Az 1980-as évekre a Szovjetunió és az általa irányított kommunista világbirodalom a végső válság stádiumába jutott. A változások elodázhatatlanok voltak, amit a szovjet vezetés is felismert. 1985. március 10-én Mihail Gorbacsovot választják a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkárává. Ettől kezdve olyan reformidőszak veszi kezdetét, amely alapjaiban változtatta meg az addigi világszemléletet. A változások - mint minden újítás az akkori időkben - a Szovjetunióból indultak ki és gyűrűztek át a kommunista világ egyéb terrénumaira. A reformok lényege a nyitás és a fokozottabb tolerancia minden téren. A meggyengült világbirodalom vezető hatalmának válsága következtében megrendült a csatlós országok felett addig gyakorolt szoros ellenőrzés. Közép- és Kelet-Európa országaiban mind erősebben hallatták hangjukat azok, akik reformokat sürgettek. Ezek közül is elsőként Magyarország lépett a változások útjára.
A '80-as évek hazánkat is rendkívül nehéz helyzetben érték. Az adósságállomány hatalmas méreteket öltött, nőtt a létminimum alatt élők száma. Az erkölcsi és szellemi romlás tovább súlyosbította a helyzetet. A bolsevik típusú, állammal összefonódott kommunista párt - a Magyar Szocialista Munkáspárt (a továbbiakban: MSZMP) - nem tudott megálljt parancsolni az általános romlásnak.
A válság növekedésével fokozott mértékben jelentkeztek az ellenzéki megnyilvánulások. Az MSZMP - megszokott módszerként - eleinte továbbra is az elnémítást alkalmazta ellenük, de ez a tendencia sokáig nem volt tartható. A '80-as évek második felére már az ellenzék konkrét csoportosulásairól beszélhetünk, amelyek tevékenysége magában rejtette a demokratikus átmenet lehetőségét. Eközben magán az MSZMP-n belül is reformerők jelentkeztek, akik szintén valamiféle változást sürgettek. A párton belüli reformerek és az erősödő ellenzék - a magyar társadalom többségének akaratával találkozva - olyan folyamatot elindítottak el, amelyről akkor még senki sem tudta megmondani, hogy a magyar történelem egyik sarokköve lesz, amelyet az utókor úgy emleget majd, mint "demokratikus rendszerváltást", "dicsőséges forradalmat".
Ezt az időszakot "alkotmányos forradalomnak" is szokták nevezni. Ez azért van, mert az átmenet alatt végig rendkívül nagy jelentősége volt az alkotmánynak, illetve az általa szabályozott témaköröknek. Az alaptörvény kiemelt szereplője lett és volt végig ennek az időszaknak: a demokratikus alkotmány létrehozásának célja egyenlő volt a rendszerváltással, mintegy partitúraként működött, amelyből a szereplők vezényelték az egész folyamatot. Az alkotmány megváltoztatásával az egész állami berendezkedés megváltoztatását tűzték ki célul. Mindezeket nem erőszakosan, hanem tárgyalásos úton sikerült elérni. Az az időszak, amely az alaptörvény első, reformer célú módosításának előkészítésétől az 1989. évi XXXI. törvényig eltelt, történelmi, politikai és alkotmányjogi szempontból is korszakos jelentőségű időszak volt.
A fentebb említett szovjetunióbeli változásokat Magyarországon nem követték azonnali reagálások: a gorbacsovi nyitás hazánkban szinte egyáltalán nem kavarta meg az "állóvizet". A társadalom azonban egyre elégedetlenebb volt, mivel az említett válság egyre elviselhetetlenebbé vált. A kádári vezetés teljesen érzéketlen volt a problémák iránt, és az a magatartásuk, amellyel azt láttatták, mintha semmi gond nem lenne, még tovább fokozta a társadalom ellenszenvét.[2] Éveknek kellett még eltelniük, mire a politikai vezetés változtatásokra szánta el magát. Az 1988-as esztendő minden tekintetben az ellentmondások éve volt; az akkori korírók, illetve az azóta megjelent munkák is így jellemzik. Miért volt ez így?
1987-ben kezdődött meg ennek a félfordulatnak a szellemi-gondolati előkészítése, ebben az évben pedig megindult az így megalapozott változások politikai végrehajtásának kibontakoztatása.[3] A hagyományos érdek-képviseleti rendszer mellett megjelentek az első alternatív érdek-képviseleti szervezetek, fellángoltak az első sztrájkok, szervezettebben léptek fel a politikai ellenzéki erők.[4]
Az esztendő kétségkívül egyik legfontosabb eseménye az MSZMP 1988. május 20-22-i országos pártértekezlete volt. Az értekezlet előkészületei[5] teljesen lázba hozták az ország közvéleményét és szakmai életét. Az előkészületek során, a párton belül megállapodások sora született a hatalom felső régióiban szükséges személyi változtatásokról. Legfontosabb ilyen volt az állam és a párt legelső emberének, Kádár Jánosnak a leváltása, amellyel egy korszak zárult le. Ezenkívül sok más személyi változást is elhatározott
- 19/20 -
a párt. Az előkészítő tárgyalások ellenére az értekezlet nem volt mentes a fordulatoktól sem. A korábban történt megállapodással ellentétben a párt fő döntéshozó testületeibe - a Központi Bizottságba, illetve a Politikai Bizottságba - egy sor olyan politikust nem választottak be, akikben a reformerek a változások akadályozóit látták. Ezzel szemben növekedett a reformerek aránya a párt - és ezzel az állam - élén. Az értekezlet másik feladata egy párton belüli intézményi reform kidolgozása volt. Ez már nem volt olyan egyszerű mint a személycserék.
A változásnak nagy lökést adott hazánk katasztrofális helyzete, a hitelek révén a Nyugattól való egyre nagyobb függése, mely azt eredményezte, hogy az MSZMP nyitást határozott el. Nincs tehát szó arról, hogy a pártvezetés rendszerváltoztatást akart volna, egyszerűen gesztusokat próbált tenni a hitelező Nyugatnak. Ezzel volt összefüggésben, hogy a pártértekezleten határozták el a - már kerek negyven éve, minden lényeges koncepcionális változtatás nélkül hatályban lévő - Alkotmány[6] felülvizsgálatát. A felülvizsgálattól aztán egyenes út vezetett egy új alkotmány megalkotásának igényéig. Az állampárt polarizálódott, reformkörök alakultak ki benne, és megindult ezek fokozatos uralomra jutása a párton belül. A reformerek, ha szövetségesekre nem is, de helyeslésre találtak a kialakuló és aktivizálódó ellenzéknél.
A pártértekezlet azonban nem jelentett megoldást a válságra. Az ígéretesnek tűnő változások nemsokára ismét lelassultak, kifulladtak. A személycserék nem oldották meg az égetően fontos problémákat, hiszen továbbra is egyszemélyi szinten születtek a döntések, fogalmazódtak meg a reformok; nem alakultak ki platformok, amelyek ezeket a reformokat csoportosan fölkarolhatták volna, és amelyek így garanciát jelenthettek volna egy-egy reform következetes végigvitelére. Az intézményi reformokról megállapítható, hogy csak úgy vezettek volna eredményre, ha bevezetésre kerül a többpártrendszer. "Az egypárti rendszerben az MSZMP - megújulási szándékától és »politikai párttá« válására vonatkozó elhatározásától függetlenül - továbbra is állampárt, az állami közhatalom része, sőt a hatalmi akarat kizárólagos letéteményese maradna, hiszen senkivel (semmilyen vele egyenlő alapon versengő politikai erővel) sem kellene osztozkodnia a hatalmi akarat megformálásának jogában és felelősségében, következésül: a hatalom birtoklásában és gyakorlásában sem."[7] Márpedig a többpártrendszerig még hosszú utat kellett bejárni. Mindezek mellett sok más hiányosság is fellelhető, amelynek köszönhető az, hogy ismét elégedetlenség lett úrrá a magyar társadalmon.[8]
A változások rendkívüli módon felélénkítették a parlamenti tevékenységet. A kezdeményezőkészséget, a döntéseket tekintve az Országgyűlésben eladdig, az államszocializmus ideje alatt sosem jellemző aktivitás volt tapasztalható, és ez a tendencia egyre erősödött. Ennek sokféle oka volt.
