyes az a jogalkalmazói gyakorlat, amely az öngyilkosságra rábírást ilyenkor pszichés módon elkövetett emberölésnek minősítette. Az akaratnyilvánításra képtelen személynek, attól függetlenül létezik tényleges szándéka, hogy nincs jogi értelemben elfogadható akarata. Tehát egy kóros elmeállapotú személy szándéka is irányulhat arra, hogy öngyilkosságot követ el, vagyis a jogi értelemben akaratnyilvánításra képtelen személyben is kialakulhat ez a szándék, amit segítségnyújtással kiváltani már nem, csak erősíteni lehet.
Szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindezekből csak annyi következik, hogy a beszámítási képességgel nem rendelkező személynek is létezik tényleges szándéka. Ez a megállapítás pedig nem érinti azt az axiómát, amely szerint a beszámítási képességgel nem rendelkező személy büntetőjogi felelősségre vonására nem ke-
- 200/201 -
rülhet sor. Az előbbi megállapítás ugyanis a passzív alanyra, míg az utóbbi az elkövető személyére vonatkozik.
Tehát - álláspontom szerint - segítségnyújtással csak az öngyilkosságban közreműködés hozható létre.
A kifejtettek természetesen az akaratnyilvánításra képtelenség azon eseteire nem vonatkoznak (ájult, eszméletlen állapot, alvás stb.) amikor az öngyilkosság elkövethetősége és az ahhoz való segítségnyújtás fogalmilag kizárt.
A Kúria iránymutatásának elfogadottá válása azt eredményezné továbbá, hogy más-más büntetőjogi értékelést kapnának a beszámítási képesség hiányának esetkörei. Így a tizennegyedik életévét be nem töltött személy részére történő segítségnyújtás az öngyilkosságban közreműködést, míg a kóros elmeállapotú passzív alany vonatkozásában kifejtett ilyen magatartás emberölést hozna létre. Ez már azért is elfogadhatatlan, mert a beszámítási képesség kizártságának teljes terjedelmű azonossága ellenére ugyanaz a tevékenység eltérően minősülne, ami által a szankcionálhatóságban is alapvető különbség lenne.
Megjegyzem, hogy a Berkes György, majd Rabóczki Ede által szerkesztett és a Kúria bírái által jegyzett Magyar Büntetőjog című kommentárban kifejtettek szerint, ha a gyermekkorú vagy a kóros elmeállapotú személy elhatározza az öngyilkosság véghezvitelét és a közreműködő ennek a végrehajtásában nyújt fizikai vagy pszichikai segítséget "ebben az esetben is a [korábbi Btk.] 168. § szerinti bűncselekmény megállapítása látszik indokoltnak",[42] azaz a beszámítási képességgel nem rendelkező személynek az öngyilkosság elkövetéséhez nyújtott segítséget, a fejezetet jegyző Kónya István is öngyilkosságban közreműködésnek értékelte.
