A kitűnő Parlamenti Szemle kiváló szerkesztőségének indokolt kérdésére, hogy válságban van-e a parlamentarizmus, a magunk részéről a legegyszerűbb lenne úgy válaszolnunk, hogy az attól függ, honnan nézzük; ha nem akarnánk a mindenkori kedvenc válaszunkkal előhozakodni, miszerint igen is, meg nem is.
Valójában ugyanis a parlamentarizmus esetleges válsága - megítélésünk szerint - voltaképpen a politika általános válságának egy tünete, megjelenési formája, kísérőjelensége, velejárója, és ebben a tekintetben igencsak hasonló a helyzet a múlt század húszas éveinek állapotaihoz, amikor e kérdés először komolyan felmerült.
Ekképpen Smetona Litvániájában, Pilsudski Lengyelországában, vagy Horthy Magyarországán - úgy véljük - nem annyira a parlamentarizmus, mint inkább a korábbi politizálás általános válságjelenségei ütötték fel fejüket, amelyek később az ismert tragikus fordulatokba torkolltak Salazar Portugáliájában, Franco Spanyolországában, valamint a Balkán összes államának vezetési gyakorlatában, nem szólva Mussolini Olaszországáról és Hitler Németországáról. Utóbbiakhoz képest Európa többi országa természetesen jól jöhet ki az összehasonlításból, de a parlamentarizmus, valljuk be, nem örvendett nagy népszerűségnek a két világháború közötti időszak egészét tekintve a kontinens egyik szegletén sem.
Csakhogy míg más felfogások szerint a politika általános válságának valódi oka ebben az időszakban a parlamentarizmus krízise volt, álláspontunk szerint a kormányforma válságjelenségei legfeljebb néhány országban, mindenekelőtt a parlamentarizmussal nagyon küszködő Franciaországban, Masaryk Csehszlovákiájában és a Benelux államokban jelentkeztek, míg a földrész nagy részén az általános válság (amely az 1929-33-as években világválsággá terebélyesedett) nem a kormányformával összefüggésben, hanem a politika általános romlásának, színvonalesésének következtében alakult ki. Nyilvánvaló, hogy e jelenség értékelése nem függetleníthető a gazdasági hanyatlástól, de az összetett problémahalmazban bizonyosan nem a parlamentarizmus megbetegedése áll az első helyen, hanem számos más tényező, vagyis a kormányforma maximum a vétkesek egyike lehet, de főbűnösnek biztosan nem kiáltható ki.
Ami azt illeti, a színvonalesést, a politika hanyatlását, a politizálás nívótlanságát napjainkban is tapasztalhatjuk, és bár az utóbbi évek felvilágosult publicisztikáiban korunkat gyakran vetik össze az 1920-30-as évek korszakával, a magunk részéről ezt a kínálkozó összevetést a továbbiakban mélyebben nem végeznénk el. Nagyon nagy baj lenne, ha túl sok hasonlóságot találnánk a két történelmi idősza-
- 191/192 -
kasz között. Ezért azt állíthatjuk, hogy a válságban van-e a parlamentarizmus indokolt kérdése ma egészen másként cseng, mint akkor, amikor az Interparlamentáris Unió a kérdést feltette. Óvjon minket a történelem attól, hogy a vita tónusa perspektivikusan is hasonló legyen.
Ki kell ugyanis mondanunk, hogy az olyan tudomány, mely csupa körültekintő timiditásból visszariad az élettől, elszakad korától, mert kérdéseihez hozzányúlni fél, kevés szolgálatot tehet, mert éppen a legnagyobb szolgálatot tagadja meg, melyet az emberiségnek megtenni a gondolkodás és kutatás hivatva van. Ezt az elvet Asbóth János fejtette ki Korunk uralkodó eszméi című akadémiai székfoglaló beszédében, és mi sem tehetjük meg, hogy nem az igazságot hangsúlyozzuk a vitában.