Az akkori országgyűlés az 1985. évi választásokkor nyerte el mandátumát. Ez volt a magyar történelem utolsó "rendi" Országgyűlése. 1988-ra az addigi "bólintó" parlament mindinkább vitatkozó parlamentté alakult át. Noha összetétele ugyanaz volt mint a megválasztásakor, a politikai környezet megváltozása miatt egyre inkább elkülönültek egymástól a "bólintók" és a "vitatkozók".[9] Ez utóbbiak száma erőteljesen növekedni kezdett. A májusi pártértekezlet után új lendületet vett a folyamat. Az MSZMP ettől kezdve - legalábbis ami az állásfoglalásokat illeti - támogatni igyekezett a parlamenti munkát, a reformfolyamatokat. Egy PB-állásfoglalás már expressis verbis kijelenti: "A kommunista képviselőknek az országgyűlési munkájuk során is önálló véleménynyilvánítási joguk, illetve kötelezettségük van."[10] Ebben az évben rendkívüli módon megnövekszik az Országgyűlés üléseinek, illetve az elfogadott törvények száma. Nő a parlament önállósága is. A jogalkotásról szóló törvény elfogadása óta amúgy is visszanyerte valamelyest az önállóságát - hiszen ez a törvény számos fontos kizárólagos törvényhozási tárgyat határozott meg, kivéve azokat az Elnöki Tanács jogalkotó hatalmából -, de ez most a politika porondján is manifesztálódott. Aktívabbakká váltak a képviselők, a bizottságok, és már nem csak a törvényjavaslatok tárgyalásánál, hanem a képviselők maguk is kezdeményeztek törvényjavaslatokat.
Ennek egyik példája volt "A politikai intézményrendszer korszerűsítését célzó munkálatokról, valamint az ahhoz kapcsolódó törvényjavaslatok és intézkedések ütemtervéről szóló tájékoztató", ismertebb nevén a Demokrácia csomagterv.[11] Ez egy közjogi reformtervezet volt, amely több törvény megalkotásának, illetve több, már meglévő módosításának tervét tartalmazta.[12] A csomagtervet júniusban küldték meg az Országgyűlésnek, amely novemberben kezdte azt tárgyalni. A törvények majd csak 1989-ben készülnek el, de a lényeg, hogy a parlament reformszárnya, megérezve a változás szükségességét, nagy lökést adott a kibontakozó folyamatnak.
Összességében véve elmondható az Országgyűlésről, hogy lassan kezdett részekre, mintegy platformokra tagolódni, ami a társadalom politikai aktivizálódását is figyelembe véve már mintegy "látens többpártrendszert" kezdett mutatni. Ettől kezdve a szentesítése nélkül a közjogi változtatásokat többé már nem lehetett elvégezni. Az időközben folyó - új alkotmány megalkotására irányuló - alkotmányozási munkálatokban is tevékenyen részt vett, de ami ennél fontosabb, hogy a közjogi rendszerváltozáshoz elen-
- 20/21 -
gedhetetlen sarkalatos törvények becikkelyezését is ez, az utolsó "rendi" Országgyűlés végezte el.
A felsorolt pozitívumok mellett nem lehet nem látni a negatívumokat, amelyek ezt az esztendőt valóban a félfordulat, a felemás reformok évévé tették. A fentebb említett visszásságok miatt ebben az évben nem tudott kibontakozni a fordulat. Az MSZMP továbbra is állampártként irányított, továbbra is csak üggyel-bajjal engedett teret az ellenzék kezdeményezéseinek. Annak ellenére, hogy az Országgyűlés nagy lendületet adott a változásoknak, legitimitása erősen vitatható volt, és ezt egyre többen vetették fel.
Az alkotmányozás szempontjából releváns események tehát nem a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokkal kezdődtek. Kiindulópontunk, hogy az Októberi Alkotmány[13] teljes megértéséhez vissza kell menni egészen az MSZMP fentebb említett 1988. májusi országos értekezletéig, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Jogtudományok Osztályának az alkotmánnyal foglakozó ülésének idejéig. A tudomány berkein belül ekkor már jó ideje folytak a rendszer tanulmányozására, illetve továbbfejlesztésére irányuló vizsgálatok. Ezek közül is kiemelkedett az alkotmányos berendezkedést kutató tevékenység jelentősége. Az államszocializmus körülményei között az egyetlen terrénum, ahol fejlesztő, változtató szándékkal tevékenységet lehetett folytatni, a tudomány volt. Ide nem hatolt be olyan szigorúan a mindenható állam figyelő tekintete.[14] Nem csoda hát, ha itt keletkeztek a változást megalapozó munkák.
A fent körvonalazott változások következtében egy szabadabb légkör alakult ki a társadalmon belül. Azt is mondhatnánk, hogy létrejött egy "második nyilvánosság", ahol szabadabban lehetett szólani mint korábban. A már addig is politizálásra kész ellenzéki erőkből több politikai szervezet alakult ki, akik keresni kezdték a megegyezés lehetőségét az állampárttal. Az MSZMP és a tudományos élet mellett ők alkották az alkotmányozás harmadik tényezőjét. Ez a három tényező magában hordozta egy demokratikus, alkotmányos átmenet lehetőségét.
Az Új Márciusi Front 1989 januárjában javaslatot tett közzé a képviseleti demokráciába való átmenetre nézve.[15] Ebben több változatot is felkínált az alkotmányozás mikéntjére vonatkozóan. Az MSZMP elfogadhatónak minősítette egy politikai egyeztető fórum létrehozását, és kinyilvánította azon szándékát, miszerint keresi a kapcsolatot az ellenzéki tömörülésekkel. Az ellenzéki szervezetek nyilatko-zatban[16] üdvözölték az MSZMP ilyetén készségét, és hitet tettek a többpártrendszer és az emberi jogok elismerése mellett. A Független Jogász Fórum ezek után felhívást intézett az ellenzéki szervezetekhez,[17] hogy a történelmi felelősségtudattól vezérelve, valamint alapvető érdekeik azonosságára tekintettel hozzanak létre egy állandó egyeztető fórumot. Mindezek folyományaként 1989. március 22-én létrejött a nyolc - később kilenc - ellenzéki politikai szervezetet tömörítő Ellenzéki Kerekasztal, amely mindvégig meghatározó tényezője, "motorja" volt az átmenetnek, és az Októberi Alkotmány létrejöttének is alapvető közege volt.
