Hazánkban a korábbi földforgalmi rezsimet a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény, valamint a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény váltotta fel. Az új, földszerzést korlátozó szabályok megalkotása arra a tényre vezethető vissza, hogy 2014. május 1-jén Magyarország számára az uniós jog által biztosított termőföld moratórium lejárt. Ez pedig a földtulajdoni, földhasználati viszonyok teljes újragondolását, a Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégiában megfogalmazott törekvésekkel összhangban álló rendezését és a közösségi normákhoz illeszkedő szabályozását tették szükségessé. Magyarországon ez a szabályozás komoly jelentőséggel bír különösen az állami szuverenitást tekintve, hiszen az ország összes területének mintegy 78 százalékát a mező- és erdőgazdasági földek teszik ki.[1]
Az Alaptörvény a korábbi alkotmányhoz képest eltérő szabályozást vezetett be a termőföld védelmének kérdésében. Míg korábban az alkotmányozó az egészséges környezethez és a testi-lelki egészséghez való jogot mint a környezethez való generációs alapjogot deklarálta és ebből nem emelt ki semmit, addig az Alaptörvény O) cikke külön említette a természeti erőforrások körén belül a termőföldet, az ivóvízkészletet, a biológiai sokféleséget, illetve a kulturális értékeket.[2] Az új földforgalmi szabályozás jogalkotási folyamatának első lépése azonban az Alaptörvény harmadik módosítása volt, melyet az Országgyűlés 2012. december 17-én fogadott el.[3] A korábbi O) cikkben tartalmát lényegében a P) cikk alá helyezte és a védelmi kötelezettség tárgyát kiszélesítette.[4] A P) cikket az Alaptörvény negyedik módosítása is érintette oly módon, hogy a korábban "mezőgazdasági üzemre" szövegrész helyébe a "családi gazdaságokra, továbbá más mezőgazdasági üzemekre" megfogalmazás lépett. A módosítások célja az volt, hogy a sarkalatos szabályozási tárgyak a gazdálkodás terén a szabályozás stabilitását segítsék elő, biztosítva annak hosszú távú kiszámíthatóságát. A P) cikk tehát sarkalatos törvény megalkotását írta elő az Országgyűlés számára oly módon, hogy az (1) bekezdésben megfogalmazott célok elérése érdekében felállítandó szervezeti formákról, hatósági jogkörökről, eljárási szabályokról nem rendelkezett, így tehát nagy szabadságot adott a jogalkotó számára, hogy milyen módon akarja elérni az alkotmányos elvek érvényesítését. Ez a szabadság azonban nem korlátlan, hiszen az Alaptörvény szabályai kötik az Országgyűlést. A kialakítandó részletszabályoknak illeszkedniük kell az Alaptörvényen alapuló jogrendszer más szabályaihoz.
Az Alaptörvényből az következik, hogy a termőföld egy alkotmányos védendő érték. A termőföld forgalmával kapcsolatos szabályoknak tehát az Alaptörvény P) cikkében foglaltakat kell előmozdítani és védeni, amely célokat a földforgalmi törvény preambuluma is részletesen ismerteti.[5] A törvényben bevezetett korlátozások tehát minden esetben az alkotmányos szinten védett értéknek alárendelten vizsgálandók, tehát hogy a korlátozások alkalmasak, szükségesek és arányosak legyenek a P) cikk által megfogalmazott értékek védelmére. Orosz Sándor álláspontja szerint azonban a törvénynek számos olyan rendelkezése van, amelynek egyáltalán nem indoka és nem is célja a termőföld védelme, sem fenntartása, sem pedig a jövő nemzedékek számára való megőrzése, sőt a földforgalmi szabályok egy része a védelmi szintet csökkenti és a védelem eredményességét veszélyezteti.[6] Mindemellett pedig vannak olyan rendelkezései is a földforgalmi szabályozásnak, amelyek előremutatóak a termőföld védelme szempontjából.
Elöljáróban elmondható, hogy az új földforgalmi szabályozás elfogadása után rövid időn belül több alkotmányjogi panasz érkezett a törvények bizonyos rendelkezéseinek megsemmisítésére. Az Alkotmánybíróság több ízben visszautasította ezeket, majd a fordulat a 17/2015. (VI. 5.) AB határozatban következett be. A földforgalmi szabályozást illetően ezt tekinthetjük a legjelentősebb határozatnak.
