A Magyar Helsinki Bizottság kilenc éve kezdte fogdamegfigyelési programját, amely később börtön-megfigyelő programmal egészült ki. Az e kötetben publikált kutatás az előzetes letartóztatás intézményével kapcsolatban két témakört vizsgált alaposabban: az előzetes letartóztatással kapcsolatos védői tevékenység kérdését, különös tekintettel a kirendelt védői rendszer problémáira, illetve a felmérés alkalmat adott arra, hogy a hatósági bántalmazás, illetve a büntetőeljárásban jelentkező egyéb sérelmes bánásmód problémáját is górcső alá vegyék.
Az előzetes letartóztatás nem büntetés, hanem kényszerintézkedés, a büntetőeljárás akadálytalan és eredményes lefolytatását hivatott biztosítani. Ugyanakkor az előzetes letartóztatás tényleges hatása tekintetében nem különbözik a magyar jogrendszer által ismert legsúlyosabb büntetéstől, a szabadságvesztéstől. Kádár András Kristóf a kötet bevezető tanulmányában kiemeli, hogy "az új büntetőeljárási törvény 2003. július 1-jei hatálybalépése az előzetes letartóztatás elrendelése és meghosszabbítása ellen benyújtható fellebbezés rendszerének átalakításával és teljessé tételével, valamint a letartóztatás leghosszabb lehetséges tartamának meghatározásával megoldotta a terület alkotmányossági szempontból legégetőbb problémáit, azonban az intézmény jelenlegi szabályozása és gyakorlata továbbra sem kielégítő".
A szerző két dologra hívja fel különösen a figyelmet. Egyfelől annak ellenére, hogy 26/1999. (IX. 8.) határozatában az Alkotmánybíróság is hangsúlyozta, hogy az előzetes letartóztatás célja a konkrét büntetőeljárás sikerének biztosítása, továbbra is szerepel az előzetes letartóztatás elrendelésének lehetséges okai között a szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, ami nem az adott eljáráshoz és annak céljához kapcsolódik, hanem általános bűnmegelőzési célokat szolgál. "Az általános bűnmegelőzési szempontok figyelembevétele igen absztrakttá teheti az előzetes letartóztatás alapjául szolgáló veszélyt - az adott eljárás meghiúsításának lehetősége sokkal konkrétabban jelentkezik, és ezért sokkal könnyebben ellenőrizhető is, mint a Btk.-ban szereplő több száz, szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény bármelyike elkövetésének veszélye, ami persze felveti az önkényes jogalkalmazás lehetőségét ezen a rendkívül kényes területen."
Másfelől pedig az előzetes letartóztatás elrendelésének és meghosszabbításának szempontjából a nyomozás tekinthető a legproblematikusabb szakasznak, míg ugyanis a vádirat benyújtása után az ügy valamennyi irata a rendelkezésére áll, így módjában van behatóan megvizsgálni, hogy az előzetes letartóztatási okok valóban fennállnak-e, addig a nyomozási bíró a gyakorlatban sokszor csak az ügyész által válogatott anyagra hagyatkozik, amikor megvizsgálja, hogy megvannak-e az előzetes letartóztatásnak a Be.-ben előírt feltételei.
A Be. kifejezetten rögzíti, hogy az előzetes letartóztatásban lévő terhelt eljárási jogaiban nem korlátozható, továbbá biztosítani kell, hogy a terhelt érintkezhessen védőjével, ennek ellenére azért elég nyilvánvaló, hogy a mozgásszabadságától teljes mértékben, egyéb fontos jogaitól pedig részlegesen megfosztott előzetes letartóztatott kiszolgáltatott helyzetben van a büntetőeljárás folyamán. Ennek következtében rendkívül fontos szerepet játszik a letartóztatott személy sorsának alakulásában a védő. A Helsinki Bizottság felmérése azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy azok számára, akiknek nincs elég pénzük védő meghatalmazására, a kirendelt védő általában nem jelent segítséget. A felmérés eredményei azt támasztják alá, hogy a kirendelt védők kisebb arányban vannak jelen és kevésbé aktívak a büntetőeljárás nyomozati szakaszában, mint meghatalmazott kollégáik, így a kirendelt védők által biztosított védelem nem felel meg minden esetben a rászorulóknak biztosított kellően hatékony védelem alkotmányos és nemzetközi jogi követelményének.
