"A szabad szólás ősellensége a mindenkori államhatalom korlátozó hajlama - gondolták liberális elődeink. De tényleg az állami hatóságok előzetes vizsgálatra vonatkozó szabályai jelentik-e a szabad véleménynyilvánítás kizárólagos korlátait?"
"Ma már (...) nem kizárólag az állam léphet fel cenzori szerepben, sőt jellemzően a piaci mechanizmusok határozzák meg a kifejezés szabadságának határait."
"A szabad véleménynyilvánítás határainak kijelölésére nem a jog a megfelelő eszköz."
(Robert C. Post (szerk.): Censorship and Silencing: Practices of Cultural Regulation. The Getty Research Institute for the History of Art and the Humanities, Los Angeles, 1998. 345 oldal)
A szabad szólás ősellensége a mindenkori államhatalom korlátozó hajlama - gondolták liberális elődeink. De tényleg az állami hatóságok előzetes vizsgálatra vonatkozó szabályai jelentik-e a szabad véleménynyilvánítás kizárólagos korlátait?
A Robert C. Post szerkesztésében Censorship and Silencing címmel az elmúlt év végén megjelentetett tanulmánykötet tanúsága szerint nem beszélhetünk a szólás teljes szabadságáról akkor sem, ha az állam lemond annak szabályozásáról, vagyis bizonyos "károsnak" tartott vélemények hangoztatásának tiltásáról. Ma már, vélik a kötet szerzői, nem kizárólag az állam léphet fel cenzori szerepben, sőt jellemzően a piaci mechanizmusok határozzák meg a kifejezés szabadságának határait. A jogi korlátok helyett a beszélők önkorlátozása, a piaci megfontolások és a társadalomban az elfogadható nézetek, vélemények köréről kialakult normák alakítják eredményesen vagy kevésbé eredményesen a véleményszabadság alkotmányban védett körét.
Mivel John Stuart Mill is a kormányzó hatalom önkényében és korruptságában látta a szólás szabadságának kizárólagos csorbítóját, így az általa megálmodott eszmék piacán (marketplace of ideas) sem kerülhet már napfényre az igazság, hiszen ez a gondolat a XX. század végén jórészt a jómódúak médiához jutását segíti. A kötet szerzői szerint idejétmúlt az amerikai alkotmány 1. kiegészítésében is testet öltött "el a kezekkel a sajtótól" jelszó, mely az alapító atyák azon álláspontját tükrözi, hogy a vélemény kinyilvánításának szabadsága kizárólag szabályozásmentes politikával érhető el. Ezzel szemben egy új, Cass Sunstein által javasolt New Deal (vö.: Democracy and the Problem of Free Speech. The Free Press, 1993.) lehet a szólás felszabadítója, mely szerint az államnak nem távol tartania kell magát a szólás szabályozásától, hanem ellenkezőleg, az államot kell felruházni olyan jogkörrel, mely az eszmék piacán kialakult egyenetlenségek kiküszöbölésére alkalmas.
Ehhez azonban egy olyan új hatalomfelfogás szükségeltetik, melyet Michel Foucault neve fémjelez, és amely szerint a hatalom nem összpontosul az állam kezében, ahogyan azt elődeink vélték, hanem megoszlik a társadalom egyes szereplői között, ebben a relációban pedig az állam is csak egy a hatalomgyakorlók között. Szabadságjogainak érvényesítésekor tehát az egyén nemcsak az állammal szemben szorul védelemre, hanem minden potenciális hatalomgyakorlóval szemben, legyen az magánszemély vagy a piac más szereplője. Az új irány képviselőit ugyanakkor épp emiatt éri kritika, mondván, hogy elmossák azt a különbséget, amely a tényleges, klasszikus értelemben vett, a kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges hatalom, és az információs szupersztráda egymással versengő szereplői által gyakorolt befolyás között fennáll, veszélyeztetve ezzel a véleményformáló médiumok magánautonómiáját.
Foucault olvasatában a beszélők elhallgattatásának két oka is lehet. Az egyik jól ismert indok a hatalmon lévő ideológia védelme, melyet a francia gondolkodó a hatalomgyakorlók elnyomó tulajdonságához kapcsol. Másrészt viszont bizonyos beszélők korlátozása épp a hatalmon lévőhöz képest ellensúlyt jelentő vélemények napfényre jutását segíti. Ez utóbbi a hatalom produktív oldala, amikor az egyenetlenségek kiküszöbölése érdekében lép fel az állam. A szólásszabadság érdekében a New Deal mellett voksolók e hatalomfelfogás mintájára a cenzúra produktív oldalát hangsúlyozzák, mely nem elnyomás formájában jelenik meg, hanem amely a minél többféle vélemény megjelenítésének elősegítésével a véleményszabadság lényegi elemét alkotja.