Az ily módon egységesülő ellenzék már sikerrel tudott ellenállni az állampárt megosztó taktikájának, és kinyilvánította, hogy "Az Ellenzéki Kerekasztal a megbeszélésre tett ajánlat elfogadásához nélkülözhetetlennek tartja, hogy a megbeszéléseken a független ellenzéki szervezetek oldalán az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőinek mindegyike részt vegyen."[18] Ettől kezdve az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között megindult az egyeztetés egy tárgyalássorozat feltételeinek megteremtéséhez. Az ellenzék kijelenti, hogy a jelenlegi Országgyűlést alkalmatlannak tartja az alkotmányozásra, és mivel erre neki magának sincs legitimációja, az alkotmányozás kerüljön le a napirendről addig, amíg egy szabadon megválasztott parlament létre nem jön. Az ellenzék célja mindvégig az volt, hogy érvényesítse a népszuverenitást, azaz megteremtse a közjogi környezetét a szabad választásoknak. Ennek érdekében, mivel az MSZMP ragaszkodott az Alkotmány felülvizsgálatához, az ellenzék végül engedett ennek a kérésnek. Az előkészítő tárgyalások eredményeként az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP, kiegészülve az állampárt által a tárgyalásra meghívott társadalmi szervezetekkel - ezek alkották a Harmadik Tárgyalófelet -, létrehozták a közjogi és politikai rendszerváltoztatást előkészítő és levezénylő Nemzeti Kerekasztalt. Az erről szóló megállapodást[19] 1989. június 10-én írta alá a három tárgyalófél, leszögezve, miszerint elengedhetetlenül fontos, hogy "negyedik tárgyalófélként" a társadalom minden más szervezete és minden állampolgár is végig figyelemmel kísérje a tárgyalásokat.
Az Ellenzéki Kerekasztal követelésére a kormány visszavonta az időközben Országgyűlés elé terjesztett "demokrácia csomagtervet", amelyben szerepelt az Alkotmányt módosítani célzó törvényjavaslat is. Az állampárt próbálkozásait arra nézve, hogy a legfontosabb közjogi intézmények és életviszonyok szabályozását kizárólag maga végezze el, az ellenzék rendre meghiúsította, így akadályozva meg a hatalomátmentés lehetőségét.
Az már kezdetben látnivaló volt, hogy a rendszerváltoztatás nem képzelhető el a sarkalatos törvények és elsősorban magának az alkotmánymódosításnak
- 21/22 -
az elfogadása nélkül. Történelmi tényezők összejátszásaként alakulhatott ki ugyanakkor egy olyan helyzet, amiben "törvényeinket olyan világpolitikai helyzetben alkothatjuk meg, amikor nincs modell-kényszer. Rendkívül nagy a mozgástér, mert mindenkitől tanulhatunk. Vigyázzunk arra, nehogy a szerves fejlődéstől idegen lépéseket tegyünk meg. (...) Esélyünk van a jelzők nélküli magyar útra való újbóli visszatérésre, arra, hogy ne legyen zsákutcás ismét a magyar történelem."[20]
Noha a tárgyalások többször megakadtak, és az állampárt többször kinyilvánította, hogy a kormány a tárgyalás eredménytelensége esetén is elő fogja terjeszteni a sarkalatos törvényeket, ez nem történt meg, és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak eredményeképpen lehetővé vált azoknak a közjogi tárgyú törvényeknek a létrehozása, amelyek nélkül nem lett volna demokratikus rendszerváltozás Magyarországon. Ezek közül is különösen kimagaslik, mind jelentőségét, mind pedig a tárgyalásokon betöltött szerepét illetően az Októberi Alkotmány megalkotása. Olyan alkotmány jött ezzel létre, amely lehetővé tette a békés rendszerváltás lebonyolítását. Az Országgyűlés -noha többször kinyilvánította nemtetszését a nélküle való alkotmányozás és kodifikálás miatt, sőt többször fel is akarta oszlatni magát - végül elsöprő többséggel fogadta el a régi köntösbe bújtatott új, demokratikus, jogállami alaptörvényt, melynek jelentősége a magyar demokráciára nézvést felmérhetetlen.
Az 1988-as pártértekezlet elindított egy alkotmányozási folyamatot. Az Októberi Alkotmány megalkotása sajátosságainak tárgyalása előtt erről is indokolt beszélni, mivel a két alkotmányozás egymással összefüggésben áll. Noha az alkotmányozás eljárási rendje merőben máshogy alakult a két esetben, azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az Októberi Alkotmány sosem jöhetett volna létre ezen a magas színvonalon, ha nem tudott volna meríteni abból a szellemi munícióból, amelyet a jogtudomány a Magyarország Alkotmányának[21] megalkotása érdekében halmozott fel. Ráadásul tény az, hogy az 1989. évi XXXI. törvénynek az addig hatályban volt alkotmányszövegen végzett változtatásainak kétharmad részét már tartalmazták a Szabályozási Elvek.[22]
A pártértekezleten elhatározott, majd az MSZMP Politikai Bizottsága által is szorgalmazott folyamat még csak az Alkotmány felülvizsgálatát tűzte ki célul. Abban a pillanatban azonban, amint az Alkotmány felülvizsgálatában ténylegesen is meghatározó helyet kapott a jogtudomány, már nem volt kétséges, hogy a minden tekintetben elavultnak mondható Alkotmányon nincs mit felülvizsgálni, gyökeresen újat kell alkotni.
1988 júniusában az Országgyűlés igazságügyi miniszterré választotta Kulcsár Kálmánt, akinek személyével az alkotmányozás tudományos megalapozása nyert teret az addigi, politikailag erősen determinált alkotmányozási módszerek helyett.[23]
A miniszter a tudomány tevékenységét az alkotmányozás folyamatába ott kapcsolta bele, ahol a legnagyobb hatást tudta kifejteni: a legelejére. Létrehozott tíz munkabizottságot, amelyek feladata az Alkotmány egy-egy szabályozási tárgykörének gondozása volt.
Ezekbe az adott tárgykör elismert tudományos szaktekintélyeit kérte fel részvételre. A munkabizottságoknak átadott egy alkotmánykoncepciót,[25] amely egy általa - hangsúlyozottan akadémikusként, tehát nem miniszterként - írt koncepció volt, és amelyet csupán tárgyalási alapként, nem kötelező kiindulópontként ajánlott a figyelmükbe. A munkabizottságok - felhasználva a rendelkezésükre álló, nagy mennyiségű tudományos anyagot - részkoncepciókat dolgoztak ki a feladatkörükbe tartozó tárgyat illetően. Tevékenységüket a tizenegyedikként létrehozott kodifikációs bizottság koordinálta. Miután a Minisztertanács megtárgyalta a részére készített Kilényi-koncepciót,[26] a munkabizottságokat de iure is elismerte határozatával.[27] E határozat egyben az új alkotmány megalkotásának menetét is rögzítette. A részkoncepciókból a minisztérium kodifikátorai kidolgozták az első koncepciót.[28]
Ezt aztán a miniszter széles körű megvitatásra küldte szét. Az MSZMP Központi Bizottsága által kiküldött kodifikációs bizottságon, a kormányon és az Országgyűlés Alkotmányelőkészítő Bizottságán túl megvitatták a koncepciót az állami szervek, a társadalmi szervezetek, az ellenzéki csoportosulások, de még a magyarországi egyházak is.
A beérkezett véleményeket az időközben felállított, és működését megkezdő Alkotmányelőkészítő Kodifikációs Titkárság összegezte. A miniszter melletti tanácsadó szervként működő - a Magyarország Alkotmányának részkoncepcióit kidolgozó munkabizottságok vezetőiből álló - tudományos-szakmai bizottság eközben számos ülést tartott, ily módon is segítve az új alkotmány létrehozásának központi feladatait.