A nemzeti és etnikai kisebbségi jogvédő iroda tíz éve jelenteti meg a Fehér Füzetet, amelyben a magyarországi romák elleni diszkriminációs jelenségekről tudósít. A mostani Fehér Füzetben nem találunk olyan kirívó eseteket, mint korábban. A mai kép árnyaltabb, a hivatalos hangvétel körültekintőbb lett, a magyar közéletben megszűnőben van a cigányozás. Ebben persze döntő szerepe volt az Európai Unió nyomásgyakorlásának. A külső hatásra beindult kedvező folyamat azonban még csak az elején tart, a politikai felszín alatt a társadalom és a hatalom intézmé-
- 131/132 -
nyei és gondolkodásmódja ma is előítéletektől átitatott, és mindennapi életünkben állandó jelenség maradt a diszkrimináció. Erről tanúskodik ez a kötet is, mely a 2004-es év roma sértettjeinek többnyire még folyamatban lévő ügyeit mutatja be.
Az egyik jellemző ügyben a település óvodájának konyháján előzetes felkérés ellenére sem alkalmazzák L. Zsoltnét. A polgármester azzal indokolja megváltozott álláspontját, hogy a helybeliek "nem hajlandók cigány asszony kezéből elfogadni az ételt". Az egyik budapesti önkormányzat ügyfélszolgálatán való munkavégzésre a kiközvetítéssel megbízott vagyonvédelmi cég nem tartotta alkalmasnak a roma származású R. Norbertet, mert mint közölték vele, "snájdig embert" keresnek a posztra. Egy debreceni panzió pedig még az esélyegyenlőségi kormányhivatal képzési programjára érkező "kisebbséghez tartozókat" sem hajlandó fogadni.
A közzétett huszonegy esettanulmány változatlanul tanúskodik a rendőrség, a bíróság és az ügyészség eljárásaiban tetten érhető diszkriminációról és előítéletességről.
Hogyan alakult a cigányság sorsa az elmúlt harminchárom évben? Erre a kérdésre próbál választ adni ez a kötet, amely három kutatás eredményeit foglalja össze, felhasználva az 1971-ben, 1993 végén és 2003 első negyedévében készült reprezentatív felmérések adatait. A kötet első fejezete a cigány népesség demográfiáját vizsgálja, a második az anyanyelvi csoportokat és a nemzetiségi adatokat, a harmadik a települési viszonyokat, a negyedik az iskolázottságot, az ötödik a munkaerő-piaci és jövedelmi viszonyokat. Külön rész foglalkozik a borsodi és a baranyai falvak összehasonlításával. Ebből az átfogó anyagból most csak két témát szeretnénk kiragadni, ami talán jól érzékelteti a cigányság jelenlegi helyzetét Magyarországon.
Az 1993. évi felmérésben a megkérdezettek 56 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 18 százaléka magyar cigánynak, 22 százaléka pedig cigánynak. A 2003-as felmérés szerint a megkérdezettek 37,8 százaléka magyarnak, 29,8 százaléka magyar cigánynak, 26,8 százaléka cigány nemzetiségűnek vallotta magát. Az adatokból jól látszik, hogy tíz év alatt jelentősen visszaesett a magukat magyar nemzetiségűnek valló cigányok száma. A szerzők értelmezése szerint ez annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedben ók kevésbé érezték magukat a magyar társadalom tagjának, inkább kívülállónak, kirekesztettnek. Ezt az értelmezést erősítik véleményük szerint a településviszonyokra vonatkozó adatok. Ezek alapján az elmúlt tíz évben növekedett az elkülönítésnek és a kirekesztésnek ez a fajtája. A 2003-ban felmért cigány lakások 6 százaléka volt telepen, 2 százaléka a településtől távol, de nem telepen, 42 százaléka a település szélén, 22 százaléka a település belsejében, de kizárólag vagy túlnyomórészt cigány környezetben. A cigány családok 72 százaléka tehát szegregált környezetben él. Ezek a kiragadott folyamatok párhuzamosak a más területen tapasztaltakkal, és így egymást erősítve tovább késleltetik a cigányság integrációját. ■
Visszaugrás
