A magyar jogban a törvényes öröklés szabályait Szent István király törvénykönyvei vezették be. A jogtörténeti kutatás megállapította, hogy Szent István két törvénykönyve legnagyobb részt önálló törvényalkotás. A magyar törvényhozó szem előtt tartotta egy ismeretlen kódex alapján a nyugati törvényeket és zsinati határozatokat, különösen a bajor népjogot, de a törvények a magyar társadalom XI. század eleji aktuális, megoldandó problémáival foglalkoznak, az intézkedések között nem egyszer visszacseng a régi szokásjog, akár átvétel, akár tagadás formájában. A I. számú törvénykönyv 26-31. §-a foglalkozik az özvegyek és árvák jogainak védelmével, valamint a nők jogviszonyaival.1
Szent István bevezette a királyi öröklést, még pedig úgy, hogy a gyermektelenül maradt özvegyasszonynak holtig tartó haszonélvezeti jogot biztosított a férj vagyonán és elrendelte, hogy annak halála után "... a javak szálljanak vissza a férje rokonaira, ha vannak, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse". Az örökhagyónak a saját vagyonán szabad rendelkezési jogot biztosított: "mindenkinek álljon szabadságában saját vagyonát felosztani, feleségének, fiainak adományozni ...".2
A középkori magyar jogban az 1222. évi Aranybulla, valamint az 1291. évi és 1351. évi királyi dekrétumok szabályozták az öröklési jogot. Ezek a dekrétumok rögzítették a nemesi öröklés jogi elveit, amelyhez kapcsolódott 1555-re a székely, 1799-ben a jász-kun öröklés szabályai és a későbbiek során kialakultak a jobbágyok, a városi polgárok és az erdélyi szászok öröklési rendelkezései is.3
Megállapítható, hogy a középkori magyar jogban érvényesülnek a rendiség szabályai. Ugyanakkor a középkori magyar társadalom öröklési szabályai a társadalom egyes csoportjait tekintve csak kisebb-nagyobb eltéréseket mutattak.
Az özvegyi jog mérvének megállapításánál az elhalt férj személyi állapota az irányadó (Magyar Királyi Kúria C.4178/902. sz. jogeset.).
A középkori bírói gyakorlat a nők jogának biztosításáról több esetben is megemlékezett. Az egyik ítélet rendelkezése szerint: az özvegyet hitbére és negyede kifizetéséig nem lehet ura birtokából kimozdítani.4
A Notabilia nevű törvény és bírósági gyakorlat gyűjtemény három elve (a kéziratban 6-8. helyen) a hitbért, a jegyajándékot és az özvegyi öröklést tárgyalja.5
A jelen cikk a nemesi, a honoratiori , valamint a jobbágyi , a városi polgárok és a jász-kúnok öröklését tekinti tárgyának. A székelyek és az erdélyi szászok öröklésére vonatkozóan csak az Optk. rendelkezéseit ismertetem.
Werbőczy Tripartituma szabályozza a középkor végén a nemesi öröklés szabályait. A Hármaskönyv I. rész 98. cikkelye szerint: "továbbá a gyermekek és végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt férjnek összes ingó javai, bármineműek is legyenek és akárhogy is nevezzük, feleségére háramlanak.6
A Hármaskönyv I. rész 99. czíme szerint kit mindaddig, míg elhunyt férjének neve és czíme alatt évi özvegysége idejét és más házasságra nem lép még hitbérének kiszolgáltatása mellett sem lehet férjének fekvő jószágaiból és birtokjogaiból és lakházakból meg udvarából kizárni. De ha férjhez adták és valakihez férjhez ment, akkor az akire az elhunyt férjnek fekvő jószágai és birtokjogai örökösödés vagy utódlás jogán háramlottak, azt az asszonyt, kiadván előbb az ő hitbérét azokból a fekvő jószágokból teljesen szabadon kiteheti és kizárhatja.
A szabályok lehetőséget adnak arra, hogy az elhalt férj után maradó nagymértékű hagyatékból a hitbér feletti részről az örökös kizárhatja az özvegyet. Ugyanakkor a férj szokott lakhelyéről, házából és udvarából az asszony nem rekeszthető ki.
Különbség abból mutatkozik, hogyha a férj lakóhelye egy vár volt, mivel ez esetben a várat csak akkor tarthatta meg az özvegy lakásként, ha a férj halála után több vár is szerepelt a hagyaték tárgyaként.