Mindennek következtében elkészült a Szabályozási Elvek dokumentuma. Ezt a minisztérium beterjesztette az Országgyűlés elé, amely megvitatta.[29]
- 22/23 -
A parlament arról a határozati javaslatról szavazott, mely szerint "(...) Magyarország Alkotmányának szabályozási elveit az előterjesztésnek megfelelően hagyja jóvá. Hatalmazza fel a Minisztertanácsot, hogy a szabályozási elvek, valamint az Országgyűlés vitájában elhangzott javaslatok alapján, különös figyelemmel az állampolgárok, a különböző társadalmi szervezetek és csoportok véleményére is, készítse el az alkotmány szövegtervezetét. A szövegtervezetet az Országgyűlés alkotmány-előkészítő bizottságának egyetértését követően bocsássa társadalmi vitára."[30] Az Országgyűlés egyhangúlag hagyta jóvá e koncepciót.
Ezután azonban az események máshogy alakultak. Nem haszontalan azonban így sem körvonalazni a Magyarország Alkotmánya megalkotásának tervezett további menetét. A Szabályozási Elvek alapján az Alkotmányelőkészítő Kodifikációs Titkárság elkészíti az új alkotmány szövegtervezetét, amelyet a lehető legszélesebb körű társadalmi vitára bocsátanak. A társadalmi vita eredményei visszaérkeznek az Alkotmányelőkészítő Kodifikációs Titkársághoz, amely ez alapján elkészíti az alkotmány szövegjavaslatát. Ezt a minisztérium beterjeszti az Országgyűlés elé, amelyet az megtárgyal és elfogad. Magyarország Alkotmányát ezután népszavazás erősíti meg.
A Szabályozási Elvek - mint ahogy azt az Októberi Alkotmányba átemelt megoldások sora bizonyítja - számos értékes elemet tartalmaz, köszönhetően az alapos tudományos előkészítésnek, valamint annak, hogy a tudományos szempontok végig szerepet játszottak az alkotmányozás során. Mégsem lehetett egy az egyben felhasználni a Nemzeti Kerekasztalnál, hiszen egy - számos ponton megreformált, de mégis - szocialista modellből indult ki, amely ellent mond a jogállami átmenetnek, és ezt az ellenzék nagyon jól tudta. Az MSZMP egy ideig még ragaszkodott egy, az elfogadott koncepció alapján kimunkált alkotmánymódosító elaborátum tárgyalási alapként való elfogadásához,[31] azonban végül elfogadta, hogy nem lenne meg a kívánt konszenzus, ha ezen álláspontját továbbra is fenntartaná.[32]
A tárgyalásoknak nem az volt a céljuk - még az Ellenzéki Kerekasztal részéről sem -, hogy porig rombolják a hatályban lévő alkotmányos rendszert, hanem az, hogy azt minél teljesebben átformálják.
Az átmenet nagy kérdése volt, hogy ki lehet az alkotmányozás alanya? A Nemzeti Kerekasztal megalakulása előtt - és az alkotmányozó munka alatt is - volt néhány figyelemre méltó javaslat az alkotmányozás alanyára, valamint eljárására nézvést, és a felek álláspontja is több ponton eltért egymástól az alkotmányozás terjedelmét és tárgyát tekintve.
Az Új Márciusi Front javaslata az alkotmányozást tartotta a legfontosabb tennivalónak az átmenet érdekében. A javaslat több variációt vázol fel az alkotmányozás kereteként. Egy, a későbbi Nemzeti Kerekasztalhoz hasonló formáció kialakításán, valamint a szabad választások eredményeként felálló új Országgyűlés általi alkotmányozáson túlmenően felveti egy alkotmányozó kamara létrehozását is. Ez az Országgyűlés második kamarájaként működne, célja az alkotmány tervezetének kidolgozása és Országgyűlés elé terjesztése - e tevékenységét elvégezve fel is oszlana. Tagjait a nép választaná.[33] Az MSZMP azonban nem támogatott olyan javaslatokat, amelyek az alkotmányozást nem az Országgyűlés jogává tették volna.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata is sokszor felmerült a rendszerváltozás időszakában. Az Ellenzéki Kerekasztalnál is kérdésként merül fel, hogy ez az Országgyűlés alkotmányozzon-e, vagy egy alkotmányozó nemzetgyűlés. Még előbb, a független politikai szervezetek nyilatkozata pedig egyenesen abban jelölte meg a kerekasztal-tárgyalások célját, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlési választások feltételeit megállapítsa.[34] Noha ez később nem így alakult, azért voltak olyan meglátások, hogy az első szabadon megválasztott Országgyűlés inkább alkotmányozó nemzetgyűlés jellegű lesz.
Végül az Országgyűlésben felmerült egy olyan megoldás, hogy az alkotmányozás alanya lehetne egy kibővített Országgyűlés is, ahol az ellenzéki szervezetek is helyet kapnának.[35]
Kezdetben az Ellenzéki Kerekasztal nem akart az Alkotmány módosításáról tárgyalni. Sem a hivatalban lévő Országgyűlést, sem saját magát nem tartotta ugyanis legitimnek erre a feladatra. Úgy foglalt állást, hogy elítéli az időszerűtlen alkotmányozást; az majd a szabad választások eredményeként összeülő új Országgyűlés feladata lehet. Később azonban arra az álláspontra jutott, hogy az átmenethez elkerülhetetlen az Alkotmány módosítása, ha pedig az MSZMP maga fogja az alkotmányozást végezni, az egyenesen veszélyeztetheti magát az átmenetet is. Mindkét fél engedni kényszerült tehát eredeti álláspontjából: az MSZMP kénytelen volt belátni, hogy az új alkotmány megalkotásának folyamatát le kell állítania,[36] az ellenzék pedig kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni az Alkotmányról is.[37] Végül az Ellenzéki Kerekasztal olyannyira magáévá tette az alkotmányozás gondolatát, hogy egyenesen elengedhetetlennek tekintette, hogy a készülő sarkalatos
- 23/24 -
törvényekhez úgymond "hozzá-jogállamiasítsák" az Alkotmányt, azaz áttekintsék az egész szöveget, eltávolítva belőle minden olyan rendelkezést, amely a rendszerváltoztatást veszélyeztetheti.
Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy nem lesz a szabad választások előtt formailag új alkotmánya Magyarországnak, hanem a hatályos Alkotmány módosítására kerül sor.[38] A Nemzeti Kerekasztal struktúrájában helyet kapott az alkotmánymódosítás időszerű tételeivel foglalkozó albizottság is.
Nem lenne azonban teljes az alkotmányozásról alkotott képünk, ha nem tennénk említést az Októberi Alkotmány hatályba lépése előtt elfogadott sarkalatos törvényekről.[39] Ezek már az Országgyűlés által elfogadott, a Magyarország Alkotmánya szabályozási koncepciójának szellemiségében fogantak, és - ahogy az igazságügyi miniszter az egyesülési, a gyülekezési és az 1989. évi I. alkotmánymódosító törvény expozéjában leszögezte - az új alkotmány megalkotásának részét képezik.[40] Noha a miniszter akkor még nem láthatta, szavai igaznak bizonyultak e sarkalatos törvények és az Októberi Alkotmány viszonyát tekintve is. Ennek alátámasztásához elég csak arra utalnunk, hogy e törvények többségükben még ma is hatályban vannak.
