Az idei választások után alapvető változások történtek a magyar pártrendszerben. Beszélgetésünk során ezeket a változásokat szeretnénk értelmezni, lehetőleg európai kontextusban. Mit tart a legalapvetőbb változásnak az idei választásokon, ami hosszabb távon hatással lehet a magyar pártrendszerre?
A leglényegesebb változás a domináns középpárt létrejötte volt. A Fidesz már évek óta bírta a politikailag aktív polgárok túlnyomó többségének támogatását, és már 2008 óta jelen van rendszerünkben a radikális jobboldali alternatíva. Ám csak a választások révén vált a "centrális politikai erőtér" megkerülhetetlen politikai ténnyé. A jelenlegi felállás fennmaradása mellett a Fidesz még népszerűségi mutatóinak jelentős csökkenése esetén is a kormányalakítás lehetőségének egyetlen várományosa marad. Európán belül a második világháború utáni időszakból lehet csak a jelenlegi mag helyzethez illő - bár távoli - analógiákat találni. Az olasz és egyes skandináv rendszereket uralta még ilyen biztos pozíciójú, kétoldali ellenzékkel szemben kormányzó párt. Az utóbbi évtizedekben azonban Európában inkább a bipolaritás irányába fejlődtek a pártrendszerek. Ha a jelenlegi mintázat hosszú távon fennmarad, akkor majd Európán és az angolszász világon kívül kell párhuzamokat keresnünk.
Ugyanakkor úgy látszik, hogy a jelenlegi választási rendszer - a finanszírozással együtt - jelentősen hozzájárul a pártrendszer konszolidálódásához. Az alkotmánymódosítással már rögzített kisebb parlament eleve a választási rendszer változását indukálja; ez milyen irányú lehet? Lehet-e számítani az önkormányzati választásokat megelőzően már használt választási matematika alkalmazására az országgyűlési választások előtt is?
Az önkormányzati és a parlamenti választási rendszer között továbbra is nagy különbségek maradnak, de valóban mindkettőről elmondható, hogy hátrányos a kispártok számára. A Fidesznek jelenleg rendkívül előnyös az aránytalanság fenntartása, de korántsem biztos, hogy ez mindig így lesz. Valószínűleg ezt a kormánypárt is látja, és ezért nem törekszik az országgyűlési választási szabályok - még inkább - többségi irányba való átalakítására.
Egyetértek azzal, hogy választási és finanszírozási rendszerünk konszolidáló, sőt konzerváló hatású. Mindenekelőtt a magas küszöbök tehetnek arról, hogy az elmúlt két évtizedben a térségünkön belül a magyar pártrendszerbe volt a legnehezebb kívülről bejutni és hogy a mai napig nálunk működik Európa egyik legkevésbé fragmentált pártrendszere. Ugyanakkor a legutóbbi választás éppenséggel azt demonstrálta, hogy van értelme új mozgalmakat alakítani, a parlamenti pártok távolról sincsenek bebetonozva.
Az országgyűlési választási rendszer reformja, ha megmarad a listás és egyéni mandátumok aránya, nem fog önmagában új erőviszonyokat kialakítani. Azonban a választókerületek határainak meghúzása a - rövid távú - politikai manipuláció terepe a világ számos országában, és az előjelek alapján nem várom, hogy nálunk ezt a feladatot majd egy politikailag semleges testületre bízza a kormány.
Számíthatunk-e arra, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő választási győzelmével, az ellenzék jelentős meggyengülésével Magyarországon elindult a pártrendszer eljelentéktelenedésének folyamata és az oroszországihoz hasonló helyzet alakul ki?
Az biztos, hogy az elkövetkező hónapokban a fontos politikai döntések előrejelzőinek inkább a magyar kormányzat belső ügyeit, mint az ellenzéki pártok mozgásait kell figyelniük. Ugyanakkor a Fidesz láthatóan még vetélytársnak tartja a szo-
- 41/42 -
cialistákat az idősebb és a szociális kérdésekre érzékeny rétegekben, a Jobbikot a nacionalista választók, az LMP-t pedig a liberális fiatalok körében, és a magyar kormány és sajtója Putyinéknál inkább bonyolódik interakciókba az ellenzékkel. A magyar ellenzéki pártok meglehetősen világos értékalternatívákat jelenítenek meg, s ennyiben a polgárok és a média látóköréből nemigen fognak eltűnni. Azonban ha továbbra sem fognak tudni kormányzati alternatívát felmutatni, a választások tétje valóban csökkenhet. Az ilyen spekulációknak az adhat alapot, hogy az LMP és a Jobbik az ideológiája miatt, az MSZP pedig a közelmúltja és belső viszonyai okán nehezen képzelhető el váltópártnak.