Az öngyilkosságban közreműködés törvényi tényállásával kapcsolatban a részesség tekintetében is ellentétes álláspontok alakultak ki. Az a kérdés, hogy a "rábírót rábíró", illetve, hogy a "segítséget nyújtónak segítséget nyújtó" részes-e vagy tettes már Edvi Illés Károlyt is foglalkoztatta. Edvi szerint a jogalkotó választásra kényszerült, nevezetesen "hogy az öngyilkosságra irányzott s eredményre vezetett rábeszélést és segélyt egészen büntetlenül hagyjuk - vagy pedig, hogy a közreműködést deliktum sui generis gyanánt tekintve, erről külön intézkedjünk. Törvényünk ez utóbbi felfogáshoz csatlakozott, ámbár az álláspontnak némi következetlenségét fel kellett ismernünk. Az végre tagadhatatlan, hogy a [Csemegi Kódex] 283. § első alineájában meghatározott tevékenységek felbujtást vagy segélyt képeznek az öngyilkosság elkövetésére és így részességet. A részesség egyik alaptételéül azt emeltük ki, hogy arra nézve, hogy a közreműködés büntethető legyen magának a cselekménynek, melyre a részes közreműködött, büntetendő cselekményt kell képeznie. E szabálytól eltért a [Csemegi Kódex] 283. § s ennyiben a következetlenség alól nem menthető fel. Ám de itt is, mint sok más kérdésnél, ha összeütközésbe jő valamely elv az élet valamely szükségével: a gyakorlati törvényhozó választása nem lehet kétséges. Ha a merev következetesség képezte volna a föltétlen szabályt: a [Csemegi Kódex] 283. § első bekezdését el kellett volna hagynunk, és így az öngyilkosságra való rábeszélést, illetőleg az eszközöknek vagy szereknek tudva e célra való nyújtását, büntetlenül kellett volna hagynunk. Ezt nem tarthattuk igazolhatónak.[43] Edvi annak a véleményének is hangot adott, hogy bár az öngyilkosságban részesség "az öngyilkossághoz viszonyítva maga is csak a részesség alakjában jelentkezik - mégis mint deliktum sui generis, saját tényálladékkal bír. Erre vonatkozólag tehát a részesség mindkét módozata lehetséges. Így pl.: ha valaki mást rábír arra, hogy az egy harmadikat az öngyilkosságra rábeszéljen, vagy annak e célból a szükséges eszközöket vagy szereket nyújtsa: felbujtás, - ha pedig valaki a segélynyújtónak az eszközöket vagy szereket szolgáltatja, avagy azok beszerzése tekintetében tanácsot, utasítást stb. ád: segélyezés létesül".[44] Angyal Pál szerint mivel a [Csemegi Kódex] "283. § 1 bekezdésében leírt bűncselekmény delictum sui generis, az arra való felbujtás és bűnsegélyezés a dolog természetéből folyóan szintén büntetendő".[45] Horváth Tibor kifejti, hogy "A tényállás sui generis jellegére tekintettel elvileg helye van a felbujtás és a bűnsegély megállapításának is".[46] Ezzel szemben Földvári József arra mutat rá, hogy "Tettesi alapcselekmény hiányában részesi tevékenységet meghatározó delictum sui generisre példa lehet az öngyilkosságban közreműködés:"[47] Földvári József kifejti azt is, hogy "a részesi minősítés lehetőségét kizártnak vehetjük, mivel, aki a rábíró vagy a segítségnyújtó személyt, e tevékenységre felbujtja, vagy ehhez részükre segítséget nyújt, egyben az öngyilkossághoz is segítséget nyújt, ennek megfelelően nem felbujtóként, hanem tettesként kell felelősségre vonni".[48] Ugyanerre a következtetésre jut, a Kis Norbert-Hollán Miklós szerzőpáros is, mert, aki "mást öngyilkosságban közreműködésre bír rá, az egyúttal a korábbi Btk. a 168. § I. fordulat tettesi elkövetési magatartását is megvalósítja. Tettesnek minősül az is, aki egyébként a korábbi Btk. 168. § II. fordulatának bűnsegédje lenne, mivel nem csak a közreműködőnek nyújt segítséget,
- 201/202 -
hanem az öngyilkossághoz is. Az öngyilkosságban közreműködésnél tehát - éppen a tényállás sui generis részességi jellegére tekintettel - kizárt mind a felbujtás, mind a bűnsegély megállapítása. Az ilyen cselekmények ugyanis önálló tettességnek minősülnek".[49] Filó Mihály szerint tekintettel arra, hogy az öngyilkosság különös részi tényállást nem valósít meg, így nem lehet tettesi alapcselekményként értékelni. Ezért "a suicidiumhoz kapcsolódó quasi részesi cselekmények büntethetősége áttöri a járulékossági elvet, és a korábbi Btk. 168. §-a rendszeridegennek tűnik."[50]
