1. A kötet középpontjában álló öt szöveg (Gesta Hrodberti, Notitia Arnonis, Breves Notitiae, Conversio Bagoariorum et Carantanorum, Epistola Theotmari), amelyeket látszólag csupán a közös keletkezési hely köt össze, mind műfajukat, mind keletkezési idejüket tekintve igen különböző képet mutatnak. E forrásokban azonban közös, hogy nem csupán Salzburg történetébe engednek betekintést, de általuk a korabeli bajor bel- és külpolitikai viszonyokat, irodalmi és jogfejlődési tendenciákat behatóbban is megismerhetjük, valamint nem elhanyagolható jelentőségű adalékokkal gazdagítanak bennünket a Kárpát-medence - az avarok és a honfoglaló magyarság - történetét illetően. A helyét önálló kismonográfiaként is megálló bevezető tanulmányt a források bőséges jegyzetapparátussal ellátott fordításai követik - a tanulmány fejezeteivel megegyező sorrendben. Az itt olvasható fordítások és tanulmányok egy részét Nótári az elmúlt néhány évben már közreadta,[2] ám e kötetben számos ponton finomította és pontosította a magyar szöveget, így tehát e szövegek nem a korábban napvilágot látott fordítások mechanikus megismétlései. A kötetben helyet kapott források közül kettőnek, a Notitia Arnonis-nak és a Breves Notitiae-nak eddig még részleteiben sem született magyar fordítása. A Gesta Hrodberti két fejezetéből néhány mondatot Szádeczky-Kardoss Samu ültetett át magyar nyelvre,[3] a Conversio Bagoariorum et Carantanorum 6-14. fejezetét Horváth János,[4] az avar vonatkozású fejezetek azon részét, amelyek a 806 előtti eseményekre vonatkoznak, Szádeczky-Kardoss Samu,[5] több, a pannóniai népek megtérését tárgyaló részt pedig Veszprémy László[6] fordított le, ám e két szövegnek sem készült teljes magyar fordítása. Az Epistola Theotmari esetében rendelkezésre áll ugyan mind a Gombos F. Albin-[7] és a Horváth János-féle[8] teljes, mind pedig a Lele József[9] által készített, a magyarokra vonatkozó részt átültető fordítás; a szerző/fordító számára azonban indokoltnak tűnt egy, a legkorszerűbb szövegkiadáson alapuló, bőségesebb jegyzetanyaggal ellátott, teljes fordítást készíteni, s e kötetbe felvenni - annál is inkább, mert ezáltal világosabbá váltak e szöveg kapcsolódási pontjai a korábbi salzburgi forrásokhoz, kiváltképp a Conversio-hoz. A következőkben a bevezető tanulmánnyal kívánunk behatóbban foglalkozni.
2. A tanulmány első fejezete a Szent Rupert legendát (Gesta Sancti Hrodberti confessons) dolgozza fel.[10] Ennek kapcsán a szerző nem csak a szigorúan a legendához tartozó kérdésekre keres választ, hanem több, Salzburg késő ókori és kora középkori történetét érintő problematikát is behatóan tárgyal. A salzburgi kereszténység kialakulása és kontinuitása kapcsán figyelmet érdemel az Eugippius-tól származó, 511-ben írott Vita sancti Severini, amelynek
- 242/243 -
13. és 14. fejezete említést tesz egy Iuvao nevű helyről, ahol a szent számos csodát művelt. Ez az elbeszélés világossá teszi, hogy a Kr. u. V. században Salzburg már jelentős keresztény közösséggel rendelkezett.[11] A Vita sancti Severini 44. fejezetéből azt is megtudhatjuk, hogy Severinus konventje a tartomány 488-ban bekövetkezett kiürítése során elhagyta Noricum ripense területét, és Itáliában telepedett le. A VII. és VIII. század lakosságát illetően a forrásokból kiolvashatjuk ugyan a római eredetű lakosság jelenlétét e területen, s a Gesta Hrodberti - noha a 6. fejezetben Iuvavumról mint elhagyatott, erdőkkel borított területről beszél -sem állítja, hogy Rupert teremtette volna meg Salzburgban a kereszténységet, hanem sokkal inkább csak annak megerősítéséről szól. Nótári ennek megfelelően úgy véli, hogy nagy valószínűséggel feltételezhetjük a keresztények jelenlétét e területen a VII. században, ám nem látja bizonyíthatónak, hogy e közösség és a Seeverinus-kori kereszténység között közvetlen kontinuitás volna kimutatható.[12]
