Jelen könyvismertetés célja Menyhárd Attila doktori disszertációjának rövid bemutatása. A disszertáció - amely több éves itthoni és külföldi kutatómunka eredménye - a Doktori Mestermunkák sorozat részeként, a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg 2004-ben.
1. A csaknem valamennyi tudományos munka esetében megszokottnak mondható jogtörténeti áttekintés ebben az esetben különösen fontos, hiszen egy jogon kívüli - metajurisztikus - norma jogi tartalommal való megtöltése csak a több évszázados jogfejlődés és esetjog tükrében kísérelhető meg.
A római jog volt az első olyan jogrendszer, amelyben már megjelent az az elv, hogy a jog nem egy belső tartalom nélküli szabályhalmaz, hanem bizonyos erkölcsi alapokon nyugszik. A jóerkölcsbe ütköző juttatások tilalmának középpontjában azonban nem a szerződési jog normái álltak, hanem a jogalap nélküli gazdagodás. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a római jog nem jutott el az általános szerződésfogalom elismeréséig, így általános szerződési jogi normákat sem ismert.1
Generálklauzula a középkor évszázadai alatt sem alakult ki, a recepiált római jog hatásának köszönhetően azonban törekedtek arra, hogy a római esetjog gyökereiből táplálkozva rendszerezzék a jóerkölcsbe ütközés egyes eseteit.
Általános elvként ez a tilalom a Code Civilben jelent meg először, majd a német BGB 138. § (1) bekezdése rögzítette alapelvként a jóerkölcsbe ütközése tilalmát2. Ilyen irányban fejlődött az 1945 előtti magyar magánjog is, hiszen a Ptk. tervezetei tartalmazták ezt az elvet.
2. Az általános jogtörténeti fejlődés vázolása után a Szerző egy speciális területtel, az uzsorás szerződésekkel foglalkozik, amely először a BGB 138. § (2) bekezdésében jelent meg, mint a jóerkölcsbe ütköző szerződések egyik különös esete.
A jogtörténeti vizsgálódás tanúsága szerint ez a tilalom kezdetben csak az ügyleti kamatra vonatkozott, a késedelmire azonban nem. Ezen kívül hosszú időn keresztül ez a tilalom csak a hitelviszonyok körében volt releváns, a reáluzsora fogalma csak később alakult ki. A magyar jogfejlődés is ezt az utat járta be: kezdetben egy büntetőjogi kategóriáról volt szó, és a biztosított védelem csak lassan terjedt át a kölcsönügyletről a reáluzsorára.
3. Az uzsorából kifejlődött objektív tényállással, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékaránytalanságával a könyv külön fejezete foglalkozik. A jogintézmény fejlődésének kiindulópontja a római jog laesio enormis szabálya. A szabályozás a középkor során tovább fejlődött, amely összefüggött az állam azon igényével, hogy meghatározhassa a fémpénz vásárlóértékét.
A nagy kódexek közül a Code Civil már tartalmazta, de az alkalmazási köre olyan szűkre lett szabva, hogy valójában kivételes szabályként funkcionált. Az 1811-es osztrák ABGB érvénytelenséggel sújtotta azt az ügyletet, amelynél a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között 50%-ot meghaladó mértékű különbség állt fenn. A német BGB nem tartalmaz külön szabályt, amely azzal magyarázható, hogy a törvény kodifikátorai arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez a szerződési szabadságot nem kívánatos mértékben korlátozná.
A common law a consideration-tan ellenére sem mondta ki ezt a tilalmat. A consideration a szerződés létrejöttének feltétele ugyan, de annak arányossága nem követelmény a szerződés érvényessége szempontjából.
A 1945 előtti magyar magánjog szintén nem ismerte ezt a tilalmat, ennek megfelelően a Ptk. tervezetei sem tartalmazták. Ennek fényében azonban nagyon tanulságos annak vizsgálata, hogy az 1959-es Ptk. 201. § (2) bekezdése milyen körülmények között született meg.