Márpedig a parlamentarizmus romlásáról írni, a hanyatló kormányzás jelenségeiről beszélni nemcsak a két világháború közötti politikai közírás sajátja volt. Maga Asbóth a dualizmus idején jelentette ki, hogy mentől inkább vagyunk igaz barátai a parlamentarizmusnak, annyival inkább kell törekednünk, hogy nyomorából felépüljön, egészséges és életképes legyen, mert semmi sem diszkreditálta nálunk a parlamentarizmust annyira, mint maga azon megromlott parlamentarizmus, mely hét év óta sújtja az országot, melynek feltétlen uralma alatt jutott mai nyomorába hazánk.
E gondolatot a szerző a Magyar konzervatív politika című örökbecsű munkájában juttatta kifejezésre, és nekünk is az a benyomásunk, hogy a parlamentarizmus valami olyasmi, ami mindig csak egykor, régen, a múlt ködében, az egykori dicső korokban működött megfelelően, és azóta elromlott, elsüllyedt, méltatlan lett és csökevényes, és csak visszfénye egykori önmagának. Mint annyi sok jelenséggel az ég alatt, a parlamentarizmussal is úgy vagyunk, hogy visszasírunk egy aranykort, visszamerengünk a múltba, mely után a jobb élet mintájaként sóvárgunk.
Ahogyan az Álmok álmodója című regényben - Asbóth egyetlen regényében - olvassuk: élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál. Talán kijelenthetjük, hogy ezt a benyomást sok esetben igazolni lehet, ám amint egy további ponton ugyancsak olvasható: gyéren lelve a valóban örömet, reményben s emlékezetben keressük, s amit a múltban találunk, ápoljuk, tatarozzuk, díszítjük folyton, s igyekszünk egyúttal feledni a vele járt keserűséget. Így hamisítjuk múltunkat, csaljuk önmagunkat.
A múltba való visszatekintés ugyanakkor már csak azért sem idegen a parlamentarizmus vizsgálatától, mert a parlamentarizmus valójában konzervatív zsánerű kormányforma, amely - szemben az elnöki rendszerrel - nem rajzasztalon, társadalmi tervezéssel, közjogi dizájnnal, alkotmánymérnökséggel született, hanem - úgyszólván - a gyakorlatban formálódott ki. Graduálisan, fokozatosan, viharokkal és békékkel tarkítottan, évszázadok alatt izmosodott meg, megiramodva-fejlődve, majd meg-megállva, megtorpanva, visszafogva, a józan ész és a belátás termékeként, az emberiség egyik nagy találmányaként, az emberi elme szép produktumaként, történelmileg meghatározottan, mindig mozgásban, alakulásban, változatosságban. Tulajdonképpen szinte töretlenül, és kifejezetten sikeresen.
- 192/193 -
Intézményeiben, gyakorlataiban, szokásaiban és elveiben ezért ott bujkál őseink bölcsessége, gyakorlati érzéke, tudása, tapasztalata és meggyőződése; legapróbb eljárási gesztusaiban is benne van a szent hagyomány.
Csakhogy amidőn a jelen politikai viszonyaira tekintünk, a fórumon való viselkedésnek, a politikai modornak, a közéleti jóízlésnek olyan hanyatlását detektáljuk, amely a parlamentarizmus whig formájától is idegen, és ezért lehet olyan illúziónk, mintha a baj a kormányforma eldeformálódásában lenne. Holott a jelenség nem a kormányformához, hanem a kifejezés szabadságához kötődik, és a közösségi média stílusától a felgyorsult élet számtalan jelenségéig olyan sok okból táplálkozik, hogy az ember hajlamos azt hinni, hogy ebben a kormányforma a legkevésbé ludas.
A politizálás általános züllése a tehetség hanyatlásával, a nyugati világ egyenszürkülésével, a globalizációval, a tömegtermeléssel és a fogyasztói társadalom multikulturalizmusával, a turizmus egyszerűsödésével és divatjával, a migrációval és a világfalu-jelenséggel is összefügg, és sok más fejleménnyel is rokonságot mutat. Köze van az autoriter rendszerek reneszánszához, a műveltség közromlásához és a technikai fejlődéshez egyaránt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