Az ingóságok vonatkozásában először a gyermekeket és az osztatlan atyafiakat kellett kielégíteni. Az elhunyt férj kocsilovait és legjobb ruháját hátrahagyott özvegye magának tartja meg. Amennyiben a férj végrendeletet nem tett és egyéb örököse nem volt, úgy az ingó vagyont özvegye örökölte. A szerzeményi vagyon esetében, ha a férjnek 50 szám alatti ménese van, az köztük egyenlően oszlik.
Ha az asszony második házasságra lép, őt az akit illeti hitbérének kiadása mellett abból kiteheti és kizárhatja. Ezzel egyértelműen rögzíti azt a szabályt, hogy az özvegyi jog csak az asszony következő házasságkötéséig áll fenn.
Az özvegyi jog (ius viduale) alatt az özvegyül maradt asszonynak az a joga értendő, amely szerint az özvegy, amíg a férje nevét viseli, meghalt férjének egész hagyatékát haszonélvezheti, ha azonban a leszármazó egyenes örökösök az özvegyi jogot megszorítják: lakást, tartást, ruházatot és illetve egy gyermek résznyi hagyaték haszonélvezetét, újból férjhezmenetel esetén pedig: kiházasítást követelhet.7
A jobbágyok esetében is különbséget tett a magyar jog az ősi és a szerzeményi vagyon öröklése között.
A jobbágyok örökösödését az 1840. évi VIII. czikkely szabályozta.
A jobbágyok az 1836. évi IX. törvényczikkely 8. §-nak rendelete szerint, minden ingó- és ingatlan szerzeményeikről megszorítás nélkül szabadon rendelkezhetnek. A jobbágyoknak minden ősi javaikban a végrendelet nélkül hátrahagyott szerzeményeikben a leszármazók örökölnek, azonban a szerzett vagyonban különböztettek a házastársak közszerzeménye és egyéni szerzeménye között.
Az egyéni szerzeményben először a lemenők örököltek, ezek nemlétében az özvegy örökölt, a felmenőket és az oldalági rokonokat megelőzve. Közszerzeményben, amelynek fele az özvegyet illette, csak az elhalt után maradt részben osztozkodtak a lemenők.8
A bírói gyakorlat szerint a hagyatéki vagyonra nézve az a vélelem forog fenn, hogy szerzeményi minőségű és vélelem ellenében azt, hogy a hagyatékban ági vagyon foglaltatik az tartozik bizonyítani, aki mint ági öröklésre hivatkozott, ebbeli jogánál fogva a hagyatékból az ágra visszaszállandó vagyont vagy annak értékét igényli.
Szerzeménynek csak az ősi vagyon értékét meghaladó vagyonérték révén tekintendő, olyan esetben, midőn valamely hagyatékban az általános (universalis) öröklés mellett ági, mint különös (singularis) öröklésnek is van helye, az előbbinek tárgyát a hagyaték értékének csak az a része képezi, mely utóbbinak kielégíttetése után fennmaradt, minek az, hogy a szerzeményi vagyonból az ági (ősi) vagyon értéke helyrepótlandó, jogszerű következménye. Az özvegyi jog az 1840. évi VIII. törvényczikk 18. §-a alapján, csak magukból a hagyatéki dolgokból követelhető. Az 1840. évi VIII. törvényczikk 18. §-a alapján az özvegy az egy gyermekrészen kívül, sem a férjével közösen használt lakás természetbeni élvezetét, sem ruházást, sem esetleges kiházasítást nem követelhet, mert ezen egy gyermekrész haszonélvezetében mindennemű igénye kielégítést talált.9
A jász-kunok öröklése a jászok és kunok részére 1799. január 13-án kiadott IV. Statutum szerint történt, azonban az özvegyasszonyok jussáról az V. Statutum rendelkezik.