Van-e bármilyen esély a magyarországi párt- és kampányfinanszírozás megoldására olyan helyzetben, amikor a kétharmados többséggel rendelkező kormánypártok érdeke a potenciális ellenfelek esélyeinek minimalizálása?
Valamiféle "megoldásra" így talán még nagyobb is az esély, mint az elmúlt két évtizedben. A Fidesz szervezetileg, médiatámogatásban és persze kormányzati támogatásban is jóval versenytársai fölé nőtt, ezért például érdekelt lehet a magántőke részvételének, a kampány időtartamának és sok egyéb aspektusnak a szigorú szabályozásában.
Mit szól ahhoz, hogy az új kormány csökkentette a pártok állami támogatását?
Ez a fenti logikába illeszkedik. A kilencvenes években a magyar pártok finanszírozásukat tekintve meglehetősen rátapadtak az államra, pontosabban az állami támogatásra, és nagyon csekély tér jutott működtetésükben az önkéntes állampolgári hozzájárulásnak. A néhány éve több lábon álló Fidesz, amely mostantól hatalmas informális állami és önkormányzati támogatásra is számíthat, érdekelt az állami juttatások csökkentésében. Ezáltal erősíti saját pozícióját a többi párttal szemben, egyben az elit- és politikaellenes gesztusok révén többletnépszerűséghez is jut.
A magyar változások kapcsolatba hozhatók-e valamilyen regionális tendenciával?
A rendszerváltó pártok sok környező országban már a kilencvenes évek óta hiányoznak a politikai palettáról. Ez most már többé-kevésbé Magyarországról is elmondható. A reformkommunisták által alakított formációk is korán marginalizálódtak más országokban. Ilyen vonatkozásokban tehát Magyarország - meglehetős késéssel - követi a régiós trendet. Azonban a szélsőjobboldal megerősödése és a hatalmas, jobboldali, de a politikai centrumot is lefedő párt kialakulása inkább szembemegy a régió dinamikájával. A Fideszhez hasonló, a nemzeti felszabadítási frontokat idéző pártok inkább a rendszerváltás környékén voltak jellemzők.
Mit gondol, van-e esélye annak, hogy a tekintélyelvű magyar politikai kultúra megváltozzon? Milyen tényezők lehetnek képesek ebbe az irányba hatni?
Rövid távon éppenséggel ennek a kultúrának a megerősödését várom. A jobboldal hatalmas 2010-es győzelmében tekintélyelvű és tekintélyellenes elemek még egyaránt szerepet játszottak. A rendet, erős kezű vezetést és a hagyományos értékrend újrateremtését követelő mozgalom időnként forradalmi, (a szó köznapi értelmében) anarchikus gesztusokat használt. Most majd a szemtelenség, a humor vagy a kispolgári normák figyelmen kívül hagyása el fog halványulni a jobboldalon. A baloldal főáramától is egy meglehetősen rend- és hatékonyságközpontú diskurzust várhatunk. A baloldali civilszervezetek és az új generációk ízlését kiszolgáló média lesz majd talán képes fordítani ezen a trenden. De felvilágosult közízlés nemigen alakulhat ki a jólét érzékelhető növekedése előtt.
Gondolja, hogy egy meglehetősen gyenge civilszféra és egy erős kormánybefolyás alatt álló média képes lesz erre a változtatásra?
