Magyarországon a bíróságok évente körülbelül 20 000 házasságot bontanak fel, mely KSH-adat értelemszerűen csak a házasságban élők kapcsolatának lezárását jellemzi, azonban - tekintettel arra, hogy egyre gyakoribb a házasságon kívüli gyermekvállalás, és a házasságon kívül együtt élők életközösségének felbomlása még mindig gyakoribb, mint a házasságban élőké - a párkapcsolatok felbomlásának éves száma ennél többször magasabb (akár az 50 000-et is elérheti). Az esetek mintegy 20 százaléka Budapestre esik.
A válás egy nehéz életesemény, mely akkor következik be, ha a kapcsolat menthetetlenül megromlott, annak helyreállítására nincs esély. (A könnyebb értelmezhetőség kedvéért válás alatt a házasságban nem élő párok életközösségének megszűnését is értem.) A válás gyászfolyamat, melynek során érzelmi, anyagi veszteséget élnek meg a felek, sőt, a válás sok esetben eladósodáshoz, nehéz életkörülményekhez vezet. Ezen életesemény alapvetően három szakaszra osztható: az első, a válást megelőző szakasz, amikor a felekben megfogalmazódik a különválás gondolata, a második, a jogi, gazdasági, pszichés, társas leválás egymásról, és a harmadik a post divorce szakasz, amikor a család újrarendeződése zajlik (Kaslow, 1980).[1] A harmadik szakasz - melytől a felek megnyugvást, megbékélést várnak, és annak adott módon történő megvalósulása, az új egyensúlyi állapot beállása - nagymértékben függ attól, hogy a második szakasz, a tényleges válás, annak különböző vetületei (különös tekintettel a jogi procedúrára) milyen módon valósult meg. "Elsősorban nem a válás, hanem annak minősége[2] traumatizálja a gyermeket." Emiatt abban mindannyian egyetértünk, hogy ha bekövetkezik az a nem várt élethelyzet, hogy a szülőtársak egymástól különválni kénytelenek, a válási procedúrát valamennyi érintett számára a legkíméletesebb módon kell végigvinni, hogy a felek, de legfőképpen gyermekeik a lehető legkevésbé sérüljenek.
Manapság, amikor az ember válásra gondol, az első általában az, hogy keres egy jó ügyvédet, mert a közvélekedés szerint az ügyvéd feladata az egyoldalú igényérvényesítés, vagyis az, hogy az ügyvéd ügyfelének minél több jogosultságot és anyagi javat szerezzen. E közvélekedésre tekintettel helyén valónak tartom az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény 1. § (1) bekezdéséből annak idézését, hogy az ügyvédi hivatás - többek között - "az ellenérdekű felek közötti jogvita - lehetőség szerinti - megegyezéssel történő lezárására irányuló tevékenység". Az idézett rendelkezés értelmében az ügyvéd kiemelt feladata az ügyfelek megegyezés felé terelése különösen olyan helyzetekben, melyekben a felek a jogvita lezárását követően is tartós kapcsolatban maradnak egymással. Tipikusan ilyenek azok a családjogi ügyek, melyekben a szülőtársi kapcsolatnak a párkapcsolat megszűnését követően is fenn kell maradnia a közös gyermekek felnevelése, jólléte érdekében.
Sok szülő ösztönösen a legjobbat akarja gyermekének, szeretné, ha gyermeke a legkisebb sérelemmel vészelné át a válás nehézségeit. E szülők alkalmazkodnak a helyzethez, és - legyen szó a gyermekek jogi helyzetének rendezéséről vagy a vagyon elosztásáról -, konszolidált módon megpróbálják rendezni vitáikat egy működőképes szülőtársi viszony fenntartása érdekében. Tapasztalataim szerint az, hogy sikerül-e megegyezni a jogvitában és később jó szülőtársi kapcsolatot fenntartani a mindennapokban, független attól, hogy milyen okok vezettek az életközösség felbomlásához.