Ennek feldolgozása a jogi irodalomban megtörtént, így csak vázlatosan fogok egy-két szabályra hivatkozni.10
A hivatkozott V. Statutum biztosítja az özvegyasszonynak férjének halála után az özvegyi jogot, amely addig áll fenn, amíg meghal vagy pedig máshoz férjhez megy. Ugyanakkor a helybeli elöljáró kötelességévé teszi, hogy az özvegyasszonyok a férjekről maradt javaikat károkkal el ne prédálják, ha pedig prédálni tapasztaltatnának, sequestrum (letét) alá kelletik venni a jószágot. A közkereső özvegyek esetében, akik házasságra léptek a hitbérüket követelhették, illetve a férjek által keresett ingó javakból egy gyermekrésznyi vagyont. Az özvegyek hitbére ahhoz képest állapítandó meg, hogy mennyi volt az ősi és a szerzeményi vagyonnak az aránya.11
A jász-kun Statutum alapján kifejlődött joggyakorlat szerint a férj a főszerző és az asszony pusztán a házastársi együttélés alapján közszerzői jogot nem érvényesíthet.
A jász-kun özvegyre az özvegyi jog tekintetében az országos jog az irányadó.
A jász-kun özvegy özvegyi jogának korlátozására az országos törvények az irányadók. Az özvegyi jog a jász-kunoknál is korlátozható.
A jász-kunoknál Statutumaik alapján a férjet a szerzett vagyon felett korlátlan rendelkezési jog illette és az ezen Statutumok alapján kifejlődött gyakorlat szerint a férj a főszerző és az asszony pusztán a házastársi együttélés alapján közszerzői jogot nem érvényesíthet, illetve az V. Statutum 1. §-a szerint közkeresőnek nem tekinthetik és az idézett V. Statutum értelmében az özvegy férjének halála után, ha a kereső férj másként nem rendelkezett annak jószágában csak úgy maradt bent, hogy abból éljen, nem pedig mint tulajdonos, tehát mint haszonélvező és az említett Statutumban nem lévén olyan rendelkezés, amelynél fogva a férjnek törvényes örökösei - eltekintve az állag biztosítására esetleg szükséges intézkedésektől - az özvegyet haszonélvezeti jogában korlátozhatnák, kifejezett világos intézkedés hiányában az országos törvény szolgál irányadóul, ezt pedig az oldalrokonoknak a haszonélvezeti jog korlátozása tekintetében még az ági vagyonokra nézve sem ad jogot.12
A városi polgárok öröklési jogában is különbözőek voltak a szabályok aszerint, ha szerzeményi vagy ősi vagyonról volt szó. A szerzeményi vagyon esetében a házasság megkötése után szerzett vagyonból örökölt az özvegy a leszármazókkal együtt és egyenlő részben.13
A városi polgárok öröklésénél azonban jelentős számú a végrendeleti öröklés érvényesülése is. Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok című könyvében az özvegyi öröklést a következők szerint szabályozza: "Az özvegy öröklésének körülményeit a leszármazók léte, száma, kora, a vagyon származása, az özvegy alkalmassága szabta meg. Az özvegy betegsége, tékozló hajlama eleve lehetetlenné tette, hogy a vagyon átvevője legyen.
a) az özvegy az örökös, ha leszármazók nincsenek;
b) az özvegy tulajdonául kap bizonyos vagyontárgyakat, és az öszszes vagyon az ő kezelésében marad. E megoldás hátránya, hogy az örökösök az özvegyet perrel ki tudják mozdítani a birtokból, illetve a törvényes örök részére korlátozzák;
c) a tékozló, pazarló özvegy csak hagyományokat kapott."14
A családi vagyon kezelése felelősséggel jár, ezért a végrendeletekben szigorú korlátozások találhatók az özvegy hátrányára nem mehetett újból férjhez, takarékosan kellett gazdálkodnia. Az egyik szegedi, reformkorban készült végrendeletben az alábbi rendelkezés található:
"Az összes vagyonomat a feleségemre hagyom, ameddig tsak özvegységében nevem viseli, még arra az esetre is, ha magzatjaim közül ha fiam megházasodik, és leányom férjhez menen, és tőle elválallkozának, még is külön ezeket addig nyugodalmasan bírja, és azok hasznábul éljen, ha pedig nevezett feleségem férjhez menne, magzatjai pedig életben maradnának, akkor ki vévén a 150 út szőlőnek hason felét, mivel ezt akkor is örökletesen magának megtarthattya, a többit mindezen ingatlan javainak magzatjaimnak által engedni tartozik. Ha magzatjaim előbb meghalnának, és feleségem férjhez menni szándékozik, úgy övé lesz a vagyonom.15