A problémakörrel kapcsolatban megítélésem szerint az első tisztázandó kérdés, hogy mit kell "sui generis részességi" deliktumnak tekinteni. Ez annál is inkább elengedhetetlen, mert a szerzők a saját - egymásnak egyébként teljességgel ellentmondó - nézeteiket ezen kodifikációs megoldásra hivatkozva kísérlik meg igazolni. Álláspontom szerint sui generis részességi jellegű bűncselekmények csak azok lehetnek, amelyeknek van "alapbűncselekménye" és ahhoz részesi magatartás is kapcsolódhatna, de a jogalkotó e tevékenységi kört vagy annak egyes elemeit külön törvényi tényállásban rendeli büntetni. Így büntetendő például a terrorcselekmény (Btk. 314. §), az ehhez kapcsolódó egyes bűnsegédi jellegű magatartások tekintetében azonban sui generis részesi tényállást hozott létre a jogalkotó terrorizmus finanszírozása megnevezéssel (Btk. 318. §). A sui generis, tehát a különleges, egyedi jellegű szabályozásnak pontosan az általánostól eltérő megoldás a legfőbb jellemzője, azaz a tettesi alapcselekményhez fűződő és egyébként is büntetendő részesi magatartás önálló sui generis bűncselekményként történő megjelenítése.
A jogállami büntetőjog egyik alaptétele, hogy a jogalkotó nem fenyegeti büntetéssel az individum saját életét, testi épségét vagy javait sértő, illetve veszélyeztető cselekményeit, továbbá az önsorsrontó magatartásokat (öngyilkosság, prostitúció stb.) kivéve, ha az ilyen tevékenység társadalomra gyakorolt negatív hatása nagyobb, mint az egyén saját személyével kapcsolatos rendelkezési szabadságának biztosításához fűződő érdek (pl.: ha az öngyilkosság elkövetése egyben közveszélyt idéz elő).
Amennyiben az alapcselekmény így például az öngyilkosság, vagy a prostitúció nem büntetőjog-ellenes tevékenység, az ezekre való rábírás vagy segítségnyújtás büntetendővé nyilvánítása - figyelemmel arra, hogy ennek semmilyen jogállami korlátja nincs - azonban kizárólag a jogalkotó elhatározásától függ. Abban az esetben pedig, ha a törvényhozó a pönalizálás mellett dönt, annak sincs akadálya, hogy az elkövetési magatartást a rábírásban vagy a segítségnyújtásban határozza meg. Ilyenkor egy olyan új és önálló alaptényállás jön létre, amelynek az elkövetési magatartásai megegyeznek a részesség elkövetési magatartásaival, de az egyezőség mindössze ennyi és annak dogmatikai jelentősége nincs. Aki tehát a tettesi alapcselekmény elkövetésére - vagyis másnak az öngyilkosságra való rábírására - vesz rá bárkit, az felbujtóként működik közre a bűncselekmény megvalósításában, mert a szándékkiváltó hatású tevékenysége a tettesi alapcselekményt létrehozó és nem az öngyilkosságot elkövető vagy megkísérlő személyhez kapcsolódik. Ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki bűnsegédi jellegű magatartásokkal támogatja az öngyilkosságot segítségnyújtással elősegítő tettest. Pontosan ugyanez a dogmatikai helyzet más ugyanilyen deliktum tekintetében, így például a prostitúció elősegítése vonatkozásában.[51]
Tehát az öngyilkosságban közreműködés nem sui generis részességi jellegű bűncselekmény, hanem csak arról van szó, hogy a részesség két típusának, illetve az öngyilkosságban közreműködésnek az elkövetési magatartásait a jogalkotó azonosan határozta meg. Megjegyzem továbbá, hogy a rábírás tekintetében a felbujtásra, illetve a segítségnyújtás vonatkozásában a bűnsegélyre való utalás túl azon, hogy dogmatikailag helytelen, csak zavart teremt a büntetőjogi értékelés és elemzés terén.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a jogalkotó akkor járt volna el helyesen, ha a jogalkalmazói gyakorlatban addig semmilyen lényeges problémát nem okozó törvényi tényállásokat érintetlenül hagyja, vagy, ha a beavatkozást mindenképpen szükségesnek tartotta, azt úgy kellett volna megtennie, hogy a Btk. 160. §-ának (2) bekezdésében mondja ki azt, hogy "Emberölést valósít meg az is, aki beszámítási képességgel nem rendelkező személyt öngyilkosságra rábír, ha az öngyilkosságot elkövetik". Megítélésem szerint az akaratnyilvánításra képtelen öngyilkosságához való segítségnyújtás tekintetében - a kifejtettek miatt - a 3/2013. Büntető jogegységi határozat is újragondolásra szorul, miként a sui generis tényállások dogmatikai sajátosságainak a megítélése is. ■
JEGYZETEK
[1] Nótári Tamás: Az öngyilkosság kérdésköre a római büntetőjogban. In. Halálos bűn és szabad akarat. Öngyilkosság a jogtudomány tükrében. Medicina Könyvkiadó Zrt. Budapest, 2013. 102. old.