Egyrészről valóban le kell számolnunk azzal a hiedelemmel, hogy a globalizáció - az iskolázottság növekedésével karöltve - lineárisan erősítené a racionális, világias, toleráns, szabadságjogokra érzékeny értékrendet, függetlenül a helyi politikai-gazdasági viszonyoktól. Másrészt azonban úgy gondolom, hosszú távon a közmédiumok irányítása kevés ahhoz, hogy Európa közepén egy keleties szemléletmód virágozzon. Nem tartom kizártnak, hogy társadalomfejlődésünk szempontjából valóban korainak kell majd minősítenünk az 1989-90-ben kezdődött, és több döccenés után most elakadni látszó nyugatias-liberális korszakot. Nagyon úgy tűnik, hogy szervesebb módon kell megtörténnie a felzárkózásnak. A második világháború utáni nyugati fejlődés útjának első szakasza a felhalmozó, mérsékelt, de tekintélyelvű alapozás korszaka volt. 1989 után úgy látszott, hogy mi megspórolhatjuk ezt az időutazást. Néhány környező országnak sikerült is tekintélyelvű kitérő nélkül integrálódnia. Ám úgy tűnik, Magyar-
- 42/43 -
országon kell egy híd, amelyen a diktatúrák és szélsőséges mozgalmak örökségét is magában hordozó társadalom átsétál a modern világba. Optimista felfogásban a Fidesz lesz ez a híd.
Hogyan értékelhető a hagyományos angol kétpártrendszer felbomlása és a liberálisok mérleg nyelve szerepbe kerülése? Milyen változásokat hozhat az új választási rendszer?
Az, hogy a választási eredmények révén létrejött koalíciós kormányzás kivételes vagy normális politikai képlet lesz, szinte egyedül a választási reformon múlik. Egy lényegesen arányosabb rendszer esetén megszűnik az egypárti többségi kormányok lehetősége. A liberálisok az áttörés kapujában állnak, a liberális eszmerendszer azonban már - a Konzervatív Párt liberális fordulata miatt - át is tört. Nagy-Britanniában ma, némi túlzással szólva, három liberális párt verseng.
Ide kívánkozik a kérdés: vajon Magyarországon, ahol - ellentétben Nagy-Britanniával - már egyetlen liberális párt sem szerepelt a 2010-es választáson, vajon mi várható a liberális választói értékek jövendő képviselete terén a pártstruktúrában - már ha vannak még nálunk ilyenek?
Magát liberálisnak nevező párt nélkül könnyen elképzelhető a pártrendszer, azonban valóban furcsa lenne, ha a liberális értékrend nem találna semmilyen pártpolitikai csatornát. A szocialisták elitjének egy része láthatólag szívesen betöltené az SZDSZ kiesésével kialakult űrt, azonban az MSZP hanyatlásának egyik oka éppen az volt, hogy elvesztette szerényebb jövedelmű támogatóit. Nagy valószínűséggel az ő visszaszerzésük lesz az egyik fő feladata a pártnak a közeljövőben, és ez nem kedvez a markánsan liberális politikának. Az MSZP-nél kézenfekvőbb alternatíva az LMP, amennyiben a párt vezetőségét és szavazóit láthatólag jobban izgatják az emberi jogi és alkotmányos kérdések, bár a liberális gazdaságpolitika tőlük talán még távolabb áll. De hát őszintén szólva az SZDSZ-t sem a gazdaságpolitikája tette hívei szemében liberálissá és vonzóvá egykor. A magyar politikai térben nagyobb jelentőségű kulturális kérdésekben az LMP egy új kombinációval próbálkozik: úgy áll ki a kisebbségek mellett, hogy nem antinacionalista. Ez és az MSZP-től való távolságtartása párbeszédképessé teszi a jobboldalon. A stratégiának, liberális szempontból, az a jó oldala, hogy általa oldódhatnak a "haza és haladás" állandó szembekerüléséből fakadó görcsök. A veszélye az, hogy a hamis mítoszokon alapuló nemzet- és történelemfelfogás komoly kihívó nélkül emelkedik hivatalos rangra és válik a mindennapi gondolkodásunk keretévé.
Van-e bármilyen hatása az Európai Parlament frakciócsoportjainak a frakcióhoz tartozó párt tagállami, belpolitikai tevékenységére, képesek-e bármilyen nyomásgyakorlásra vagy intézményi befolyásolásra? Mi kell ahhoz, hogy egy párt kikerüljön az adott EP-frakcióból, és mekkora hatalomvesztéssel járna ez egy párt számára?