A szűkebb-tágabb család - optimális esetben - olyan védőháló, amely krízis esetén megtartó erő. Amikor a családban nem megy a problémák megoldása önerőből, akkor lép be a társadalom, mely szintén védőfaktort kell, hogy betöltsön az egyén életében; a család megőrzéséhez, az egyén és a család jóllétét célzó, hatékony segítséghez megfelelő intézményi struktúra és jogi környezet kialakítása és fenntartása pedig állami feladat. De hogyan tud az állam a krízisbe jutott családoknak segíteni abban, hogy problémáik ne eszkalálódjanak, hanem a lehetőségekhez képest elsimuljanak, később megszűnjenek?
Magyarországon a házasság felbontása csak perindítást követően, bírói ítélettel lehetséges, míg az élettársi kap-
- 25/26 -
csolat megszűnéséhez közhatalmi aktusra legtöbbször nincs szükség. A felek kiskorú gyermekének sorsát a házassági bontóperben kötelező rendezni, míg a házassági kötelék nélkül különváló szülők gyermekeinek sorsát a szülők megállapodása vagy a bíróság döntése rendezheti, egyes kérdések (a gyermekkel való kapcsolattartás rendje és tartása) pedig akár rendezetlenül is maradhatnak. Mivel egyáltalán nem mindegy, hogy a felek milyen lelkülettel vesznek részt a válás folyamatában, komoly jelentősége van annak, hogy a felek az esetleges perindítást megelőzően egyeztettek-e a kialakult és a jövőbeni helyzetről, megbeszélték-e, hogy hogyan tovább akár a gyermekek, akár közösen szerzett javaik tekintetében. Tapasztalataim szerint az esetek nagy részében valamelyik fél minden előzetes tájékoztatás nélkül kap egy keresetlevelet, így értesül arról, hogy a másik fél házasságuk felbontása, gyermekeik jogi sorsának rendezése, vagy közös vagyonuk megosztása tárgyában pert indított ellene. Ezt az adott fél támadásként, ellene indított hadjáratként értékeli, pedig sokan csak végső elkeseredésükben fordulnak bírósághoz.
A bírósággal szemben támasztott általános elvárás a probléma teljes rendezése, átfogó és végleges megoldása. A döntés kikerül a fél autonómiájából és egy közhatalmi szervre testálódik, mely kívülről hoz "megoldást" a felek életében. "A bírói döntés hatásai, következményei és a döntéssel szemben támasztott elvárások között mély szakadék húzódik, még abban az esetben is, amikor a döntés a kérelemben foglaltaknak teljes mértékben megfelel. Ez különösképpen megfigyelhető a személyes és tartós viszonyokban keletkezett jogviták esetében."[3]
Felmerül a kérdés, hogy miért nem hoz a bíróság ítélete valódi megoldást a felek életében? Miért van az, hogy a jogerős ítélet megismerését követően pár héttel, hónappal később kiderülhet, hogy a döntés a gyakorlatban nem működik? A válasz, hogy a felek konfliktusa a bíróság előtt a jogvita kereteire szűkül. A bíró az anyagi és eljárásjogi szabályok alkalmazásával a kereseti kérelemről, viszontkeresetről dönt, és döntése vagy az egyik, vagy a másik fél számára kedvező, ugyanakkor az sem ritka, hogy az ítéletet mindkét fél megfellebbezi, mert azt egyikük sem tartja kielégítőnek.
A bírósági tárgyalásokon stratégiai érdekérvényesítés folyik, a felek pozíciójukat védve vitáznak egymással, céljuk a másik fél legyőzése, amiért bármire képesek. Beadványaikban, a tárgyaláson szóban a másik fél hitelét, szülői, nevelési képességét rontják, ezzel kívánva elérni, hogy a bíróság számukra kedvező döntést hozzon. Ez egy lefelé tartó spirál, vagyis a per mélyíti, eszkalálja a problémákat, ahelyett, hogy azokat megoldaná. A felek olyan sebeket okoznak egymásnak, melyeket a bírósági döntés nem fog sem enyhíteni, sem feledtetni. A konfliktusok, különös tekintettel a családjogi vitákra, sokkal komplexebbek, mélyebbek annál, semmint, hogy azokat egy jogvita keretei közé lehetne szorítani. A bírósági döntés hatása tehát, hogy bár a felszín figyelembevételével megtörténik a probléma rendezése, a számtalan valódi érdek, szükséglet, érzelem kimondatlan marad, és a háttérben, a mélyben dolgozik tovább, ezzel emésztve fel az egyént, a szűkebb-tágabb környezetet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