[2] Nótári Tamás: id. mű 104. old.
[3] Nótári Tamás: id. mű 106. old.
[4] Mommsen: Römisches Strafrecht, Leipzig 1899. 438. old.
[5] Finkey Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Negyedik átdolgozott kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1914. 590. old.
[6] Filó Mihály: Az eutanázia a büntetőjogi gondolkodásban. ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2009. 233. old.
[7] Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat Kiadó. Budapest, 1991. 536-537. old.
[8] Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere I. Könyv. Elméleti büntetőjog. Magyar Királyi Egyetem Nyomdája Buda, 1819. 295-296. old.
[9] Pauler Tivadar: Büntetőjogtan II. Kötet Anyagi Büntetőjog Különös Része. Alaki Jog. Harmadik javított és bővített kiadás. Wígand F. K. Nyomdája Pozsony, 1873. 129. old.
[10] Edvi Illés Károly: A Büntető Törvénykönyv magyarázata Második Kötet. Második teljesen átdolgozott kiadás. Révai testvérek. Budapest, 407-408. old.
[11] Finkey Ferencz: id. mű 577. old.
[12] "283. § Három évig terjedhető fogházzal büntetendő az: aki valakit az öngyilkosságra rábír, vagy e czélra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat.
Ha pedig két személy kölcsönösen megegyezett aziránt, hogy előre meghatározott módon a sorstól tétessék függővé, hogy közülük melyik váljék öngyilkossá s ennek következtében az öngyilkosságra irányzott cselekmény végre is hajtatott, de a halál nem következett be: mindkettőre egy évtől öt évig terjedhető államfogház; ha pedig a halál bekövetkezett: az életben maradottra öt évtől tíz évig terjedhető államfogház állapítható meg".
[13] Edvi Illés Károly: id. mű 408. old.
[14] Finkey Ferencz: id. mű 591. old.
[15] Angyal Pál: Az ember élete elleni bűncselekmények és a párviadal. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1928. 63-64. old.
[16] "255. § (1) Aki mást öngyilkosság elkövetésére rábír, vagy másnak öngyilkosság elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot elkövették, vagy megkísérelték, háromévi szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az öngyilkos
a) fiatalkorú,
b) olyan személy, akit elmebetegsége, gyengeelméjűsége vagy tudatzavara a cselekmény megítélésében korlátozott".
[17] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1962. 428. old.
[18] Horváth Tibor: Az élet, testi épség, egészség büntetőjogi védelme. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1965. 280. old.
[19] Angyal Pál: id. mű 63. old.
[20] Szerkesztő Halász Sándor: A büntető törvénykönyv kommentárja. Második kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968. 1224. old.
[21] "korábbi Btk. 168. § Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik, vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".
[22] "korábbi Btk. 166. § (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (3a) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt öngyilkosságra rábír, ha az öngyilkosságot elkövetik".