Az 1989. évi XXXI. törvény elfogadásáig hosszú út vezetett. Az eljárás meglehetősen bonyolult volt, ami nem csoda, hiszen számos érdek érvényesítésének kellett lehetőséget biztosítani, és azokat egyetlen megoldássá összegyúrni. Amit mindjárt le kell szögeznünk az eljárással kapcsolatban, hogy megteremtett egy olyan érdekartikulációs és érdekintegrációs rendszert, amelynek segítségével a felek minden, általuk fontosnak tartott problémát meg tudtak tárgyalni, és kimunkálni a kompromisszumos megoldásokat az alkotmánymódosítás minden jelentős részletére nézvést. A kulcsszó: kompromisszum. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalások úgy vonultak be a magyar történelembe, mint a kompromisszumkeresés és -találás mintapéldája. Az alkotmányozás - és tágabban a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások - sikere a megfelelő tárgyalási és alkotmányozási metódus kidolgozásán állt vagy bukott, amely metódust a felek sikeresen kimunkáltak és megvalósítottak.[41]
A Nemzeti Kerekasztal tárgyalások két fő téma körül csoportosultak: az átmenet politikai és gazdasági vetülete. Noha az alkotmányozás mindkét témakört érinti, az alaptörvény szempontjából a politikai tárgyalások bírnak nagyobb jelentőséggel. A Nemzeti Kerekasztal szervei a plenáris ülés, a középszintű egyeztető bizottságok (politikai és gazdasági), valamint az albizottságok.
Az albizottságok jelentették a szakértői szintet. Ezeket a rendszerváltoztatás kardinálisnak ítélt témái szerint hozták létre. Minden albizottságban a három tárgyalófél öt-öt képviselője foglalt helyet. Az alkotmányozás szempontjából a legfontosabb az albizottság, amely az alkotmánymódosítás időszerű tételeivel, valamint a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság intézményével foglalkozott.[42] Ugyanakkor a többi albizottság tárgykörei is relevánsak, hiszen az alkotmány minden szabályozásnak a csúcsa és egyszersmind alapja is. Ennek megfelelően az albizottság folyamatos szakmai kapcsolatban állott a többi albizottsággal, mindkét irányban: azok átiratban értesítették, ha a tárgykörükbe vágó kérdést alkotmányi szinten kell szabályozni, de az is előfordult, hogy az albizottság más albizottságokat kért fel egyes kérdések megtárgyalására, mielőtt az alkotmányi szintű szabályozást megalkotta volna. Utóbbi felkérés nem csak a politikai, hanem a gazdasági témákat tárgyaló albizottságok felé is irányulhatott. Az albizottság kiemelkedő jelentőségét az is bizonyítja, hogy - az I/2. és az I/3. albizottsággal együtt - a felek megállapodtak az itt folyó munka gyorsított ütemében.[43]
Az albizottságban a munka alapjául az Alkotmány hatályos szövege, illetve az Ellenzéki Kerekasztal által kidolgozott tervezet szolgált,[44] de természetesen mind az MSZMP, mind pedig a Harmadik Tárgyalófél[45] elkészítette a maga alkotmánytervezetét. A kezdeti viták után a három fél megállapodott, hogy áttekintik az egész Alkotmányt, és ahol valamelyikük vitatja valamely rendelkezést, azt megtárgyalják.[46] Az Októberi Alkotmány szövegének majdnem egésze ezen a szinten készült el.
A két középszintű bizottság (politikai egyeztető bizottság, valamint gazdasági és szociális bizottság) az átmenettel kapcsolatos vitás kérdésekben döntött, amelyekről az albizottságokban a felek nem tudtak egyezségre jutni. Itt szervezetenként két-két fő foglalt helyet. Az ide felterjesztett vitás kérdésekről nagyon gyakran nem konkrét megállapodást, hanem csak elveket, irányvonalakat munkált ki, és azt újratárgyalásra visszautalta az albizottságoknak, amelyek aztán megállapították a konkrét normaszöveget.
A Nemzeti Kerekasztal legfelső szintjét alkotta a plenáris ülés, mely egyrészről összefogta a két fő tárgyalási ág témáit, másrészt pedig ez volt a politikai deklarációk színtere. Itt szervezetenként három-három fő vett részt, valamint az Országgyűlés elnöke által megfigyelőként elfogadott szervezetek képviselői. Üléseit a házelnök vezette. Két alkalommal ülésezett: a nyitó megállapodás és a záró megállapodás aláírásakor. Mégsem tekinthető csupán protokolláris szervnek, hiszen nagyon fontos
- 24/25 -
kérdések, az alkotmánymódosítással kapcsolatosan, itt dőltek el az utolsó pillanatban.
A Nemzeti Kerekasztal munkájába szervesen belekapcsolódott az Igazságügyi Minisztérium is, amely a felek konszenzusa alapján ülésről ülésre elkészítette az adott tárgykör szerinti törvényjavaslatokat. Mondhatjuk tehát azt, hogy a Kerekasztal igénybe vette a minisztérium szakértői-törvényszerkesztői apparátusát.
Nem közvetlenül tartozik az alkotmányozás eljárási kérdéseihez, mégis - a konszenzusos tárgyalás fentiekben hangsúlyozott jelentőségére tekintettel - említést érdemel, hogy a felek kidolgoztak egy konszenzusértelmezési modellt. Erre azért volt szükség, mert a tárgyalások vége felé felgyűltek azok az alkotmánymódosításhoz mindenképpen konszenzust igénylő témák, amelyekkel kapcsolatosan a felek álláspontjai nem közeledtek megfelelően egymáshoz. Eszerint konszenzus véglegesen akkor mondható ki, ha egyrészt teljes tartalmi egyetértés alakul ki a törvényjavaslatok normaszövegét illetően; vagy másrészt, ha egyetértésben adnak ki kétféle rögzített álláspontot; vagy harmadrészt, ha egyetértésben jelzik, hogy valamelyik, még le nem tárgyalt törvényjavaslat vagy megállapodás esetén az elvekben megállapodtak, és a végleges törvényjavaslatot meghatározott időn belül átadják; vagy negyedszer, ha valamely, sarkalatos törvények szabályozási körét nem érintő kérdésben, később állapodnak meg (ez utóbbi az alkotmányozást nem érintette).[47]
A politikai megegyezést követte az alkotmánymódosítás törvényerőre emelése, amely a legalitás talaján ment végbe, hiszen az alkotmány megváltoztatásának akkor törvényesen rögzített eljárási rendje szerint történt a becikkelyezés.[48] Szándékosan használjuk felváltva az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás kifejezést, hiszen - noha tudjuk, hogy a két fogalom egymástól eltérő jelentéstartalmat hordoz - az Októberi Alkotmány formailag ugyan alkotmánymódosítás volt, tartalmilag azonban teljesen új, jogállami alkotmány létrehozásáról beszélhetünk.[49] A kormány az alkotmánymódosító törvényjavaslatot egy az egyben, a politikai egyeztető tárgyalásokon elfogadottak szerint terjesztette az Országgyűlés elé.[50] A parlamentben sok képviselő kifogásolta, hogy a Nemzeti Kerekasztal konkrét normaszöveget határozott meg, ahelyett, hogy a főbb elvek lefektetése után az Igazságügyi Minisztériumra bízta volna a törvényjavaslat szövegének elkészítését. Maga az igazságügyi miniszter is hasonló állásponton volt,[51] de nem kérdőjelezte meg a metódus létjogosultságát. Az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottsága, valamint a képviselők által benyújtott módosító indítványokra tekintettel, az Országgyűlés fogadta el az Októberi Alkotmányt.[52]
Nehéz az erőltetettség veszélye nélkül mérleget vonni a két alkotmányozás alapján. Ha lehet, akkor is a különbségekre tudjuk felhívni a figyelmet. Míg a Magyarország Alkotmányának megalkotására irányuló eljárás egy zártabb processzus volt, addig az Októberi Alkotmány társadalmi bázisát jóval szélesebben húzta meg az alkotmányozó. Előbbi esetben az MSZMP uralta az alkotmányozást, utóbbinál egy konszenzusos, kiegyezéses tárgyalás végezte azt el.