Érdekes módon az európai színtér hatásának kérdése most nem a magyar, hanem a brit választásban játszott szerepet. Az ottani konzervatívok a tekintélyes néppárti frakcióból átültek ugyanis egy marginális pártokból és személyiségekből álló, meglehetősen nacionalista irányultságú frakcióba, hogy az euroszkeptikus szárny igényeit kielégítsék. A fejlemények azt mutatták, hogy az európai affiliációknak meglehetősen csekély a jelentőségük. Cameronnak ugyan okozott néhány nehéz pillanatot ez a kérdés a kampány során, és talán voltak néhányan a szavazók között, akik emiatt álltak át a liberálisokhoz, de a párt végül is győzött, és az első hónapok tanúsága szerint meglehetősen Európa-barát politikát folytat. Persze kisebb pártok esetében, főleg a régiónkban, nagyobb súlya van a párt nemzetközi elfogadottságának. A KDNP hanyatlásához például néppárti tagságának felfüggesztése is hozzájárult.
A nemzetközi szövetségek normakikényszerítő ereje gyenge, de egyes esetekben, így például az utódpártok szocializálásában, látványos sikereket értek el a kilencvenes években. A csatlakozás után azonban, mint ahogy azt a Fico elleni támadások sikertelensége vagy legalábbis félsikere jelezte, hasonlóan magabiztos fellépésre már nemigen lehet számítani. Ugyanakkor a Fidesz esetében a Néppárttal való jó kapcsolat fenntartása komoly, s adott esetekben korlátozó jellegű tényező lehet. A nyugat-európai kereszténydemokraták megharagítása hatalmas károkat okozhat a kormánynak. Orbánnak már szembe kellett egyszer néznie az amerikaiak informális bojkottjával, de még soha nem veszítette el az európai jobboldal jóindulatát. Annak megtartására szerintem nagyon fog ügyelni.
Általánosságban véve integrálódnak az európai pártrendszerek vagy beállt egy status quo?
Ahogy a politikai intézmények, úgy a pártpolitika vonatkozásában is megtorpanni látszik az integráció. Azonban az Európai Parlament hatáskörének növekedése vagy a reprezentációs, külpo-
- 43/44 -
litikai és koordinációs funkcióknak néhány kézben való összpontosítása várhatólag, némi idő elteltével, kiélezi majd a pártversengést az európai színtéren is, az pedig magával kell hogy hozza a pártcsaládok nagyobb integráltságát. Közvetlenebb hatása lenne annak, ha a Zöldek - egyes korábbi terveknek megfelelően - úgy döntenének, hogy a következő választásokon közös listával indulnak. Ezt később átvehetnék más pártcsaládok, s ezáltal kézenfekvően növekedne a koordináció igénye.
Van-e valamilyen hatással a magyar pártok értékrendjére az, hogy részei egy európai pártrendszernek?
Az értékek jellegét alapvetően a hazai viszonyok alakítják. Időről időre, mint például a Blairés a Gyurcsány-korszakban, kimutatható valamely testvérpárt példájának hatása, de e mögött is hazai logikát érdemes keresnünk. Ugyanakkor a második vonal, a fiatal aktivisták számára fontosak lehetnek az európai pártok által szervezett fórumok, és hosszú távon kialakulhat egy érték alapú azonosságtudat. Az európai struktúrák léte nyilván segítik azokat, akik a Fideszen belül a Fidesz-Jobbik-választóvonal mélyítése mellett érvelnek.
A pártpolitikai válság forrását általában a párt-és kampányfinanszírozásban látják. A magyarországi szabályozást milyennek értékeli európai összehasonlításban?
A finanszírozás rendkívül fontos közpolitikai kérdés, azonban a szabályozási dilemmáknak kisebb a politikai tétjük, mint azt az ezzel foglalkozó szakértők állítják. Először is az átlagpolgárt nem különösebben érdekli a kérdés, így a reform közvetlen hatása a közbizalomra szerintem csekély volna. Másodszor, a nemzetközi példák azt sugallják, hogy a közélet tisztasága sokkal inkább kulturális, mint szabályozási probléma. Harmadszor, botrány- és gyanúmentes rendszerről nem tudok.