[23] "Btk. 160. § (5) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt, öngyilkosságra rábír, ha az öngyilkosságot elkövetik".
[24] "korábbi Btk. 166. § (2) A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az emberölést
i) tizennegyedik életévét be nem töltött személy ellen,
j) védekezésre képtelen személy sérelmére követik el.
[25] Angyal Pál: id. mű 66. old.
[26] Horváth Tibor: Az élet, testi épség, egészség, büntetőjogi védelem, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 281. old.
[27] Horváth Tibor: id. mű 281. old.
[28] Szerkesztő Halász Sándor: A büntető törvénykönyv kommentárja. Második kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1968. 1225. old.
[29] BH 1983.7.
[30] A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1986. 469. old.
[31] Bodgál Zoltán-Bodrogi Károly-Erdőssy Emil-Fonyó Antal-Gál Andor-Gáspár Gyula-Kovács Lajos-Pintér Jenő-Wéber Gyula: Magyar Büntetőjog különös rész BM Könyvkiadó. Budapest, 1981. 98. old.
[32] Földvári József: Büntetőjog Különös Rész. Tankönyvkiadó. Budapest, 1978. 322. old.
[33] Horváth Tibor-Kereszty Béla-Maráz Vilmosné-Merényi Kálmán-Nagy Ferenc-Vida Mihály: Fejezetek a magyar büntetőjog különös része köréből. József Attila Tudomány Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Szeged, 1993. 70-71. old.
[34] Belovics Ervin-Molnár Gábor-Sinku Pál: Büntetőjog Különös rész. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2001. 99. old. Az idézett rész szerzője: Belovics Ervin
[35] 3/2013. BJE. III./2.
[36] Belovics Ervin-Molnár Gábor-Sinku Pál: Büntetőjog II. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2012. 73. old.
[38] Szerkesztette László Jenő: A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 469. old. Az idézett rész szerzője: Kiss Zsigmond
[39] Horváth Tibor-Kereszty Béla-Maráz Vilmosné-Merényi Kálmán-Nagy Ferenc-Vida Mihály: id. mű 70-71. old.
[40] Erdősy Emil-Földvári József: A magyar büntetőjog különös része. Janus Pannonius Tudomány Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Pécs, (a kiadás évszáma nincs feltüntetve ISBN: 9636413258) 95. old.
[41] Erdősy Emil-Földvári József-Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog Különös Rész. Osiris Kiadó. Budapest, 2005. 91-92. old. Megjegyzem, ezek a közvetett tettességgel kapcsolatos gondolatok a rábírás tekintetében még ekkor sem fogalmazódnak meg. Földvári József ugyanis a rábírást még ekkor is "pszichikai ráhatással okozott közvetett tettességben elkövetett emberölésnek" minősíti.
[42] Szerkesztette Berkes György: Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2001. évi állapot szerint 340. old. Ez az álláspont változatlanul fennáll a 4. pótlapon is.
[43] Edvi Illés Károly: id. mű 408. old.
[44] Edvi Illés Károly: id. mű 411. old.
[45] Angyal Pál id. mű 67. old.
[46] Horváth Tibor-Kereszty Béla-Maráz Vilmosné-Nagy Ferenc-Vida Mihály: A magyar büntetőjog különös része, Korona Kiadó, Budapest, 1999. 90. old.
[47] Földvári József: Magyar Büntetőjog Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 201. old.
[48] Erdősy Emil-Földvári József: id. mű 95. old.
[49] Kis Norbert-Hollán Miklós: A magyar büntetőjog tankönyve, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008. 63. old.
[50] Filó Mihály: id. mű 283. old.
[51] " Btk. 201. § (1) Aki
a) mást prostitúcióra rábír,
b) épületet vagy egyéb helyet prostitúció céljára másnak a rendelkezésére bocsát,
c) tizennyolcadik életévét be nem töltött személy prostitúciójához segítséget nyújt,
bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".
Visszaugrás