Előbbi - leszámítva a koncepció véleményezésére felkért szervezeteket, amelyeknek az alapvető struktúrát meghatározó politikai döntésekbe nem volt beleszólásuk - az államszervezet keretein belül maradt, tehát a kormány és a parlament végezte az alkotmányozást. Utóbbi esetben az államszervezet, ha nem is statiszta volt, de másodlagos szerepet játszott az alkotmányozásban. Nem csupán arról volt ugyanis szó, hogy a Nemzeti Kerekasztal politikai döntései az alkotmány sarokpontjaira nézvést minden esetben megelőzték az államszervezet tagjainak döntését (a Nemzeti Kerekasztalt előkészítő tárgyalásokon erről külön is megállapodtak a felek). A tárgyalásokon konkrét normaszövegeket fogadtak el: "a tárgyalások célja olyan politikai megállapodások kialakítása, amelyekhez csatolhatók a szükséges állami intézkedések és jogszabályok tervezetei, valamint a megszületésük határidejére vonatkozó állásfoglalások".[53] E tervezetekkel kapcsolatban mindhárom fél, így az állampárt is kötelezte magát, hogy "a politikai megállapodásokat valamennyi tárgyalófél saját szervezetében elfogadtatja és (...) a megállapodások érvényre juttatását minden rendelkezésre álló politikai eszközzel biztosítja."[54] Az MSZMP - állampárti jellegéből kifolyólag - érvényesíteni tudta a megállapodások eredményeit az állami szervek eljárásai során. Így valóban, azok feladata - elenyésző, nem koncepcionális változtatást takaró módosításokat nem számítva - szinte csak a törvényerőre emelésre, a "szentesítésre" szorítkozott.[55] Így történhetett meg, hogy az ellenzéki szervezetek annak a rezsimnek az alkotmányos struktúráját használták fel, amelynek lebontására tevékenységük irányult.
Van olyan elemzés, amely modelleket állít fel, melyekkel különféle alkotmányi rendelkezések, illetve alkotmányos rend hozható létre.[56] Az úgynevezett reformszocialista modell alapja a Magyarország Alkotmánya megalkotására irányuló folyamat. Ez egy nem túl lényeges fordulatot jelentő modell, arra épül, hogy - noha parlamentarizmus jön létre - a tényleges hatalom az állampárt kezében van. Ezzel szemben az úgynevezett átmeneti modell a módosított alkotmányra épül, és a hatalom korábbi birto-
- 25/26 -
kosainak bennmaradását hivatott megteremteni, de már demokratikus formában.[57]
Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy - noha mindkét alkotmányozó küszködött némi legitimitás-deficittel - az Októberi Alkotmány alkotmányozási eljárása mégis teljesítette azokat a kritériumokat, amelyek egy demokratikus alkotmány létrejötténél megkívánhatóak. A történelmi szituáció kitermelte a maga alkotmányozási metódusát, amely az alkotmányozás alanyának egy sajátos, másutt nem tapasztalható változatában öltött testet.
Tanulmánya végére érve a szerző sem vonhatja ki magát azon büszke érzés alól, amely amiatt támad benne, hogy olyan nemzet tagja lehet, amely egy ilyen történelmi pillanatban ilyen nagyvonalú kompromisszum létrehozására volt képes. Az Októberi Alkotmány a maga nemében páratlan remekmű. Páratlan remekmű, mivel képes volt vértelenül többet megvalósítani, mint amire más államok véres forradalmak árán képesek voltak. Az önkorlátozó forradalom terméke, amely a magyar nemzet megegyezését tükrözi, a gyengülő ancien régime és az erősödő demokratikus ellenzék képében. "A tárgyalások akkor lehetségesek, amikor a demokratikus ellenzék ellenállása elég erős ahhoz, hogy a diktatúra ne tudja teljesen megsemmisíteni, és amikor a diktatúra elég erős ahhoz, hogy az ellenzék ne tudja egyik napról a másikra megdönteni. A két fél gyengeségéből adódik a nemzet lehetősége" (Adam Michnik). Nyilvánvalóan magán viseli a kiegyezés felemás jeleit is, de úgy véljük, a vértelen forradalomért cserébe ez nem volt magas ár. "A tárgyalásos út sok csalódást, keserűséget szül, és sokakban kelti az igazságtalanság és a kielégületlenség érzetét. Áldozatokat azonban nem szed. A csalódottak végül is életben maradnak" (Ugyanő.).
A Harmadik Magyar Köztársaság alaptörvénye 1989. október 23-án lépett hatályba, a Magyar Közlöny 74. számában kapott helyet, és még ma is hatályban van. Az alaptörvény valódi nemzeti egységet mutatott fel: benne egységre lépett a magyar nemzet, a régi és új politikai szervezetek és az állami szervek munkája. Úgy véljük, egy alkotmánynak ennél nagyobb legitimitást semmi nem adhat. A reforma pac-tada ruptura pactada, a paktumokra épülő reformok és szakítások folyamatának veszélye ezzel elhárult az új köztársaság elől, és lehetővé vált a teljes demokratikus rendszerváltás. Ennek volt nyitánya az Októberi Alkotmány, mely jogi keretet biztosított a rendezett átmenet lebonyolításához, és amelynek jelentőségét éppen ezért nem lehet elégszer kihangsúlyozni.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség új magyar alaptörvényre. Határozott álláspontunk, hogy időszerű lenne egy új alkotmány elfogadása. Az Októberi Alkotmányt - annak ellenére, hogy tartalmilag alkalmas rá - koncepcióját tekintve nem új alaptörvénynek szánták, és ennek jelei megmutatkoznak. Egyik ilyen jel a folyamatos alkotmányozás szükségessége: az Októberi Alkotmány hatálybalépése óta eltelt húsz esztendőben folyamatosan alakítani kellett rajta, mivel a jogállam működéséhez szükséges rendelkezések egy része hiányzott belőle. A fiatal magyar demokrácia "gyakorlófüzete" volt, amelyen az megtanulta kialakítani és működtetni a jogállami intézményeket. A gyakorlás korszakának lezárultát jelentené egy új alaptörvény életre hívása. Másrészt a szabályozás nagyon tömör és lényegre törő, túlságosan is tömör, nagy teret hagyva ezzel az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésnek. Majd' minden fejezetről elmondható, hogy a szabályozás igen rövid, nem tartalmaz olyan - egyébként rendkívül fontos és az alaptörvénybe kívánkozó - rendelkezéseket, amelyeket a jogállami demokráciák alaptörvényi szinten rögzítenek. Az alkotmányozás, az Októberi Alkotmány talaján álló, de korszerűbb, bővebb szabályozási tartalommal bíró új magyar alkotmány létrehozása tehát nem halogatható sokáig negatív következmények nélkül.
Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter szavai arra a következtetésre indítanak bennünket, hogy a rendszerváltást ne konkrétan meghatározható, rövid időintervallumnak tekintsük, hanem olyan, a társadalom életében is megnyilvánuló mindennapi realitásnak, amelyhez vezérvonalul használható az Októberi Alkotmány. "Nagyon szeretném, ha ezt a közmegegyezést teremtő eszközt ésszerűen használhatnánk mi is közös nemzeti jövőnk megalapozásában. Elsőrendű nemzeti érdekünk, hogy az alkotmányozás mint konszenzusteremtő, vagy legalábbis a kialakulását elősegítő folyamat, olyan alkotmányt hozzon létre, amely a jövőben a konszenzus fenntartására is képes eszköznek, vagy legalábbis a folyamatos megegyezést biztosító eszköznek bizonyulna. A történelmi kiegyezést nemcsak megelőzheti az alkotmány, az alaptörvény megalkotása, hanem hozzájárulhat megszületéséhez. Feltéve, ha mindenki kész ebben a rendkívüli felelősséggel járó munkában felelősségteljes közreműködésre."■
JEGYZETEK
[1] A kifejezés Ágh Attilától ered, ld. A félfordulat éve. In: Magyarország politikai évkönyve 1988. R-FORMA Kiadói Kft.
