Dr. Benke József egyetemi docens MTA doktori dolgozata a magyar magánjog általános elveinek rendszerezésére és elemzésére irányul.[1] A szerző már korábban is foglalkozott ezzel a témakörrel egyes írásaiban,[2] a doktori dolgozata az ezen a területen folytatott kutatásait szintetizálja és fejleszti tovább. Elöljáróban már most szeretném kiemelni a szerző magas szintű műveltségét, kiváló képzettségét mind a római jog, mind a magánjog területén, amelynek ékes bizonyítéka a dolgozata is. A tőle megszokott módon a mű felépítése követhető, a szerző az egyes részletkérdéseket alaposan és egyúttal elegánsan, a jogtudós igényességével mutatja be. A témakör külföldi és magyar szakirodalma egyaránt megfelelő mértékben és módon került feldolgozásra, a monográfia a szerző saját alkotása, amely számos egyéni következtetést tartalmaz.
A szerző által választott témakörrel már korábban is foglalkoztak a magyar magánjogi irodalomban,[3] ilyen részletes önálló monográfia azonban önmagában újdonságnak tekinthető. Szintén nóvumot jelent a szerző által kialakított rendszerezésen belül az egyes kategóriák újragondolása és több esetben átnevezése is.
A mű felépítése, rendszere, gondolatmenete logikus, az olvasó számára jól követhető. A szerző a mű elején strukturális és formai módosításokra tesz javaslatot, majd egyes tartalmi és fogalmi változtatások iránti igényt határoz meg. Ezt követően a tágabb tartalmi elemekkel bíró magánjogi alapintézményektől halad a vezéreszméken keresztül az alapvető elveken át az általános jelentőségű, konkrét magánjogi tényállásokig, végül összegző megállapításokat tesz.
A szerző jól alkalmazta a jogösszehasonlító, a jogtörténeti, sok esetben a logikai és a dogmatikai kutatómunka módszereit. A szerző jelentős hangsúlyt helyezett a műben a jogértelmezési kérdésekre és a fogalomalkotásra, különböző csoportosításokat alakított ki, továbbá jogszabályok és a bírósági esetjog, valamint a vonatkozó jogirodalom elemzését is megvalósította. A szerző számos helyen végzett összehasonlítást egyes külföldi jogrendszerekkel, ami megállapításainak megalapozottságát és értékét növeli. A magyar magánjogra a történeti fejlődésének megfelelően elsősorban hatással bíró német, osztrák, svájci jog egyes elemei kerültek figyelembevételre, de a francia és holland polgári jogi kódexek, valamint az Európai Unió jogalkotási eredményeinek és egyes modellszabályzatoknak az elemzésére is kellő hangsúlyt helyezett.
A szerző egyértelműen bizonyítja, hogy kiválóan tájékozódik a magánjognak mind a magyar, mind a külföldi szakirodalmában és joggyakorlatában. A dolgozat megírása során jelentős számú, 358 tételből álló szakirodalmat dolgozott fel, melyben a magyar mellett számos idegen nyelvű, elsősorban német, angol, francia és olasz közlemény is helyet kapott. A szerző ezek mellett jelentős számú magyar és külFöldi jogforrást is vizsgált, amelyből levont következtetései szintén helyet kaptak a műben.
A következőkben a mű felépítését követve egyes részletkérdések vonatkozásában szeretnék néhány kiegészítést, illetve jobbító szándékú észrevételt megfogalmazni.
A mű első fejezete a magánjog általános elveinek folyamatos vizsgálati szükségességéről szól. A szerző számos, a témakörben korábban publikáló jogtudós művet sorolja fel, melyek alapján a koherens fogalmi apparátus hiányát állapítja meg. Előrevetíti, hogy munkája során az absztrakció áll előtérben, de jogbölcseleti és eszmetörténeti forrásokat is vizsgált. Dicsérendő, hogy a szerző nem állt meg a jogpozitivizmus szintjén, egyes szabályok vonat-
- 461/462 -
kozásában azok mélyebb társadalmi, bölcsészeti hátterét is keresi és bemutatja. Eltérő jogtudományi nézetek érvényesülnek arra vonatkozóan, hogy a magyar magánjognak alapelvei, generálklauzulái, vezérmotívumai vagy egyszerűen csak a Ptk.-n belül bevezető rendelkezései vannak, illetve ezek a fogalmak tartalmi szempontból miként viszonyulnak egymáshoz. Kétségtelen, hogy szükséges lenne egy egységes fogalmi apparátus a magyar magánjogban ezeknek a kategóriáknak az elnevezésére és értelmezésére, amire a szerző egy elfogadható megoldást ad és logikusan indokolja is azt.