A továbbiakban az alkotmánybírósági határozatokat problémacentrikusan, azaz nem a határozatok külön-külön, hanem az adott alkotmányossági problémára fókuszálva vizsgálom.
Az Alkotmánybíróság legfőbb feladata volt a helyi földbizottság jogállásának tisztázása, mely egyébként korábban is többször felmerült már a bírósági ügyekben. A testület állásfoglalása előtt a legtöbb bíróság a földbizottság eljárását szakhatósági eljárásnak minősítette. A kamara állás-
- 22/23 -
pontja azonban az volt, hogy nem szakhatósági eljárásról van szó tekintettel arra, hogy nem gyakorol hatósági jogköröket a földbizottság. Ezt az álláspontot erősítette meg az Alkotmánybíróság is.[7]
Az Alkotmánybíróság a 17/2015. (VI. 5.) AB határozatában megállapította, hogy a földbizottság nem köztestület, ennek ellenére mint valamely település termőföldet művelő gazdálkodói közösségének a törvény által létrehozott képviseleti szerve a gazdasági élet azon fakultatív köztestületeire emlékeztet, amelyek a XX. század elején jelentek meg hazánkban, annak felismeréseként, hogy az állam által újonnan felvállalt feladatok megoldására új szervezési formák szükségesek. Ilyenek voltak például, amikor egy műszakilag egységes földterület tulajdonosait tömörítették szervezetbe a földterület egységes kihasználásának biztosítása végett. Ilyenkor a földterület kihasználásához fűződő közérdek miatt avatkozik be ezen kapcsolatokba az állam (51-52. pont). Ehhez hasonló indokok alapján hozta létre a jogalkotó a földbizottság intézményét, hiszen a földtulajdonnak sajátos természeti és vagyoni jellemzői vannak. Ilyen tulajdonsága a véges jószág jellege, a nélkülözhetetlensége, a megújuló-képessége, különös kockázatérzékenysége, alacsony nyereséghozama, valamint, hogy a földtulajdon kivételes szociális kötöttséget testesít meg. Amint azt az Alkotmánybíróság korábbi, 35/1994. (VI. 24.) AB határozatában kifejtette, ezek az okok indokolják a tulajdonosi jogokkal szembeni közérdek érvényesítését és a tulajdonszerzés korlátozását (54. pont).
A földbizottság működésének tehát az a célja, hogy a helyi földviszonyokat, a termőföldek forgalmát befolyásolja, így ezáltal képviseli a közérdeket. A birtokviszonyok átláthatóságának kialakításában, a versenyképesség megőrzésében, a spekulatív földszerzések megelőzésében, a helyi gazdálkodó közösség érdekérvényesítésében van szerepe.
Az Alkotmánybíróság a törvényi rendelkezésekből azt a következtetést vonta le, hogy a jogalkotó a földbizottságot nem közhatalom gyakorlására ruházta fel, nem hatósági jogkört biztosított számára. Ezt erősíti, hogy a bizottság a más magánjogi érdekeltekkel nem közvetlenül, hanem a jegyző útján érintkezik. A közhatalmi döntések meghozatalának egyértelmű címzettje a Hatóság. A földbizottságnak olyan sajátos magánjogi jogosultsága van, amelyet a termőföld forgalmában érdekelt, ugyanakkor az egyes adásvételi szerződések tekintetében saját alanyi joggal nem rendelkezők (nem szerződő felek és nem elővásárlási jogosultak) képviseletében gyakorol. A földbizottság és az általa képviseltek érdekeltsége magánjogi természetű annak ellenére, hogy a törvények működési szabályokat határoztak meg számára. Ugyanakkor az állásfoglalásának közjogi következményei vannak, de azt nem maga, hanem a Hatóság alkalmazza döntésével. Mivel tehát a földbizottság nem közhatalmat gyakorol a termőföld adásvételével kapcsolatos eljárásban, nem hatósági jogkörben, hanem közvetett magánjogi érdekeltként jár el, ezért eljárásában nem vizsgálható a szabályozás alaptörvény-ellenessége a tisztességes hatósági eljárás (Alaptörvény XXIV. cikk) vonatkozásában közvetlenül, hanem csak a jogorvoslathoz való joggal, illetve a tulajdonhoz való joggal való összefüggésben. Szintén nem lehet vitatni ezek alapján a földbizottság demokratikus legitimációját sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