Mindazonáltal persze érdemes követni és átvenni a jól működő technikákat. A magyar szabályozási rendszer leginkább életszerűtlenségével (lásd költési küszöb) lóg ki a sorból. Ugyancsak feltűnő, hogy a pártok tájékoztatási kötelezettségei nagyon pongyolán vannak megfogalmazva, illetve hogy a kampányba bekapcsolódó egyéb szervezetek viselkedése nincs szabályozva. De európai mintáról csak nagyon korlátozott értelemben beszélhetünk, így a finanszírozás reformja modellek és értékek közötti választást fog jelenteni, nem pedig egyszerű adaptációt.
Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar pártfinanszírozási rendszer egyik sajátossága az ellenőrzés szinte teljes hiánya is. Vajon azzal, hogy a törvény értelmében ezt a feladatot ellátni hivatott Állami Számvevőszék élére egy kormánypárti politikus került, nem nehezíti-e meg az előrelépést?
Finoman szólva: de. Az új helyzet fényében a status quo fennmaradása, vagyis hogy a pártok törvénytelenségei továbbra is büntetés nélkül maradnak, még a jobbik verzió. Nagyon valószínűtlen, hogy egy pártpolitikus adott esetben a saját pártját leleplezze. Így aztán vagy mindenkinek mindent elnéz, vagy arra használja hivatalát, hogy a versenytársakat gyengítse. Azonban ez az egyszerű érv ma kevéssé hatásos Magyarországon, hiszen a válságba úgy sodródott az ország, hogy számos állami intézmény élén nem politikusok álltak, vagy valamilyen paritásos testület irányította. Ebben a helyzetben a gyereknek a fürdővízzel való kiöntése, vagyis a hagyományos, konszenzusos elveken működő intézményeknek az átalakítása szinte logikus reakció. Néhány év múlva szerintem újra fel fogjuk fedezni a spanyolviaszt.
Hogyan ítéli meg a népszavazások jövőjét világszerte? Elképzelhetőnek tartja-e, hogy mondjuk az Egyesült Államok vagy Németország lépéseket tenne a szövetségi szintű referendumok irányában?
A népszavazás a közvetlen és konzultatív demokratikus technikák egyik formája. Ezek a technikák az utóbbi néhány évtizedben látványosan terjedtek világszerte. A politikai elit által zárt ajtók mögött meghozott döntéseket már sok országban nem tekintik legitimnek. A két említett országot nem egyformán ítélem meg. Mindkettő federális állam, Németországban azonban az országos népszavazás hiánya anakronizmus, sajátos történelmi tapasztalatokra való reakció, míg az Egyesült Államokban a politikai berendezkedés logikus, lényegi eleme. Ugyanakkor mindkét országban számos módjuk van a polgároknak közvetlenül részt venni a hatalomgyakorlásban, a lényeges kérdések nagy részét a bíróságok és a népszavazások döntik el, a választott politikusok mozgástere folyamatosan szűkül.
Hogyan értékeli visszamenőleg a 2008-as úgynevezett szociális vagy másként háromigenes népszavazások kormánybuktató szerepét a magyar alkotmányos rendszer szempontjából?
- 44/45 -
A kormánypártokkal szembeni ellenszenv már korábban kialakult, azonban a népszavazás tette láthatóvá, hogy a kormány "béna kacsa". Ennyiben tehát nagy súlyú, a választásokat is befolyásoló esemény volt. Nem tudom megítélni, hogy az Alkotmánybíróság helyesen járt-e el, amikor zöld utat adott a három kérdésnek. De kétségtelen, hogy egy új, kockázatos út megléte vált nyilvánvalóvá a politikai szereplők számára. Ezek szerint a parlamenti képviselők rákényszeríthetők olyan döntésekre is, amelyek szemben állnak meggyőződésükkel. Ez egy nemzetközi viszonylatban nagyon ritka szituáció, a képviseleti és a közvetlen demokrácia olyan összekapcsolása, amelyben valamilyen általánosan elfogadott alapelv (a képviselők lelkiismereti szabadsága vagy a népszavazási döntés érvényre jutása) mindenképpen sérül.