[2] Uo.
[3] Ld. Bihari Mihály: A politikai rendszer jellege és a hatalom szerkezete 1988-ban és 1998-ban. In: Magyarország évtizedkönyve - A rendszerváltás (1988-1998.) I. kötet. (Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest 1988
- 26/27 -
[4] Bővebben lásd uo.
[5] A pártértekezlethez vezető útról és a Kádár-korszak lezárulásáról lásd Széll János: Az MSZMP májusi pártértekezlete. In: Magyarország politikai évkönyve 1988. R-FORMA Kiadói Kft. 1989
[6] Alkotmány alatt jelen tanulmányban az 1949. évi XX. törvénynek az 1989. október 22-én hatályos szövegét értjük.
[7] Széll János i. m. 225. o.
[8] Ágh Attila a hiányok alábbi listáját írja le: "1. nem történt meg a hitelt vesztett párt- és állami vezetők szélesebb körének leváltása és új típusú politikusokkal való felcserélése, 2. nem kezdődött meg a mélyreható pártreform, mint az intézmények, választási rendszer és a tagság mozgósításának radikálisan új formája, 3. nem volt éles fordulat a gazdaságpolitikában és ennek következtében a gazdaság mind szűkebb mozgástérré vált a politika számára, újra felvetve a lakosság tűrőképességének kérdését, 4. nem fogalmazódott meg egy markánsan új nemzeti politikai program a válságkezelésre, amely éles vonalat húzott volna a múlt és a jelen közé, s megadta volna a kibontakozás menetrendjét, 5. nem lépte túl a politikai élet egésze a folytonosság fétisét, a régi konzervatív beidegződések, reflexek és hatalomféltő intézkedések körét, s a párton belüli pezsgés nem vezetett a különböző platformok megjelenéséhez sem." Ágh Attila i. m. 27. o.
[9] Uo. 31. o. Árnyaltabban differenciál Bihari Mihály, aki az Országgyűlésen belül öt csoportot különböztet: 1. a konzervatív rendpárt tagjai (ők mindenben a régi rend hívei), 2. az új rendpárt tagjai (akik hajlanak a reformokra, ők és a konzervatív rendpárt tagjai egyeznek meg a pártértekezleten), 3. a radikális reformerek (ők csak tárgyai, nem alanyai voltak a pártértekezletnek, de nagy számban foglaltak el meghatározó pozíciókat, amely aztán a reformok mozgató ereje lett), 4. a túlélő és igazodó opportunisták (akik kiváró álláspontra helyezkedtek, és a győztes fél mellé voltak készek állni), 5. a politikai arculat nélküli szürkék. Bihari Mihály: Változások és változatlanságok a politikai intézményrendszerben In. Magyarország politikai évkönyve 1988. R-FORMA Kiadói Kft.
[10] Idézi Kukorelli István Parlament az egypártrendszer utolsó (?) évében című tanulmányában In: Magyarország politikai évkönyve 1988. R-FORMA Kiadói Kft. 248. o.
[11] A Demokrácia csomagtervről bővebben ld. Szalay Péter: Mi van a "demokrácia csomagterv"-ben? In: Magyarország politikai évkönyve 1988. R-FORMA Kiadói Kft.
[12] Javasolta, hogy készüljön törvény az egyesülési és gyülekezési jogról, a sztrájkjogról, az alkotmány módosításáról, az alkotmánybíróságról, a népszavazásról, az ombudsmanról, a nemzetiségi jogokról, valamint kerüljenek módosításra a bíróságról, a sajtóról, a választójogról szóló törvények.
[13] Októberi Alkotmány alatt jelen tanulmányban az 1949. évi XX. törvénynek, az 1989. október 23-i Magyar Közlönyben megjelent, a módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt szövegét értjük.
[14] Kilényi Géza udvari bolondhoz hasonlította a tudomány akkori helyzetét, tekintve, hogy a tudományos kutatásokat többnyire nem méltatták figyelemre, így szinte szabadon tevékenykedhetett.
[15] A javaslat szövege megtalálható: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Magvető Kiadó, Budapest 1999. I. kötet, 43-45. o.
[16] A nyilatkozat szövegét ld. uo. 50-51. o.
[17] A felhívás szövegét ld. uo. 54-56. o.
[18] Az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozata. 1989. március 30. Ld. uo. 86-87. o.
[19] A megállapodás szövegét ld. uo. 604-608. o.
[20] A Harmadik Tárgyalófél szándéknyilatkozata, Kukorelli István beszéde a Nemzeti Kerekasztal nyitó plenáris ülésén. A rendszerváltás forgatókönyve. II. kötet, 151. o.
[21] Jelen tanulmány készítésekor ennek a félbeszakadt, de az Októberi Alkotmányra rendkívül termékenyítően ható alkotmányozás egyes dokumentumait is felhasználtam. Az idézés és a közérthetőség kedvéért ezt az alkotmányt Magyarország Alkotmányának nevezem, ahogy a korabeli terminológia tette.
[22] Nem vitatható ugyanakkor, hogy a fennmaradó egyharmad rész jelentette az átmenetet a jogállami demokráciába. Szabályozási Elvek: Magyarország Alkotmányának szabályozási elvei (Igazságügyi Minisztérium, 1989. január 30.) In: Kilényi Géza: Egy alkotmány-előkészítés dokumentumai. Kísérlet Magyarország új alkotmányának megalkotására, 1989-1990. Államtudományi Kutatóközpont, Budapest 1991. 195-289. o.
[23] Az 1949. évi magyar Alkotmányt az 1936-os szovjet alkotmány mintájára állítottak össze, mindösszesen néhány nap alatt. A már az idő tájt is vitatott államelméleti alapokra épülő dokumentum még akkor is szinte változatlanul volt hatályban hazánkban, amikor a mintának tekintett Szovjetunióban sokan már az 1977-ben elfogadott alkotmány megoldásait is meghaladottnak tekintették.
[24] Kilényi Géza írásának alapulvételével: Egy alkotmány-előkészítés dokumentumai. 5-21. o.
[25] Kulcsár Kálmán: Koncepció az Alkotmány felülvizsgálatáról (1988. július 27.) In: Kilényi Géza: Egy alkotmányelőkészítés dokumentumai. 41-63. o.
[26] Kilényi Géza: Koncepció az Alkotmány felülvizsgálatához (1988. szeptember 20.). In: uo. 65-102. o.
[27] 2022/1988. (HT. 7.) MT határozat.
[28] A Magyar Népköztársaság új Alkotmányának szabályozási koncepciója. (Igazságügyi Minisztérium, 1988. november 30.) In: Kilényi Géza: Egy alkotmány-előkészítés dokumentumai. 103-194. o.
[29] Ld. az Országgyűlés 39. és 41. ülésének idevágó részeit. Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés naplója, 34-47. ülés (1988. XII. 20.-1989. V. 12.). Budapest 1998. III. kötet, 3301-3476. hasábok
[30] Uo. 3476. hasáb
[31] Az MSZMP még a tárgyalások előtt utasította az Igazságügyi Minisztériumot, hogy dolgozza ki egy korlátozott átmenet jogszabályi kereteit. Ennek folyományaként született meg egy törvénytervezet, amelyet az MSZMP tárgyalási alapként kívánt elfogadtatni a meginduló politikai egyeztető tárgyalásokon. Erről ld. A rendszerváltás forgatókönyve. VI. kötet, 19-20. o.