A második fejezetben a hazai magánjogtudomány hagyományainak felülvizsgálata került célként kitűzésre. A szerző a kutatásaiban a 19. századig nyúlik vissza, amikor Deák Ferenc és Kallós Lajos írásaiban foglaltakat emeli ki, majd a 20. századi magánjogász professzorokra, így Lábady Tamásra és Csehi Zoltánra hivatkozik. Megítélése szerint a Szladits Károly szerinti "irányító eszmék" kategóriája alapján Lábady Tamás által használt "vezérmotívumok" elnevezést "vezéreszme" megnevezésre lenne szükséges módosítani. Ezen túlmenően az "alapintézmények", "vezéreszmék", "alapvető elvek", "alapelvek", "generálklauzulák" kategóriákat egy homogén elnevezés alá vonja, amely az európai magánjogi hagyományban meggyökeresedett megnevezések (allgemeine Prinzipien, principes généraux) alapján "általános elvek" elnevezést tartja optimálisnak. A szerző szerint a magánjog általános elvein "a magánjog mindenre kiterjedő, mindent felölelő, alapul szolgáló, fontos tételei" értendők.[4] Az általános elvek eszmei forrásaiként a szellemi örökséget jelöli meg, amely a görög filozófia, a római jog, a zsidó-keresztény vallási hagyomány, valamint a humanizmus és a felvilágosodás vívmányait öleli fel.
A magánjog alapintézményei esetében lényeges átstrukturálásra tesz javaslatot, így a polgári jogegyenlőség változatlanul hagyása mellett az egyes szabadságjogokat rendszerezi újra az egyén önrendelkezési szabadsága elnevezéssel, amelynek fő kategóriája a személyi és vagyoni önrendelkezés, ezen belül pedig a tulajdonszabadság, a szerződési szabadság, a végintézkedési szabadság és a szerzett jogok védelme kerül nevesítésre. Fenntartandónak tartja a nyilvánosság elvét és a társadalmi önszerveződés szabadságát is.
A magánjog vezéreszméi körében a szerző először az érdekpreferencia-alapú szabályozást, majd a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti szabályozást vizsgálja. A szerző részletesen elemzi az objektív észszerűség követelményét, valamint a jogbiztonságot és annak garanciáit is. Különösen figyelmet érdemlő az igazságosság és a jogbiztonság, valamint a méltányosság összefüggéseinek feltárása, részben jogbölcseleti, részben hatályos jogi szempontból. A vezéreszmék körében a mellérendeltség és egyenjogúság elve, az észszerűség, a jogbiztonság, továbbá az igazságosság és méltányosság kerül kiemelésre a dolgozatban. Ehhez kapcsolódóan a következő észrevételeim vannak.
A szerző megállapítása szerint "észszerű az, ami az adott helyzetben általában, az okszerűen gondolkodó átlagember által belátható", és ez a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, az adott helyzetben általában elvárható magatartásban kap kifejeződést.[5] Egyetértek abban, hogy az észszerűség objektív mérce, a tárgyilagos megítélés szerint minden értelmes ember számára racionális értékelést jelent. Hangsúlyozandó, hogy a magánjognak alapvetően észszerű szabályokat kell tartalmaznia. Az észszerűség bizonyos tekintetben mindig objektív kritériumokkal megragadható kategória, annak ellenére, hogy nyilvánvaló módon az individuum számára az észszerű fogalma nem válaszható el egyes szubjektív mozzanatoktól. A szerző által a témakörnél szintén idézett Szladits Károly szerint a jogrend célszervezet, vagyis a jogrend tételei soha nem önkényes parancsok, a jog ugyanis észszerűségre törekszik, így a jog egyes előírásait céljuknak megfelelően kell érteni és alkalmazni.[6] Szeretnék utalni arra, hogy az angolszász jogban is kiemelkedő jelentősége van az észszerűség kategóriájának, a reasonable man, az észszerű személy testesíti meg azt a harmadik, kívülálló - és ezért objektív - alanyt, akinek a szemével kell megvizsgálni bizonyos magatartások észszerű vagy éppen észszerűtlen mivoltát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