Milyen hozzáállást prognosztizál a népszavazásokhoz a közeljövő Magyarországán a kétharmados többségű kormányoldal és az ellenzék részéről? Várható-e, hogy az ellenzék - felhasználva a 2008-as tapasztalatokat - megkísérli kormánybuktatásra használni a referendum intézményét?
Ez előfordulhat, de nem a közeljövőben. Egy ilyen próbálkozás könnyen visszafelé sülhet el. A Fidesz döntése sem volt kockázatmentes, hasonló népszerűségi mutatókra pedig még jó ideig nem számíthat az ellenzék. Ugyanakkor a precedens megléte azt eredményezheti, hogy a Fidesz különösen igyekezni fog a népszavazáson megtámadható intézkedések elkerülésére. Másrészt nem kizárt, hogy a kormány plebiszcitárius eszközökkel is erősíteni akarja majd hatalmát. Ez akkor válik majd valószínűvé, amikor a Fidesz népszerűsége a jelenleginél alacsonyabb lesz, de még nem süllyed jelentősen az ellenzék népszerűsége mögé.
A jelenlegi és a közeljövőre prognosztizálható népszerűség mellett vajon miért nem meri megkockáztatni a Fidesz az új alkotmány népszavazásra bocsátását? Az első két hónap alkotmánymódosításaival kapcsolatos társadalmi érdektelenség azt látszik igazolni, hogy a választópolgárok ingerküszöbét nem érik el az alkotmányossági problémák. Ez tényleg így van? Mert ha igen, akkor egy ilyen megerősítő népszavazás akár legtimációnövelő hatású is lehetne. Mi másra használná egy kétharmados többséggel rendelkező koalíció a népszavazás intézményét, ha nem hatalma további legitimálására?
Elvileg sok mindenre jó lehet a népszavazás egy kormánynak. Például szolgálhatja a felelősségáthárítás funkcióját, lehet az eliten belüli frakcióharcok eszköze, sőt egy magabiztos hatalom használhatja társadalmi preferenciák aggregálására, hátsó politikai szándékok nélkül is.
Hogy lesz-e népszavazás az új alkotmányról, az még nem tudható, de amennyiben lesz, akkor a kormány ellenfele valószínűleg valóban inkább a közöny, mint az ellenzék lesz. Nem tartom lehetetlennek, hogy a Fidesz meg fogja kockáztatni a népszavazást, de ebben a pillanatban olyannak tűnhet számukra, mint amilyennek a miniszterelnöki vita tűnt néhány hónappal ezelőtt: felesleges, adott esetben sérüléseket is okozó szituációnak egy már megnyert meccs utolsó szakaszában. Persze ha sikerül egy többé-kevésbé konszenzusos szöveggel előállni és egyben a társadalmi lelkesedést is fenntartani, akkor inkább az üres kapu helyzet áll elő, és Orbán majd elegánsan bebólintja a gólt.
Mit gondol, hol húzódnak a politikai intézményrendszer megváltoztatásának a határai? Másképpen fogalmazva: mik egy kétharmados többséggel rendelkező kormánykoalíció korlátai a tárgyalt kérdésekben?
A formális korlátok nagyon tágak, demokráciát sokféleképpen lehet működtetni. Azonban olyan rendszerre van szükség, amelyet tudunk is működtetni, vagyis megvan hozzá a társadalmi tudásunk, technikai ismereteink, és amelyet a politikailag releváns szereplők - melyek körébe nem állampolgárok is beletartoznak - legitimnek tudnak elfogadni. Ez praktikusan Magyarországon a parlamentáris demokrácia valamely válfaját kell jelentse. Abban reménykedhetünk, hogy a Fidesznek nem egy, hanem két célja van, és az ideológiai triumfálás mellett (amelyet néhány szimbólum felidézésével is el lehet érni) stabil berendezkedés kialakítására is törekszik. Az utóbbi cél sokak számára bizonyára vonzó számos ötletet kizár, így például az állam és az egyház szétválasztásának megszüntetését, az egyszemélyi centralizációt vagy a képviselet korporatív átalakítását. ■
Visszaugrás