A zsidótörvények hatására a zsidó javak áron alul kerültek értékesítésre, formálisan ugyan rendezett körülmények között. A háború után azonban a túlélő jogosultak gyakran próbáltak meg olyan igényt érvényesíteni, hogy ezeket a javakat valamilyen módon visszakapják. Ezen igények érvényesítését elősegítendő a 200/1945. ME. sz. rendelet felállította a szorult helyzet megdönthetetlen vélelmét, vagyis vélelmezte azt, hogy az uzsora megállapításának tényállási elemeként megkövetelt szorult helyzet fennállt. Ezt követte 1950-ben a Legfelsőbb Bíróság 9. számú elvi döntése, amely objektivizálta az uzsora fogalmát. Ez az objektivizált uzsora fogalom vált a Ptk.-ban önálló érvénytelenségi, megtámadhatósági okká. A gazdasági viszonyok változása aztán 1985-ben kikényszerítette a PK. 267. sz. állásfoglalás megalkotását, amely alapvetően finomított a Ptk. 201. § (2) bek. alkalmazásán, hiszen előírta a szerződéskötés összes körülményének a figyelembevételét. Ennek megfelelően kizárólag az ár feltűnő aránytalansága már nem volt elegendő az érvénytelenség megállapításához.
4. A disszertáció egyik fontos része a jóerkölcsbe ütközés tartalmi meghatározásával való elmélyült foglalkozás. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb probléma az, hogy ez a generálklauzula egy olyan nyitott tényállás, amely jogon kívüli normarendszert tesz a jog részévé. Ezzel függ össze szorosan, hogy a tartalom meghatározásánál nagy szerep jut a bírói gyakorlatnak, a jogfejlesztő-jogot alakító döntéseknek.
A normatartalom meghatározásának újabb nehézsége, hogy az erkölcs mint normarendszer szintén változik. Korábban érvényesnek tekintett kikötések is utóbb - a bírói gyakorlat változásával - jóerkölcsbe ütközés miatt érvénytelennek minősülhetnek, amelyek különösen gazdasági-társadalmi rendszerváltozások során következnek be. Ezzel függ össze az a meglehetősen fontos kérdés, hogy melyik időpontot kell figyelembe venni a jóerkölcsbe ütközés megállapításánál? Elvileg három időpont válhat relevánssá: 1. a szerződéskötés időpontja, 2. a joghatás kiváltásának időpontja, valamint 3. a bírói döntés meghozatalának ideje. A mai magyar bírói gyakorlat még nem alakított ki álláspontot ebben a kérdésben, sőt a Szerző meglátása szerint a vonatkozó döntésekben a kérdés gyakorlatilag fel sem merült.
A Szerző javaslata szerint a szerződéskötés időpontja lehetne a releváns időpont azzal, hogy a szerződéskötéskor a jóerkölcsbe még nem ütköző szerződés később azzá válhat és amennyiben a teljesítésre még nem került sor, akkor a Ptk. 312. §-át - a lehetetlenülés szabályát - lehetne alkalmazni. Lehetséges emellett az is, hogy a bíróság a Ptk. 4. § (1) bek. alapján a keresetet elutasítja.
Ehhez talán annyit érdemes hozzátenni, hogy a lehetetlenülés, mint szerződésszegés jogkövetkezményei alapvetően eltérnek az érvénytelenségnek a Ptk. 237-239. §§-aiban meghatározott jogkövetkezményeitől. A Szerző szerint ezt a megoldást csak akkor lehetne alkalmazni, ha teljesítésre még nem került sor és a jogügylet a megkötését követően vált jóerkölcsbe ütközővé.
A Ptk. 237. § (2) bek. alapján az érvénytelenség elsődleges jogkövetkezménye ma már nem az eredeti állapot helyreállítása [Ptk. 237. § (1) bek.], hanem az érvényessé nyilvánítás. A törvényszöveg ebben a vonatkozásban külön kiemeli az uzsorás szerződést és a felek szolgáltatásainak feltűnő értékaránytalansága mellett kötött ügyleteket. Ezekben az esetekben tehát a bírónak először meg kell kísérelnie az érvénytelenségi ok kiküszöbölését és a szerződés érvényessé tételét. Ezt azonban más esetekben is megteszi, vagyis a cél az érvénytelen ügylet megmentése, érvényessé tétele és nem a jogviszony megszüntetése. Ez szerintem alkalmazható akkor is, ha egy - a szerződéskötéskor még érvényes - megállapodás utóbb válik a jóerkölcsbe ütközővé. Ebben az esetben is alkalmazható a főszabály, vagyis nagy valószínűséggel kiküszöbölhető az érvénytelenség oka.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