A szerző hosszabban elemzi a Iuvavum és a Salzburg, valamint a Salzach és Igonta nevek viszonyát és ezek előfordulásait a forrásokban. A város- és a folyónév megváltozásából és az új névadásból - Ingo Reiffensteinnal egyetértve[13] - arra a következtetésre jut, hogy a bajor honfoglalás nem mehetett végbe békésen, és a hatalom új birtokosai tudatosan nem akartak közösséget és folytonosságot vállalni a római uralommal.[14] A munka a régészet eredményeit is figyelembe véve, ám elsősorban a feldolgozott források filológiai elemzéséből - ennek során a latin és germán terminológia párhuzamos használatára helyez hangsúlyt - számos megállapítást tesz a salzburgi és rechenhalli sókitermelés kialakulására, valamint az egyház szerepére a gazdasági fejlődésben; településtörténeti kitekintésében a civitas, castrum, oppidum és locus kifejezések előfordulását vizsgálva Salzburg és a korabeli bajor települések (Worms, Regensburg, Lorch) viszonyára következtet.[15]
A VIII. század végén keletkezett Gesta Hrodberti szöveghagyományát és a Conversio Bagoariorum et Carantanorum 1. fejezetéhez fűződő kapcsolatát tisztázva a szerző elsőször Szent Rupert (Hrodbertus) bajorországi, illetve salzburgi működését datálja, amely szerint a nemesi/királyi nemzetségből származó, talán a Merowingokkal is rokonságot tartó Rupert 696-ban érkezett Salzburgba, 715/16 táján pedig már nagy valószínűséggel nem lehetett az élők sorában. A szent tevékenysége kapcsán kiemeli, hogy sem a Salzburgi Püspökség - ez hivatalosan csak Bonifácnak köszönhetően 739-ben fog megalakulni -, sem a salzburgi Szent Péter-kolostor megalapítása nem Rupert műve, hozzá köthető viszont a cella Maxitniliani és nonnbergi apácakolostor létrehozása.[16]
3. A bevezetés második része 788 és 790 között íródott a Notitia Arnonis keletkezésének történeti hátterét, a mű datálásának kérdését és szerkezetét vizsgálja.[17] A Notitia Arnonis megszületésének okaként Nagy Károly Bajorország feletti hatalomátvételét adható meg, amelyre III. Tasziló, az Agilolfing-dinasztia utolsó hercegének trónfosztása révén kerülhetett sor. A trónfosztást kimondó 788-as ingelheimi gyűlésen vádként a 763-ban Pippinnel szemben elkövetett harisliz és a frank uralkodóval szembeni infidelitas - vagyis az Nagy Károly által politikailag elszigeltelt és alávetettségbe kényszerített hercegnek végső kétségbeesésében az avarokkal kötött szövetsége - szolgált, a valós indokok azonban Nagy Károly imperialisztikus politikájában voltak keresendők. A vizsgálódás végén változatlanul homályban marad - a források tendenciózus ábrázolásmódja miatt, amelyeket a szerző kellő alapossággal és kritikával vizsgál -, hogy Taszilót valóban fraudator fideinek tekinthetjük-e, vagy pedig csak a frank források beállításának tudható-e be e negatív jellemzés. Világosan megmutatkozott azonban, hogy milyen folyamatok vezettek e végeredményhez és e kép kialakulásához. A frank uralkodó nagyhatalmi politikájának nem volt feltétlenül szüksége katonai összeütközésre ahhoz, hogy miután ellenfeleivel és ellenségeivel leszámolt, a hajdani Merowing-uralom alatt álló területen önállóságát immáron egyedüliként megőrző Bajorországot is beolvassza birodalmába, elegendőnek mutatkozott ravasz diplomáciai eszközökkel elszigetelni a hercegséget, s a maga számára megnyerni a bajorok egy, a majdani perben őt támogató csoportját. A perben nem csupán hajdani vétkeit, nevezetesen a 763-ban elkövetett harislizt, vagyis a királyi sereg önkényes elhagyását vetették Tasziló szemére, hiszen ez de iure nem lett volna elegendő a halálos ítélet kimondásához, hanem súlyos hűtlenséggel - számos, 757-ben és 781-ben tett hűségesküjének, illetve 787-es vazallusi esküjének megszegésével -, s az infidelitas legsúlyosabb megnyilvánulásának számító, az avarokkal kötött szövetséggel is vádolták. A halálos ítélet végrehajtása ugyanakkor nem hozta volna meg Károly számára a kívánt ered-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