Abban az esetben, ha az örökhagyó attól félt, hogy özvegye nem tudja kezelni a javait, úgy az özvegyi jog megsértésével is kizárta feleségét az öröklésből. Az örökhagyó az özvegyi jog korlátozását azonban csak olyan mértékre szoríthatja le, ami az illendő eltartását még biztosítja.16
A bírói gyakorlat szerint egymagában az a körülmény, hogy az asszony férjétől különváltan élt, őt sem hitvestársi öröklési, sem egyéb, a házastársi viszonyokból jogainak érvényesítésétől meg nem fosztja. A nő férjével a házasságot és életközösséget nem folytatja, sőt a köteles hűséget is megszegi, az amennyiben a férj a házassági kötelmek nem-teljesítését és a hűtlenségét meg nem bocsátotta, a férj halála után a házassági viszonyból eredő jogokra sem tarthat igényt. A házasság megkötése előtt az 1840. évi VIII. törvényczikk rendelkezéseinek alá nem vetett városi polgár által örökbefogadott gyermek az özvegyi jogot megszoríthatja.17
Az Optk. szerint az özvegyet a férj halála után tartásként megilleti az élelmezése, amit az örökösöknek mindig három hónapra előre ki kell fizetni. Ezen kívül férjének halála után hat hétig és ha terhes a szülése után hat hét lefolytáig a hagyatékbeli rendes élelmezés megilleti. Ebben az esetben az előzőek szerinti tartást nem igényelheti. Ha az özvegy férjhez megy az özvegyi tartáshoz való jogát elveszíti.18
A bírósági gyakorlat szerint az özvegy a hagyatékban maradt élelmiszereket felhasználhatja. Az özvegyi tartás díja, a gazdasági év végével utólag fizetendő.
Az Optk. szerint az özvegyasszonyt egyébként csak a férj rendelkezéséhez képest illeti meg a törvényben szabályozott mértéken felül az özvegyi tartás.
A bírósági gyakorlat szerint az özvegyi jog tartásból, lakásból, ruházatból és esetleges kiházasításból áll. Ezen jogok képezik az özvegyi jog összegét, melyekből kifolyólag az özvegy férjének azon vagyonát, melyben nem örökösödik megtartani, és mindaddig haszonélvezni jogosítva van, míg a haszonélvezetben az erre jogosított leszármazó örökösök által nem korlátoltatik.
A korábbi erdélyrészi jog (Approb. Const. III. r. 25. cz.) értelmében is az özvegy férje jogának teljes haszonélvezetében maradt, mert a hitbéren kívül őt illető tartás is megillette.
Az Optk. 758. §-a értelmében a hátramaradt házastárs a törvény szerinti örök részbe beszámítani köteles mindazt, amit elhalt házastársa az ő részére végrendelet alapján hagyományozott, amiből folyólag az özvegy oly esetben midőn őt férje végrendeletileg egyedüli örökösévé nevezte ki nem követelheti, hogy a szükség örökösöknek örök része az őt, mint házastársat különben megilletett haszonélvezeti joggal is megterheltessék, mert a végrendelet folytán nagyobb vagyoni előnyben részesült, mint amennyit a törvény részére biztosított.19
A fentiekben ismertetett öröklési szabályok 1946-ig voltak hatályban, mivel a volt rendi megkülönböztetésekből eredő egyes házassági vagyonjogi és öröklési jogi szabályok hatályát az 1946. évi XII. törvénycikk megszüntette. A törvény 1. §-a szerint azok a jogszabályok, amelyek a nemes, a honoratior, valamint a jász-kun-fél javára a házastársak szerzeményi közösségének rendszerétől eltérően a házassági vagyonjog körében az ilyen férj özvegye részére pedig az öröklési jog terén és a kiházasítás tekintetében különleges jogállást állapítanak meg, hatályukat vesztik.
A törvény indokolása leszögezi, hogy ezek idejét múlt és igazságtalan jogszabályokon alapuló jogok, amelyeket nem lehet tiszteletben tartani, ha magasabb közérdekről van szó. Így a Magyar Köztársaság jogrendjéből a feudális világra jellemző alapelvek eltűntek.