Ahogyan azonban arra Sajó András is figyelmeztet (lásd: Hírpirítós és sajtótisztesség. Kelet-európai megjegyzések Cass Sunstein könyvéhez. Világosság, 1995. 3.), odáig Sunstein sem merészkedik, hogy kimondja, a kommunikációban tapasztalt egyenlőtlenségeket az államnak pozitív diszkrimináció útján kell orvosolnia, úgy véli ugyanis, hogy a kormányzat nem lenne képes pártatlanul elbírálni a támogatás szükségességét. Érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy mennyire más az a közeg, amelyben Sunstein, vagy akár Monroe E. Price (vö.: A televízió, a nyilvánosság és a nemzeti identitás. Magvető, 1998.) az államnak a nézetek sokféleségét elősegítő szerepvállalásáról ír. Megfontolandó továbbá a kritikusok azon jogos kérdésfeltevése, amely azt feszegeti, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy adott esetben a cenzúra produktív és a véleménynyilvánítás szabadságát elősegítő arcáról, és nem annak közvetlen ellenőrzést megvalósító, elnyomó formájáról van szó.
A kötet szerzői szociológiai, irodalmi, kulturális és jogi szempontból vizsgálják a cenzúra e Janus-arcának következményeit, illetve a kommunikáció szabályo-
- 183/184 -
zásának, valamint a kultúra, a tudomány és általában bizonyos vélemények támogatásának a lehetőségét.
Az első fejezet a jogszabályokban kifejezetten megjelenő büntető és polgári jogi korlátok hatékonyságát vizsgálja. Richárd Burt, Ruth Gavison és Lawrence Douglas arról értekezik, hogy vajon a jog által körülírt eljárások alkalmasak-e a szólás szabályozására. A gyűlöletre uszítás, és a holocaust-tagadás jogi korlátai hatékonyságának vizsgálata kapcsán azonban valamennyien arra a következtetésre jutnak, hogy a szabad véleménynyilvánítás határainak kijelölésére nem a jog a megfelelő eszköz. Debora Shunger a korai angol jogban már megjelent rágalmazás és becsületsértés társadalmi elrettentő hatását vizsgálja, E. S. Burt pedig arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, mely a művészi kifejezések jogi szabályozásában rejlik.
A második fejezetben a szerzők a jogi szabályozás kritikájától eltávolodva az állami támogatás, illetve a szabad szólás korlátozását eredményező, tulajdonjogot érintő kormányzati intézkedések által felvetett kérdéseket boncolgatják. Az állam - vallják e fejezet írói - azzal, hogy előnyben részesít bizonyos véleményeket, akarva-akaratlanul állást foglal valamely ideológia mellett, a szemben álló véleményeket illetően pedig cenzúrát valósít meg. Ha viszont a kormányzat előzetes korlátozást gyakorol azzal, hogy bizonyos véleményt, törekvést támogat, akkor a cenzúra mindenütt jelen lévő és elkerülhetetlen. Ezt az ellentmondást járja körbe Frederick Schauer, aki szerint ha a cenzúrát azzal a folyamattal azonosítjuk, mely kijelöli a szabad véleménynyilvánítás határait, és szankcionálja az ezen a körön kívül eső beszédet, akkor a cenzúra fogalma válik problematikussá. Az új irányzat képviselői, véli Schauer, nem különböztetnek az elhallgattatás és a cenzúra között, holott míg az előbbi valamely téma említését is tiltja, addig az utóbbi nem magának a gondolatnak a tárgyalását tiltja, hanem a gondolattal kapcsolatos bizonyos vélemények megjelenését. David Wassermann és Sanford Levinson e problémát járja körbe, míg George Marcus tanulmánya a piac diktálta korlátok természetéről és arról szól, hogy bár a piac maga is egyfajta cenzúrát jelent, mégsem képzelhető el modern társadalmunk magántulajdon és a tulajdonhoz való jog nélkül.
E gondolat átvezeti az olvasót a kötet következő fejezete központi témájának kellős közepébe.
A könyv harmadik részének szerzői ugyanis arról értekeznek, hogy az állam milyen alapon avatkozhat be a magánszemélyek és magánszervezetek által megvalósított cenzúra elleni harcba. Bizonyos esetben ugyanis, mint például a pornográfia esetén a gyermekek védelme, a gyűlölködő beszéd (hate speech) esetén pedig a megtámadott csoportok emberi méltósága érdekében indokolt lehet az állami beavatkozás. Példaként hozza fel Post továbbá az elektronikus médiához való hozzáférés biztosítását is, mint olyan célt, melynek elérése indokolhatja az állami kontrollt.
Judith Butler fejezetet bevezető írásában a cenzúra szó értelmét elemezve arra a megállapításra jut, hogy e kifejezés nem felel meg a neki tulajdonított jelentésnek, így helyette a kizárás (foreclosure) fogalmának használatát javasolja. Ez utóbbi ugyanis hűen adja vissza az egyébként elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen korlátozás azon természetét, hogy egy olyan zárt rendszert teremt, amelyen belül a közlés szabad. Rae Langton és Leslie Green tanulmánya a társadalmunkban kialakult normák szabad szólást korlátozó hatását a pornográfia példáján keresztül mutatja be, Wendy Brown kötetet lezáró írása pedig Foucault hatalomfelfogásához visszatérve jut arra a következtetésre, hogy nem egyszerűen a közlés a cenzúra ellentéte, és az elhallgattatás sem tekinthető maradéktalanul a szabadság antitézisének. ■
Visszaugrás