[32] E tervezet alapvető célja az volt, hogy egy, a Lengyelországéhoz hasonló átmenetre kerülhessen sor. Lengyelországban az ellenzéki szervezeteket tömörítő Szolidaritás kiegyezése az állampárttal úgy történt, hogy az első szabad választások még ún. kondicionált mandátumelosztást eredményezzenek, azaz a parlamenti mandátumoknak csak egy része felett volt szabad a választás. A Szeim nagyobb részében így akkor még garantáltan a kommunista párt képviselői foglalhattak helyet. Létrehoztak ugyanakkor egy felsőházat is, amely biztosítékul szolgálhatott az "ancien régime" tagjainak hatalmon maradásához. Ilyen próbálkozások Magyarországon is voltak, de a szakmai közvélemény erős ellenzésén megbukott egy esetleges második kamara felállításának terve.
[33] A rendszerváltás forgatókönyve. I. kötet, 44-45. o.
[34] Uo. 51. o.
[35] Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés naplója, 34-47. ülés (1988. XII. 20.-1989. V. 12.). Budapest 1998. III. kötet, 3387-3388. hasábok.
[36] "(...) az alkotmányozás jelenlegi folyamatát az Ellenzéki Kerekasztal nem tartja demokratikusnak és célszerűnek." Az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozata, 1989. március 30. A rendszerváltás forgatókönyve. I. kötet, 86. o.
[37] Az ellenzék fokozatosan engedett az alkotmányozással kapcsolatban: először inkább csak azért bocsátkozott tárgyalásokba az alkotmányozásról, hogy megakadályozza, hogy az állampárt maga alkotmányozzon. Később már érdemben állt hozzá a tárgyaláshoz, de "negatíve" akart erről a témáról tárgyalni, tehát néhány kardinális szabályt - mint például az ál-
- 27/28 -
lampárt vezető pozíciójának deklarálása, az egypártrendszer, az Elnöki Tanács parlamentet helyettesítő jogköre - kiiktatni az Alkotmányból. Végül azonban ő maga vált kezdeményezővé ezen a téren is, és tervezete alapjául szolgált az alkotmánnyal foglalkozó albizottság munkájának.
[38] Érdekességként jegyezzük meg, hogy a Kulcsár-koncepciónak, amikor a régi felülvizsgálata helyett új alkotmány létrehozásának szükségessége mellett érvel, egyik érve pont az volt, hogy olyan mérvű átalakítást igényelne a jelenlegi alkotmányszöveg, hogy helyesebb egy egészen új alaptörvényt létrehozni helyette. Az Októberi Alkotmányra is igaz volt az állítás...
[39] 1987. évi X. törvény az Alkotmány módosításáról; 1987. évi XI. törvény a jogalkotásról; 1989. évi I. törvény az Alkotmány módosításáról; 1989. évi II. törvény az egyesülési jogról; 1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról; 1989. évi VII. törvény a sztrájkról; 1989. évi VIII. törvény az Alkotmány módosításáról; 1989. évi XVII. törvény a népszavazásról és népi kezdeményezésről.
[40] Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés naplója, 34-47. ülés (1988. XII. 20.-1989. V. 12.). Budapest 1998. III. kötet, 3093. hasáb.
[41] Ezzel kapcsolatban jegyezzük meg, hogy az Ellenzéki Kerekasztal mindig egyhangúlag hozta döntéseit, ami nagy hatást gyakorolt a kialakulóban lévő magyar politikai kultúrára. A konszenzuskeresésből a későbbi demokratikus rendszerbe is át akartak vinni néhány elemet, ezért van máig ilyen sok kétharmados törvényünk.
[42] Lásd: A Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek megállapodása a tárgyalások témaköreiről és munkarendjéről (jegyzőkönyv). In: A rendszerváltás forgatókönyve. II. kötet, 138. o.
[43] Uo. 139. o.
[44] Az Ellenzéki Kerekasztal javaslata az Alkotmány módosítására - I. fejezet, valamint II-X. fejezetek. In: Tordai Csaba: A Társadalmi Szerződéstől az Alkotmánybíróság határozatáig. Politikatudományi Szemle 1998. 4. sz. 79-83. o.
[45] A Harmadik Tárgyalófél sem akart kezdetben nagymértékű átvizsgálásba kezdeni. Az ő álláspontja ugyanis az volt, hogy az Országgyűlés amúgy is hamarosan új alkotmányt fog alkotni. Az albizottság 3. ülésének jegyzőkönyve, In. A rendszerváltás forgatókönyve. VI. kötet, 41. o.
[46] "(...) én azt tanácsolom valamennyi tárgyalófélnek, hogy ne azon vitatkozzunk, hogy mi a fontos az átmenet szempontjából, hanem minden kérdést, amelyeket a felek felvetettek, azokat vitassuk meg." Tölgyessy Péter beszéde a Nemzeti Kerekasztal középszintű politikai egyeztető bizottságának ülésén, 1989. július 27-én. Uo. 648. o.
[47] Ld. A rendszerváltás forgatókönyve. IV. kötet, 403. o.
[48] Alkotmány 24. §-ának (3) bekezdése.
[49] Petrétei József: Magyar alkotmányjog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 59. o.
[50] "Jóllehet az új Alkotmány szabályozási elvei jelentették az első átfogó közjogi reformprogramot az 1949-ben kialakított állami berendezkedés minőségi meghaladására, a politikai egyeztető tárgyalások során született megállapodás a kormányzat számára mégis óriási jelentőségű." Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter expozéja az Októberi Alkotmány országgyűlési vitájakor. Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés naplója, 48-64. ülés (1988. V. 30.-1989. X. 31.). Budapest, 1998. IV. kötet, 4901. hasáb.
[51] Kulcsár Kálmán: Lehet-e jogállam Magyarországon? Magyar Jog 1990. 7-8. sz. 580. o.
[52] Az Országgyűlés 1989. október 17-i ülésén 310 egyetértő, 2 ellenző és 2 tartózkodó szavazattal bocsátotta az alkotmánymódosító törvényjavaslatot részletes vitára. Másnap pedig 333 szavazattal, 5 ellenszavazattal és nyolc tartózkodással elfogadta az Októberi Alkotmányt.
[53] Megállapodás a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megkezdéséről (közlemény, 1989. június 10.). In: A rendszerváltás forgatókönyve. I. kötet, 605. o.
[54] Uo.
[55] Az Országgyűlési vita során mintegy száz módosító indítvány hangzott el, melyek nagy része politikailag nem jelentős, inkább csak pontosító, finomító módosításokra irányult. Így legtöbbjüket mind az illetékes bizottság, mind pedig a miniszter támogatni tudta.
[56] Tőkés Rudolf: Intézményalkotás Magyarországon: elemzési szempontok és alkotmányos modellek (1989-1990). In: A rendszerváltás forgatókönyve. Alkotmányos forradalom (tanulmányok). VII. kötet, 159-172. o.
[57] A vértelen forradalom ára az volt, hogy a kiegyezés mindkét alanya indulhatott a hatalom birtoklásáért folytatott választási küzdelmekben. Az MSZMP-nek tett kompromisszumok eredményeként létrejött "felemás" részletek tekintetében majd az "Antall-Tölgyessy-paktum" végzi el a korrekciót.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató
Visszaugrás