Ezt követően azonban a jelenleg is hatályban lévő Ptk. rendszere fenntartotta és fenntartja ma is az özvegyi jogot, bár a jogirodalomban ennek ellenzői is voltak. Weiss Emilia szerint "Megoldásul kínálkozott a házastárs haszonélvezeti öröklésének állag örökléssel való felváltása, tehát a hagyatéknak a leszármazó örökösök és a túlélő házastárs közötti megosztása alapvetően úgy, hogy a túlélő házastársat a hagyatékból egy gyermekrész illesse. Mégis a túlélő házastárs javára azzal a korrekcióval, hogy a közös otthon fenntartását szolgáló javak, elsősorban a háztartás berendezési és felszerelési tárgyai, valamint esetleg a házastársak által lakott lakás is - amennyiben ezeket a különben egyenlő arányú osztozás nem biztosítaná a túlélő házastárs számára - külön elbírálás alá kerüljenek, hogy ezek ne legyenek tőle elvonhatók".20
Az özvegyi jog jelenlegi szabályozását és az új Polgári Törvénykönyv kodifikációjának koncepcióját nem ismertetem, mivel kívül esik a jelen cikk választott tárgyán, és a szakirodalom már feldolgozta.21 ■
JEGYZETEK
1 Györffy György: István király és műve, Budapest, 1977. 269. oldal.
2 Béli Gábor: Magyar jogtörténet, a tradicionális jog, Budapest, 2000. 131. oldal.
3 Béli Gábor: i. m. 133. oldal.
4 Bónis György: Középkori jogunk elemei, Budapest, 1972. 199. oldal.
5 Bónis György: i. m. 218. oldal.
6 Werbőczy István: Hármaskönyve I. rész, 98-102. cím, 179-185. oldal.
7 Jancsó György: Magyar özvegyi jog, Budapest, 1899. 3. oldal.
8 Dr. Márkus Dezső: Magyar magánjog mai érvényében, III. kötet, Budapest, 1908. 807. oldal és Béli i. m. 136. oldal.
9 Dr. Márkus Dezső: i. m. 806. és 842. oldal jogesetei.
10 Dr. Mándoki István: Az özvegyek öröklési jogának szabályozása a Jászkun Statutumban, Közjegyzők Közlönye 1998. 2. szám, 3-6. oldal.
11 Nagy Szeder István: Kiskunhalas város története oklevéltárral, II. rész, Kiskunhalas, 1936. 248. oldal.
12 Dr. Márkus Dezső: i. m. 839., 840., 846. oldal jogesetei.
13 Béli Gábor: i. m. 135. oldal.
14 Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok, Budapest, 1961. 262. oldal.
15 Dr. Rokolya Gábor: Az öröklés Szegeden a reformkorban 1825-1848. Somogyi-könyvtári műhely, 78/1-4. szám, 30. oldal, Király Sándor végrendelete 1827.
16 Szentkirályi Sándor: Magyar örökösödési jog és eljárás, Nagykároly, 1909. 152. oldal és Dr. Zlinszky Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés, Budapest, 1877. 224. oldal.
17 Dr. Márkus Dezső: i. m. 839., 844. oldal.
18 Dr. Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata, II. kötet, Budapest, 1933. 418. oldal.
19 Dr. Márkus Dezső: i. m. 840., 844. oldal.
20 Dr. Weiss Emilia: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban, Budapest, 1983. 237. oldal.
21 Hidvéginé dr. Adorján Lívia: A hagyatéki vagyon változásának és az özvegyi jog érvényesülésének gyakorlati problémái, Közjegyzők Közlönye 2/2001. 3-6. oldal.
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
1. Béli Gábor: Magyar jogtörténet, a tradicionális jog, Budapest-Pécs, 2000.
2. Györffy György: István király és műve, Budapest, 1977.
3. Werbőczy István: Hármaskönyve, Budapest, 1897.
4. Bónis György: Középkori jogunk elemei, Budapest, 1972.
5. Nagy Szeder István: Kiskunhalas város története oklevéltárral II., Kiskunhalas 1936.
6. Szentkirályi Sándor: Magyar örökösödési jog és eljárás, Nagykároly, 1909.
7. Zlinszky Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés, Budapest, 1877.
8. Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata I-II., Budapest, 1933.
9. Dr. Márkus Dezső: Magyar magánjog mai érvényében, Budapest, 1908.
10. Weiss Emilia: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban, Budapest, 1982.
11. Jancsó György: Magyar özvegyi jog, Budapest, 1895.
12. Közjegyzők Közlönye.
13. Corpus Juris Hungarici CD Jogtár.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Rokolya Gábor közjegyzőhelyettes, Budapest
Visszaugrás
